Egy dög

Egy dög szerző: Charles Baudelaire, fordító: Orosz László Wladimir

Emlékszel, szivem, hogy mit láttunk mi ketten
E langy májusi hajnalon?
A dűlőút végén, kőágyra vetetten
Egy dög feküdt. Mily’ borzalom.

Kőmerev lábait szajhamód szétrakva
Kaján volt, szenvtelen-süket,
Amíg nehéz mérgét fullasztón izzadta
A tompán korgó hasüreg.

A kelő Nap hője is tán úgy akarta:
Újból éljenek a részek,
Melyeket idáig bölcsen egybetartva
Őrzött az Anyatermészet.

A kék ég tudta azt, hogy e bűvös tetem
Megnyíló tulipánkehely;
Viszont oly’ bűz csapta meg orrod hirtelen,
Azt hitted, lábadról lever.

A rothadó hasra ezer húslégy rajzott,
És eves váladék fakadt,
Ahogy cafatokon vívott szennyes harcot
A győzedelmes lárvahad.

A tetem lüktetett, mint valami hullám,
És olykor sziporkát vetett,
Mert beszívni vágyta immár a torz hullán
Sokszorozódó életet.

S megzendült a világ: lágy, zizegő hangja
Neszező szél volt, s muzsikált,
Mint pörgő búzaszem, amint a jó gazda
Ütemre rázza a szitát.

A test konturtalan álomkép volt szinte,
Kuszált, valótlan köd-lidérc,
Ismeretlen művész félredobott skicce,
Melyet néhanap felidéz.

A sziklák mögül egy eb dühösen nézett:
Kívánta még a falatot,
Mit számára tálalt ekként az enyészet,
S mit félelemből ott hagyott.

– Hiszen ez leszel Te is: épp’ ilyen szégyen,
Éppen ily’ bűzös fertelem,
Ki fénylő napsugár voltál, s csillagfényem,
Őrangyalom, egyetlenem!

Igen! Ezzé leszel, királyi, büszke hölgy,
Ha betöltötted sorsodat;
S a buja tavaszban majd tarka leplet ölt
A penész-ette csontozat.

De ó, Szerelmem! Bár féreg csókol röggé,
Nem porlaszthatja Arcodat;
Mert én égi mását őrzöm már örökké
Annak, mi testben elrohad!