Ugrás a tartalomhoz

Egy cethal története

A Wikiforrásból
Egy cethal története
szerző: Móra Ferenc
Megjelent a Nádihegedű című kötetben.
A mű őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.

A cethal, midőn még csak cethalacska volt és végiglátott alig húsz méter hosszúságú testén, bizonyosan tisztes öregségről álmodozott, amikor majd jól megérdemelt nyugalomban él a tengerek mélyén a korallpalotában és elgyönyörködik kis unokái gyermeki huncutságain. Talán gyöngéd lírai természet is tartózkodott a cethalban és álmai voltak a vizek színén úszkáló vas-cethalakról, talán ifjú szívében már arra is gondolt, hogy egyszer még el is hódíthat azokból egyet. A ravasz öreg fóka bácsik és a nagyfogu rozmár nénik, akik már tapasztaltabbak voltak a világi hamisságokban, kajánul vigyorogtak ilyenkor, de a cethalacska lehúzódott a tengeri szekfüvek és anemonék közé, a tengerfenék virágos mezejére és lila janthinacsigák vérével nagy bőrmoszatokra leveleket írogatott a vas-cethal hajadonoknak. Ám haladtak az évek és a habok, nőtt, növekedett a cethalacska, már cethalnyi cethallá serdült s elfeledte a bohó gyermekkori álmokat. Kezdett elhájasodni a szíve, elnémult benne a líra csengése s ha a tengerbe süllyedt ősváros harangja megkondult, bosszankodva észrevételezte, hogy ez az ostobaság mindig elzavarja a kövér tengeri pókokat és a ropogós testű csikócákat. A cethal határozottan tekintélyes alakjává kezdett válni a vízi társadalomnak, térfogatban és morális súlyban egyaránt. Közgazdasági pályára adta magát, csak nagyobb halakra vadászgatott és előkelőbb körökben különösen azáltal ébresztett rokonszenvet maga iránt, hogy a közmorál nevében minden alkalommal hevesen kikelt a delfinek ellen. Farkával és szusszanásaival egyaránt keményen ostromolta ezt a könnyelmű népséget, amely egyebet se tud, mint pajkosan ficánkolni, örülni a napsugárnak és minden társadalmi illendőség tengeri-kutyába vételével még a víz színére is kiszökik, nyilván erkölcstelen hableányokra lesvén. Amint híre és hasa egyformán megnövekedett a cethalnak, előkelő összeköttetései megszerezték neki a tanácsosi rangot a vízügyi minisztérium puhány-osztályában s karrierjéhez semmi se hiányzott már, csak egy szerencsés házasság. A vas-cethalak többé eszébe se jutottak neki, sőt ama fehérhúsú cethalkisaszszonyok sem, akik mider-készítéssel foglalkoztak a tengeri kígyó divatszalonjában és hősünkkel sok kellemes órát töltöttek a mohos hajóromok közt, miközben hol kigyúltak, hol kialudtak a lampyrisek és noctilucák zöld lámpái. A kiforrott jellemű cethal az asztriga-számlákkal együtt ifjúkori szerelmeit is víznek eresztette és megkérte egy élemedett cethal kezét. Az élemedett cethal egy gutaütésben meghalt kagylótenyésztő r.-t. igazgatójának özvegye volt, aki igen kiterjedt heringmezők és kabeljau-ültetvények felett rendelkezett s hervadt ajkait állandóan bíborcsigával elevenítette. Az élemedett cethal igent mondott s inkább hiúságból, mint szégyenlősségből moszat-fátyolt tűzvén arcára, terjedelmes birtokán körúszásra indult jövendőbelijével. Éppen az atlanti kábel körül jártak és arról tanácskoztak, hogy a mai gazdasági viszonyok közt legokosabb volna bérbeadni a birtokot valami becsületes fizéternek, vagy más tengeri izmaelitának, amikor hirtelen sustorogni kezdett körülöttük a víz! S nagy fekete árnyék jelent meg fölöttük. Hősünknek hirtelen fölvillant a szeme, már amennyire behízott pillái engedték, lomha vére mind a szívébe tódult s »vas-cethal, vas-cethal!« kiáltással utána vetette magát a suhanó karcsú árnyéknak. Az árnyék megállt, egyet villant, egyet durrant s hősünk egy halk sóhajjal bucsut vévén a tengerek minden hering-mezőitől, mint döglött cethal úszott a vizek sivatagán. Fölpuffadt teste most vetődött szárazra a holland partokon. Gyászjelentését az amszterdami lapok írták meg, azon nem minden alap nélkül való véleményüknek adván kifejezést, hogy alighanem a háborúnak egy eddig ismeretlen áldozata lappang s rothadt húshegyben: a cethalat bizonyára ellenséges tengeralattjárónak nézte valamely búvárhajó abban az időben, amikor a Tirpitz szakálla azt hitte, hogy őt Neptunus viseli.

A krónikás pedig, aki sohase látott tengert, meghatva nézi a képes újságban a különös fotográfiát és azt szerkeszti föléje epitáfiumnak, hogy lám, a cethali sors is csak olyan ostoba, mint az emberi sors.