Egy boldogtalannak panasza
| Egy boldogtalannak panasza szerző: Vörösmarty Mihály |
Ah hova, ah nagy Egek! hova tüntek el annyi szerencsés
Napjaim, hol kegyetek víg örömekre hozott?
Gyászba borúl éltem, fut tőlem előbbi szerencsém,
Mellyel egész Földet nyájasan áltölelém.
Már az idő, melyben vigasággal adóza szerelmem,
Megszűnt, s e zavarok közt lehanyatlik erőm.
A rohanó esetek tűndér képével enyelgő
Érzetek eltűntek hajdani kedvem alól.
Mindenem eldúlá az irígy sors kényi, ezentúl
Csak magam, elhagyatott! megkeserűlve nyögök.
Míg Lidikém ajkán, s kiderűlt szép arca vonásin
Függhettek lánggal gerjedező szemeim.
S egy szép pillantat szöke vissza szemembe szeméből,
Egy bizodalmat adó csók heve szálla reám.
Haj, mi igen boldog, mi szerencsés életet éltem!
Nem vala ily habozó, csendesen álla hajóm.
De hamar eltűntek nyúgalmam napjai, álfény
Volt, mire bámultak megcsalatott szemeim.
Ím más boldog ölén enyeleg szép tárgya tüzemnek.
Elfordúl, ha közel járva, feléje megyek,
S csendemet elzavaró báját elzárja szememtől,
Ah mi kegyetlen szív, ah mi kegyetlen alak!
"Hát hova futsz tőlem, kegyesem, kiben éle reményem?"
Hasztalanúl rebegek, megveti mindenemet.
Nincs hova fordúlnom, mikor a rév, melyre ügyeltem,
Ellenem áll, s a víz mélyire visszataszít.
Futva remény nélkűl, tova hagyva előbbi tanyámat
Kell csavarognom az éj kétes homályi között.
S tán soha fel se derűl a rég várt hajnali csillag,
Melynek lángja után fényre derűlne napom.
Tengeren és ligeten, várasban, puszta magányban
Nem könnyűlve követ bánatom, űzve nyomoz.
A hanyatló nappal inségem nyögve beszélem,
Szintúgy amikoron kis tüze kelve tenyész.
Jöszte felém, kedves! s ha segéded nyújtod, azonnal
E sanyaru inség súlya alól kikelek.