Egy barátomhoz (Kis János)

Egy barátomhoz szerző: Kis János

   Mit hallok, barátom? élted virágjában
Hát te is hervadsz-e a lágyság karjában?
A hír szép templomát kunyhón felcseréled
S az aranynál drágább időt ott henyéled,
A nagy indúlatok édes ösztöneit
Bújdosó hajódnak szerencsés szeleit
Megvetvén, elszaggatsz minden köteleket,
Mellyek szorítanak szívekhez szíveket.
Lemondasz már, így szólsz, világ aggságáról,
Leszállsz lármás élet játékpiacáról,
Hol elúntad nézni a sok bolondságot,
S hiába siratni az ártatlanságot.
Csak egy könyv kell, egy lyány, s egy zöld erdős halom,
Ott rengesse élted örökös nyúgalom!

   Nem ez volt, kedvesem, forró feltételed,
Míg Musáknak együtt áldozgattam veled,
Mikor ifjúságunk zsenge tavaszában,
Göttingai Phoebus szent palotájában,
Clio örök hírnek szentelt kedveseit,
Hajdani s új idők első szülöttjeit,
Égi fényben renddel előnkbe vezette,
S erántok szent lángra szívünk gerjesztette.
Bájoló dicsőség míg rajtok ragyogott,
Szíved, jut eszembe, még forrón dobogott:
Hogy érdemért élsz, halsz, melly szentűl ígérted!
Virtus segedelmét melly buzogva kérted!
Mint siettél oltárt hazádnak emelni!
Mint tanúltál Musák nyelvén énekelni!
S már szélnek adod-e szent fogadásidat?
Már felforgatod-e tisztelt oltáridat?

   Egyedül dicséred a magánosságot,
Hol örök tavasz szűl szebbnél szebb virágot,
Hol az ártatlanság ölelő karjában
Csendes nyúgodalom hever lágy ágyában,
Míg innen igéznek madarak zengési,
Onnan kristály folyók édes szökdécslési. -
De ha nincs más célunk, csak hogy testünk kényén
Henyélve, heverjen a sors verőfényén:
Úgy a nyár gond nélkűl mászkáló csigái
A szép boldogságnak remekes csudái.
Mért örül a szántó füstös kunyhójában?
Midőn az éj véget vet gyors munkájában;
Mért jó ízű néki sovány vacsorája?
Mért alszik édesden? mert lágy fa párnája?
Nem azért, hogy talán virágos Tempében
Kéje szerént hever henyélés ölében.
Nem; jó ízű étke s édes nyúgodalma
Csak a szorgalmatos dolognak jutalma.
Mert nem kóstol senki igaz boldogságot,
Ha munkával nem nyér reá szabadságot.

   Nézz figyelmes szemmel az élet céljára,
S az elődbe kimért gyönyörű pályára!
Mire int az ép test s lélek fris ereje,
S az örökké munkás természet műhelye?
A restek az égnek törvényét megrontják,
S a közte s köztünk tett szent frígyet felbontják.
Kemény frígy, de a sors átok alá zára.
A gazdagság s szép hír csak szorgalom ára.

   Oh, ne hidd a csalárd puhaság szavait!
Álnokságnak leled szép mosolygásait,
Édes ízű ital a mellyet köszön rád,
De utóbb seprűje keserű mérget ád.
Néki szentelt éltét hány rest megsiratta,
Hány henye lett kínos martyrrá miatta!
Az okosságtól írt erkölcsi törvénynek
Truccol a lágy persa, átkozza keménynek:
De nem kemény neki a rabság igája,
S gyáva nyakát önkényt görbíti alája.
A henyék sorsának ez hív rajzolatja,
Bár mint hízelkedik a lágyság szózatja.
Bár vas lánc helyett köt rózsás bilincsekkel,
Mit használ, ha szintúgy fogva tart ezekkel?

   A szép dicsőséget tartsd becses javadnak,
Mert tartozol ezzel hazádnak s magadnak.
Nem kell a rang? de ha állasz alsó sorban,
Mint megvetett féreg tapodtatol porban.
Sok lator, szolgáddal ki nem ér érdemmel,
Fejed felett gázol, néz rád kevély szemmel.
Sírva keres benned gyámolt szűkűlt híved,
Hiába jő hozzád, és hasadoz szíved.
De hol az ész s a kéz erejét nem szánja,
Soha ki nem apad ott az aranybánya.