Egy öreg költőhöz
| Egy öreg költőhöz szerző: Jakab Ödön |
Régi, jó időknek jó, öreg költője,
Jer, hadd öleljelek a szivemre szépen!
Téli világ bolyong, hideg szelek fúnak:
Jó melegedni most forró ölelésen.
Öleljük meg egymást, mint két szomszédos fa,
Melyeknek ágai egymásba szövődnek,
Hadd öleld te bennem az elveszett múltat,
Én meg benned az én távol jövendőmet!
Úgy megfájdul szivem, ha reád tekintek
S elgondolom: milyen változó az élet!
Valamikor még csak a lelked volt fehér,
S ime, lassanként a fejed is fehér lett!
És nem csupán magad változál ekkorát,
Változott körűlted minden a világon!
Ha szétnézel, talán magad sem tudod már,
Hogy a múlt — álom-e? vagy a jelen — álom?
Pengetik a lantot most is, a mint régen,
De nem a régiek állnak immár soron:
Más dalnokok léptek társaid helyébe,
S másként zeng a dal is, mint zengett egykoron!
Szép ifjak, szép lányok vidám seregéből
Most is zúg a taps, ha végződik az ének,
De hogyan ismernél zsenge unokákról
Azokra, kik egykor tapsoltanak néked?
Kiknek ajka egykor vígan rád mosolygott,
S kik szavadra harsány tapsokra hevűltek:
Azok már szanaszét, bús cziprusok árnyán,
Régen álomtalan álomba merültek!
Csak te vagy még ébren, mint magas hegy orma,
Mely legutolsónak hanyatlik az éjbe,
Visszasütvén a nap még akkor is rája,
Mikor alkony ült már a halmok fölébe.
Csak te vagy még ébren, kit legnagyobb jóval
Szerettek a kegyes, mennybéli hatalmak:
Megadák tenéked, hogy késő időkben,
Késő nemzedékek énekét is hallhasd;
S míg annyi más szivet emészt a fájdalom,
A forgandó élet gyors múlását látva,
Addig a te tiszta, szerető szivednek
Még azon is légyen vigasztalódása.
Láthasd színről-színre, hogy a mi legdrágább,
Legkedvesebb itt lenn a lant emberének:
Azt nem érintheti ám a mulandóság,
Bárhogy' gázolnak is felettünk az évek;
Mert rombolhat mindent az idő hatalma,
Fehérre festheti a fekete hajat,
De a közönség, mely hallgatja a költőt,
És a költészet — az mindig ifjú marad!