Egy építész ötletei
szerző: Bródy Sándor
Minden játék, amit az ember e nagy játszótéren, a földön cselekszik. A legkisebb, amit a művész végez és a legkomolyabbnak az látszik, amit az építőmester követ el. A háborúcsinálás és a "szerelemmívelés", percre-pillanatra szintén jelentőségteljes társadalmi játéknak tetszenek, de a játék komolyságát — a magam részéről -soha annyira nem éreztem, mint valami nagy építőmester nagy munkája előtt. Michel Angelo egy-egy tragikusan vakmerő lépcsőháza megborzongatta a hátamat és arra gondoltam, hogy mi, kínlódva is tréfálkozó, megvénhedve is kiskorú emberiség, mégis hajlandók vagyunk valamely szoliditásra és néha még magunknak is imponálunk. Egy ezer évig épülő dóm, egy tízezer kőműves kezéből kiemelkedett gúla ellene mond annak, hogy viccből és viccnek vagyunk itt, csak -- jövevények. Lehet, hogy ezért a pointírozó képességeért szerelmesek a császárok és a császári hajlandóságú nagy emberek az építő művészetbe. És az állati ösztönből halhatatlanságra törekvő író - - nemcsak fakuló, de rothadó papírra, kinek játékait nyomtatjuk — szintén ezért kapaszkodik bele a nagy gránitkockákba.
Mily kár, hogy ezt a fontos dolgot, az építés filozófiáját az építő mesterek általában nem veszik komolyan és a gránittörmelékkel úgy játszanak, mint gipszrakással és a gipszkockákat oly nehézkesen dobálják, mintha gránit volna. Az ügyesség az őszinteség hijján itt kellemetlenné válik és végig nézve - - egy pesti új palotasoron - - elveszti az ember maga iránt azt a kevés kis illúzióját és nem gondol többé oly kétségbeesetten egy részleges földrengés lehetőségére. Ha jön - - istenem - - hát jöjjön. Mit tehetünk ellene?
Nem akarom a pesti építőművészeket kisebbíteni, a Márkus Géza intim terveit kell néhány magyarázó szóval kisérnem. És ő is pesti. De mily különösen az. Most tavaszszal voltam az atelierejében, melyet Kallós szobrászszal együtt tart. (Csuda, hogy nem társult egy festővel, egy íróval és egy muzsikussal is. Valamennyinek tudna ötletet adni és mind munkát adhatna neki.) A műterem nem egy céhbeli építészé, nem mások dolgoznak helyette. Nincs itt iroda, melynek főnöke csak vasárnap dolgozik, hétköznap a minisztériumokban tárgyal. Azok a fontoskodó nagy mértani rajzok is hiányzanak. (Vigyázok magamra, hogy a budapesti építő guildet meg ne sértsem és nehogy azok mint tudatlant lenézzenek. Tudom, hogy a szigorúan unalmas tervekre szükség van.) Egy festő atelierje a Márkus Gézáé. Minden zug tele a színtől szikrázó épületarcokkal, en face és en profil. Színházak vidám arculatai, komor emlékalakok, kecses nyaraló-helyek. Itt terebélyes kőfejek nőnek ki a rideg sziklatalajból. Női testre alkalkamazott tarka vászonépületek egy földre dobott thékában. Interiőrök, mesebeli hercegnők és komor bankárok számára. Színházi díszletek. Templomi szigorúsággal kitervelt bútorok. Könyvtábla-tervek. Minden vallásbéli templomok, a jó isten minden ízlésének megfelelők. Elragadó ez a buja sokfélesége a munkának, amelyben nincs egy párkány se, ami a másé, ez a Márkus Gézáé mind. A legtöbb építő atelierejében ha jártam, mindig úgy tetszett nekem ez a nagy és kitűnően akkreditált görög, gót, renaisance vagy modern bolt filialéja. Egyéni szín sehol; mind egy forrás, azaz hogy vízvezeték. És itt, a Márkus építőműhelye a maga összevissza sokféleségében oly bőséges, friss és eredeti, mintha a dátum nem ma és Budapest volna, hanem négyszáz évvel ezelőtt és Firenze, vagy legalább is Pisa. Igaz, hogy illúziót keltő az ember is, aki közepében áll e munkának. Ez az új építőmester éppen nem cizellált és vézna figura, robustus, egy darabból való, abból a stílusból, amikor még odafenn elhatározták, hogy kit-kit miféle mesterségre küldenek le és a festőnek sasszeme és hajlékony keze volt, a költő szép volt, a muzsikus aszkéta, a szobrász erős, az építőmester - - jól volt építve és kemény kőből. A mienk ilyen régies harmóniában van a mesterségével, de szokatlanul erős kontaktusban az idővel és helylyel, amiben él. Az egyoldalú, specialista, kitűnően praktikus építészek, akik a nagy közönség szemében annyira megbízhatók, rendszerint nem törődnek azzal, hogy egy berlini házat építenek á budapesti földre. (Fájdalom, nem mondhatom, hogy: "vagy megfordítva".) Ami kivételes — de hál'istennek nem egyedül álló - - építőnk azonban abból a földből fejleszti ki a maga munkáját, amelyen áll. Nemzeti, nem sovinizmusból, hanem a művészség okán. Érti és érzi a földet, amelyen alapoz, nem követ el erőszakot ellene, hamisítást rajta. És nemcsak magyar, hanem íme pesti is, a kiépítetlen és föl nem ékesített új várost hogy szeretné benépesíteni, fölékesíteni! Bécsben, lehet valaki dombaumeister, Münchenben árúház-csináló specialista, idehaza nálunk, nemcsak a talentum bősége és a renaissance természet, hanem a kényszerű szükség is parancsolja ezt az őszinte sokféleséget. A szűk vénájú kolléga mondhatja csak erre, hogy kapkodás és nincs benne realitás. A stílus és a pénz náluk lehet, de a tehetség és a jövendő olyanoknál van, mint amilyen Márkus Géza.
Úgy látszik, mintha ez írásnak némi éle volna a stilista, vagy szigorúban szólva, a kompiláló építészek ellen, az individualisták javára. Igaz, hogy ez utóbbiakat jobban szeretem és a legkomolyabb művészetet féltem a megnyugtatást kínáló eszme-szegénységtől. Az emberiség félelmesen megszeretett néhány pompás, kellemes, ünnepies formát és — sajátságos módon - legkevésbbé tud disztingválni, megmozdulni, abban a művészetben, amelyben lakik.
Nagyon természetes, hogy az erős gyökerű múlttól féltem a frissen virágzó jövőt. Azért szeretem a régi-módi exakt építőt, sőt azt is, aki tetteti magát, hogy előre indul, de marad. Az akadémikusok és a felemások nemcsak hasznosak, szükségesek, de mulatságosak is. Néha valóban jó munkát látunk tőlük, olykor meg oly rosszat, hogy az individualista új művészt alkotásra — bosszantják, sőt a nehezen figyelmeztethető közönséget is gondolkodóvá teszik. Aztán — minden művészettől eltekintve — nagyon unalmas volna a világ, ha mind a rna emberei lennénk, akik vezéreljük. Kell a tegnap a maga erőszakosságával és értékes emlékeivel. És én még prépotens voltáért se haragszom, ez se ártalmas, hanem inkább mulatságos. Igaz, néha nevetséges is, mint például amikor a magán-házak főszből öntött müncheni studiumöregjei vagy antik Gorgon-fejei nyitott szájjal az utcába súgják: "Hol a tudás? nálunk a tudás!"
A tudást mutatni már illik. A tudás a művészetben az abc. Magától értetődik, hogy kitűnően kell tudni. És meg vagyok győződve, hogy a mi építőmesterünk a mesterségének exakt részét is kitűnően tudja. Az iskolások előtt azonban mindenha gyanús marad az, akinek vénája van. "Nincs kiforrva, rapszodikus, nincsen gyakorlati érzéke!" Ezek azok a megjegyzések, amelyeket a mi zsánerűnk háta mögött, de rendesen illetékes, hasznos vagy ártalmas helyen mondanak. És védekezni csak akkor tudnak ellene, mikor a hosszú küzdelemben tehetségük fáradt lesz, és ők is kénytelenek kifelé fordítani a művészetük bélését - - az erudicíót.
A mi architektusunk épp a forró közepén van a küzdelemnek és ereje még egészen friss, sőt érdes. Még ugyancsak tanul, de már erősen dolgozik. Tervvázlatai, melyeknek kisebbített másolatait a "Művészet" íme lenyomtatja, tanultságának és ötletességének az érdekes dokumentumai. Ezek munkaközben, pihenőnek készül-tek. Egyik másik úgy készülhetett, hogy a művész valamely beosztással bíbelődött a nagy rajztáblán. Amikor a körzőt egy-egy percre letette, a számokat lezárta, öt vagy tíz perc alatt a nagy rajzpapiros szélére épített — tollal — egy templomot. Ezek "a tanulatlan" tehetségek így tanulnak. Úgy hogy mindjárt alkotnak is. Ámde Márkus Géza tiltakozik az ellen, hogy ezek a tervek tervek. Szerinte, ezek csak "Schule der Geläufigkeit", csak ötletek, jegyzetek. Nekem úgy tetszik, hogy a jelentőségük mégis több és ő vissza fog térni még ezekre a rajzokra, amelyeket ösztönből, naivul, könnyelműen csinált. A melódia és az épitészeti forma-ötlet ritka és a mi építőmesterünk is majd megbecsüli ezeket az elaprózottan is komoly és kecses ötleteit. Ma abban a korban van és olyan a temperumentuma is, hogy nem látja a tehetsége határait. Ismerős előttünk a végtelenség érzésének ez a kellemesen szédítő érzése. Mámoros az ember, mindenét odaadja és mert legelsőbben is számolni nem tud többé, azt hiszi, mindennél többje marad még meg. Ilyen tobzódást látott a Márkus vázlat-könyvében, amelyből kiszakított oldalak: "Az emlékmű", "A templom", "A bérház", "A nyaraló" és a többi. Valamennyi új és még is egy cúgból való. Mindegyiknek van jelleme, a földből nő ki és nem építészeti könyvekből és nevezetes, de már régebben kész alkotásokból.
Ha fontoskodni akarnék, azt mondanám, hogy valami gótikus ize van mégis mindnek. De ha jól meggondolom, inkább jellemzi egy rejtelmeskedö naivitás. Meg kell magyaráznom, hogy mit ertek ezalatt. -- Azt, hogy ez építőmesterben megvan az építésben való hit, neki az nagy és szent dolog. Él benne a sajátságos ösztön, amely bizonyos vonalakat szenvedélyesen kiván.
Egy kertésztől tudom, hogy a lefkója virággal néhány ezer évet ugortattak át a kertészek. Úgy kell ezt érteni, hogy ha a virágot magára hagyták volna, néhány évezred alatt lett volna olyan, mint aminő ma. De oltották, dugták, keresztezték, szédítőn előre kergették az evolúcióban. Tehát az sem igaz — minthogy a régi közmondások jórészt hazugok — hogy nincs ugrás a természetben. Úgy látszik, inkább a művészetben nincs. Nagyon, nagyon lassan megyünk előre, cammogunk és sokszor inkább ki-kitérünk. Az architektúra pedig nagyban és egészben éppen mintha állana, az Akropolisztól a Szent-Péter-templomig alig egy két-arasz. Ez a látszólagos mozdulatlanság megszégyenítő, még ha letagadjuk is, még ha lehurrogjuk is azokat, akik felfogásban, egy-egy vonalban, részletben, alkalmazásban, mozdulni akarnak.
Nagyon szeretem ezeket a mozdulatokat és nagyon megbecsülöm, akinek invenciója van közöttük. Különösen nálunk idehaza, különösen azt a zsámert, mint amilyen Márkus Géza. A művész csak úgy csinálhat valamit, ha tüzes pártember, a maga pártjának embere, fanatikusa önmagának és kegyeletlenül, csaknem meggondolatlanul megy előre. Hová? Az nem művészi út, ha tudjuk' előre a helyet. Neki a végtelenségnek, nem pedig egy biztos állomásnak. Valamit találni, felfedező útra, majd csak kikötünk valahol, vagy kidobja testünket valahová egy végzetes hullám.