Egy éj a Félelem-villában
szerző: Krúdy Gyula
- Én láttam azt a nagyvilágot, amelynek országútján a port vérrel locsolják, és a kocsik kerekei alatt aranykavics ropog - mondogatta Szmetán, egy számtisztkülsejű férfiú, aki a Bujdos vendéglőben annál az asztalnál szeretett üldögélni, amely asztal felett a Vadász temetése című kép függött. (Szmetán néha boros, könnyes részvéttel nézegette ezt a képet.)
- A Félelem-villa a lainzi erdőben volt, nem messzire, talán fertályórányira attól a vadász¬kastélytól, amelyet Erzsébet királyné épített magának, hogy távol legyen a világtól - folytatta Szmetán, emeltebb hangon, aki egyébként annyit sem számított már az életben, mint valamely régen elintézett ügyiratnak a száma -, a királyné villáját üvegből, vasból, márványból építette, de sok gipszet is kevert hozzá, mert a gipsz adja vissza leghívebben az emberi elkép¬zeléseket. Mókusokat és sólymokat, lógós fülű vizslapofákat és emberképű vaddisznófejeket, udvarnoki pozitúrában ácsorgó rókákat és enyelgő fogsorokat mutató farkasokat, régi bécsi orvos¬pro¬fesszo¬rokra emlékeztető bagolyfejeket és udvari dámákhoz hasonlatos, hosszú farkú fácánokat örökített meg a lainzi vadászkastélyban Erzsébet királyné, mialatt én a negyedórányira eső Félelem-villában szolgáltam...
- A Félelem-villa, vagy mint ezen a tájon szokásos nyelven mondták: a Fürchtiger-villa: lakályosság szempontjából korántsem vehette fel a versenyt Erzsébet királyné vadászkasté¬lyával. 1849-ben építette egy udvari vadász, akinek annak idején az volt a megbízatása, hogy a vaddisznókra ügyeljen, amely vaddisznók szeretik áttörni a drótkerítést, amikor a makk megérett, és a csorda a makkal bővelkedő erdőrészek felé venné útját... De ott volt a Félelem-villa, amely feltartóztatta a vadakat, mielőtt szabad vándorlásukat folytathatták volna.
A Félelem-villa persze csak sárból, agyagból és az ezen a tájon bőségesen található tölgyfából volt megszerkesztve, mint valami mesemondás, amelynek nagy részét az öregember félig bóbiskolva mondja el a hosszú, téli estén. Zöldre festett ajtó volt, mert a zöld és sárga színt az udvari vadászok is tiszteletben tartották, mióta a schönbrunni kastélyt ilyen színűre festették. Ámde lakat volt az ajtón, mert a Félelem-villa lakója többnyire távol volt házától. Vörös hajzatú fejével kitűnt még őszidőben is az erdő sűrűjéből, amikor pedig minden jóravaló falevél pirosodni kezd. Mindig hajadon fővel járt, mert ama vörös emberek közé tartozott, akik nem szégyenlik vörösségüket, sőt büszkeségüket lelik abban. - Nos, az ablakok, a Félelem-villa ablakai, korántsem versenyezhettek a lainzi királyi kastély üvegtavaival, amelyeket külön erre a célra öntöttek az üveggyárak, a Félelem-villa két ablaka belülről deszkával volt befödve, hogy oda senki ne láthasson be. Az egyik ablakon volt ugyan valamely üvegtábla a külső részre felszegelve, de ez csak amolyan dísz volt, amelyet a ház lakója a minden emberben bujkáló hiúság révén alkalmazott. Az üvegtáblát amúgy is találta, valamely szemétdombon. Persze kéménye is volt a házikónak, amolyan pléhkürtő, amely a házfal oldalából úgy nyúlott ki, mint valami kar, ami megfeketedett a nagy szegénységtől és a sok munkától. A ház előtt vén tölgyfa, amelyről a legjobb makkok hulldogáltak, és a fa alatt kis, ácsolt pad, ahol a vörös hajú ember egymagában üldögélni szokott, és hosszan elgon¬dolkozott a mások életén, a mások életének a bolondságain, ostobaságain, céltalanságain - mert a maga életéről nem volt sok gondolkoznivalója. Valaha felesége volt, aki elhagyta, és akinek fotográfiája előtt a kunyhó belsejében imádkozni szokott. Talán éppen azért voltak bedeszkázva a vadászlak ablakai, hogy az erre vetődő vadőrök ne lássák, hogy a vörös ember milyen méltatlan kép előtt szokott imádkozni...
A Félelem-villa körül éppen úgy süvöltözött az őszi szél, mint Erzsébet királyné Hermes-villája körül, de a királyné mégiscsak elsétálgatott az erdőben a magányos vadászlak felé, és olyankor, midőn észrevette, hogy a lakat kívülről van az ajtóra feltéve (ami kétségtelen jele annak, hogy a házigazda nincs otthon), le is telepedett a vörös ember elhullott tölgyfából vert padocskájára, és hosszadalmasan elhallgatta, hogyan hullanak a makkok körülötte. Az erdő zúgott, mint a másvilág, a felhő elvonult az égre nyúló fák koronája felett, mintha csak megmutatni akarná magát az elbizakodott teremtményeknek, mint ahogyan a halál megmu¬tatkozik néha az ember szeme előtt, a megriadt szarvasbika büszke koronájával éppen olyan gyáván menekedett az erdő távolában, mint ősszel a kertben a fűlopáson ért mezei egér - Erzsébet királyné tekintete azokat a különös edényeket vette észre, amelyek a közeli forrás partjához voltak készítve. Asszony volt, nyomban felismerte, hogy ezek az edények valami főzéshez készülnek, bár külsejükben nem is hasonlítottak semmiféle szokásos főzőedényhez.
Volt ott “edény”, amely fénykorában ama jeles zsiradékot tartalmazta, amellyel a vadászok messzire hangzó puskáikat szokták kenegetni, de volt olyan bádogskatulya is, amelynek egykori tartalma arra szolgált, hogy vele vasárnaponkint a csizmáikat kifényesítsék: ki tudná, hogy nem kerül-e sor táncra vagy egyéb csizmamutogató alkalomra? Volt bádogdoboz, amelyről papirosa régen lehámlott, és így többé meg nem állapítható róla, hogy mit rejtett egykor bensőjében; kerek szemű gyermekeknek való sárga cukrot, avagy tealevelet, amellyel a közeli kastélyban a csészék tartalmát illatosították, miközben fogadás volt a földszinti, nagy kerekteremben, ahová a legelőkelőbb uraságok és úrhölgyek voltak meghíva... Volt a forrás égi tisztaságú csurgója mellé olyan pléhdoboz is készítve, amelynek alakjáról csak asszony találja ki, hogy abban valaha nagymosáshoz való port tartogattak. (Bizonyára nem a lak gazdája rendezé vala ama híres nagymosásokat.) De volt olyan bádogdoboz is a forrás partján, amelyről csak lóhoz és kocsihoz értő ember tudná megállapítani, hogy abban valaha a legfinomabb kocsikenőcsöt tartogatták, amely kocsikenőccsel csak a legelőkelőbb fogatok, landauerek, batárok, à la Daumont-hintók kerekeit ápolják, nem pedig holmi mihaszna omnibuszokét vagy postakocsikét.
Ennyit látott Erzsébet királyné az erdei lak tulajdonosának háztartásából, és ez éppen elég volt ahhoz, hogy ne rettegjen a Félelem-villa környékén üldögélni, és onnan elhallgatgatni, hogyan kopognak a harkályok az erdőben.
A Félelem-villa körül éppen úgy panaszkodott a halkan zizegő hóesés, mint akár a vadászkastély körül, amelynek lakott szobáiba kétemberes porcelán kályhákat állítottak be, amikor a kertből a cinkék berepkedtek a nyitott ablakokon, de valamiképpen más volt itt a hóesés hangja, mint a kastély parkjában. A nagy fák, amelyek nem adták oda leveleiket annak a foltos, tarka-barka, rongyos szegény embernek, aki őszidőben az erdőkön szokott vándorolgatni, hogy elszedegesse a fáktól alamizsnáikat, a száraz gallyacskákat - a nagy fák most megrezzentek néha a hóesés terhe alatt, mintha nagyon messziről észrevették volna a fejszés embert, amint feléjük lépkedne. A királyné magányos sétáiban megpihent az erdei lak előtt a láthatatlan vörös ember mindig tisztára sepert padján, és gondolatait útnak bocsátotta, mint a sokáig némaságra ítélt felhők a hópelyheiket. A megritkult erdőn általfutamodó szél elvitte a hópelyheket és a királyné gondolatait a közeli Bécs tornyai felé, ott is egy felségesen vén palotába, ahol mostanában Ferenc József éppen azzal foglalkozik, hogy az egyetlen fiát, Rudolf koronaherceget, mint a bécsiek mondták: megregulázza. A királyfi sok rosszfát tett a tűzre az utóbbi időben, mindenféle női históriákba keveredett, a népség és katonaság úgy belenézhetett a privát életébe, mint valami udvarba, ahol a kifeszített kötélen asszonyi fehérneműt férfiruhával együtt szárítgatnak. Ferenc József éppen ezért határozta el, hogy végre alaposan ráncba szedi a trónörököst, de ehhez a művelethez nem volt szüksége a gyönge szívű édesanyára, sőt az volt kívánatos, hogy az távol legyen a palotától, miközben a kikapós királyfin az öreg király elveri a port. Ezért lakott tél idején Erzsébet királyné az egyébként zordon lainzi vadászkastélyban, és ezért üldögélt elgondolkozva a Félelem-villa körül. Neki is volt mitől félnie, amikor az egyetlen fia bajban volt...
Ám legborúsabb gondolatai közepette is észre kellett vennie a Félelem-villa lakójának a téli felszereléseit, amelyeket a házon kívül hagyott, miután a királynén kívül más amúgy sem járt az erdőben.
Lógott például a házeresz alatt bedrótozott üvegű, fából tákolt lámpás, amellyel, Isten tudná, merre vándorolgatott a veres ember a sötét éjszakába, amikor minden nagy fa útonálló lesz. Volt ott szabadjára kötött, lőtt nyúl, amely az eresz alatt himbálódzva azt várta, hogy mikor jön a dermesztő fagy, amely kőkeményre fagyassza húsát, aminthogy a legszegényebb ember is csak porhanyósan szereti a nyúlpecsenyét, mint akárcsak a nagyurak. Volt ott egy nagy faszeg a falba verve, amelyre a vadvértől nedves vadásztarisznyát lehetett akasztani, hogy minden lompos fülű vizsla odagyűljön a környékből a tarisznya szagolgatására, aminthogy az úridámák között is akadnak olyanok, akik a lószerszám bőrszagát nem cserélnék el a legfinomabb parfümmel sem. Volt ott egy nagy lapát, amely nyilván azt a célt szolgálta, hogy a kunyhólakó a legnagyobb hóesés után is kijönni tudjon a házikójából, miután maguk a nagy¬urak is, mikor behavazott télidőben egyéb testedző sportot nem űzhetnek: elmennek havat lapátolni. Voltak az eresz alatt különböző csapóvasak, amelyek most összezárt állapotukban igen ártatlan szerkezeteknek látszottak, mintha kettőig sem tudnának olvasni, amilyen álarcban a legtöbb ember is szokott megmutatkozni embertársai előtt - de bezzeg, amikor ezek a csapóvasak kikerülnek az erdőbe, hóba rejtetten és csalétekkel felszerelve, amely éppen olyan édesnek látszik, mint a legmézesebb emberi szó: jaj akkor a havat esperesi léptekkel tallózó varjúnak, kétszer jaj az ügyetlen rókának, amely a csapdába kerülve, szűkölve várja az erdőből előjövő embereket, akiktől kegyelmet nem remélhet. Ámde a magányos tanya hermelinprémes eresze alól csüngtek le szarvasagancsok is, amelyeket vadászuk már papírdarabocskákkal megjelölt, hogy majdan össze ne tévessze őket. Volt egy kilencagancsos, amelyet voltaképpen tizennyolcasnak lehetne számítani a két ága révén, amely az iromba betűk felirata szerint, Lobauban, 1891-ben került puskacső elé; mások Kühworth és Hütteldorf nevét dicsérték, ahol Erzsébet királyné kirándulásaiban elégszer megfordult, midőn kalandozásaiban túlment a vadaskert falán. A nagy vagyonú erdei remetének volt még valamije, amivel a lainzi királyi kastély nem dicsekedhetett. Volt rengeteg sok hava, kócsag¬fehér, érintetlen, amelyet nem látott még más, mint a napsugár, amely a legkeményebb téli napokon is bekandikál az erdők mélyébe, hogy a legnagyobb szomorúságban is legyen valami vigasztalásuk az átkozott, elkárhozott favágóknak.
Erzsébet királyné magányos erdei sétálgatásai közben leginkább a havat irigyelte a Félelem-villa láthatatlan lakójától. Az ő udvarából elseperték a havat.
Egy téli napon, amely olyan zordon volt, hogy még egy királyné sem állotta a fűthetetlen, nagy kastélyi termeket, hanem gondolataiban valamely búbos kemencéjű, falusi szobába vágyako¬zott, ahol meghitt melegségben lehet hallgatni a háztető felett járó rossz szellemek tombolását, udvari lovászlegény vágtatott át ama térségen, amely a lainzi kastély két kapuját - az ölelkező F. J. és E. betűkkel - simára fésült fácskáival kitölti. Az illedelmes fák megannyi hóemberek lettek, amelyek fáradhatatlanul álldogáltak a kastély körül, ámde a zergeszakállas kalapban és kék ujjasban (minden spanyol etikett nélkül) lovagló legény híradásával felborította a kastély nyugalmát, amelynek vastag üvegtábláit még az elkeseredett őszi vihar sem tudta betörni. A legény hírül hozta, hogy a nem nagyon messzire fekvő mayerlingi kastélyban Rudolf királyfi elköltözött az élők sorából...
Erzsébet királyné estefelé tudta meg az isten nyilaként vágódó híradást, és eszmélése utáni első gondolata a menekvés gondolata volt. Ámde hová menekülhet egy édesanya fia után? A halálba vagy a - Félelem-villába...
Erzsébet királyné futamodva ment végig a téli erdőségen. Még megzavarodottságában sem tévesztette el az utat, amelyet oly sokszor bejárt vala őszkor és télelőn. Itt volt az a tisztás, ahol október végén még barna pillangót látott, és amott az erdővágás, ahol a hosszú csőrű szalon¬kák átröpülnek kora tavasszal, hogy mindenkinek örömet okozzanak, aki tavaszi hangju¬kat hallja.
Éjen és havon keresztül futamodott a királyné a Félelem-villa felé. A fák, amelyekkel útköz¬ben találkozott, mint másvilágról visszatért emberek tárták ki feléje a karjaikat... Ezek a fák tudják az utat a másvilág felé is. A Félelem-villa felé... A szegénység, elhagyottság, a boldogtalanság világa felé, amely helyet minden környékbeli ember borzadva elkerül, mert ott lakik a vidék legszerencsétlenebb embere: az égővörös hajú udvari jáger, aki éjszakánként hangos zokogással szokott imádkozni rossz útra tért felesége arcképe előtt. Megfutamodnak ettől a hangtól a hó felett zöldséget keresgélő nyulak, de megriadnak a filozofikus nyugalom¬mal baktató rókák is, holott ők azt hiszik magukról, hogy nem érheti őket nagyobb baleset, amelyekből ki ne menekedhetnének a ravaszságuk folytán. A téli álomba merült vén fák felnyitják a szemüket, mint akár az az ember, aki a másvilágra álmodta magát, és a szeme felnyitásával akar meggyőződést arról, hogy a saját ágyában van.
És a kísérteties üvöltés most is hallatszott a Félelem-villa felől, amikor éjnek éjszakáján a villámcsapástól sújtott édesanya elmenekedett palotájából, hogy valamely olyan helyet találjon fájdalmaiban, amely hely megközelíti a pokol világát... Ez a hely volt a Félelem-villa. Bezörgetett az ajtón, a vörös jáger abbahagyta az üvöltést:
- Felség...
- Menj el innen ma éjszakára. Én fogok virrasztani és járni helyetted - mond Erzsébet királyné, és valóban így is cselekedett. A Félelem-villából ezen az éjszakán is szakadatlanul hangzott a legkétségbeesettebb zokogás.
Eddig tartott Szmetán, a vénségére senkivé lett valaki elbeszélése.