Egy álmom
szerző: Garay János
Meghalva voltam, úgy rémlék előttem, -
Éjfélsötétté vált a szép világ;
A zöld mezőt, a patakot köröttem
Forró, tüzes szelek kiszáriták;
Egy tűzokádó hamvatag lávája
Halotti szemfödélül hullt reája.
Némán, sötéten egy gyászos koporsót
Vitt négy ember a temető felé,
Örülten járt a fergeteg toborzót,
A síri dalt hárfája nyögdelé -
Ilyen lehet a végitélet napja,
Mely a világot majdan eltapodja.
A gyász koporsóban holtat vivének,
A szemfödél engem takart vala,
Fülembe síri hangok csendülének,
Szemembe tűnt az enyészet angyala;
Sötét szárnyának rém legyintésére
Jéggé fagyott szivemnek minden ére.
Dohos penészszag, rothadás, enyészet,
Fagy és éj vett körül jéghidegen;
Erőt nem érzék, lelkem semmivé lett,
Enyészni érzém minden idegem.
Egy perczenet még - rémes, szörnyű képek!
S a feloszlásnak küszöbére lépek. - - -
Igy értük el a temető kapúját,
Magától nyilt meg rémes ajtaja,
Messzéről a sír már tátotta száját,
Mely végnyugalmamul készűl vala. -
De hol vagyunk? Egy bájvirányban állok,
Hol mindenütt kéjt s örömet találok. -
Egy szép virágkert tárul föl előttem,
Mosolygó rétek, illatos mezők;
Holtak helyett élők járnak köröttem,
Itt hű barátok, ott jó ismerők;
Üdvözlő serge hölgyek- s férfiaknak,
Kik engem nyájas-szívesen fogadnak.
És én közöttük járok ép tagokkal,
Életörömben szívem feldobog;
Fülem mindütt rokon magyar hangot hall,
Érzem, hogy élek, hogy otthon vagyok,
Megint itt élek hát a drága honban?
Vagy föltámadtam-e; mig meg se haltam?
Igen, még élek! élünk mind a ketten,
Én, s az imádott szép magyar haza!
Nehéz kisértet torlott meg felettünk,
De isten volt, ki megoltalmaza - -
Oh volna jóskép e nehézkes álom!,
És teljesülne, mint rajtam, hazámon! -
Igen, igen! én el vagyok veszendő,
És elveszendünk százan, ezeren;
De néked élni kell, imádott, szent hon!
És élni fogsz én magyar nemzetem!
Miként a phőnix ezredévet éltél
S hamvából a phőnixnek új élet kél! - -