Egy-szál drót
szerző: Gárdonyi Géza
Egy falusi tanító októberi feljegyzéseiből
Tegnap még kék volt az ég. Meleg verőfény játszott a fák sárga lombján. A gyerekek mezítláb, nyári ingben őrizték a ludat.
Ma reggel elszürkült az ég: hideg vízporral telt meg a levegő. Fázlaló nedvesség ülte be a földet, falat, fát, a rajtunk levő ruhát is... Kedvetlen idő. Mindenki kedvetlen. Még a kutya is mogorván ül a kapu mellett, mintha azon gondolkodna: érdemes volt-e azért megszületnie, hogy mindig csak ugasson?
Az ilyen napokon az embert is hideg gondolatok szállják meg: minek élek? mért dolgozok? Nem volna-e jobb elfujni a gyertyát, mintsem hogy megvárni, amíg tövig ég? "Fényes, nemes célok"? De hátha amit annak nézek, csupáncsak délibáb?
Sírásó gondolatok ezek.
Dehát talán nem is az idő volt e kedvetlenítő gondolatok oka, hanem egy levél, amelynek megírását nem halaszthattam tovább.
Papirost vettem elő és írtam:
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Tisztelt Magdolna kisasszony!
Maga vár engem ma este, és várni fog holnap is, de helyettem csak ez a levél megyen.
Gyónnom kell Mancika: három bűnt követtem el. Nem is hármat, négyet. Meggyónok magának őszintén.
Az első bűnöm az volt, hogy mikor először találkoztunk, nem titkoltam el, mennyire bámulom. Igaz, hogy ez szándéktalanul történt. Maga úgy jelent meg a papék uzsonnáján, mint egy fénybe öltözött angyal. Szinte megrettenéssel bámultam, s maga oly bizalmasan nézett rám, mintha régen ismernénk egymást. De el kellett volna nyomnom a szikrát...
A második bűnt akkor követtem el, mikor a maga kedves meghívására külön is meglátogattam. Nem a látogatás volt a hiba, hanem az, hogy úgy öltözködtem, mintha legalább is ezer forint volna az évi jövedelmem. Később is mindig, mindig az új ruhámban jelentem meg, mintha másban nem is járnék. Selyem nyakkendőt kötöttem, mintha másféle nyakkendőm nem is volna. És ezüst zsebórán néztem az időt, pedig azt az órát kölcsön kértem. Az enyém csak acélból való.
Akkor nem éreztem ezt hibámnak. De ma, hogy a lelkem mélyébe néztem, megdöbbenve látom, hogy letértem az őszinteség útjáról. Meg kellett volna mondanom, hogy csupán a maga tiszteletére öltözködök így, nem pedig azért, hogy másnak lásson, mint ami vagyok.
Maga édes Manci nem öltözött selyembe, bársonyba, amikor engem magához várt. Tisztaság és jóízlés volt a pompája. Még csak a függőit se rakta fel, az ujján se volt gyűrű. És ez tetszett nekem.
A harmadik hibám az volt, hogy mikor a kertet megmutatta, ott a citizusz-bokor előtt megfogtam a kezét, és hosszan tartottam a kezemben, sőt az ajkamhoz is emeltem. Maga csak nézett könnybe lábadó szemmel. Két kék szeme olyan volt, mint a harmatos ibolya. Szavakat várt, de én nem tudtam mit szóljak. Akkor jött a mamája, és ő tudományos kérdéseket intézett hozzám: Hogy mért kemény ebben a kertben a borsó? és hogy mért nem virágzik a torma?
Akkor boszankodtam az édesmamára, de amikor hazafelé mentem, meggondoltam, hogy a borsó is csak ott puha, ahol neki való vízben főhet, és a torma is csak ott virágozhatik, ahol alkalmas a talaj neki.
Én is csak torma vagyok ezen a földön édes Manci. Hiába jön a kikelet... És az én boldogság-reményem is csak olyan mint a maguk borsója. Értsen meg Mancika:
A néptanító élete igavonó nyomorúság. Két-háromszáz forint a készpénzfizetés mindenütt, meg egypár zsák ocsu, aminek a hivatalos neve: párbér. Van ezenkívül egynehány öl fa, meg két kis korhadt-padlós szoba.
És ez mindhalálig így marad. A két szoba nem tágul, az egynehány öl fa nem szaporodik; az ocsu nem válik búzává, és a készpénz-fizetés József császár óta nem emelkedett egy fillérrel se. Ha valamit emelnek, az csupán az adó.
Az ilyen fizetés édes kis Manci, elég arra, hogy magányos ember ellógjon vele a világban. De mire jut ennyivel, aki családos?
Tegnapelőtt egy néptanítónál voltam ebéden. Melyik faluban, fölösleges magának mondanom. Az asztalnál tíz gyermek ült. Ismeri őket: szép, okosszemű gyermekek, és oly egyformák, mint a cserebogarak. Mikor az asszony leteszi a levest, odaszól halkan az urának:
- A kenyeret... Elfeledted?
- A tanító fölkel. Kulcsot vesz elő a zsebéből, és odamegy a szoba sarkában álló nagy festetlen ládához. Megnyitja a lakatot: előveszi a kenyeret. És minden gyermeknek szel belőle egyformán.
És amint egyenkint szétosztja, minden gyermek azt mondja halkan, illedelmesen:
- Köszönöm.
A tanító aztán mentegetődzve fordult hozzám:
- Rendre kell őket szoktatni, barátom, különben az ördög se győzi.
Bennem a lélekzet is elállt. Mondanom se kell, hogy csak éppen tessék-lássék ettem valamicskét. Hogyan ruházza az a tanító a gyermekeit?
Hogyan járatja őket iskolába? - nem tudom megfejteni. De kétségtelen, hogy az az ember otthon hagyta a meggondolását, mikor házasodni indúlt.
És hüledezve gondoltam arra, hogy íme magam is az ő útjára léptem. Az út eleje virágos napfényes, meleg. De a továbbja...
Igaz, hogy gazdag parasztok is akadnak, akik ládában tartják a kenyeret; az is igaz, hogy más tanítónál nem láttam effélét; az is igaz, hogy az Isten nem oszt mindenhová tíz gyermeket. De mégis meghőköltem...
Azért mentem át tegnapelőtt a falujokba édes, kis Manci, hogy mindezt elmondjam, és hogy elbúcsúzzak életem egyetlen tündéri álmától.
De maga édes Manci, hogy egyedül volt a szobában, nemcsak kezet nyujtott, meg is ölelt, s liliomfejét a mellemre hajtotta.
És ekkor követtem el a negyedik hibát, hogy ugyanis magamfeledten megcsókoltam.
Ezt nem lett volna szabad tennem, pláne akkor, mikor egyenesen azért megyek oda, hogy elmondjam: Az útunk kétfelé ágazik: az én útam kietlen, süppedékes, rideg.
Még az eddigi látogatásaim nem ötlöttek szemébe senkinek, hiszen mindig okon-ügyön nyomtam meg a kilincset, s mindössze ötször jártam ottan. Senki nem is sejti, hogy mink egymásról gondolkodunk. Maga jómódú jegyzőnek a leánya, Mancika. Magának hasonló állású embert kell élettársának választania. Tekintetes asszony lesz maga Mancika; három-négy szobás lakásban lakik; és csak olykor délután, mikor selyemvánkost gyűr a feje alá a díványon, olykor fogja ezt gondolni: Oh bolond szív, bolondos fiatal szív! egyszer majdnem arra szédített, hogy tanítóné legyek...
És én is olykor elgondolkodom, mint a sivatagon utazó török, aki az eléje táruló messzeségbe bámul, s nem lát egyebet, csak pusztaságot.
Gondoltam arra is, Mancika, hogy nem aggodalmakkal számolok, hanem valóságos számokkal. Talán így lehet látnom egy kicsi csónakot, amelyen átevezhetünk a Boldogság szigetére. A jegyző úr említette egyszer vonatkozás nélkül, véletlenül, hogy magának Mancika ezer forintnyi jegypénze van. Rút valami férfinak ilyesmire gondolni, de megbocsátható az olyan embernek, aki az élet távolába józan fejjel nézdel. (Mert ha dicséretes derék ember az, aki a feleségéről a házasság első napjától gondoskodik, mért volna megszólásra való az olyan, aki ezt a gondoskodást egy nappal előbb kezdi? A férfinak kötelessége is arra nézni, hogy a feleségének ne csak ígéreteket pakoljanak a tulipános ládájába, hanem való értéket is; és inkább azzal mutassa meg önzetlenségét, hogy ami az asszonyé, hagyja meg az asszonynak; ha pedig hozzányúl, csak azért nyúljon hozzá, hogy a vagyonkát növelje.)
Hát azt is számítottam, persze csak a kamatját, mert gazdálkodással nem foglalkozhatok. (Vagy gazda az ember, vagy tanító - két lovon ülni egyszerre nem lehet.) Összeszámítottam mindent, még az uraságom csecsemőjét is beleszámítottam, hogy hat év multával 50-60 forint mellékes évi jövedelmet jelent. De csak nem kerekedett ki több 580-600 forintnál.
Nem írok többet, Mancika. Ugy érzem, mintha valami fagyos lehelet érintené a szívemet. Sorsomnak lehelete az. Olyan, mint a tél lehelete, amelytől a kertem összes virágai egyszerre megfagynak.
Holtig gondolok magára, Mancika. Maga lesz mindig az én legbúsabb gondolatom. Én legszebb virágom! Én legszebb álmom! Isten veled!
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Könnyezve pecsételtem borítékba ezt a zűrzavaros levelet, s átvittem a községházára. Nekünk ugyanis a szomszéd faluban van a postánk, ugyanabban a faluban, amelyikben Mancika lakik. Egyenesen neki nem lehetett küldenem; azt se tehettem, hogy a mi sánta-paraszt levélhordónkra bízzam a levélbélyeg felragasztását. (Kent volna az a bagós János olyan bélyeget rá...) Hát a bíróhoz mentem, hogy bélyeget kérjek tőle, s ráragasszam a levélre magam.
Itélkeztek ottbenn. Várnom kellett. Leültem az ajtó előtt a kispadra.
A paddal szemben öreg rózsafa virít. Két méter magas, százesztendős rózsafa. Csak elnéztem, hogy tele van virággal, üde nagy fehér virág-gömbökkel. A virágok közepe piros, mint a szőke leány arca. Minta Mancika arca.
Ebből a rózsából szoktam neki vinni egy-egy szálat, mikor át-átmentem hozzá. És ő mosolygott. a rózsára is, rám is. A rózsát a hajába tűzte.
De szomorú lesz ezután nekem ezt a bokrot látnom!
A falu csendes volt. Csak egy drótos tót kiabált benne:
- Fááázikat drótoztááásson ááássszonyok!
Ebugatás kísérte néhol a drótos szavát. A kutyák ugyanis mulaszthatatlan kötelességüknek ismerik, hogy a drótost megugassák.
A bíróné egy elhasadt tálat támasztott a fal mellé és kiküldötte a kisbírót a drótosért.
Szálas tót-legény fordult be a kapun, kopár-képű és nagy-kalapu, de jó tagos legény. A ruha úgy feszült rajta, mint a fán a kéreg.
- Ihol ez a tál. Mennyiért drótozza meg?
A drótos megnézte a tálat alól-felül, át is nézett rajta elölről-hátulról. Végre kijelentette, hogy a drótozás ára nyolc krajcár.
A bíróné elszörnyűködött
- Részeg vagy te, Jano! Nyolc krajcáron új tálat veszek!
Jano nyugodtan felelte:
- Az sem bizonyos megvan. Ekkora tál legalább is huszonnégy krajcár.
Hosszú alkudozás következett. A bíróné nem akart többet áldozni három krajcárnál. A tót a levegőbe legyintett, és határozott lépésekkel índúlt a kapu felé. Ott azonban megfordúlt és öt krajcárt kiáltott. A bíróné négy krajcárt kiáltott vissza, s bement a konyhába. A tót legény gondolkozva nézte a kapu-félfát. Végre is csöndesen beballagott, és leült az eresz szárazára, a padom mellé. Az ölébe fogta a tálat, és neki fogott a drótozásnak.
Csak elnéztem, micsoda munkát vállalt el négy krajcárért. A tál hasadása közepéig ereszkedett, egy helyen meg tenyérnyi csorbulás is volt a tálon. Annak a cserepét is be kellett foglalnia, még pedig jóerősen, mert a tál előreláthatóan malacnak való korpa keverésére fog szolgálni. Körül kell azt kötni kívül-belül. Sok drót fogy rá.
- Ma nem gazdagszunk meg, Franyó! - szólottam le hozzá.
A tót rámbámult.
- Honnan tetszik tudni, hogy engem Franyó-nak hívnak?
- A képedrül látom. A másik neved meg Sztraka. Igaz-e?
A tót csaknem elejtette a tálat.
- Honnan tetszik tudni?
Hát biz én a tarisznyája rézkapcsáról olvastam le. A lapos kapcson FR. STR. betük feketéltek. FR. nem jelenthet mást, csak Ferencet, ami tótul Franyó; STR. meg nem jelenthet egyebet, csakis Strakát, ami meg magyarúl Szarka.
De a tót nem gondolt erre. Csodálkozva pislogott:
- Valósággal az a nevem. Dehát honnan tetszik engem ismerni? A katonaságtól? vagy a törvénytűl...
Nem értette sehogyse. Minthogy azonban előbbrevaló a munka a csodálkozásnál, megvonta a drótot, és ügyes kézzel kerekítette rá a tál karimájára.
Mi haszna marad ebből a munkából? - gondoltam. A drót pénzbe kerül. Talán három krajcár áru is rámegy a tálra. Egy krajcárért dolgozik-e ez az ember negyedórát, fél-órát? Ha ennyiért dolgozik, mit kereshet egy nap? Hát mikor nem is keres? Egyik falutól a másikig vivő úton bizony nem drótoz, sőt falu is találkozhatik olyan, amelyikben egy másik tót eldrótozott az orra elől mindent.
S még ha meg is adja neki az Isten a napi hasadt tálat, micsoda éktelen nyomorúság ilyen csavargó eb módjára élni; bokor alatt vagy kocsma-színben hálni; nem fogni meleg kanalat esztendőn át; nem látni fehér inget csak máson; nem ülni a családi asztalnál talán esztendőkig.
Hogy lehet valaki ilyen sorsban ilyen duzzadó erejű, rózsás egészségű, gyermekien gondatlan arcu?
A bíró meglátott az ablakon át, és egy pohárka pálinkát küldött ki. Szépen a tenyere közepén hozta a kisbíró.
- Idd meg Franyó. Neked adom.
Franyó levette a kalapját. Nem tudom nekem-e vagy a pálinkának. Ábrázata tündöklött, mint a súrolt ezüst. Mosolyogva, szinte bámulva nézett a topáz-színű folyadékra, aztán gyors mozdulattal lódította be. Egy percre lehunyta a szemét...
- Öt esztendeje nem ittam, - mondotta megvidámult hangon.
- Lehetetlen.
- Ugy van pedig. Megfogadtam, hogy lakadalomig nem iszok. Akkor iszok. Vagy lehet, hogy akkor se iszok, vagy csak keveset iszok.
Már előbb is láttam, hogy rézgyűrű csillog az ujján.
- Hát jegygyűrű az az ujjadon?
Franyó jelentősen emelintett a szemöldökén:
- Valóságosan.
- És mi a neve annak a tót angyalnak, akinek a gyűrűjét viseled?
- Magdusa.
Olyan édesen mondta ezt a nevet, mintha mézes bobájkát forgatna a szájában.
Különös, gondoltam, ennek is Magdolnája van. És ez a tót bizonyára megkapta a sorstól a maga Magdolnáját.
- Hát aztán szép leány-e az a Magdusa?
Franyó erre olymódon legyintett, mintha azt mondaná, hogy Magdusa szépsége szavakba nem önthető. Mindazonáltal szóval is kifejezte:
- A hajnali csillag bikszos iskátulya ahoz képest.
- Csak nem tán!
- Olyan leány nincs több a faluban. A megyében sincs. A világon sincs. Azt tetszene látni! Haj! haj! Olyan nagy kék szem... mint a kék hajnalka.
A pálinka megoldotta a nyelvét. Drótozott és lelkesedett.
- Mikor Magdusa ránéz valakire, mingyár más ember. A rossz ember átváltozik jónak, a jó ember rossznak. Én is voltam rossz ember. Tetszene látni...
- Csak nem gondolod tán, hogy nekem se ártana, ha rám nézne?
Franyó ezt nem értette. Ügyes kézzel bujtatta át a drót hegyét a kör-kötésen, s folytatta:
- Tetszene látni, mikor mos a patakban... Haj-haj... Olyan fehér lába nincs senkinek. Még a legfinomabb kisasszonynak se nincsen.
Ezt oly ábrándos szemmel mondotta a legény, hogy szinte láttam a fenyőfák alatt kanyargó patakot, s benne a mezítláb álló tót leányt.
Vajjon csakugyan szép-e? Bizonyosan csakolyan egyszerű lélek, mint Franyó, legfeljebb a bocskora kisebb. Piros bocskor, kenderhaj, széles dót ajak.
- Dehát hogy veszed el Franyó? Csak nem járatod tán magad mellett a dróttal?
Franyó a fejét rázta:
- Akkor már nem drótozok. Otthon maradok. Én addig drótozok, ameddig száz forintom nem lesz.
- Száz forint?
- Annyi kell. Magdus gazdag leány.
- Gazdag-e? Hát aztán mennyi annak a vagyona?
- Kerek egyszáz forint. Egy krajcárral se kevesebb.
Legalább is két ezret képzeltem. Irgalom istene, micsoda világ lehet az, ahol már száz forinttal nábob valaki!
S eszembe jutottak a felvidéki tót falvak, amelyeket láttam. Fából ácsolt alacsony házak, kéménytelen kormos tetők. Az udvar köves, a kert köves, a szántóföld köves. Szomoru krumpli és bánatos zab. Sok asszony, sok gyerek, kevés férfi. Az örökzöld büszke fenyőfák között alázatos csendes nép. De minden házon két-három fecskefészek. S ha a fecskének oly kedves az a falu, hogy odajár nyaralni messze Afrikából, hogyne volna kedves az ottszületett embernek, hogy az meg telelni járjon haza!
Franyó folytatta:
- Hát aki elveszi, annak is illik, hogy száz forintja legyen. Másképp nem adják...
- De hát azon kívül is csak van valamitek? Ház, föld...
Franyó vállat vont:
- Ha egyszer pénz van, van akkor ház is, föld is. Házat farag a rokonság. Földet veszünk kétszáz forinton. Leszek én olyan úr, de olyan úr...
És a fejét rázogatta mosolyogva.
Mily boldog ember! - gondoltam. Nem szédül ennek a feje se filozófiától, se tudományoktól, se művészeti kérdésektől. Nem érdekli őt se nemzetiségi politika, se világesemények. Őt csak Magdusa érdekli. Elméjének minden zege-zuga vele van tele. Talán ha az ujját megszúrja, az az egy csepp vér is, amely onnan kicseppen, Magdusát tartalmazza.
A tót fölemelte az arcát és bizalmas hangon folytatta:
- Tetszik tudni, Magdusát már férjhez adták volna, de Magdusa azt mondta; hogy: Franyó Sztraka vagy a halál!... Kemény leány! Én is vagyok kemény legény. Ültem is én már...
- Börtönben?
Franyó komolyan bólintott.
- Azért a legényért, akinek oda akarták nyomni Magdusát. Annak a torkát megfogdostam... Nagyot húzott a dróton, aztán vígabban folytatta:
- Azt mondtam Magdusának: Ne tágíts, ne engedj, csak azért is Sztrakáné leszel! Egy-két év nem a világ. Elmegyek drótozni. Addig drótozok, mígcsak össze nem drótozok száz forintot. Akkor aztán a szülőid nem vicsorognak ellenem, se a rokonságod nem csahol. Mentünk pane notárhoz, csináltunk írást, hogy minden ősz végén odadom Magdusának, amit keresek. Ha el nem veszem, övé a pénz. Akkor aztán indultam világba. Magdusa elkísért a hegytetőig. Ott egyet sírtunk. Aztán elváltunk. Magdusa utánam nézett, ameddig láthatott. Intettem neki a kalapommal: Isten áldjon meg, kedves! Aztán már a legelső faluban elkezdtem, hogy Faaaazikat dró... Hej, sokszor elfujtam, mióta járom a világot! Még éjjel is álmomban...
- Éshát Magdusa is olyan állhatatos?
Franyó mosolygott:
- Senki annak a szoknyájához közel nem mehet. Hiszen tudja mindenki, hogy az én párom. Télen meg otthon is vagyok. Már Dömötör-naptól kezdve vár rám Magdusa. Dugdossa ki fejét a padláson, mint madárka kalickából. Néz a hegyre Magyarország felé. Hegyen van kanyargó út, Magyarországból lefelé a faluba. Kanyargó útat lehet látni a faluból. Dömötör-naptól kezdve azon érkeznek haza a drótosok. Mikor aztán én is ott ballagok lefele, Magdusa kirepül a házból. Fel a hegynek! elibém! borul a nyakamba!
- No és mennyi idő óta gyűjtöd a száz forintot?
- Most az ötödik esztendeje.
Elhűlten néztem reá, és a négykrajcáros munkára. Szinte félve kérdeztem:
- Hát aztán mennyi a híja még...?
- Semmi! - felelte vígan. Már nyolcvankét forint ott volt a Magdusa sublótjában. A többit viszem. Most már hazafelé faluzgatok.
És Franyó mosolygott, mint a holdvilág.
- Csodálom, hogy nem rohanvást igyekszel haza!
Franyó sóhajtott:
- Azonfölül is kell: a lakadalmi költség. Most már hazáig azt a költséget drótozom.
- Dehát nézd Franyó: hogyan éltek meg mégis... Drótozni nem jársz többé, az a föld meg, amit azon a pénzen veszel, mégsem olyan nagy...
Franyó vállat vont:
- Pane! Ha a szeretet megvan, minden megvan; ha a szeretet megnincs, semmise megnincs.
- Jó, jó, de beszéljünk magyarul: Nem lesztek ám mindig csak kettecskén. Miből tartod a klapecokat?
Franyó nevetett:
- Ahová a jó Isten fát ültet, ád oda essőt is.
- De a fa nem eszik: a klapecnek kenyér is kell.
Mosolyogva legyintett.
- Ahova Isten bárányt ád, ád oda füvet is.
Bogot csavart a tálra; leszakította a fogójával, s bekiáltott:
- Kész a tál, gazdasszonyom!
Az asszony megnézte a tálat és bevitte. Franyó is megnézte a négy krajcárt, gondosan bedugta egy vászon-zacskóba, a kebelébe. A kis zacskó súlyos volt. Csupa rézpénz lehetett benne. Mennyi lehet a rézpénz már a Magdusa sublótjában? Bizonyosan szakajtó kosárban őrzi.
Franyó a vállára öltötte a drótot, és fölvette a botját.
- Mikorra az első hó leesik, - mondotta, - otthon leszek. Szent karácsonyon már Magdusával ülök a kemence mellett.
- Isten aranyozza meg a drótodat, jóember!
Franyó ellépett, én meg gondolatokba mélyedtem. Azon tűnődtem, vajjon megtenném-e én az én Magdusámért, hogy öt esztendeig drótoznék?
Az ítélkezés véget ért. Két pörös atyafi távozott összebékülten a község szobájából.
Csak ekkor eszmélkedtem, hogy mért is vagyok én itt?
A bíró megjelent a küszöbön:
- Bélyeg kell úgye, tanító uram?
- Nem, nem az kell bíró uram, csak egypár szál rózsát kérek erről a rózsafáról.