Együgyű életnek dícsérete
szerző: Barcsay Ábrahám
Tündér Ilonának híres országában
Amint Alvincról mész Marosnak folytában,
Szép mező terjedett Erdélynek torkában,
Melyről mit olvashatsz Magyar krónikában.
Keletről a Maros s Kenyér vize folyják,
Kik arany-fövénnyel bőven iszapolják,
Délről a hunyadi bércek árnyékolják,
Nyugatról s éjtszakról nagy bányák árkolják.
Régen Márs mezeje, most Ceres tanyája,
Ott tompult vala meg Báthori szablyája,
De majd megérkezvén Kinizsi kopjája,
Ott fetrengett porban törökök csalmája.
Tráján arra repült, útját ott is hagyta,
E munkáját idő ámbár ostromlotta,
Fenn áll bosszújára s még el nem ronthatta,
József minap azon szekerét hajtatta.
Rég nem szállott oly Sas Közép-Dáciára,
S mivel szegényeknek jött volt hallására,
És inkább községnek ügyelt panaszára,
A nép minden-felűl tódult látására.
Egyedűl egy agg pór Tráján útja mellett
Földjét szántogatván Császárra nem nézett,
Hanem némely ember-kaponyákat szedett,
Sisak, kard, tőr-darab, s egyéb a-féléket.
Ezeket rakásban vetvén, szép tulkait
Hajtván, tartogatta ekének szarvait,
S nem is látván József repülő hintait,
Reszkető kezekkel vitte barázdáit.
A Császár ezt látván szekerét állítja,
És a szántó-vetőt magához szólítja,
Ki legyen, röviden őtet megtanítja,
S hogy kérne valami kegyelmet, bíztatja.
Mit kérjek? ó Király! mond a pór Józsefnek,
Jobbá teheted-e gyümölcsét földemnek?
Avagy, megfordítván rendjét természetnek,
Visszahozhatod e hajnalát éltemnek?
Mely földet mívelek, ősim is szántották,
S véreket érette sok ízben ontották,
Íme bizonyítják e néma barázdák,
Bár szóljanak értem e rozsdás kaponyák.
Azért, Császár! ha mi kegyelmet mívelhetsz,
Megköszönöm, ha e csontoktól megmenthetsz,
Hely van szekeredben, belőlök elvihetsz,
Nesze! Isten hozzád! repűlj, míg repűlhetsz.