Egri csillagok/4. rész
| ← A rab oroszlán | Egri csillagok szerző: Gárdonyi Géza Eger veszedelme | Holdfogyatkozás → |
1
Ha van az égben könyv, amelybe a magyarok történetét írják, a következő nyolc évet így jegyezték bele:
1545: A töröké már Buda, Esztergom, Fejérvár, Szeged, Nógrád, Hatvan, Veszprém, Pécs - csaknem az egész ország.
1546: A török 15 szandzsákra osztotta Magyarországot. A magyaroké csak a Felföld maradt, és egy-két megye Ausztria mellett.
1547: A magyarokat nemcsak a török nyúzza, hanem az osztrák is.
1548: Luther és Kálvin vallása az egész országban terjedez. Nemcsak a török és az osztrák az ellenség, hanem egymásnak is ellensége a magyar.
1549: A török mindent szed adó címén, még gyermeket is.
1550: Erdély ellen oláh és török sereg indult. Fráter György néhány nap alatt ötvenezer embert állított talpra. Az oláht megverték. A török visszakotródott.
1551: Izabella királyné távozott Erdélyből. Fráter Györgyöt orgyilkosok megölték.
És következett az 1552. esztendő.
Már kéklett a soproni szilva, és nyílt a napraforgó, mikor egy napos, szeles délután ott állt Éva asszony a város egyik házának a tornácán. Valami külföldre utazó ifjúnak válogatott az ura ruháiból.
Mióta nem láttuk őt, meggömbölyödött, megasszonyosodott. Arcának gyönge, fehér bársonya még leányos, de a kedves macskaszemekben már nem mosolyog a régi pajkosság. Szelíd és nyugodt okosság az arca.
- Hát van itt két ruha - mondja a diáknak.
És egy viseltes, meggyszín kamukaruhát meg egy köznapi kenderszövetet terít az asztalra.
- Ez a kamuka még bő magának. De lehet, hogy egypár hónap múlva már belenő.
- Köszönöm, igen köszönöm, tekintetes asszonyom - rebegte a diák.
S arca elvörösödött az örömtől.
- Itt-ott igazítok valamit rajta - mondta tovább az asszony. - No de estig úgyis pihen.
Aztán a kenderszövetű ruhát vette föl.
- Ez éppen jó lesz. Az uram akkor viselte ezt, mikor Budán járt. Mikor a török elfoglalta Budát, s mink a királynéval Lippára költöztünk.
- Köszönöm - mondja örömmel a diák. - Ebben megyek tovább. Ezt a por se fogja.
Az asszony belenyúlt minden zsebébe. Üres volt valamennyi. De mégis a mellény csücskében érzett valami keményest.
A zseb lyukas volt. Éva beledugta az ujját, s egy sokszorosan összehajtogatott, vékony pergamenpapirost talált a bélés között.
Nézi, bontogatja, kiterjeszti. Hát egy ötszögű forma rajz; mindenféle vonalak és pontok.
- Mi lehet ez, Miklós diák? Valami teknősbéka, ugye?
Tenyerére veszi a diák. Csakhamar megfordítja, szemléli hosszasan.
- Nem teknősbéka - mondja -, bár olyanforma.
E pillanatban egy kis, hatéves, fekete szemű gyerek robog ki a szobából. Az oldalán remek kis aranyozott markolatú kard. A hüvelye kopottas piros bársony.
- Anyám - mondja a gyerek -, azt ígérted, hogy trombitát is veszel, aranyos trombitát.
- Ne háborgass mostan, Jancsikám - feleli az anya. - Eredj le, kedves, a kertbe, Lucához.
- Aztán megveszed az aranyos trombitát?
- Meg, meg.
A gyerek a lába közé fogta a kardot, s letrappolt az udvarra, onnan meg a kertbe.
- Hát biz ez - mondja a diák, a papirost figyelemmel szemlélve - egy várnak a rajza, mégpedig Eger váráé.
- Eger váráé?
- Az bizony. Tessék nézni: ez a béka kettős vonallal van körülhúzva. Ez a kettős vonal fal. A béka feje meg a négy lába öt kiszögellő bástya. A vékony vonalas négyszögecskék benne az épületek.
- Hát ez a sarlóforma, itt a béka mellett?
- Külső vár. Épület nincs benne, mint más külső várban, csak két bástya s azon két torony.
- És ez a fekete kapocs, amelyik a sarló közepét a békához köti?
- Ez a Sötét kapu.
- Miért sötét?
- Mert a föld alatt van.
- És ez itt a kapu mellett?
- Istálló.
- Ilyen nagy istálló.
- Nagy kell oda, tekintetes asszony. Aztán bizonyosan itt van a kocsiszín is meg a lovászok lakása. A kulcsár is itt lakik.
- Hát ez a pontozott, itt a kapu mellett?
- Ez templom volt. Az a templom, amelyet Szent István király építtetett. A felét bizony lerombolták nem is olyan régen: éppen tíz esztendeje.
- De kár volt!
- Bizony kár volt. De a templom derekán húzták át az új nagy árkot, és építették ezt a külső várat. Kellett, mert ez volt a várnak a gyönge oldala.
- De hát honnan tudja ezt maga, Miklós?
- Hogyne tudnám. Két esztendeig jártam ott iskolába. Mindenki erről beszélt ottan. Akkor építették a Sötét kaput is.
- De hát itt is van egy kapu, a nyugati oldalon, a patak mellett.
- Van itt elöl is a déli részen. Három kapuja van.
- Hát ezek a mindenféle piros vonások?
A diák nézte, betűzte a jegyeket. A fejét rázta.
- Ezek föld alatti utak.
- Ilyen sok föld alatti út?
- Sok, de nem mind járható már.
- És ezek a négyszögletű szobafélék?
- Föld alatti termek. Ez itten víztartó. Emez meg temető.
- Temető? A föld alatti utak között?
- Annak kell lennie, mert lám, ide erre a föld alatti útra ez van írva: Halottak útja.
Az asszony megborzongott.
- Furcsa - mondotta -, hogy a halottakat ide temetik.
- Csak kolera idején - felelte a diák. - Most már jut eszembe, hogy hallottam erről.
- Jaj, hogy előbb nem jött, Miklós, legalább két héttel!
- Miért, tekintetes asszony?
- Ha előbb jön, előbb adom a ruhát. Ha előbb adom a ruhát, előbb megtalálom benne ezt a rajzot. Szegény uram éppen oda ment: Egerbe.
- Hallottam, hogy a török oda fordul.
- Hiszen éppen azért ment az uram is Egerbe. Csak szegény apám el ne ment volna vele! Gondolja csak: hetvenesztendős ember. Keze, lába fából. És elment az urammal!
- Harcolni?
- Hát azért is. De meg azért is, hogy van egy öreg jó barátja: Bálint pap. Ezelőtt egy esztendővel összekaptak valamin. Még akkor szegény anyám is élt. Aztán a pap Egerbe költözött Dobóhoz. Hát azért ment édesapám, hogy megbéküljön vele. Igen szeretik egymást.
Az asszony eközben felnyitott egy zöldre festett, virágos ládát, és kivett egy könyvecskét. Az imádságoskönyve volt az. Beletette a vár rajzát. S kitekintett a kertbe, a fiára, aki ott futkosott a virágöntöző cseléd mellett.
- Majd csak jön valaki Egerből - mondotta elgondolkodva. - Pető Gáspárnak a bátyja itt lakik. A király embere. Ő küldött egy szekér puskaport a várba, meg golyót, mivelhogy az öccse ott van. Ha követ jön hozzá Egerből, odaadom neki ezt a rajzot: elküldöm az uramnak.
S tűt és cérnát fogott. A kamukaruhát az ölébe vette.
Amint ott beszélgettek tovább, a kapun egy sötétkék mentés ember lép be, s hogy a kaput vissza behajtja, köszön valakinek.
- Ne fáradjon tovább - mondja -, bent már majd eligazodom.
Éva fölkelt. A hang ismeretlen neki. Az ember is.
A tornácra három lépcsőn kell fellépni. Az idegen ott fölemeli a fejét. Félszemű, barna, testes ember. A bajusza huszáros. A kezében olyanféle bot van, aminővel a falusi bírák szoktak járni.
- Jó napot kívánok! - köszön fel az asszonynak. - Azt mondják, itt lakik tekintetes Bornemissza Gergely hadnagy uram.
- Itt lakik - feleli az asszony -, de nincs itthon.
- Hát csakugyan elment már?
- El, Egerbe.
- Ejnye, ejnye - csóválgatja a fejét az ember -, de nagyon sajnálom! Beszélnem kellett volna vele... De talán a felesége is...
- Én vagyok a felesége. Tessék bejönni.
Az ember föllép a lépcsőn. Leveszi a süvegét, és mély tisztelettel meghajol.
- Balogh Tamás a nevem - mondja. - Révfalusi nemes vagyok.
A meghajlásáról lehetett látni, hogy nem paraszt.
Az asszony nyájas arccal vont ki egy széket az asztal alól, s közben bemutatta a diákot:
- Réz Miklós diák. Külsőországi iskolába utazik. A bátyja a király hadában szolgál, és ismeri az uramat, hát erre jött egy vásári kocsin, és betért, hogy megpihenjen.
- Isten éltessen, öcsém - mondotta a félszemű anélkül, hogy kezet nyújtott volna a diáknak.
Leült, és megint ejnyézett.
- A lóvásárra jöttem - mondja a térdére csapva -, és sok mindenféle dolgom lett volna vele. Többek között pénzt is hoztam volna neki.
- Pénzt? - kérdi elcsodálkozva Éva.
- Azt mondták, pénzre van szüksége, hogy Egerbe megy, és hogy eladja egynémely arany- és ezüstmarháját.
- Nemigen van minekünk.
- Én igen szeretem a gyűrűket - mondta az ember a kezét fölemelve.
Tíz szebbnél szebb gyűrű ragyogott a bal kezén. A jobb kezén is lehetett, de azt hamvas bőrkesztyű borította.
Folytatta:
- És hogy egy gyönyörű gyűrűje volna többek között.
- Van - felelte mosolyogva az asszony.
- Egy holdas.
- És csillagos.
- A hold topáz.
- A csillagok gyémántok. De honnan tudja ezt, bátyám?
- Láthatnám azt a gyűrűt? - kérdezte az ember.
S hangja remegett.
- Nem - felelte az asszony. - Mindig a zsebében hordozza. Valami szerencsegyűrű az. Töröké volt.
A kis Jancsi megint ott csörtetett az udvaron. Egy szökkenéssel a lépcsőn termett, s hogy az idegent megpillantotta, a gyermekek szokott bámulásával nézett reá.
- Köszönj szépen a bácsinak - mondotta az asszony.
- Tán a hadnagy úr fia? - kérdezte az idegen. - De mit is kérdem, hiszen szakasztott mása!
S magához vonta a gyereket. Megcsókolta.
Az anyán valami kellemetlen érzés hulláma csapott át. Ó, az anyai szív megérzi, ki milyen ember, mikor a gyermekéhez nyúlnak!
De csak múló érzése volt. A következő pillanatban már el is feledte.
- Még nem vesszük meg a trombitát? - kérdezte a gyermek.
- Fordulok egyet a vásárban - mondotta a diák.
Elviszem Jancsit a szekeresemhez. Megmutatom neki a kiscsikót.
- Jó - felelte az asszony -, itt egy denár. Vegyen neki trombitát. De vigyázzon rá, Miklós. Te is, Jancsikám... Tudod, mit mondott apád!
És Tamás úrhoz fordult. Szomorún mosolygott.
- Igen meghagyta, hogy a gyerekre vigyázzunk.
A gyermek ugrált örömében. S elment a diákkal.
Az anya még utánuk kiáltott:
- A templom közelében járjanak, Miklós! Mindjárt kimegyünk mink is.
Mert már előbb is készült, hogy kimegy a vásárba. Holmi apróságokat akart venni a bécsi kereskedőktől, akik a vásárra lejöttek.
Balogh Tamás uram ezen idő alatt szórakozottan forgatta a süvegét, és kedvetlenül nézett maga elé.
- Mi hírt tud Szolnokról? - kérdezte aggodalmas szemmel az asszony. - Ugye nem bír vele a török?
- Magam is azt vélem - felelte szórakozottan Balogh Tamás.
- Az uram is azzal vált el tőlem, hogy a török aligha kerül az idén Eger alá. Szolnokot igen megerősítették tavaly. Erősebb Egernél.
- Sokkal erősebb.
- S ha elesik is, Egert az egész felső ország védi.
Balogh Tamás uram fanyaran mosolygott.
- Van-e itt a tekintetes hadnagy úrnak valami ábrázolatja itthon? - kérdezte fölpillantva.
- Van bizony - felelte az asszony. - Tavaly föstötte le egy német festő.
- Nem mutatná meg a tekintetes asszony? Sok jót hallottam már a vitéz úrról, szeretném ismerni.
- Hát nem ismerik egymást? - kérdezte csodálkozva Éva.
- Valamikor, de már régen beszéltem vele.
Az asszony bevezette a vendéget a szobába. A szoba sötét volt és levendulaillattal teljes. Mikor aztán az asszony fölnyitotta az ablaktáblákat, látni lehetett, hogy vendégszoba.
A földön török szőnyegek. A fal mellett medvebőrös dívány. Az ablaknál írószekrény, könyvesszekrény. Sok pergamenkötésű könyv, talán száz is. A falon arcképek. Az öreg Cecey sisakos képe, barna korában. Ceceyné kancsalul nézőn, aranyhímzetű fejkötőben. Aztán egy diófa rámába foglalt, sárga Krisztus-kép; egy pajkos leányarc, amely Bornemisszánéhoz hasonlít, s mellette az ura képe. Fiatal, vékony képű, barna ember, csaknem cigányosan barna. Nyílt szemeiből vidám eszesség sugárzik. A bajusza pörge. Kerek kis, puha szakáll köríti az állát. A haja vállig omló.
Tamás uram figyelmesen nézte a képet, s bólogatott:
- Szép ember. Vajon mennyi idős?
- Huszonhat éves.
- És már ekkora fiuk van!
- Nyolcéves házasok vagyunk mi - felelte mosolyogva a menyecske. - Gyermekek voltunk, mikor összekerültünk.
Tamás úr megint a képre nézett.
- És igaz, hogy Konstantinápolyban is járt a vitéz úr?
- Járt bizony. Én is vele voltam.
- Van egy török ismerősöm, az beszélt róla. Manda bég. Óriási ember. A vitéz úr igen szíves volt egyszer iránta.
- Manda bég? Sohase hallottam tőle ezt a nevet.
- Persze - szólt bólogatva Tamás uram -, azelőtt Hajván volt a neve.
Éva elmosolyodott:
- Hajván? Hogyne ismernénk! Én is láttam!
Tamás úr még egyszer felnézett a képre, s nézte hosszan, némán, összevont szemöldökkel, mintha sohase akarná többé azt az arcot elfelejteni. A fejével úgy integetett neki, mintha köszönne, aztán az asszonynak bólintott, s háttal ment ki az ajtón.
Az asszonyon ismét az a rossz érzés ömlött végig, amely akkor fogta el, mikor Tamás úr a gyermekéhez nyúlt. Mindazonáltal kikísérte a tornác lépcsőjéig.
Az ember mindig a jobbján ment. Ez parasztos volt. Meghajolva köszönt. Ez uras volt. Háttal ment ki az ajtón. Ez törökös volt.
Az asszonyt nyugtalanság szállotta meg. De csakhamar korholta is érte magát:
- Nem illik rosszat gondolnom a szerencsétlenről - mondotta a varráshoz visszaülve. - Félszemű ember, azért rossz ránézni.
És hogy kiűzze a nyugtalanságot az elméjéből, dalba fogott. A cseléd dalolt a kertben, ő is azt dalolta, s eközben gyors ujjal igazgatta fel egymás után a meggyszín kamukaruhára a megtágult gombokat. Egy helyen feslés is volt. Arra piros selyemcérnát keresett.
De az eszéből csak nem ment ki a látogató.
- Ki ez az ember? - kérdezte, a ruhát a térdére bocsátva.
A gyűrű, az arcképnézés, Hajván emlegetése, a törökösen való távozás.
Ki ez az ember?
Színehagyott arccal bámult a bezárt kapura, s erőltette az agyát, hogy feleletet kapjon. Már ismerős volt neki az arc is, a hang is. De nem tudta, honnan. A gyűrű fordult az eszébe. Gergely azt mondta, elviszi, de a hétköznapi mellényébe tette. Elvitte-e a mellényt?
Az asszony a ruhásszekrényhez sietett, és kiforgatta, kidobálta a ruhákat. A mellény benne van. Egy tapintás reá: valami keménylik benne. A gyűrű! A gyűrű! Még csak papirosba se takarta.
S akkor, mint a felhőn átcikázó villám, egy név villant fel az agyában. A homlokára csapott:
- Jumurdzsák!
A cseléd akkor tért vissza a kertből. Látja az asszonyát, amint elhanyatlik a szétszórt ruhák között, a láda előtt. Az arca sápadt. A szeme ki van karikásodva.
- Tekintetes asszony!
Nem felel.
A cseléd körülnéz. Befut a másik szobába is. Rablást sejt.
Végre is kapja az ecetes üveget, és dörzsöli, szagoltatja az asszonnyal.
- Az uram veszedelemben van! - ez volt Évának az első szava. - Hol a gyermek? Igaz: elküldtem. Hamar a köpönyegemet, Luca! Gyerünk Jancsiért!
- De ilyen betegen, tekintetes asszony...
- Nem vagyok beteg - felelte az asszony.
Pedig olyan sápadt volt, mint a halott.
S úgy, amint öltözve volt, fölkelt, és kisietett a kapun. A veszedelem érzése megacélozta az izmait. Ment, rohant egyenesen a templomnak.
Az utcákon jövő-menő vásári nép nyüzsgött. Kocsik, tehenek, madzagon sántító disznók s az állatok között ládákkal, hordókkal megrakott falusi emberek. Vásári zajgás. Por, hagymaillat.
A cseléd már a templomnál érte utol. Ráborította a köpönyeget.
Egyszer csak előválik a sokadalomból a diák is.
Futva és az embereket lökdösve igyekszik hozzájuk, és kiált:
- Szolnokot elfoglalta a pogány! A templom előtt hirdették. Hogy menjek én most már...?
- A gyermekem! - kiáltott rá Éva. - Hol hagyta?
- Balogh úr bevitte a templomba. Azt mondta, hogy míg ő imádkozik, hozzam meg a hírt. Ó, Istenem, Istenem! Vége az országnak! Ha Szolnok is török kézben van, Eger meg nem állhat.
- A gyermek... a gyermek! - lihegte Éva. S rohant fel a lépcsőn. Be a sokaság között a főajtón.
- A gyermekem! - kiáltozta fuldokolva. - A gyermekem!
Bent éppen litániáztak, s a környékbeli német parasztok harsogva énekelték a német litániát.
Christus, höre uns! Christus, erhöre uns! Herr, erbarme Dich unser!
Az asszony őrültként sikoltozva rohant át rajtuk.
- Jancsi! - kiáltotta. - Jancsi fiam!
De a kis Jancsi nem felelt egyik padból se.
2
Szeptember ötödik napján Gergely a siroki vár alatt köszönt a fölkelő napnak. A nap a szemébe sütött neki és kétszázötven gyalogosának. S nem is a napnak köszönt ő, hanem hogy egy másik dandárt látott szembejönni, azért emelte a szeme elé a süvegét.
Csak maga ült lóháton, a katonái előtt, hát ő pillantotta meg leghamarabb a kardos, dárdás, rendetlenül szállingózó csapatot.
Mi a csuda lehet ez? - mormogott magában. - Töröknek nem török. Magyarnak meg, ha magyar, nem jöhet Eger felől.
S átremegett a szívén az a gondolat, hogy Dobó otthagyta Egert.
Mert hej, az a Ferdinánd király mindig csak szájjal adja a segítséget. Így veszett el Lippa, Temesvár az idén. Szolnok is, ki tudja, megállja-e a sarat? Amilyen okos, számító ember Dobó, bizony hamar kikétszerkettőzi, hogy egy magyar nem bírhat száz törökkel.
Az úton egyebet se láttak, csak kocsikon ülő papokat. Valamennyi Eger felől! S valamennyi nagy ládákkal, zsákokkal körülrakodottan. Eleinte csak köszöngetett nekik, de aztán, hogy megsokallta őket, ki se tért már az útból.
Hát megriadt egy pillanatra, hogy Dobó otthagyta az egri várat. De csak egy pillanatra. A következő pillanatban elkergette magától ezt a gondolatot. Nem olyan ember az! Bárki jön az úton, nem Dobó. Ha a Dobó hada jön, akkor sincs Dobó vele. Ott marad egymaga, és meghal egymaga, de a történelem azt az egyet nem írhatja föl róla, hogy elhagyta a reá bízott várat.
Zászló nem volt a szemben gyalogló haddal, vagy ha volt is, összecsavartan vitte valamelyik szekér. Körülbelül kétszáz fő. S apró csoportokban sietést gyalogolnak.
Gergely intett Ceceynek. Az öreg hátul lovagolt a sereg mögött, s egy vén katonával beszélgetett. Mindig beszélgetett az öreg. Hogy a veje intett, odaszöktette hozzá a lovát.
- Kicsit előremegyek - mondotta Gergely.
S megsarkantyúzta a paripáját. Az ismeretlen dandár elé ügetett.
Szeme a vezért kereste. Nincs köztük tollas süvegű. Hát megállt előttük, és fölemelte a karját: álljt intett nekik.
- Ti kassaiak vagytok?
Nem felelt egyik se. Zavart szemmel néztek rája. Némelyik el is vörösödött.
- Honnan jöttök?
Erre se felelt egyik se.
- No - kiáltotta Gergely bosszúsan -, tán a néma barátok katonái vagytok?!
Végre egy nagy állú, öles ember fölemeli a fejét, és megszólal:
- Hát mink kassaiak vagyunk, hadnagy uram, és onnan jövünk, ahova a tekintetes hadnagy uram megyen.
- Egerből?
- Onnan. De jobb, ha a tekintetes hadnagy úr se fárad oda. Nem érdemes. Úgyis vissza kell fordulnia.
- Hát miért? Mi a baj?
- Mi? Hát csak az, hogy bolond kecske az, amelyik nekiugrik a késnek!
- Micsoda késnek!
- Tetszik-e tudni, hogy mi vége lett Temesvárnak?
- Tudom.
- Tetszik-e tudni, hogy Losonczit levágták, a népét felkoncolták?
- Mondom, hogy tudom.
- Hát az tetszik-e tudni, hogy kétszázezer a török?
- Azt is tudom.
- Hát azt tetszik-e tudni, hogy Dobó uramnak ezer katonája sincsen?
- Még lehet annyi.
- Hát azt tetszik-e tudni, hogy Szolnok tegnapelőtt óta a töröké?
Gergely elsápadt.
- Most már azt is tudom. És azt is tudom, hogy ha ti voltatok volna ottan, akkor még hamarabb elveszett volna. Hát csak eredjetek haza. S hogy ne menjetek üresen, hát nesztek, ez mindnyájatoknak szól, patkányok!
S úgy vágta pofon a nagy állú embert, hogy az nekiesett a másiknak.
A következő pillanatban már kirántotta a kardját, s bizony közéjük szabdal, ha le nem ugranak az útról.
- Tisztelem Serédy Györgyöt! - kiáltotta utánuk. - Különb katonákat kívánok neki, mint ti vagytok. Patkányok!
S köpött utánuk.
A kassaiak morogva széledtek szét a mezőn, Gergely rájuk se nézett többé. Megindult ismét, s a lova a sarkantyú nyomásából érezte, hogy a gazdája reszket haragjában.
Még jó, hogy egy cigánykaravánt talált ott az úton. A kassaiak döntötték-e föl az egyik kocsijukat, vagy hogy magától fordult az árokba, a cigányság annak a kiemelésével vesződött.
Gergely visszapillantott, hogy messze maradoz-e a serege. Azután, hogy megvárja őket, megállt a cigányok előtt. Nézte őket, hogy feledje a bosszúságát.
- Nini! - kiáltott egyszerre. - Sárközi barátom!
Az egyik gubancos cigány elvigyorodott erre a nyájas megszólításra, és levette a süvegét.
Hajlongva közeledett, miközben ravasz szemét fürkészően jártatta a Gergely arcán.
- Hát nem ismersz meg?
- Hogyne ismerném, nagyságos uram, csókolom kezsit-lábát. Eccerre megismertem. Csak azs nem jut esembe, hogy hogy hijják.
- No, majd eszedbe jut. Mit mívelsz itt? Látom, rongyos vagy, mint a madárijesztő.
A cigány csakugyan rongyos volt. Csak ing volt rajta meg egy posztódarabokkal foltozott bőrnadrág, vagy talán inkább bőrdarabokkal foltozott posztónadrág. A lába szára kivöröslött belőle. A lábán nem volt semmi se.
- Hát van-e már lovad?
- Dehogy van, csókolom a csizmája sárát, dehogy van. Nem is les tebbet soha!
- Gyere velem Egerbe, öreg. Lovat is kapsz, ha egy hónapot ott szolgálsz. Meg azonfelül olyan piros nadrágot kapsz tőlem, hogy minden cigány megbetegszik irigységében.
A cigány elvigyorodott. Végigpillantott a saját rongyos öltözetén, majd ismét felnézett a vitéz arcába, és a fejét vakarta.
- Egerbe? Meleg les ott, uram.
- Ne félj te attól. A leghűvösebb bástya alatt dolgozhatsz. Fizetést adatok neked. Te leszel az én fegyverigazítóm.
S törökül folytatta:
- Allah isini raszt getirzün! (Isten segítsen a dolgodban!)
A cigány a levegőbe szökött.
- Bornemissza Gergely, vitézs hadnagy uram! - kiáltotta. - Jaj, csókolom még a lova lábát is! Jaj, nemhiába, hogy sárgarigóval álmodtam az éjjel.
- No, csakhogy megismertél.
- Meg! Meg! Hogyne ismertem volna meg, csókolom azst a kedves lábát, mindjárt megismertem, csak azst nem tudtam, hogy kicsoda.
- Hát jössz velem?
- Elmennék, bizony isten elmennék...
- Hát gyere!
- Csak azs a fene terek ott ne volna! És már két kézzel vakarta a fejét.
- Hiszen még nincs ott.
- De ott les a kutya! Ahun így gyinnek-mennek a katonák, ott nem egészséges azs ájer.
- Én is ott leszek, Sárközi. Ne félj, míg engem látsz! Aztán ha éppen szorulnánk, egérútja van a várnak Miskolcig.
Csak úgy találomra mondta ezt Gergely. Mert hiszen minden várnak van alagútja. De Eger váráról nem tudott ő egyebet, csak azt, hogy Dobó benne a kapitány, meg hogy Mekcsey a kiskapitány, két olyan ember, akiért ő elmenne a világ végére is.
A föld alatti út említése hatott-e a cigányra, vagy a ló, vagy a piros nadrág, vagy hogy Gergelyt szerette? - még egy kicsit vakaródzott, aztán beleegyezett.
- Hát ha fizsetést is kapnék, katonaruhát is, sarkantyús sárga csizmát meg egy jó paripát, nem baj, ha vak is fél semire, hát akkor felcsapok.
A Gergely dandára már akkor ott állt, s nevetve hallgatta ezt a beszélgetést. Még nagyobb lett a derültség, mikor Gergely odanyújtotta a kezét a cigánynak, és az belecsapott.
- No - azt mondja Gergely a zsebébe nyúlva -, itt ez a dénár foglalónak. Egerig ráülhetsz a vezeték lovamra. Ott aztán, mihelyt lóvakulás lesz, a tiéd az első.
A cigány vígan ugrott fel a paripára, s meztelen sarkait hozzáütötte a ló oldalához.
A cigánykaraván szerencsét ordított neki. Ő is visszaordított valamit cigányul. Aztán félrecsapta a süvegét, s kivetett mellel, büszkén lovagolt tovább Gergely mellett.
- Haj, de felvitte azs Isten a dolgomat!
Néhány óra múlva a baktai úton a lombok és dombok között eléjük ragyogtak a egri vár zöld mázas cseréppel fedett tornyai s a tornyokon a nemzetiszínű zászlók meg a városnak vörös-kék zászlói.
Gyönyörű vár! S körülötte pirosló, sárguló szőlődombok és erdők. Mögötte távolacskán egy magas, kék hegy, hatszor akkora, mint a Szent Gellért hegye.
Gergely megemelte a süvegét, és a dandárhoz fordult:
- Oda nézzetek, fiúk! Mert a jó Isten is oda néz most az égből!
S megsarkantyúzta a lovát. Előrevágtatott.
A cigány egy percig tűnődött, hogy ott maradjon-e a sereg élén, vagy hogy ő is vele menjen a hadnagyával. Egyszerre látta, hogy komikussá válik, ha ő vezeti a sereget, hát jól megcsapkodta a tenyerével a ló tomporát, a sarkával meg a ló hasa alá kalapált.
A ló nagyokat ugrott, s a magasba dobálta a cigányt. De nemhiába kupeckedett a more teljes életében, mindig ügyesen visszahullott a paripára.
A kocsiúton fellegző, meleg por terjengett. A port menekülők verték. Asszonyok, öregek és gyermekek ültek a kocsikon vagy ballagtak a bútorokkal, baromfival megrakott kocsik mellett. Némelyik kocsin borjú is állt, és bőgicsélt, némelyiken meg disznók röfögtek.
A török nem eszi meg a disznót, de ki tudja, mikor kerülnek vissza?! Egynéhányan tehenet vezettek. Egy piros csizmás kisleány cinegét vitt kalitkában a kocsi mellett, egy asszony meg fazékba ültetett, virágzó rózsafát a hátán. Sok kocsi, nagy hurcolkodás. Bizony egy részük vissza se fog térni többet. Kivált azok, akik amoda, lent a völgyben, a Cifra kapun át Felnémet felé takarodnak: a zsellérek meg az özvegyasszonyok: azok ott maradnak a Felföldön, ahol török ló még nem hagyott patkónyomot. Különösen Kassa - az volt a menekülők fő iránya.
Gergely azonban nem ügyelt már rájuk. Negyedóra nem telt belé, beugratott a Baktai kapun, amely a város falának nyugati bejárata. Azután a tekintetét föl-fölemelve nyargalt át a piacon, s kanyarodott fel a várkapunak.
A fal ott fehér és szinte mészszagú, annyira új.
A híd le van bocsátva. Gergely madárként röppen be a várba, fel a vén fák között. Szeme a kapitányt keresi.
Ott áll a vár piacán, ibolyaszín bársonymentében, kardosan, piros csizmában, sastollas bársonysüveg a kezében. Mellette egy szőke apród, aki két zászlót tartogat a karján: egy nemzetiszínűt és egy kék-vöröset. Dobó másik oldalán ott áll az öreg Bálint pap fehér karingben, stólásan, fekete reverendában. A kezében ezüstfeszület. Nagy, fehér szakállával olyan, mint valami bibliai próféta.
Éppen a katonák esketését végezték el. Dobó valami beszédet mondott nekik, aztán föltette a süvegét, s a robogó paripa felé fordult.
Gergely leugrott a paripáról, és ragyogó szemmel villantotta tisztelgőre a kardját.
- Jelentem alásan, vitéz kapitány uram, megérkeztem!
Dobó csak nézett. Végigsimította kerek, szürke szakállát, hosszú, lengeteg bajuszát, és megint csak nézett.
- Nem ismer meg, ugye, kapitány uram? Nyolc esztendeje, hogy nem láttuk egymást. Én a kegyelmed leghívebb katonája vagyok: Bornemissza Gergely.
- Gergely fiam! - kiáltotta Dobó a karjait széttárva. - A szívemre, lelkem! Tudtam, hogy te nem hagysz el engemet!
És megölelte, megcsókolta a vitézt.
- De hát csak egymagad jöttél-e?
Abban a pillanatban táncolt be a Sárközi paripája, félölnyi magasságra dobálva a rongyos, mezítlábas cigányt.
A katonák kacagtak.
Dobó is elmosolyodott.
- Csak nem ez talán a sereged?
- Dehogy - mondja nevetve Gergely. - Ez csak a puskacsináló cigányom. Jól tettem tán, hogy elhoztam?
- Minden ember aranyat ér itt - feleli Dobó.
S elkapta a kezét a cigánytól, nehogy az megcsókolja.
Hanem a cigányon nem lehetett kifogni. A csizmája szárát csókolta meg a kapitánynak.
- De hát mégis mennyien jöttetek? - kérdezte Dobó nyugtalanul.
- Nem sokan - felelte röstelkedve Gergely. - Mindösszesen kétszázötven drabantot adtak alám.
Dobó szeme ragyogott:
- Kétszázötven?! Fiam, ha mindenhonnan ennyi katonát kaptam volna, a maklári mezőn fogadnám a törököt.
- Hát nem jön a segítség?
Dobó felelet helyett a levegőbe legyintett. Aztán a körülötte álló tisztekhez fordult. Bemutatta nekik Gergelyt. A király hadából már ott volt Zoltay, akivel Gergely Budán ismerkedett meg ezelőtt tizenegy esztendővel. Most is olyan szőke és nyúlánk, víg ember, és még szakállt se visel, tehát nőtlen.
Aztán ott volt Pető Gáspár, egy gyors kezű, apró ember, aki szintén a király hadából való, s nagyságos címet visel. Egy vékony képű, kék szemű legény állt Pető mellett. Az is melegen megszorította a Gergely kezét:
- Fügedy János vagyok, a káptalan hadnagya.
Gergely ránéz.
- De ismerős vagy nekem, kedves öcsém!
Amaz vállat vont, s mosolygott.
- Nem emlékszem.
- Nem te adtál-e nekem ökörfület Erdélyben?
- Ökörfület?
- Azt. Mikor Fürjesnek az esküvője lett volna, hátul a konyhaudvaron.
- Lehet, mert csakugyan én osztogattam ott az apródoknak mindenfélét.
- Remélem, most visszaszolgálom.
- Hogyhogy?
- Kapsz érte basafület.
Aztán Petőhöz fordult Gergely:
- Hát te mért vagy olyan kókadt?
- Hogyne volnék kókadt - feleli Pető -, húsz lovasom elinalt az úton. Dejszen csak még egyszer elém kerüljenek!...
- Sose bánd - mondta Dobó. S legyintett. - A kapu nyitva van. Menjen, aki félti a bőrét. Nekem ugyan nem gyíkok kellenek ezekre a falakra!
Csak akkor pillantott Bálint papra is Gergely. Már egy esztendeje, hogy nem látta. Megölelte és megcsókolta az öreget.
- Hát nem ment el a papokkal, tisztelendő atyám?
- Valakinek csak kell itt is maradnia - duhogott az öreg. - Cecey mit csinál?
- Jön! - felelte szinte kiáltva Gergely. - A fiatalok szöknek, a vének jönnek, és kardot hoznak. Meglássátok, hogy az én fakezű apám hogy forgatja a kardot!
Rövid nyakú, köpcös ember lépett ki a templom árnyékából. Tenyérnyi széles kard verte a lába szárát. Egy szapora járású öregúrral jött, és már messziről integetett és nevetett Gergelyre.
Mekcsey volt.
Mióta Gergely nem látta, megszakállosodott, és még inkább hasonlított a bikához. A föld szinte rengett a lépései alatt.
- Hát te megházasodtál? - kérdezte Gergely, mikor már vagy háromszor megölelte.
- Micsoda? - felelte Mekcsey. - Már egy Sárikám is van azóta.
- Kit vettél el?
- Az ég legkékebb szemű angyalát!
- Kit, no!
- Szúnyog Esztert.
- Éljen! Hát a szép kígyófejű kardod?
- Megvan, csak hétköznap nem koptatom.
- És hol a kedves családod?
- Budetin várába küldtem őket, míg a törököket agyon nem verjük.
Dobóra pillantva folytatta:
- Én ugyan mondtam az öregnek, hogy ne küldjük el a feleségünket, de ő úgy félti az ő Sáráját, mint valami gyereket, hát elküldtük őket, elég gondunk lesz a törökkel is.
A számtartó jelentése szakította félbe a beszélgetésüket. Az öreg egy árkus papirost terjesztett ki Dobó előtt, és a szemüvegétől a papirost messze tartva, olvasta:
- Hát van: bárány 8050; ökör, tehén, borjú, szóval vágómarha: 486; búza, rozs meg liszt összesen 11 671 véka. Árpa meg zab 1540 véka.
Dobó a fejét rázta:
- Kevés lesz, Sukán bácsi.
- Magam is ezt gondoltam, kapitány uram.
- Ha itt szorít a török a télre, mit adunk a lovaknak?
Az öreg vállat vont.
- Hát bizony, nagyságos kapitány uram, alighanem cipót, mint a katonáinknak.
- Bor mennyi van?
- 2215 köböl.
- Az is kevés lesz.
- De legalább óbor. Az idén már megette a kutya a szüretet. Sör is van egynéhány hordóval.
- Disznó?
- 139 élő. Szalonna 215 oldal.
Bornemissza érdeklődéssel hallgatta volna tovább is ezt a jelentést, de a dandárjára gondolt. Visszaült a lovára, és kiugratott a kapun, hogy bevezesse őket.
Bevezette, megmutatta. Dobó kezet szorított a zászlótartóval. Átadta őket Mekcseynek, hogy mondassa el velük az esküt, mutasson nekik helyet, s adasson nekik reggelit.
- Eridj be te is a házamba. Amott az a sárga, emeletes. Harapj valamit.
Gergely meg is indult, de mégis jobban érdekelte a vár: benyargalta lóháton.
- Gyönyörű vár! - kiáltotta Dobóhoz visszatérve. - Ha valaha vártiszt leszek, itt engedjen az Isten letelepednem.
- Még semmit se láttál - szólt Dobó. - Jer, majd én mutatom meg neked.
S hogy Bornemissza leszállt a lováról, intett a szőke apródnak:
- Hozd, Kristóf, a lovat utánunk.
Karon fogta Gergelyt, és a déli kapuhoz vezette.
- Hát látod - mondotta ott megállva. - Hogy hamarosan tájékozni tudd magadat, képzelj egy nagy teknősbékát, amely délre néz. Ez, ahol most vagyunk, ez a feje. A négy lába meg a farka: a bástyák. A két oldala két gyalogkapu.
És közben felszólt a kapu tornyába:
- Vigyáztok-e ott fenn?
Az őr kihajolt a torony ablakán, s az oldalán függő kürtöt hátrataszította:
- Vigyázunk ketten is, kapitány uram.
- Gyerünk fel - mondotta Dobó. - Erről felől jön ma vagy holnap a török, hát ezt is nézd meg.
Egy kézmozdulattal előre akarta bocsátani Gergelyt, de az meghátrált:
- Már beesküdtem, kapitány uram.
Ez azt jelentette: nem vagyok vendég.
Dobó hát elöl ment.
A toronyban négy őr ült. Tisztelegtek.
- Ismerjétek Bornemissza Gergely főhadnagy urat! - mondotta Dobó.
Az őrök erre még egyszer tisztelegtek. Gergely hasonlóképpen a süvegéhez emelte a kezét.
A torony erkélyéről két kis falu meg egy malom látszottak délnek, közel a vár előtt, azokon túl pedig két szétágazó domblánc között kékeszöld síkság.
- Itt kezdődik az Alföld - magyarázta a tájat Dobó.
- És ez a két kis falu?
- Az innenső Almagyar, a túlsó Tihamér.
- És ez a patak?
- Eger-patak.
- Ezek a falak újak itt a kapu körül?
- Újak. Én építtettem.
- Jó magasak. A török itt aligha próbálkozik.
- Hát azért építtettem. Bal felől, amint látod, ágyú védi a kaput, és lövőrések fölülről.
- Minden várban bal felől védi: a szembejövőnek jobb kézben nincsen pajzsa.
- Itt jobbról nem is lehetett volna. Amint látod, a patak itt folyik a vár nyugati oldalán. A zsilipeket lezárattam amott a malomnál, hogy legyen vizünk.
S a vár nyugati oldalára mentek, a városra néző oldalra.
- Szédítő magas fal. Van ez tíz öl is.
- Még tán több is. Ezen az oldalon igazán nem próbálhat a török semmit. Kívül kő, belül föld. De most üljünk lóra. Ezen az oldalon aligha lesz bajunk a törökkel.
Lóra ültek, és lovon haladtak tovább.
Lenn a város csendes és néptelen volt. A házak közül kimagaslott a püspöki templom és a püspöki palota. A túlsó hegyoldalban, napnyugat felé a Szent Miklós temploma, aggastyán (augusztinusz) barátoké. A várost nyugatról vastag, egyenletes hegy keríti, túl rajta a Mátra ormai kéklenek.
A nyugati oldalon is két bástya, s középen egy kis, erős kapu. A patakhoz éppen lovakat vezettek le a katonák.
A patakon túl, a város piacán egynéhány ember ácsorgott egy falka disznó körül.
- Itt még vannak? - kérdezte bámulva Gergely.
- Még vannak - felelte Dobó. - Pedig mindennap leizenek, hogy takarodjanak már. Mindenki el akarja adni a disznaját, aprómarháit.
A kapu előtt, benn a várban egy széles arcú, sovány hadnagy oktatott körülbelül ötven katonát.
Kard volt náluk, a fejükön leeresztett rostélyú, rozsdás sisak, a vállukon vas. Kettő a közepén állt. A hadnagy rikkantgatott:
- Vissza! Vissza! Mondom, szamár, hogy amint vágtál, kapd vissza a kardodat!
A tanítványon látszott, hogy sohase volt katona. Markos, kis, erős parasztfiú volt, s Dobó csak azért tette a kassai csapatba, mert a fiatal erő kár az ágyúhoz.
- Ki ez a hadnagy? - kérdezte Gergely.
- Hegedüs - felelte Dobó -, a kassaiak hadnagya. Kemény ember.
S leszólt a csoporthoz:
- Ha valamit nem értetek, kérdezzétek meg a hadnagy úrtól.
A legény erre leeresztette a kardját, és Dobóra tekintett:
- Azt nem értem, kapitány uram, hogy mért kell nekem a kardot visszakapnom?
- A hadnagy úr megmondja.
- Azért, te bagariacsizma - szólt a hadnagy mérgesen -, hogy védd is magad vele, meg megint ütésre készen légy.
- Dejszen, hadnagy uram - szólt a legény egyet oldalt pökve -, akit én egyszer meglegyintek, nem vág az nekem vissza!
Dobó rápöccentett a lovára, s elmosolyodott:
- Egri gyerek. Jól beszél.
Végignyargaltak a fal alatt északra. Két palota állt ott. A kisebbik díszesebb, üvegablakos. A nagyobbik olyanféle épület, mint az uradalmi magtárak, monostor a neve. Dobó idejében valamikor a várbeli káptalané, vártisztek lakása, csak lantornás ablakú. A kisebbik palota mögött zöld rácsozatú virágoskert. Benne padok és szőlősátor.
Egy kései rókapillangó kereng az őszirózsák fölött.
Hogy Gergely a rózsákon felejtette a szemét, Dobó is odanézett:
- Szegény feleségem ugyan hiába ültette ezt a sok virágot.
- Hol van a nagyságos asszony?
- Hazaküldtem a testvéreimhez. Az asszonyi szem gyöngíti az embert.
A kerten át a nyugati oldal sarkára értek.
A fal ott is éktelen magas. Alatta kiálló dombrész. Az le van faragva a város földszínéig meredekre.
- No nézd - mondotta Dobó. - Ez itt a földbástya. Ez csak arra való, hogy ezt a sarkot a lövéstől védje, meg azt a másik bástyát, ott, oltalmazza. Az ott a tömlöcbástya.
És a vár hátán magasló bástyára mutatott: a teknősbéka farkára.
Onnan megint szép panoráma nyílt a városra s a patak mentén észak felé nyúló jegenyefás völgyre. A völgy vége egy szép fás falu: Felnémet. Nagy falu. Azon túl már erdős hegyek torlaszolják el a széles völgyet mindenfelől.
De Gergely nem sokáig gyönyörködött a képben. Figyelmét a vár háta költötte fel. Ott magas dombok emelkednek a vár mögött, s a dombokat csak egy mély, ásott árok választja el a vártól.
- A támadást innen lehet várni - mondotta a dombokat szemlélve.
- Innen - felelte Dobó. - De itt legerősebb is a fal, s a legnagyobb ágyúkból négy erre szolgál.
A tömlöcbástyánál leszállt a lováról, és átadta a kantárt Kristóf apródnak.
- Bevezetheted az istállóba.
Fölmentek a tömlöcbástyára, ahol egy nagy ágyú, négy mozsár és valami húsz szakállas ágyú ásított a domb felé.
Az ágyúk mellett egy göndör hajú, szőke német pattantyús oktatta a parasztokat.
- Mikor én mondok bor, akkor adjál bor! Mikor én mondok düssz akkor adjál düssz!
A parasztok komoly arccal hallgatták a tűzmestert. Dobó elmosolyodott:
- Venn szi szangz bor, dann bekommen szi keine pulver, veil das bor keine pulver iszt, szondern vein.
Éppoly rosszul beszélt németül, mint a pattantyús magyarul, de azért megértették egymást. S a tűzmester újra kezdte:
- Mikor én mondok par, akkor nekem ne hozz bar, hanem pulver, krucifiksz donnervetter!
Végre is a parasztoknak kellett megmagyarázni, hogy mikor József mester bort kér, akkor puskaporos zacskót kell nyitni neki, mikor pedig port kér, bort adjanak.
Öt olyan német pattantyús volt a várban. Dobó Bécsből hozatta őket. Több idegen nem volt a vár népe között.
- Nézd ezt a gyönyörű ágyút - mondotta Dobó az ágyút megsimítva. - Béka a neve. Mikor ez kuruttyol, a török megérzi az esőt!
Az ágyú bronzból volt. Ki volt fényesítve ragyogóra. S vasazott, erős tölgyfa ágyával együtt valóban olyan volt, mint egy ülő béka.
Továbbsétáltak kelet felé, ahol a sarkon megint egy kiszögellő erős bástya magaslott. Az volt a teknősbékának a hátulsó bal lába.
- Ez a Sándor-bástya - mondotta Dobó.
Gergely bámulva állott meg.
A bástyától kezdve a vár keleti részén egy erős, magas falkaraj három darabra tört sarlóként övezte a vár keleti oldalát. Így:
\ /
\________________/
Kívül árok, belül árok. Tíz-tizenkét ölnyi mélység. Csupán a közepén át magaslott egy keskeny töltés, amely láthatólag azért volt hányva, hogy a katonák átjárhassanak rajta.
- Ez a külső vár - mondotta Dobó. - Láthatod, hogy kelet felől hegynek beillő domb magaslik mellette. Ez a Királyszéke. Azért hívják így, mert Szent István király innen nézte a sátora előtt üldögélve a templom épületét. Ezt a dombot itt lent ketté kellett választani.
- Értem - felelte Gergely -, okos ember volt, aki cselekedte.
- Perényi cselekedte ezelőtt tíz évvel. A túlsó végén is áll egy bástya, az a Bebek-bástya. Az a torony meg ott a szegleten arra való, hogy le a kapuig meg idáig lehessen látni és lőni az ellenséget.
A fal ott is, mint körös-körül, öles vesszőpalánkkal volt magasítva. Néhol még nedves volt rajta a sár. Az a palánk azért kellett, hogy kívülről be ne lásson az ellenség, s hogy a fal tetején látatlanul járhassanak a védők.
- Hát most gyerünk a templombástyára - szólt Dobó, Gergelyt ismét karon öltve.
Csak néhány lépést kellett a Sándor-bástyáról menniük, s Gergely előtt egy különös épület állott. Egy rengeteg nagyságú templomnak a fele. A két hátulsó tornya is megvan. (Azelőtt négy tornya volt.) Az ajtón faragványok, az ajtó fölött kőből faragott, óriási virágok, csorba orcájú kőszentek. De micsoda templom az, amely hívek helyett földdel van megtömve, harangok helyett ágyúk ülnek a tetején, s orgona helyett ágyúk dörgése szól belőle: a halál orgonája!
A templom oldala jobbról-balról be volt dombozva. A dombon kecske legelt. Oldalt egy boltozott bejárás. A kövei kormosak.
- Itt talán a puskaport tartják? - kérdezte Gergely.
- Azt - felelte Dobó. - Jer, és nézd meg, mennyi erő van itt összehalmozva!
- Sekrestye volt ez.
- Az. Jó száraz hely a puskapornak.
- No, nagy vétek volt ezt a templomot így elpusztítani.
- Magam is sajnálom, de inkább így legyen, hogysem Allahot dicsérjék benne.
Beléptek. A hely inkább borospincéhez hasonlított, mint sekrestyéhez: telides-tele volt fekete hordóval.
- Mennyi van? - kérdezte Gergely elámultan.
- Sok - felelte Dobó. - Kétszáz hordónál több. Itt tartom minden puskaporomat.
- Egy helyen? Hátha felrobban?
- Az lehetetlen. Az ajtó előtt őr áll. Kulcsa nincs hozzá másnak, csak nekem. Be nem mehet más, csak Mekcsey vagy az öreg Sukán. Napnyugta után napfelkeltéig meg nem adom oda a kulcsot senkinek.
Gergely fölpillantott az ablakra. Üvegből volt az ablak, az akkor szokásos, apró karikaüvegből, s háromszoros vasrostély védte az ablakot.
Az ajtóval szemben, ahova rézsút szolgált a világosság, nagy, kerek kád áll. Színig meg van töltve puskaporral.
Gergely belemarkol s visszapörgeti.
- Ez - úgymond - ágyúba való. Jó száraz.
- A puskába valót apró tonnákban tartom - feleli Dobó.
- Itt csinálták vagy Bécsben?
- Itt is, Bécsben is.
- S milyen vegyítékű az idevaló?
- Háromnegyed salétrom, a negyedik negyed kén és szén.
- Puhafa-szén vagy kemény?
- Puha.
- Az a legjobb. Hanem én egy-két kanállal többet keverek a szénből, mint mások szoktak.
A kád fölött, a fekete falon egy nagy, elpiszkosodott és elrongyolódott festmény látszott. Csak két fejet lehetett rajta látni. Az egyik szakállas, szomorú arcú férfié. A másik: egy ifjúé, aki a férfinak a mellére hajol.
A két alaknak fénykör volt a fején. A nyaktól kezdve le volt repítve a vászon, úgy, hogy a fal kifehérlett alóla.
- Ez vélhetőleg oltárképe volt a templomnak - mondotta Dobó. - Talán még Szent István pingáltatta.
A sekrestye előtt két szárazmalom forgott.
Ló húzta mind a kettőt. A templom oldalán, egy boltozat alatt kézi bombákat gyártottak a katonák. Két tűzmester vigyázott a munkájukra.
Gergely megállt. Megnézte a puskaport és a kanócot, s a fejét rázta.
- Talán nem jó? - kérdezte Dobó.
- Jónak elég jó - felelte Gergely -, de én engedelmet kérek, hogy azon a bástyán, amelyiken leszek, magam készíttethessem a bombákat.
- Mondd meg őszintén, ha jobbat tudsz! Te tudós ember vagy, és itt a vár védelme a fő, nem a mellékes tekintetek.
- Hát én jobbat tudok - mondotta Gergely. - Ezek a régi bombák sustorognak, ugrálnak, elpukkannak, aztán végük. Én magot teszek beléjük.
- Micsoda magot?
- Kis bombát, rézporba kevert olajos csepűt, vasport és egy darab ként. Az én bombám csak akkor kezdi a munkát, mikor elsült.
Dobó visszakiáltott a bombakészítőknek:
- Hagyjátok abba a munkát! Bornemissza főhadnagy úr vissza fog ide térni, és aszerint dolgozzatok, amint ő parancsolja.
Fölmentek a bástyának átalakított templom tetejére.
Körül volt az kerítve fönn vesszőből font és földdel töltött kasokkal.
A kasok között kőboltozatú fülkékben ágyúk. A középen golyóhalom és puskaporos gödör.
Onnan egészében lehetett látni a külső várat, amint óriás karéj alakjában kerítette a vár napkeleti oldalát. Rajta két bástya s a két bástyán két kerek torony.
De lehetett látni a fallal szemben a nagy földemelkedést is, amely felényi olyan magas, mint maga a vár.
- Hát itt a napkeleti részen erős lesz az ostrom - mondotta Gergely. - A nap is szembe süt reggelenkint. Ide ember kell.
- Rád gondoltam - felelte Dobó.
- Köszönöm. Meg fogom állni a helyemet.
És a két ember kezet szorított.
Az ágyúk között volt egy nagy, testes bronzágyú. Öblös torkába emberfej nagyságú golyó fért. A betűk és cifrázatok aranyként ragyogtak rajta.
- Ez a Baba - mondotta Dobó. - Olvasd a feliratát!
Az ágyú derekán koszorúba hajló két pálmalevél között ez a mondat ragyogott:
Erős várunk nékünk az Isten!
3
Szeptember kilencedikén nem sütött fel a nap. Az eget szürke felhők takarták. A Mátra ormait is felhő ülte. Az idő egész nap olyan volt, mint a kényes gyerek arca, aki sírni akar, csak azt kell még kitalálnia, hogy miért sírjon.
A várban élénk nyüzsgés. Az ácsok az alsó piacon félöles karók végét csapkodják laposra. Mellettük egy-egy katona lyukat fúr a laposított végbe, s kereszt alakot formál belőlük. A harmadik csoport katona olajos-szurkos csepűt kötöz a keresztekre. A keresztek neve furkó. Már van egy halommal.
A sekrestye mellett az öreg Sukán vékával méri a puskaport. Parasztemberek apró bőrzacskókba tömik. Hordják a pattantyúsokhoz.
Ugyancsak a sekrestye mellett János tűzmester cserépből készült golyókat tömet puskaporral. Azok a labdák. Arasznyi puskaporos kanóc fityeg ki belőlük. Mikor meg akarják gyújtani, olyanféle drótos szerszámba teszik, mint a mai angol labdaütők. De dobják kézzel is, s a füles golyókat kopjával is. Készen van azokból is valami ezer.
Az Ókapu felé, ahol az alsó piaccal elválasztott, két hosszú házsor a kaszárnya, köszörűsök és lakatosok dolgoznak. Mindenkinek a fegyverét meg kell igazítaniuk, aki hozzájuk viszi.
A Sötét kapu mellett szépen épített föld alatti istállókban állnak a marhák. A mészárosok ott vágnak a fal mellett. A vér egy lyukon az árokba csurog. Négy-öt marhát vágnak mindennap a vár népének.
Gergely éppen a Sándor-bástyán állott. Gerendákból és deszkákból emelvényt ácsoltak ottan, hogy csapatosan is föl lehessen járni belülről a falakra.
Minden bástyánál van már olyan emelvény, de a Sándor-bástyán újra kell csinálniuk, mert nem jól ástak le egy cölöpöt, és mozog.
Dobó fölment rajta a tisztjeivel, s meg-megrázogatta az oszlopokat.
- Úgy kell ennek állnia - mondotta -, hogy akkor is megtartson száz embert, ha minden oszlopát ellövik. Támasztékot szögezzetek minden oszlophoz. És be kell meszelni vastagon.
A templom tornyán a kürtös egy hosszút rikoltott.
- No, mi az? - kiáltott fel Mekcsey. - Itt vagyunk!
- Jönnek!
Ebből az egy szóból nagyon értettek a tisztek.
- Az előőrség jön!
Maklárig az őröknek hosszú láncolata állott már egy hét óta. Eleven teleszkóp, amely kinyúlt az abonyi mezőig, s éjjel-nappal a török megérkezését vigyázta.
Ezeket jelentette a jönnek!
Mekcsey fölugrott a fal tetejére, és sietve indult a déli kapu felé. Maga Dobó is. A tisztek követték. A déli bástyán aztán megálltak, és ernyőzött szemmel néztek arra az útra, amely a kis Almagyar falun át a messze síkságból vonul egyenesen a várkapuig.
Az almagyari úton egy vágtató lovast lehetett látni. Süveg nélkül jött. Piros dolmánya szíjon röpdösött utána.
- Az én katonám! - vélekedett Gergely. - Bakocsai!
Merthogy az a Bakocsai kitűnő lovas volt, és a sors gyalogossá tette, mindig azon rimánkodott, hogy lóra ülhessen. Így jutott ezen a napon őrszemnek is.
Ahogy közelebb érkezett, látni lehetett, hogy az arca merő egy vér, s hogy a lova oldalán valami dinnyeforma gömbölyűség lődörög.
- Az én katonám! - ismételte örvendezve Gergely, de most már szinte kiáltva. - Bakocsai!
- Verekedett! - mondta Dobó.
- Egri gyerek - felelte rá Mekcsey.
- De az én katonám - szólt Gergely vissza. - Az én tanítványom!
A hírhozó nyomában még három őr rúgtatta az út porát. A többit tán levágták.
Hát itt a török.
Mit érezhetett Dobó e hírnek hallatára? Az a török had jön, amelyik a nyáron az ország két legerősebb várát rombolta le: Temesvárt és Szolnokot, s elfoglalta Drégelyt, Hollókőt, Salgót, Bujákot, Ságot, Balassagyarmatot - mindent, amit akart. Mert úgy indult el a török had, hogy ami még hátravan Magyarországból, beleigázza a szultán hatalmába.
Hát már itt tartanak. Százötvenezernyi emberarcú fenevad. Nagyobb részüket a zsenge gyermekkortól nyilazásra, lövésre, falmászásra, tábori életre nevelték. Kardjuk Damaszkuszban készült, vértjük derbendi acél, lándzsájuk hindosztáni mesterkovácsoktól való, ágyúikat Európa legjobb öntői alkotják meg, puskaporuk, golyójuk, fegyverük mérhetetlen és megszámlálhatatlan.
S velük szemben?
Itt áll ez a kis vár, s benne alig kétezer ember, s alig hat régi, hitvány ágyú meg holmi lyukas vasrudak: ágyúnak nevezett szakállas puskák.
Mit érezhetett Dobó?
A hírhozó Bakocsai István feliramlott a várba, és leugrott a lóról. Megállt izzadtan, porosan Dobó előtt. A nyerge szíján egy göndör bajszú, barna török fej; őneki magának az egész bal arca végig fekete az aludt vértől.
- Jelentem alássan, vitéz kapitány uram - szólt a bokáját összeütve -, itt a török, az istenfáját!
- Az egész had vagy csak egy csapat?
- Az egész hadnak az eleje, kapitány uram! Nem láttuk az egészet az abonyi erdő miatt, de nagyon igyekeznek, az istenfáját! Ahogy bennünket megneszeltek, mindjárt elkaptak kettőt belőlünk, oszt még engem is hajszoltak valameddig; legutóbb ez a füstös, az istenfáját neki!
- Hát a társaid hol vannak?
A vitéz a kapu felé pillantott.
- Mosakodnak a patakban, az istenfáját!
- No - azt mondja Dobó -, mától fogva tizedes vagy. Eridj, és igyál egy icce bort, az istenfáját! - tette hozzá mosolyogva.
A vár udvarán mindenki odatolongott, hogy a levágott fejet megnézze.
A beretvált fejnek egy hosszú fürtje volt középen. Annál fogva tartotta Bakocsai, s büszkén mutogatta.
A török megérkezésének hírére olyanná vált a vár, mint a zajgó méhkas. Mindenki Bakocsai köré csoportosult, hogy szavát hallja. Még az asszonyok is odafutottak a sütőházakból és konyhákból, s lábujjhegyre ágaskodva hallgatták a csoport mögött a vitéz beszédeit.
De ez persze csak akkor történt már, mikor Dobó otthagyta a piacot, és a tisztekkel együtt fölment a palotába, hogy tanácskozzon, rendelkezzen.
A vitéz fölakasztotta a török fejet egy hársfára, s ő maga székre ült, hogy átengedje a fejét a borbélynak.
Tizenhárom borbély volt a várban: négy mester és kilenc legény. No nem azért, hogy beretváljanak és hajat nyírjanak. Sebet fognak ők mosni, timsózni, varrni. Orvos? Az egész országban sincs annyi, mint ma csak egy megyei városkában is. A borbély az orvos is mindenfelé, no meg a jó Isten.
Hát a borbélyok mind a tizenhárman ráestek Bakocsaira, csak hogy közel lehessenek a szavához. Legelsőbben is a dolmányát húzták le meg az ingét.
Péter mester volt a legöregebb köztük, hát az fogta mosásba legelőször. Egy nagy cseréptálat eléje tartottak, egy fazék vizet meg föléje.
Mosták.
A mosást csak állotta a vitéz, meg a timsózást is, de mikor a hosszú fejsebet varrni kezdték, szétrúgta a széket, tálat, borbélyt és borbélylegényt, s rettentő istenfájázások között bement a kaszárnyába.
- Nem vagyok én nadrág, az istenfáját! - mondotta mérgesen.
Lekapott egy nagy pókhálót az ablakszélről, és a fejére tette. Bekötötte a fejét maga. Leült, jól beszalonnázott, beborozott, aztán ledűlt a szalmazsákra, s öt perc múlva már aludt.
A vitézzel csaknem egy időben egy lovas parasztember is érkezett a várba. Szűr volt rajta és felgyűrt szélű fekete kalap. A kezében zöld furkósbot, akkora, mint ő maga.
Mikor Dobó végzett a vitézzel, az ember leszólt a lováról egy asszonynak.
- Melyik a kapitány úr?
- Az ott, ni - mondja az asszony -, az a nagy szál úr, aki középen megyen.
Az ember leszállt a lováról. Hozzákötötte egy fához. A tarisznyájába nyúlt. Kivett belőle egy nagy, pecsétes levelet.
Utánafutott Dobónak:
- Levelet hoztam, kapitány uram.
- Kitől?
- A töröktől.
Dobó arca elsötétült.
- Hogy merte kend elhozni?! - kiáltott az emberre. - Vagy török kend?
- Nem - feleli megszeppenve az ember. - Kálba való vagyok én, instálom.
- Tudja-e azt kend, hogy magyar embernek nem szabad az ellenség levelét hordoznia?
És a katonákhoz fordult:
- Fogjátok fegyver közé!
Két dárdás katona a paraszt mellé lépett.
- Uram! - kiáltott az ember megrökönyödve. - Kényszerítettek!
- Csak arra kényszeríthettek, hogy a kezedbe vedd. Arra nem, hogy ide behozd.
És újból a katonákhoz fordult:
- Itt álljatok!
Összetrombitáltatta a vár népét, s anélkül hogy a levelet fölbontotta volna, összefont karral állt a hársfánál, amelyen a török fej lógott. Öt perc nem telt belé, együtt volt a vár népe mind. A tisztek Dobó körül. A katonák sorrendben. Leghátul a parasztok meg az asszonyok.
Akkor Dobó megszólalt:
- Azért hívattam össze a vár népét, mert a török levelet küldött. Én az ellenséggel nem levelezek. Ha az ellenség levelet ír, visszavetem. Vagy pedig a torkába verem annak, aki elém meri hozni. Csak ezt az első levelet olvastatom el, s küldöm azonnal a királynak. Tulajdon szemével láthassa, hogy itt a török: kell a segítség. Én anélkül is tudom, hogy mi van a levélben: fenyegetés és alku. A fenyegetéstől nem ijedünk meg. Alkuba nem bocsátkozunk. A haza nem eladó semmi pénzen. De hát hogy tulajdon fületekkel halljátok, hogyan szokott az ellenség beszélni, elolvastatom.
Odanyújtotta a levelet Gergelynek, aki mindenféle írást első tekintetre el tudott olvasni, s legtudósabb volt a vár népe között.
- Olvasd el hangosan.
Gergely egy kőre állott. Feltörte a pecsétet, s kirázta a porzót a papirosból. A levél aljára pillantott, s hangosan olvasta:
- Küldi Ahmed pasa Kálból,
Dobó István egri kapitánynak üdvözlet.
Én, aki vagyok az anatóliai Ahmed basa, a hatalmas, legyőzhetetlen császár főtanácsosa, megszámlálhatatlan és ellenállhatatlan hadának főkapitánya, izenem és írom, hogy a hatalmas császár ezen a tavaszon két sereget küldött Magyarországra. Az egyik sereg elfoglalta Lippát, Temesvárt, Csanádot és Szolnokot s minden várat és várkastélyt, amely a Körös, Maros, Tisza és Duna vidékén áll. A másik sereg elfoglalta Veszprémet, Drégelyt, Szécsént és az egész Ipoly mentét, s ezenkívül levert két magyar sereget. Nincs erő, amely nekünk ellenállhatna.
És most ez a két diadalmas sereg Eger vára alatt egyesül.
A hatalmas és legyőzhetetlen császár akaratából intelek titeket, hogy őfelségének ellene szegülni ti se merjetek, hanem engedelemre hajoljatok, s amely basát én küldök, beeresszétek, Eger várát és városát neki átadjátok.
- Hogy a fenébe ne! - zúgták mindenfelől. - Ne olvasd tovább! Eb hallgassa.
Dobó azonban csendességre intette őket:
- Csak hallgassátok a török muzsikát. Igen szép, mikor ilyen fennen szól. Olvasd csak tovább!
- Ha engedelmesek lesztek, hitemre mondom, hogy se magatoknak, se jószágotoknak bántódása nem lesz. A császártól minden jót nyertek, s olyan szabadságban tartalak benneteket, mint a régi királyaitok.
- Nem kell török szabadság! - rikoltott közbe a fakezű Cecey. - Jó nekünk a magyar is!
Amire mindenki nevetett.
Gergely folytatta:
- És minden bajtól megoltalmazlak benneteket...
- Azér gyünnek, hogy oltalmazzanak! - rikoltott Pető Gáspár.
Mindenki nevetett, maga a levélolvasó is.
Csak Dobó állott komoran.
Gergely tovább olvasott:
- Erre adom hiteles pecsétemet. Ha pedig nem engedelmeskedtek, a hatalmas császár haragját vonjátok fejetekre, s akkor mind magatok, mind gyermekeitek valamennyien halállal pusztultok el. Azért hát nekem azonnal feleljetek!
Haragos zúgás volt a felelet.
- A teremtésit a hatalmas császárjának! Iszen csak ide gyűjjön!...
Az arcok megvörösödtek. A legjámborabb embernek a szeme is tüzet hányt.
Gergely visszanyújtotta a levelet a kapitánynak. A zajgás elcsöndesült.
Dobónak nem volt szüksége kőre állnia, hogy kilássék a csoportból. Magas, öles ember volt. Ellátott mindenkinek a feje fölött.
- Íme - mondotta acélos, de keserű hangon -, ez az első és utolsó levél, amely töröktől jött ebbe a várba, s el is olvasódott. Megérthettétek belőle, hogy mért jön. Szabadságot hoz karddal és ágyúval. A keresztény vérben fürdő pogány császár hozza ránk ezt a szabadságot. Nem kell? Ha nem kell szabadság, levágja a fejünket! Hát erre válaszoljunk. Ez a válaszom!
Összegyűrte a levelet, és a parasztnak az arcába dobta.
- Hogy merted idehozni, gazember?!
És a katonákhoz fordult:
- Vasat a lábára! Tömlöcbe az alávalót!
4
A mindeneket fölizgató török levél után Dobó a palotába szólította a tisztjeit:
- Félóra múlva mindenki ott legyen.
A terem hamarabb is megtelt. Aki még késett, csak azért késett, hogy az ünneplőjét vegye magára. Mindenki érezte, hogy a levél a vészharang első megkondulása volt.
Dobó még csak az elmaradt őrséget várta.
Összefont karral állott az ablaknál, s az alant elterülő várost nézte. Milyen szép épületek, milyen szép fehér házak! S a város üres. Csak a palota alatt, a patakon nyüzsög a vár népe. Lóitató katonák, vízhordó emberek; lejjebb a városban egy sárga kendős asszony most lép ki a kapun. A hátán nagy batyu. S két kisgyermeket vonszolva siet a vár felé.
- Ez is a várba jön - mormogta Dobó kedvetlenül.
Az apród ott állt Dobó mellett. Lenvirágszín bársonydolmány volt rajta. Hosszú hajával, leányos arcával olyan volt, mintha fiúruhába öltözött leány volna. De ha a kezére pillantott valaki, erőt látott abban. Mindennap hányta a kopját a fiú.
Dobó hozzá fordult. Végigsimította a fiú vállig érő haját:
- Mit álmodtál, Kristóf? Nem álmodtad-e haza magadat?
- Nem - felelte elmosolyodva a fiú. - Szégyellném, ha olyat álmodnék, kapitány uram.
Az az egy apród maradt a várban. Az az egy is csak azért, mert az apja írt a kapitánynak, hogy a fiút ne küldje haza. Mostohaanyja volt a fiúnak. Nem nézett rá szíves szemmel. Dobó a maga fiának tekintette.
A többi apródot mind hazaküldte Dobó. Tizennégy-tizenhat éves fiúk voltak. Vitézi iskola volt nekik a Dobó udvara. Próbára nem engedte még Dobó őket.
Még egy kedves apródja volt köztük. Balogh Balázs, az előbbi évben megölt György barát egyik hadnagyának a fia. Az még Kristófnál is fiatalabb egy esztendővel, s kitűnő lovas. Sírva ment el augusztusban. Fájt neki, hogy Kristóf a várban maradhat, ő meg nem.
- Megállj, ha visszajövök - mondotta -, kopját török veled!
- Csak nem gondolod, hogy én küldetlek el?
És maga is könyörgött Dobónak:
- Hadd maradjon itt Balázs is, kapitány uram!
- Nem maradhat - felelte Dobó. - Özvegyasszony fia, és egyetlen gyermek. A diófára se szabad felmásznia. Takarodj!
Nagy Lukács vitte el magával, hogy útközben átadja az anyjának.
- No, az a Lukács sokáig odamarad - szólt Mekcseynek, a fejét csóválva, Dobó. - Attól tartok, valami bajba keveredett.
- Nem hiszem - felelte Mekcsey. - Az apró embereket nem féltem. Valami különös babonám van rá, hogy az apró emberek szerencsések a hadban.
- Éppen fordítva van - felelte Gergely, aki inkább magas volt, mint kicsi. - Az apró ember sose ül oly biztosan a lován, mint a hosszú. Az aprót a ló viszi a harcban, a hosszú meg a lovat.
Az ajtónálló jelentette, hogy az őrök megérkeztek.
- Ereszd őket be - felelte Dobó komoran.
Hét sárga csizmás, sarkantyús legény állott meg a terem közepén. Kettőnek vizes volt a haja. Hát csakugyan mosakodtak.
Az egyik vizes hajú előlépett:
- Jelentem alássan, kapitány uram, itt az ellenség, Abony alatt.
- Tudom - felelte Dobó. - Az első török is itt van már. Elhozta Bakocsai.
Ez szemrehányó hangon volt mondva. A vitéz a város kék-vörös színét viselte. Egyet szusszant, és egyet húzott a nyakán.
- Kapitány uram, én hozhattam volna hármat is.
- Hát mért nem hoztál?
- Hát csak azért, mert én szétvágtam a fejét mind a háromnak.
A teremben nagy derültség áradt el. A hét katona közül négy be is volt kötve. Dobó maga is elmosolyodott.
- Hát, Komlósi fiam - mondotta -, nem a török fej itt a hiba, hanem a ti fejetek. Nektek nem az volt a kötelességtek, hogy verekedjetek, hanem az, hogy hírt hozzatok. A Bornemissza hadnagy úr katonája hozta meg a hírt. Nektek azonban előbbre való volt, hogy mosakodjatok meg fésülködjetek, inget váltsatok meg bajuszt pödörjetek. Micsoda katona vagy te, Komlósi Antal!
Komlósi elszontyolodva nézett maga elé. Érezte, hogy Dobónak igaz a szava. Azonban fölemelte a fejét:
- Hát majd meglátja, kapitány uram, hogy micsoda katona vagyok.
Az őrök jelentéséből bizonyossá vált, hogy a török vonul már Eger felé. Dobó új őrséget rendelt, s megparancsolta, hogy ne csapjanak össze a török őrséggel, csak jelentsék óránkint a közeledését. Azután kiküldte őket, és az asztalhoz ült.
Már akkor ott csoportoztak a teremben mind a hadnagyok, mind a vártisztek. Az öt német tűzmester is. Ott állt a pap is meg az öreg Cecey.
- Barátaim - kezdte Dobó az ünnepi csöndben -, hallottátok, hogy ránk következett, amit évek óta vártunk.
A hangja olyan volt, mint a nagyharangé. Egy percre elhallgatott. Talán egy gondolatát hallgatta el. Aztán mintha rövidre akarná fogni a mondanivalóját, köznapi hangon folytatta:
- Mekcsey kapitánytársam az imént adta át teljes jegyzékét a vár erejének. Körülbelül ismeritek ugyan, de én mégis szükségesnek látom, hogy fölolvassuk, és halljátok. Kérlek, Gergely öcsém.
Átadta az írást Gergelynek, aki könnyebben és gyorsabban bírta az effelét, mint Sukán bácsi. Gergely készséggel olvasott:
- Az egri vár ereje 1552. szeptember 9-én...
- Vagyis ma - szólt Dobó.
- A várnak van ma belső lovasa kétszáz, belső gyalogosa ugyanannyi, behívott egri és környékbeli puskás 875. Nagyságos Perényi Ferenc úr küldött 25 embert, Serédy György úr küldött vagy kétszázat.
- Abból nincs több, csak valami ötven - szólt Mekcsey.
És egy sunyorgó szemű, arcban erősen csontos hadnagyra pillantott.
- Nem tehetek róla - felelte az. - Én itt vagyok.
És a kardját megzörrentette.
Dobó békítő hangon szólt a hadnagyra:
- Hegedüs barátom, ki beszél itt rólad? Hunyadinak is voltak hitvány katonái.
Gergely tovább olvasott:
- Megint Kassáról jött kétszáztíz fölkelő. No, hát itt van - szólt Hegedüsre pillantva. - Kassán is vannak vitézek.
És folytatta:
- A néma barátok négy drabantot küldtek. Az egri káptalan kilencet.
- Kilencet? - mordult föl Bolyky Tamás, a borsodi puskások hadnagya. - Hiszen azoknak száznál is több a katonájuk!
- Fizetésre se adták - felelte röviden Dobó.
Fügedi, a káptalan hadnagya fölkelt. Dobó azonban leintette:
- Kérlek, öcsém, majd máskor. Az ördög se bántja a káptalant. Folytasd, Gergely öcsém, csak röviden és hamar.
Gergely hát szaporán, barátosan olvasott tovább. Jó hosszú volt a vitézlajstrom. Sáros, Gömör, Szepes, Ung, a szabad városok mind küldtek egy-egy kis csapat drabantot. A jászai prépost negyven embert küldött egymaga. Meg is éljenezték.
Végül Gergely ismét fölemelte a hangját:
- Vagyunk tehát összesen száz ember híján kétezren.
Dobó végigpillantott az asztalnál ülőkön, és a tekintete Hegedüsön állott meg. A kassai hadnagyra nézve folytatta:
- Ehhez még hozzászámíthatjuk azokat az embereket, akiket várbeli szolgálatra hívtam be: a tizenhárom borbélyt, nyolc mészárost, három lakatost, négy kovácsot, öt ácsot, kilenc molnárt és a harmincnégy parasztembert, akik majd az ágyúknál segítenek. Ostrom idején ez mind fegyvert ragadhat. Azután számítsuk még Nagy Lukácsot, akit Szent János feje vétele napján Szolnok alá elküldtem huszonnégy lovassal. Minden órában megérkezhetnek - szólt Mekcseyre emelve a tekintetét.
És folytatta:
- Hát volnánk így is meglehetősen, de én király őfelségétől várom a legfőbb segítséget.
Az öreg Cecey a levegőbe csapott, és hümmögött.
- Nono, Cecey bátyám - szólt Dobó. - Nem úgy van már, mint volt régen. A király igen tudja, hogy ha Eger elesik, hát beteheti a Szent Koronát a kamarájába.
- És akkor nincs többé Magyarország - toldotta hozzá Mekcsey, aki Dobó mellett állott.
- Lesz német - duhogta az öreg.
- A király hada két nagy seregben jön - folytatta Dobó -, ötven-hatvanezer, talán százezer jól táplált és jól fizetett katona. Egyiket vezeti Móric szászi herceg, a másikat Miksa herceg. A király bizonyára izen nekik, hogy ne vesztegessék az időt, hanem siessenek. S ma már annak a két tábornak a jelszava: Eger!
- Hiszi a miskolci pék! - morgott Cecey.
- Hát hiszem én is - mordult vissza Dobó. - És ezennel megkérem kegyelmedet, hogy a szavamba ne kapdosson. Az én követem, Vas Miklós még ma újra elindul Bécsbe, és ha nem találja útban a király hadát, értesítést viszen a török megérkezéséről.
Gergelyhez fordult:
- A gyűlés után rögtön megírod a kérelmet őfelségének, s mellékeled a török levelét. Úgy megírd, hogy még a kősziklák is idehengergőzzenek Eger alá.
- Megírom - felelte Gergely.
- Semmi okunk sincs arra, hogy nehéz szívvel várjuk a törököt. A falak erősek. Puskapor meg élelem van bőven: akár esztendeig is kibírjuk. A király ha csak az erdélyi hadát ideküldi is, minden török Mohamedhez költözik Eger alól. De hát olvasd fel most már a második számú jegyzéket is - szólt Gergelynek.
Gergely olvasta:
- Nagy bombaágyú egy, másik nagy bombaágyú, Béka nevű és Baba nevű kettő; a királytól három ágyú, Perényi Gábortól négy ágyú, Serédy Benedektől egy ágyú.
- A puskaport nem mértük meg, mert nem is lehet - szólt közbe Dobó. - Tavalyról is maradt, a királytól is kaptunk. A sekrestye aljában színig áll a kész puskapor. Ezenkívül van salétromunk és malmunk is, hogy ha kell, magunk csináljunk puskaport. Folytasd.
Gergely olvasta:
- Öreg réztarack, faltörő öt, vastarack ugyanilyen öt, őfelségétől rézfaltörő négy; golyóöntő a faltörőkhöz és szakállasokhoz huszonöt, dupla, prágai szakállas ágyú kettő, seregbontó szakállas ágyú öt.
- Felelhetünk a töröknek. De ez még semmi. Olvasd tovább!
- Prágai és csetneki réz és vas szakállas háromszáz, kézipuska kilencvenhárom, német kézipuska százkilencvennégy.
- Nem ér semmit! - rikkantott Cecey. - A jó íj többet ér minden puskánál.
Ezen egy kis feleselés támadt. Az öregek Cecey szavát helyeselték. A fiatalok a puska pártján voltak.
Végre is Dobó azzal vágta ketté a csatát, hogy a puska is jó, az íj is jó, de legjobb az ágyú.
Kristóf apród egy remekmívű, aranyos sisakot és egy kis ezüstfeszületet tett az asztalra. A karján még egy palástféle köpönyeg is volt.
Dobó háta mögé állt. Tartotta szótlanul.
Gergely még egy jó rendet olvasott. Benne volt a jegyzékben minden fegyver: kopja, gerely, pajzs, mindenféle golyó, csáklya, csákány, buzogány, kanóc, dárda és minden harci készség, amit nem a segítség hozott magával.
Akkor aztán Dobó fölkelt.
Az aranyos sisakot a fejére tette, a vörös bársony kapitányi mentét a vállára. És bal kezét a kardján nyugtatva szólott:
- Kedves barátaim és védőtársaim. A falakat láttátok, most már a falakon belül levő erőt is ismeritek. Ebben a várban van most a maradék ország sorsa.
A teremben csend volt. Minden szem Dobón függött.
- Ha Eger elesik, utána nem állhat meg se Miskolc, se Kassa. Az apró várakat lerázza a török, mint a diót. Nincs többé ellenállás. És akkor Magyarországot beírhatja a történelem a halottak könyvébe.
Komor szemmel pillantott körül, és folytatta:
- Az egri vár erős, de ott a szolnoki példa, hogy a falak ereje nem a kőben van, hanem a védők lelkében. Ott pénzen fogadott, idegen zsoldosok voltak. Nem a várat mentek védeni, hanem hogy zsoldot kapjanak. Itt az öt pattantyús kivételével minden ember magyar. Itt mindenki a hazát védi. Ha vér kell, vérrel. Ha élet kell, élettel. De ne mondhassa azt ránk a jövendő nemzedék, hogy azok a magyarok, akik 1552-ben itt éltek, nem érdemelték meg a magyar nevet.
Az ablakon besütött a nap, és rásugárzott a falon függő fegyverekre s a falak mellett rudakon álló páncélokra. Tündöklött tőle a kapitány aranyos sisakja is. Gergely mellette állott. Pillantást vetett az ablakra, aztán a szeméhez emelte a tenyerét, hogy a vezérre nézhessen.
- Azért hívattam össze kegyelmeteket - folytatta Dobó -, hogy mindenki számot vethessen magával. Aki többre becsüli a bőrét, mint a nemzet jövendőjét, nyitva még a kapu. Nekem férfiak kellenek. Inkább kevés oroszlán, mint sok nyúl. Akinek reszket az ina a közelgő zivatartól, hagyja el a termet, mielőtt tovább szólanék, mert meg kell esküdnünk a vár védelmére olyan esküvel, hogy ha azt megszegi valaki, meg ne állhasson holta után az örök Isten szeme előtt.
Félrenézett, és várt, hogy mozdul-e valaki.
A teremben csend volt.
Nem mozdult senki.
A feszület mellett két viaszgyertya állott. Az apród meggyújtotta.
Dobó tovább beszélt:
- Meg kell esküdnünk egymásnak az örök Isten szent nevével ezekre a pontokra...
Egy ív papirost vett fel az asztalról, és olvasta:
- Először: akármiféle levél jön ezentúl a töröktől, el nem fogadjuk, hanem a község előtt olvasatlanul megégetjük.
- Így legyen! - hangzott a teremben. - Elfogadjuk!
- Másodszor: mihelyt a török megszállja a várat, senki neki ki ne üvöltsön; bármit kiáltoznának is be, arra semminemű felelet ne hangozzék: se jó, se rossz.
- Elfogadjuk!
- Harmadszor: a várban a megszállás után semmiféle beszélgető csoportosulás se kint, se bent ne legyen. Se ketten, se hárman ne suttogjanak.
- Elfogadjuk!
- Negyedszer: az altisztek a hadnagyok tudta nélkül, a hadnagyok a két kapitány intézkedése nélkül a csapatokon nem rendelkeznek.
- Elfogadjuk!
Egy érdes hang szólalt meg Fügedy mellett:
- Valamit ide szeretnék betoldani.
A szóló Hegedüs volt, Serédynek a hadnagya. Az arca ki volt vörösödve.
- Halljuk - szóltak az asztalnál.
- Azt ajánlom, hogy a két kapitány viszont a hadnagyokkal mindig egy értelemben intézkedjen, valahányszor úgy fordul a sor, hogy akár a védelemben, akár más fontos intézkedésben a hadnagyok közül csak egy is tanácskozást kíván.
- Az ostrom szünetében elfogadom - szólott Dobó.
- Elfogadjuk! - zúgták rá mindannyian.
Dobó folytatta:
- Utolsó pont: aki a vár megadásáról beszél, kérdez, felel, vagy bármiképp is a vár megadását akarja, halál fia legyen!
- Haljon meg! - kiáltották lelkesen. - Nem adjuk meg a várat! Nem vagyunk zsoldosok! Nem vagyunk szolnokiak! - hangzott mindenfelől.
Dobó levette az aranyos sisakot. Hosszú, szürke haját végigsimította. Intett a papnak.
Bálint pap fölkelt. Szintén levette a süvegét, és fölemelte az asztalon álló kis ezüstfeszületet.
- Esküdjetek velem - mondotta Dobó.
A teremben mindenki a feszület felé nyújtotta a kezét.
- Esküszöm az egy élő Istenre...
- Esküszöm az egy élő Istenre - hangzott az ünnepi mormolás.
- ...hogy véremet és életemet a hazáért és királyért, az egri vár védelmére szentelem. Sem erő, sem fortély meg nem félemlít. Sem pénz, sem ígéret meg nem tántorít. A vár feladásáról sem szót nem ejtek, sem szót nem hallgatok. Magamat élve sem a váron belül, sem a váron kívül meg nem adom. A vár védelmében elejétől végéig alávetem akaratomat a nálamnál feljebb való parancsának. Isten engem úgy segéljen!
- Úgy segéljen! - zúgták egy hanggal.
- És most magam esküszöm - szólt Dobó, két ujját a feszületre emelve. - Esküszöm, hogy a vár és az ország védelmére fordítom minden erőmet, minden gondolatomat, minden csepp véremet. Esküszöm, hogy ott leszek minden veszedelemben veletek! Esküszöm, hogy a várat pogány kezére jutni nem engedem! Sem a várat, sem magamat élve meg nem adom! Föld úgy fogadja be testemet, ég a lelkemet! Az örök Isten taszítson el, ha eskümet meg nem tartanám!
Nem kételkedett azon senki. Lángolt mindenkinek az arca, mert tűz égett mindenkinek a szívében. A Dobó esküjére minden kard kivillant. Egy lélekkel kiáltották:
- Esküszünk! Esküszünk!
Dobó ismét föltette sisakját, és leült.
- Hát, testvéreim - mondotta egy árkus papirost véve a kezébe -, most még azt beszéljük meg, hogy a falak őrségét hogyan helyezzük el. A falak védelmére nem egyforma beosztás kell, mert a város felől meg az új bástya felől sík a föld és völgyes. A keleti meg az északi bástyák felől vannak a dombok meg a hegyek. Bizonyos, hogy oda állítják az ágyúkat, és ott törik majd a falat, hogy beronthassanak.
- Nem törik azt át sohase - mondotta Cecey.
- Nono - felelte Dobó.
S folytatta:
- Ácsot meg kőmívest azért rendeltem jó számmal a várba, hogy amit a török ront, éjjel berakják. Hát ott lesz a legnagyobb munka. És ha az őrséget most el is osztjuk, az majd az ostrom szerint változik.
- Csak intézze kegyelmed, kapitány uram, mi elfogadjuk! - kiáltották többfelől.
- Hát én azt gondolom: négy seregre osszuk a védelmet. Egyik sereg legyen a főkapunál, a másik a szeglettoronyig való részen, harmadik a külső várban, negyedik a tömlöcbástya körül északon. A négy csoportnak megfelelően négy részre oszlik bent az álló sereg is. Az álló sereggel Mekcsey kapitánytársam fog rendelkezni. Ostrom idején az ő gondja lesz a katonák váltakozása, valamint a belső vár védelme is.
- Hát a város felőli oldal? - kérdezte Hegedüs.
- Oda csak egyes őröket állítunk. A kapunál elég, ha húsz ember lesz. Az úgyis szűk gyalogkapu, s onnan nem is próbálhat a török támadást.
És egy másik ív papirost vett fel.
- A legények számát hozzávetőleg így osztottam el. Az Ókapunál, vagyis főkapunál az új bástyáig álljon mindenkor száz drabant. A tömlöcbástyán száznegyven, a tiszttel száznegyvenegy. A Sándor-bástya mentén százhúsz a kapu nélkül. Onnan vissza a kapuig százöt.
- Ez négyszázhatvanhat - mondotta Gergely.
- A templom két tornyán tíz-tíz drabant. Ez a belső vár védelme.
- Négyszáznyolcvanhat - számította hangosan Gergely.
Dobó folytatta:
- Most következik a külső vár. A Csabi-bástyán legyen kilencven ember, a Bebek-bástyáig. Onnan a szeglettoronyig százharminc. Az Ókaputól a szegletig ötvennyolc. Ott még egy keskeny kőfal van, amely összeköti a belső várat a külsővel. Ott inkább szemmel kell őrködni, mint fegyverrel. Hát oda elég harmincnyolc drabant.
Mekcseyre pillantva folytatta:
- Oda lehet állítani a gyöngéket s ostromok alatt a könnyű sebesülteket is.
- Egy híján nyolcszáz - mondotta Gergely.
- Mármost hogyan osszuk szét a tiszteket? Hogy magamon kezdjem, én ott akarok lenni mindenütt.
Lelkes éljenzés.
- Mekcsey társam dolgát már tudjuk. A négy főhadnagy úr közül egy az Ókapunál lesz. Oda erő kell és rettenthetetlen lélek. Merthogy a török azon a kapun be akar majd törni, előre látható. Ott a halállal farkasszemet kell nézni erősen.
Pető Gáspár fölkelt, és a mellére csapott:
- Kérem azt a helyet!
A nagy éljenzésben csak a Dobó beleegyező fejmozdulatát lehetett látni. Az öreg Cecey átnyújtotta Petőnek a bal kezét.
- Ezenkívül - mondotta - a külső vár a legveszedelmesebb oldal. A török ott az árok betemetésén fog mesterkedni. Oda is a főtisztek bátorsága, hazaszeretete és halálmegvetése kell.
Három főhadnagy volt még Petőn kívül; mind a három fölugrott.
- Itt vagyok! - mondotta Bornemissza.
- Itt vagyok! - mondotta Fügedy.
- Itt vagyok! - mondotta Zoltay.
- Hát hogy össze ne vesszetek - szólott Dobó -, ott lesztek mind a hárman.
A tűzmesterek már előbb megkapták a maguk ágyúját, különben sem tudtak egy szót se magyarul, Dobó azonban még egy főágyúmestert akart. Ki legyen az?
Senki se volt értője az ágyúnak, csak Dobó. Hát Dobó magára vállalta.
Hogy erre újabb éljenriadalom támadt a teremben, s hogy a tűzmesterekre is néztek, azok nyugtalanul kérdezték:
- Was ist das? Was sagt er?
Bornemissza hozzájuk fordult, és így magyarázta meg az öt németnek:
- Meine Herrn, Kapitány Dobó wird sein der Hauptbumbum! Verstanden?
Dobó ezután összetrombitáltatta a katonaságot. A vár terén azoknak is elmondta az öt esküpontot, amire odabent megesküdtek. Megmondta nekik, hogy amelyikük félelmet érez, tegye le inkább a kardot, hogysem meggyöngítse a többit is. Mert - úgymond - a félelem olyan ragadós nyavalya, mint a pestis. Sőt még ragadósabb. Mert egy pillanat alatt átszáll a másikra. Hát itt a ránk következő nehéz napok alatt erős lelkű emberek kellenek.
Azután kibontotta a vár kék-vörös zászlaját, és összefogta a nemzetiszínűvel.
- Esküdjetek!
Erre a szóra a városbeli székesegyház harangja megkondult.
Csak egyet kondult, többet nem.
Mindenki a város felé tekintett. A kondulás olyan volt, mint egy jajkiáltás. Csak egy. S utána figyelő csöndesség áll az egész tájon.
5
Azon az estén Dobó vendégül látta mindazokat, akik vele délelőtt a teremben megesküdtek.
Az asztal egyik végén Dobó ült, másik végén Mekcsey. Dobó mellett jobb felől Bálint pap ült, bal felől Cecey. A pap mellett Pető. Petőt különben is meg kellett becsülni azzal a hellyel. A bátyja, Pető János, udvari méltóság volt: a király főpoharasa. Annak a révén kapták a puskaport meg az öt tűzmestert Bécsből. Csak aztán következett vagy kor vagy rang szerint, részint Mekcseytől, részint Dobótól számítva a sort: Zoltay, Bornemissza, Fügedy. Aztán Koron Farkas, az Abaúj megyei gyalogosok hadnagya, Kendy Bálint és Hegedüs István, Serédy György hadnagyai, akik ötven drabantot hoztak; Fekete Lőrinc, aki Regécből jött tizenötödmagával; Lőkös Mihály, akit száz gyaloggal küldtek a szabad városok; Nagy Pál, Báthory György harminc drabantjának hadnagya, bikaerejű, merész ember; Jászai Márton, a jászai prépost negyven drabantjának hadnagya, Szenczi Márton szepesi hadnagy, aki negyven gyalogost hozott; Bor Mihály, kitűnő puskás, Sáros megye küldte hetvenhat gyaloggal; Ugocsából ott volt Szalacskai György és Nagy Imre. Az utóbbit Homonnay Gáborné küldte tizennyolc gyaloggal. Eperjesről Blaskó Antal jött el.
A nevezettek mind hadnagyok. Az utánuk való rendben ült Paksy Jób, a legszálasabb tiszt a király seregéből, s Bolyky Tamás, a borsodi ötven puskás hadnagya. Ezek később jöttek, hát odaültették a vártisztek közé, akik voltak: Sukán János, az öreg számtartó; Imre deák kulcsár, a borospince felügyelője; Mihály deák élelmezőtiszt, vagy amint akkor mondták: cipóosztó; Gyöngyösy Mátyás deák, a püspök deákja (a vár a püspök földbirtoka volt); Boldizsár deák írnok s még egynéhányan. Mert Dobó nemcsak a tiszteket hívta meg, hanem hogy az egész vár képviselve legyen a vacsorán, egy tizedest, egy közembert, egy egri nemest és egy egri parasztot is felhívatott.
Az ételhordás a Dobó négy-öt szolgájának a dolga lett volna. De hogy a munkájukat megkönnyítsék, a főtisztek is beállították a szolgáikat.
Dobó mögött Tarjáni Kristóf állott, az apród. Dobónak ő szolgált. Ő nyújtotta eléje az ételt, ő töltötte mindig tele a poharát, valahányszor megürült.
Péntek volt aznap, hát a vacsorát tormás csukán kezdték, kirántott süllővel, harcsával és kecsegével folytatták, s túrós csuszával és fahéjas, főtt aszalt gyümölccsel végezték. De volt az asztalon szőlő is, alma, körte és dinnye is bőven.
Mért adta a takarékos Dobó ezt a vacsorát? Az esküvő gyűlés befejezéséül? Vagy hogy az egymásnak ismeretlen tisztek összeismerkedjenek és összemelegedjenek? Vagy tán a bor világításánál a lelkek erejét vizsgálta? A levegő kezdetben ünnepi volt, szinte templomi. A hófehér abroszok, a Dobó címerével vésett ezüst evőeszközök, az asztal fölött láncon függő, faragott hordó, az őszi virágokból készült bokréták - mindez inkább lakodalmi pompa volt, mint köznapi vendéglátás.
Még akkor se melegedett meg a keze senkinek, mikor a csuka után a szép hordóból gránátszín bor ömlött a poharakba. Dobónak a magasztos beszéde ült a lelkeken, mint ahogy a harangszó után elmélázva hallgatjuk a harang után sokáig búgó csöndességet.
A sültek után a szolgák tányért váltottak. Mindenki azt várta, hogy valaki beszélni fog.
Dobó elmélázva ült a barna bőrrel bevont karosszékben. Ő nézték.
S a csöndességben egyszer csak felhallatszik a sütőasszonyok vidám dalolása:
Csak azért szeretek falu végén lakni,
Erre jár a rózsám a lovát itatni.
A lovát itatni, magát fitogtatni,
Piros két orcáját velem csókoltatni.
Egyszerre eltűntek a felhők. Az ég kiderült. Hát komolykodjanak-e a férfiak, mikor az asszonyok a veszedelem bevonulását nótával várják?
Mekcsey fölvette az előtte álló ezüstserleget, és fölkelt.
- Tisztelt barátaim! - mondotta. - Nagy napok előtt állunk. Maga a jó Isten is az ég ablakában ül, és nézi, hogyan fog itt kétezer ember megharcolni kétszázezerrel. És én mégse csüggedek. Gyáva ember nincs közöttünk egy sem; hiszen még az asszonyok is, amint halljuk, vígan dalolnak odalent. De ha nem így volna is, van közöttünk két ember, aki mellett félni nem lehet. Ismerem mind a kettőt kora ifjúságomtól. Az egyiket azért teremtette az Isten, hogy példája legyen a magyar bátorságnak. A vas ereje van benne. Olyan, mint az arannyal zománcozott kard. Csupa erő és nemesség. A másik meg, akit szintén ifjúságomtól ismerek, a furfangnak és minden találékonyságnak a mestere. Ahol ez a két ember jelen van, vagy az erő, vagy a furfang bizonyosságában érezem magamat. Ahol ők vannak, ott jelen van a magyar bátorság, magyar ész, magyar dicsőség! Nem lehet veszedelemtől tartani. Azt kívánom, hogy úgy ismerjétek őket, mint én: Dobó Istvánt, a mi kapitányunkat, és Bornemissza Gergelyt, a mi főhadnagyunkat.
Dobó állva fogadta a koccintásokat, aztán állva is maradt.
És így felelt:
- Kedves véreim! Ha olyan ijedős volnék is, mint a szarvas, hogy akármiféle ebfalka csaholása megremegtetne, mikor nemzetem sorsáról van szó, megállok és ellenszegülök. Jurisicsnak a példája bizonyítja, hogy micsoda erősség a leghitványabb vár is, ha férfiak vannak benne. A mi várunk erősebb, mint Kőszeg volt, s nekünk is erősebbeknek kell lennünk. Én ismerem a török hadat. Még a bajuszom is alig ütközött, mikor már ott álltam a mohácsi mezőn, és láttam a Szulejmán hadát. Elhiggyétek nekem, hogy az a huszonnyolcezer magyar összegázolta volna azt a százezernyi csőcseléket, ha csak egy ember is van, aki a csatát vezetni tudja. Nem vezetett, nem rendelkezett ott senki. A csapatok nem az ellenség állása szerint bontakoztak széjjel, hanem csak úgy gondolomformán. Tomory, szegény, dicső emlékű, nagy hős volt, de nem vezérnek való. Azt gondolta, hogy a vezérség tudománya csak ez az egy szó: Utánam! Hát egyet imádkozott, aztán meg egyet káromkodott, és azt mondta: Utánam! Azzal megindult a seregünk, mint ősszel a fecskék tábora, neki a török közepének. A török úgy széledt előttünk, mint a lúdfalka. Mink meg rohantunk vakon, neki az ágyúsornak. Persze az ágyúk, a láncos golyók megtették, amit emberi erő nem tehetett. Négyezren maradtunk a huszonnyolcezerből. De ennek a rettenetes szerencsétlenségnek két nagy tanulsága volt. Az egyik az, hogy a török tábor nem vitézek sokasága, hanem mindenféle gyülevész népé. Összeszednek mindenféle embert és állatot, csak hogy a sokaságukkal elrémítsék a tyúkszívű embert. A másik tanulság az, hogy a magyar akármilyen kevés, megzavarhatja és meggyőzheti a törököt, ha bátorsága mellé okosságot viszen magával pajzsul.
Az asztalnál ülők feszült figyelemmel hallgatták a főkapitányt.
Dobó folytatta.
- A mi állapotunkban azt parancsolja az okosság, hogy vasból legyen a lábunk, míg a király serege meg nem érkezik. A várat lőni és rombolni fogják, s meglehet, ledöntik a falat, amely valameddig védeni fog bennünket. De akkor aztán nekünk kell előállanunk. S ahogy a falak védtek bennünket, úgy kell nekünk védenünk a falakat. A falra hágó ellenség ott fog találni bennünket minden résen. A magyar nemzet sorsát nem engedjük kicsavarni a kezünkből soha!
- Nem! Nem! Nem engedjük! - kiáltották valamennyien fölpattanva.
- Köszönöm, hogy eljöttetek - folytatta Dobó. - Köszönöm, hogy elhoztátok kardotokat és szíveteket a haza oltalmára. Valami erős érzés él bennem, hogy az Isten Eger vára fölé nyújtja a kezét, és azt mondja a pogány tengernek: Eddig, és ne tovább! Ez az érzés erősítsen benneteket is, s akkor bizton hiszem, hogy ugyanezen a helyen vígan fogjuk megülni a győzelem torát is.
- Úgy legyen! - kiáltották mindenfelől, s összecsörrentek az ezüstpoharak és cinpoharak.
Dobó után Pető állott fel, a gyors mozgású hadnagy, aki a vár legjobb népszónoka volt.
Jobbra-balra rántott egyet a nyakán, és így szólt:
- Mekcsey uram bízik Dobóban meg Bornemisszában. Ezek meg bíznak mibennünk meg a falakban. Hát én is megmondom, miben bízom.
- Halljuk! Halljuk!
- Két erős vár esett el az idén a többi között: Temesvár meg Szolnok.
- Veszprém?
- Veszprémben nem volt ember. Miért esett el az a két erős vár? Azt fogják idő múltával mondani, hogy azért esett el, mert a török erősebb volt. Nem úgy van pedig. Azért esett el, mert Temesvárt spanyol zsoldosok védték. Szolnokot meg spanyolok, csehek meg németek. Hát most megmondom, miben bízom. Abban, hogy Egert nem védi se spanyol, se német, se cseh. Itt az öt pattantyúst nem számítva mindenki magyar, s főképpen egri. Saját fészküket védő oroszlánok! Én a magyar vérben bízom!
Itt már kimelegedett minden arc, fölemelkedtek a poharak. Pető be is fejezhette volna a beszédét, de a népszónokok bőségével folytatta:
- A magyar pedig olyan, mint a kova. Mentül jobban ütik, antul jobban szikrázik. Hát azt a kontyos irgalmát annak a Mohamed putrijaiban szedett, fügefáról szakadt, ringyes-rongyos vízivójának, nem bírna-e velük ez a kétezer, magyar anyától vitéznek született, lóháton nevelkedett, magyar búzán erősödött, egri bikavért ivó katona?
Elnyomta az éljenzés, a kardcsörgés és kacagás a szavát, de ő megint csak sodort egyet a bajuszán, egyet nézett oldalt, és így fejezte be:
- Eger eddig csak derék város volt, a hevesi magyarság városa. Adja Isten, hogy ezentúl a magyar dicsőség városa legyen! Pogány vérrel írjuk a falra: Ne bántsd a magyart! S ha majdan századok múlva az örök földi béke mohája zöldellik e vár maradványain, levett kalappal járhasson majd itt az utánunk jövő századok fia, s büszke érzéssel mondhassa: a mi apáink küzdöttek itten, áldott legyen a poruk is!
De már erre olyan riadalom támadt, úgy összecsókolták a szónokot, hogy nem lehetett tovább beszélnie.
De nem is akart.
Leült, és átnyújtotta a kezét Bolyky Tamásnak, a borsodi legények hadnagyának.
- Tamás - mondotta -, ahol mi ketten leszünk, zápuljon a feje a töröknek!
- Olyan szépen beszéltél - felelte Tamás a fejét rázva -, hogy akár most rohannék száznak ellenébe!
Pető után már senki se érzett magában erőt, hogy köszöntőt mondjon. Gergelyt szólongatták, de ő, mint afféle tudós ember, nem szeretett szónokolni. Hát mindenki csak a szomszédjával beszélt, s a vacsora vidám zsongása töltötte be a termet.
Dobó is fölmelegedett, hol az egyik szomszédjának, hol a másiknak nyújtotta koccintásra a poharát.
Egyszer Gergelynek is átnyújtotta, s hogy a pap Pető mellé ült beszélgetni; átintette Gergelyt maga mellé.
- Kerülj csak ide, fiam - mondotta.
Aztán, hogy Gergely melléje ült, folytatta:
- A Török fiúkról akarok beszélni veled. Írtam nekik is, de ugye hiába?
- Bizony - felelte Gergely, a poharát maga elé téve - nem hiszem, hogy látjuk őket. Jancsi nem akaródzik várat védeni. Jobb szeret a szabad mezőn viaskodni a törökkel. Feri meg nem jön ennyire el. Nem hagyja ott a Dunántúlt.
- Igaz, hogy Bálint úr meghalt?
- Az bizony, szegény, már egypár hónapja. A bilincseit csak a halál oldotta le.
- Mennyivel élte túl az asszonyt?
- Jó egynéhány esztendővel. Az asszony, tetszik tán tudni, akkor halt meg, mikor mink Konstantinápolyból hazajöttünk. Éppen temették, mikor Debrecenbe érkeztünk.
- Jó asszony volt - mondta Dobó elgondolkodva.
S a poharáért nyúlt, mintha érte akarna inni.
- Bizony olyan nem sok terem a földön - mondta Gergely.
És ő is a poharáért nyúlt. Némán koccintottak. Talán mind a kettőnek az volt a gondolata, hogy a jóságos asszony látja odafenn az érette emelt poharat.
- Hát Zrínyi? - kezdte újra Dobó. - Annak is írtam, hogy Egerbe jöjjön.
- Az el is jött volna, de már hónapok óta hallja azt a hírt, hogy a bosnya pasa ellene készülődik. Én februárban beszéltem Miklós bácsival Csáktornyán. Ő már akkor tudta, hogy a török nagy haddal jön Temesvárra, Szolnokra, Egerre. Még velem íratta meg a levelet a királynak.
S míg beszélt, végigsimította az apród haját.
Az ajtó előtt sípok és trombiták zenéje szólalt meg:
Sárga csizmás Miska sárban jár,
Panni a pataknál rája vár.
Mintha új vért öntöttek volna mindenkibe. Dobó intésére az apród bebocsátotta a síposokat. Három sípos és két trombitás. Köztük a cigány is. Nagy, rozsdás sisak a fején, s benne három kakastoll. Az oldalán hüvelytelen kard madzagon. Meztelen két lábán óriás sarkantyúk. Dagadozó pofával pikogtatja a kalanétját.
Mindenki tetszéssel fülelt rájuk. Mikor megismételték a nótát, mély bariton szólalt meg a hadnagyok sorában:
Zöldítsétek egek hamar a fűzfákat!
Hadd nyergelem újra kesely paripámat,
Hadd próbálom újra pihent fegyveremet,
Sírva emlegesse török a nevemet.
A hadnagy termetes, kisodrott bajszú legény volt. A bajusza örökké úgy állt keresztben az orra alatt, hogy hátulról is meg lehetett ismerni.
- Ki is ez a hadnagy? - kérdezte Gergely Dobóhoz hajolva.
- A komáromi kapitánynak az öccse: Paksy Jób.
- Jó dalos.
- És bizonyára vitéz fiú. A dalos kedvű ember mind jó vitéz.
A hadnagy még egy másik rendet is akart a nótából, de nem jutott eszébe.
A síposok is vártak, hogy mikor kezdi.
Ebben a percnyi szünetben valaki nagyot rikkant:
- Éljen a papunk!
- Éljen a hadunk véne! - kiáltott Zoltay.
Cecey vidáman felelte:
- Vén az öregapátok!
- Éljen a vár legfiatalabb védője! - kiáltotta Pető.
Erre már Tarjáni Kristóf is pohárért nyúlt, és elpirultan koccintgatott a vendégekkel.
- Éljen az a török - kiáltott Gergely -, akinek legelőször ütjük ki a fogát!
Erre nem volt kivel koccintani. Mindenki nevetett, és csak a szomszédjával koccintott.
A piros arcú egri nemesember kelt fel a helyéről. Galléros, kék köpönyegét a jobb vállán hátravetette. Jobbra-balra törült egyet a bajuszán, aztán meg hátra az üstökén. És szólott:
- Éljen az az ember, aki elsőnek fog meghalni Egerért!
Szétnézett büszkén és komolyan, s anélkül hogy koccintott volna valakivel, fenékig ürítette a poharát.
Aligha vélte, hogy magára ivott.
A nagy lábas óra mutatója tizenegyen állott, mikor belépett egy őr, és az ajtóban megállva jelentette:
- Kapitány uram, a török már Makláron van.
- Az előőrség vagy a had eleje?
- Több mint előőrség. A holdvilágnál úgy jönnek, mint az árvíz. Sok sátor és sok tűz látszik.
- Akkor holnap már itt lesznek - bólintott Dobó.
És elbocsátotta az őrt azzal, hogy reggelig már nem szükséges jelentéseket hozniuk.
S föl is kelt. Jel volt ez az oszlásra.
Mekcsey a terem egy sarkába vonta Gergelyt, Fügedyt, Petőt és Zoltayt. Egypár szót szólott nekik, aztán Dobóhoz sietett.
- Kapitány uram - mondotta a sarkantyúját összepöndítve -, vagy kétszázan kimennénk az éjjel.
- Hova a pokolba?
- Maklárra.
- Maklárra?
- Jó estét mondani a töröknek.
Dobó jókedvűen simított egyet a bajuszán. Aztán az ablakzugba lépett. Mekcseynek utána kellett lépnie.
- Hát - így felelt Dobó -, nem bánom. A vár népére biztató az efféle.
- Éppen azért gondoltam magam is.
- Ha nagy a harci kedv, jól fog a kard. De téged nem eresztelek el.
Mekcsey megrándult.
Dobó nyugodtan nézett rá.
- Te olyan vagy, mint a bika. Beleöklelsz minden fába, s egyszer csak majd nem tudod kihúzni a szarvadat. Pedig neked vigyáznod kell a fejedre, hogy ha én el találok esni, azonnal átvedd a vezérséget. Ezt csak neked mondom. Hanem Bornemissza meg a többi kimehet. Gergely eszes fiú, nehéz tőrbe ejteni. Hívd csak ide.
Gergely ott termett.
- Hát kimehetsz, Gergely - mondotta Dobó -, de nem kétszáz emberrel, hanem csak százzal. Elég annyi. Rájuk csaptok. Kissé megrezzentitek őket. S visszafordultok. Emberéletben pedig kár ne essék.
- Kapitány uram - esdekelt a kis Tarjáni -, hadd menjek én is velük!
Dobó megint simított egyet a bajuszán.
- No, nem bánom - mondotta. - De mindig ott légy Gergely hadnagy úr mögött. Ha agyon találnak ütni, elém ne kerülj többet, azt megmondom!
6
Gergely rohanvást rohant a lovas legények tanyájára. S trombitaszó helyett egyet lőtt a szobában a pisztolyával.
A legények egyszerre kirugaszkodtak az ágyukból.
- Ide hozzám! - kiáltotta Gergely.
A legfürgébbeket választotta ki a maga százának.
- Egy-kettő! Öltözzetek! Mikorra hármat pillantok, lent legyetek kardosan, lóháton a kapunál. Te, fuss az alkapitány úrhoz, és kérj egy emberfogót. Magaddal hozod. Aprópuska legyen mindeniteknek a nyeregkápáján!
Még akkor a pisztolyt aprópuskának nevezték.
Gergely lefutott a lépcsőn, és az istálló felé sietett. A konyhából kisugárzó vörös lámpafénynél egy sárga dolmányos, sisakos embert pillantott meg. Az ember egy felfordított dézsán ült, és görögdinnyét tartott a térdén. Azt kanalazta.
Az ember mezítláb volt.
- Ez nem lehet más, csak az én cigányom - mondotta Gergely.
És rákiáltott:
- Sárközi!
- Tessen parancsolni - felelte a cigány félig fölemelkedve.
- Ha velem jössz, lovat szerezhetsz ma, fájinat.
A cigány felugrott.
- Megyek. Hova?
- A törökre - felelte vígan Gergely. - Alszanak most. Meglepjük őket.
A cigány a fejét vakarta. Nézett a földre. Visszaült a dézsára.
- Mégse lehet - mondotta komolyan.
- Miért ne lehetne?
- Megesküdtem ma a tebbivel, hogy nem hagyom el a várat.
- De hiszen nem arra esküdtünk. Arra esküdtünk, hogy megvédelmezzük.
- Lehet, hogy a tebbi arra esküdözsött - felelte a cigány, a vállát csaknem a füléig vonogatva. - Én arra esküdözstem, hogy degeljek meg, ha kimegyek a várból. Isten engem úgy segéljen!
S újra az ölébe vette a görögdinnyét. A fejét csóválgatta, és tovább falatozott.
Tíz perc nem telt belé, Gergely már kint lovagolt a katonáival a maklári úton, a holdvilágos éjszakában.
Előtte két ember: Fekete István altiszt és Bódogfalvi Péter közember. A Meleg-vízen túl lekanyarodtak a rétre. Ott már a lovak dobogását elnyelte a puha föld. A száz lovas száz lengő árnyékhoz hasonlított.
Az andornaki füzesben megpillantották az első őrtüzet.
Péter megállt.
A többi is.
A hold sarlója a fellegek között csak éppen annyit világított, hogy a fák és emberek alakja fekete árnyékokként rajzolódott elő az éjszakából.
Gergely odaugratott Bódogfalvihoz:
- Szállj le. Eredj kígyóként lappangva az első őrig. Ha kutya van vele, és ugat rád, térj vissza éppoly csendesen és lappangva, mint ahogy odamentél. De ha nincs kutya vele, kerülj a háta mögé, és szúrd le. Azután nézd meg a tüzet. Ha nincs mellette más őr, vess rá fél marok puskaport. De abban a pillanatban lebukjál ám, nehogy valaki meglásson!
- És a lovam?
- A lovadat idekötöd ehhez a fához. Itt megtalálod, mikor visszatérünk.
- És ha vannak a tűznél?
- Körülnézel gondosan, hogy hol és miképpen fekszenek, és hol vannak legtöbben. Aztán gyorsan visszatérsz.
Jó félóráig álltak a patak partján, a fűzbokrok mellett. Azalatt Gergely tanácsokat osztott:
- Ameddig futást láttok, üssétek-vágjátok őket. Senki száz lépésnél tovább el ne táguljon a társaitól, nehogy elvágódjék. Mihelyt a kürtöt halljátok, rögtön visszafordulunk és hazavágtatunk. Ameddig a kürt nem szól, szabad a mulatság.
A legények körben álltak, és minden szóra figyeltek.
Gergely folytatta:
- Megriadnak azok, és nem is gondolnak ellenállásra. Ha így történik, addig vágjátok a sűrűjét, míg csak szét nem esnek. Tanuljátok meg egyszer s mindenkorra, hogy aki lovon hadakozik, olyan sebesen csapkodjon, hogy az ellenfélnek ne legyen ideje visszavágni. Mint a záporeső, úgy hulljon a vágás.
Gergely elhallgatott. A törökök felé fülelt. Aztán ismét a legényekhez fordult:
- Hol az emberfogó?
- Itt vagyok, hadnagy uram - felelt egy hosszú ember a sorban.
- Nálad a szerszám?
- Nálam - felelte a legény.
S egy villaforma, hosszú szerszámot emelt a magasba.
- Tudsz vele bánni?
- A kapitány úr megtanított rá.
- Hát csak kapd el vele a nyakát valamelyiknek, s gyűrd le a kutyát. Az lenne csak a dicső, fiúk, ha főtisztet tudnánk fogni. A legszebb sátorban szokott lenni az olyan. S bizonyosan egy ingben aluszik. Azt is fogjuk meg, ha lehet.
Ismét fülelt. Ismét folytatta:
- A foglyot meg kell kötözni, de csak a kezén. Hátra a kezét. Ha fogunk lovat is, arra rá lehet ültetni, s akkor te, Kristóf, meg te, másik kis ember, közrefogjátok, s a lova kantárát a magatok lovához kötve hozzátok. Ha szökni próbál, vagy beszélni, vagy kiáltani, vagy hátrafelé lecsúszni próbál, azonnal üssétek!
- Hátha nem fogunk lovat? - kérdezte Kristóf.
- Akkor futnia kell a lovatok mellett, s tik csak siessetek haza. Minket ne is várjatok.
A bokrok mellett megjelent a Péter alakja. Futva jött.
- Az őrt leszúrtam - mondotta lihegve. - Meg se jajdult, csak eldőlt, mint a zsák. A tűz a sátorok között ég. Egy török szolgaféle ül mellette. Sárga papucs a kezében, sárga festék a térdén.
- Tisztiszolga - mondotta Gergely. - Tovább.
- A többi százával ott hever a gyepen, holmi pokrócokon, a tűztől balra egy kerek térségen.
- Alszanak?
- Mint a medvék.
- Jó - felelte Gergely. - Hát most, fiúk, lehetőleg széjjel egymástól tízlépésnyire. Amint én elsütöm a puskámat, minden puska közibük roppanjon, s essetek rájuk, mint a farkasok. Ordítsatok, üvöltsetek, és üsd-vágd, nem apád!
Megvárták, míg Bódogfalvi lóra ült. Széttágultak napkelet felé.
A legszélső Pető. A sisakjába tűzött három sastollról megismerhető már messziről. Bekanyarítja a lovas láncot félhold alakban, s a Gergely ügetéséhez szabja a magáét.
Most már Gergely vezet.
Darabig még csendesen ügetve haladt a bokrok oldalában, aztán egyszerre sebes vágtatást kezd.
Az első török vad üvöltése hangzik fel az éjszakában. Gergelyre süti a pisztolyát. Gergely visszalő. A következő pillanatban minden pisztoly eldurran, s a száz lovas pokolfergetegként robog rá az alvó török hadra.
A sátorok erdeje abban a pillanatban ropogva-burrogva elevenedik meg. Török és magyar ordítás keveredik egy hangviharrá. A földön alvók eszüket vesztve riadnak fel, s ugrik, tolong a sok török keresztül-kasul egymáson a sátorok között.
- Rajta! Rajta! - harsog a Gergely szava.
- Allah! Allahu akbár! - üvölti a török.
- Üsd a kutyát! - bömböli Pető Gáspár valahol a sátorok között.
Török üvöltés, magyar káromkodás. Kardok villognak, fokosok zuhognak, lovak dübörögnek, sátorok recsegnek, kutyák visítanak. A föld is reng a száz lovas robogása alatt.
Gergely két sátor között egy falka összeszorult pogányra ugrat. Vágja őket jobbra-balra. Érzi, hogy a kardja mindig testbe csap, s hullanak előtte és dőlnek, mint a júniusi búza, mikor az agár benne nyargal.
A holdvilágnál látja, hogy a törökök minden lova egy csoporton legel, s hogy a menekülők jatagánnal metélik a békót, s felkapnak a lovakra.
- Utánam, fiúk! - kiáltja Petőnek, aki már odaérkezett.
S megrohanják a lovasokat is. Vágnak embert, lovat egyaránt. Csörög a kard, ropog a dárda, zuhog a buzogány. A török rémülten ugrál lóra. Némelyik lóra kettő is. Aki teheti, lovon menekül. Aki lóra nem tud kapni, gyalog iszkol el a sötétségben.
Gergely azonban nem üldözi őket. Megáll, és gyülekezőt fúvat.
A sátorok közein át mindenfelől ugrálnak hozzá az emberei.
- A török fut! - kiáltja Gergely. - Kapkodjatok össze minden elhozhatót! Lovát a kezéről senki le ne hagyja! Amelyik sátor előtt tűz ég, rúgjátok a tüzet a sátorra!
A legények megint szétoszlanak. Gergely lesuhintja a vért a kardjáról, és beleszurkál valami háromszor egy sátor ponyvájába, hogy letisztítsa.
- Pfuj, micsoda utálatos munka ez! - mondja Feketének, aki hasonlóképpen törülgeti a kardját.
Aztán, hogy török már sehol se ugrált, maga mellé szólította Kristófot:
- Nézzük sorra a sátorokat!
A hold gyönge világánál nem lehetett látni, hogy melyik sátor a főtiszté. A sátorok nem voltak egyformák. Egyik kerek volt, a másik négyszögű. S amelyik sátor díszesebb volt is, mint a többi, az csak előreküldött sátor volt. Közemberek háltak benne.
Gergely az egyik sátorról lekapott egy lófarkas zászlót, és hogy Kristófot meglátta, rákiáltott:
- No, fiú, vágtál-e?
- Kettőt - felelte zihálva az apród.
- Csak kettőt?
- A többi elfutott előlem.
A legények ezalatt egypár kocsit és szekeret is kerítettek. Feldobálták, ami már a lovukra nem fért: a szőnyegeket, aranyos boncsokokat, drágaköves kutaszokat (lófarkú lónyakdísz), lószerszámokat, sisakokat, fegyvereket, főzőedényeket és mindent, ami a kezükbe akadt. Még egypár sátort is széjjelszedtek és szekérre dobáltak.
Hajnalodott, mikor visszaérkeztek a várba.
Dobó már nyugtalanul várta őket a bástyán. Ha a kirohanás kudarccal jár, a vár népe aggódni fog.
Hanem ahogy meglátta a megrakott lovakat, kocsikat és szekereket s Gergelyt, amint már messziről felmutatta a lófarkas török zászlót, kigyulladt az arca az örömtől.
Mikor a vitézek berobogtak a kapun, már a vár népe ott várta őket, s örömkiáltásokkal éljeneztek.
A katonák nemhogy vesztettek volna, hanem inkább szaporodtak. A hosszú legény egy betömött szájú törököt hozott, s egyenesen Dobó elé vezette. Ott kirántotta a szájából a turbángyolcsot.
- Jelentem alássan - mondotta büszkén -, nyelvet is hoztunk.
- Marha! - kiáltotta a török tigrismérgesen a vitéz szeme közé.
Dobó nem szokott nevetni, de ezúttal olyan jóízűt nevetett, hogy a könny is kicsordult a szeméből.
- Varsányi - mondotta a fogolynak -, te hát jól játszod a törököt.
És a vitézhez fordult:
- Ugyan oldozd fel! Hiszen ez a mi kémünk.
- Mondani akartam a butának, hogy magyar vagyok - kesergett Varsányi -, de mindig fejbe ütött, ahányszor megszólaltam, aztán még betömte a számat is.
S pofonra emelte a tenyerét.
A vitéz röstelkedve húzódott félre.
Dobó magához intette Gergelyt meg Mekcseyt. És a kémnek is szólott:
- Jer.
Bement a belső kapun álló tornyos, emeletes épületbe, és a kapus szobájába lépett.
Leült egy gyökérből font karosszékbe, és intett Varsányinak, hogy beszéljen.
- Hát, kapitány uram - kezdte a kém a keze szárát dörzsölgetve -, jön az egész had. Ahmed pasa jön elöl. Az éjjel a tábor Abonyban hált. Az elejit felküldték Manda béggel Maklárig. Az irgalmát!... - tette hozzá megváltozott hangon.
Ez az irgalmát a vitéznek szólott, aki Egerbe hurcolta. A kezén mély árkokat hagyott a zsinór; meg egypár ütést is kapott a feje búbjára, mert bizonyosan kapálódzott az erőszak ellen.
- Hát bég is volt veletek? - riadt fel Gergely. - Azt bezzeg megfoghattuk volna!
- Alig - felelte a kém. - Kövér ember az, mint a barátok disznaja. Van három mázsa, ha nem több.
- Hogy mondtad a nevét?
- Manda. Azt nem fogja a golyó. Nem régi bég. Csak most a nyáron kapta a bégséget a temesvári csata után. A katonák különben csak úgy hívják, hogy Hajván.
Gergely elmosolyodott.
- Ez az - mondotta a két kapitánynak -, akiről a minap este beszéltem. No, majd fogja itt a golyó!
- Beszélj tovább - szólt Dobó a kémnek.
- Jön aztán Szokolovics Mehmed beglerbég. Az jó lövő. Az ágyúkat ő állítja fel és sütteti el először. Azt mondják, olyan szeme van, hogy a falon is átlát vele. Ezt én nem hiszem.
- Ágyújuk mennyi van?
- Faltörő öregágyújuk van tizenhat. Más nagyágyújuk van nyolcvanöt. Kisebb golyólövő ágyújuk százötven. Mozsárágyú igen sok. Golyót hoznak száznegyven szekérrel, puskaporos tevét kétszázat láttam. Egy négyökrös szekérben egyebet se hoznak, csak márványgolyót, akkorákat, mint a legnagyobb görögdinnye.
- A had el van-e látva jól élelemmel?
- Rizsük nincs bőven. Már csak a tiszteknek osztanak rizst. De lisztet meg húst hatalommal szereznek mindenütt.
- Betegség van-e a táborban?
- Nincs. Csak Kászon bég betegedett meg Hatvanban, az is csak uborkától.
- Ki jön még?
- Arszlán bég.
- A volt budai pasa fia?
- Az.
- Hát még?
- Musztafa bég, Kamber bég, Veli bég.
- Az irgalmát annak a Veli bégnek - mordult el Mekcsey -, azt megdanoltatom!
- De meg is táncoltatjuk - mondta Gergely.
- Hát az a Dervis bég - kérdezte Dobó -, az miféle szerzet?
Varsányi a fejét rázta.
- Igen különös. Rendes bég, mint a többi, hanem mikor csatázik, leveti a bégruhát, és szőrcsuhát ölt. Azért hívják Dervis bégnek.
És kedvetlenül nézett Dobóra, mert a kérdésből látta, hogy Dobónak más kéme megelőzte őt.
- Milyen ember? - faggatta tovább Dobó. - Melyik had élén áll?
- Én a lovasokkal láttam. Félszemű ember. Azelőtt janicsáraga volt, és Jumurdzsák az igazi neve.
Gergelynek erre a névre megmozdult a keze, és a kardjára csúszott.
- Jumurdzsák - mondotta. - Nem emlékezik rá, kapitány uram? Hiszen ettől szabadultam én meg gyermekkoromban.
Dobó a fejét rázta.
- Annyi törökkel volt életemben bajom, hogy biz én, nem csoda, ha egyiket-másikat elfelejtettem.
A homlokához kapott.
- Hogyne ismerném. Az öccse ez Arszlán bégnek. Kutya kegyetlen ember!
És ismét a kémhez fordult.
- Mi volt a táborban?
- Már a Manda bég szolgája voltam (az ördög vigye el ezt a tulkot, aki elfogott), minden szándékukról hírt hozhattam volna.
- És hogyan jutottál a bég mellé?
- Barátságot kötöttem a szolgájával, és mindig a sátornál lődörögtem. Hatvan alatt a bég megharagudott rája, és elverte, engem meg, hogy már sokszor látott, csak magához szólított, mert én is tudtam már téntát főzni.
- Mit?
- Téntát. Úgy issza a téntát, mint mink a bort. Reggel, délben, este csak téntát iszik.
- Nem ténta lesz az, te!
- De bizony ténta, valóságos, jó fekete ténta. Valami babból főződik, oszt olyan keserű, hogy még másnap is pöktem tőle, mikor megkóstoltam. A babot úgy híjják, hogy kávé.
A vezérek egymásra néztek. Egyik se hallotta még közülük a kávét.
- Hát az jó, hogy odajutottál - mondotta Dobó maga elé pillantva. - A had mit beszél Egerről? Erősnek beszélik-e, vagy könnyű munkának gondolják?
- Szolnok eleste óta - felelte a kém - azt hiszik, hogy övék az egész világ. Az egész táborban beszélik, hogy Ali pasa azt írta Ahmednek, hogy Eger csak rozzant akol.
- Hát még nem egyesültek?
- Még nem.
Dobó ránézett Mekcseyre. Mekcsey mosolyogva vont vállat.
- No, majd meglátják, micsoda harapós birkák vannak ebben a rozzant akolban.
A kém folytatta:
- A táborban sok a csőcselék. A hadat mindenféle görög kereskedő, kötéltáncos, örmény, lókupec és cigány kíséri. Rabok is vannak egynéhány százan. Többnyire temesvári nők. Azok széjjel vannak osztva a tisztek között.
- Gazemberek! - mordult el Mekcsey.
A kém folytatta:
- Férfi rabot csak fiúkat láttam, no meg a szekereseket, akik a golyót hozzák. Arszlán bég egy nap tízszer is elmondja, hogy az egriek, mihelyt a temérdek hadat meglátják, azonnal kiszöknek, mint a szolnokiak.
- Mi a had fő ereje?
- A sok janicsár meg a még több lovas műszellem. Aknászok is jönnek. Azokat lagumdzsik-nak hívják. Meg jönnek kumbaradzsik is, akik kopjával meg parittyával vetik a várba a cserépbombát.
Dobó fölkelt.
- Hát csak eredj most már: pihenj. Éjjel visszatérsz a táborba. Ha valami jelentenivalód lesz, csak jer ide a város felől a fal alá. És lobogtass fehér kendőt.
7
A piacon mindjárt megkezdődött a kótyavetye. Öt megrakott szekér és nyolc apró török ló.
A cipóosztó deákot kihúzták az ágyból. Egy asztalt eléje, egy dobost melléje. Kikiáltónak megtették Bódogfalvit.
- Kezdjük a lovakon - mondotta Pető.
- Egy gyönyörű arabus ló - kezdte Bódogfalvi.
- Vedd össze a kettőt - szólt Mekcsey.
Mert két egyforma kis pej ló volt a zsákmányban.
No, azokra senki se ígért, de azért elkeltek. Dobó megbízta Mekcseyt, hogy a két szép lovat vegye meg az apródoknak. Hát Mekcsey megvárta, szól-e valaki.
De mindenki a fegyverekre és a ruhafélékre tartogatta a pénzét: Mekcsey megvette négy forinton mind a nyolc lovat, és bevezette az istállóba.
A szekerek következtek. Azokból már bőven fordult ki a sok szép fegyver. Egy-két dénáron ékköves kardot, elefántcsont nyelű puskát lehetett venni. Az asszonyok a ruhaféléért versenyeztek. Fügedy egy húszfontos buzogányt vett, Paksy Jób bársonycsótárt, Zoltay egy ezüstsisakot, amelynek orrvédő pecke volt. Hullt a pénz Mihály deák elé, s a deák szorgalmasan jegyezte, hogy ki mit vett, és mennyit adott érte.
Mikor az első szekérnek a fenekére értek, Bódogfalvi vidáman kiáltott:
- Most pedig következik ama híres Dárius királynak a kincsesládája!
S egy katona segítségével szép, borjúbőrös ládát emelt a saroglyára.
A láda be volt csukva, de zár vagy lakat nem látszott rajta. Balta kellett, hogy felszakíthassák.
A vár népe szinte nyomta egymást kíváncsiságában. Ha a Dárius kincse nincs is a ládában, bizonyosan értékes holmi van benne.
- Én egypár ezüstkupát szeretnék venni - mondotta a várnak az egyik kocsmárosa.
- Én egy szép selyemkendőt - szólt egy piros csizmás leány.
Merthogy már egy csomó női ruhát meg egynéhány virágcserepet dobtak le a szekérről, nyilvánvaló volt, hogy némelyik török tiszt elhozta a feleségét is.
- Én csak egy pár papucsot szeretnék - mondotta egy öregasszony. - Mindig hallottam, hogy a török jó papucsot varr.
A láda felpattant.
A nézők nem csekély meglepődésére egy hat-hét éves fiúcska emelkedett ki belőle.
Egy fehér arcú, őzszemű, ijedt török gyermek. A haja rövidre nyírt. A testén ingecske. A nyakán egy aranypénz.
Bódogfalvi káromkodott:
- Tyű, azt a rusnya, békafejű teremtésit annak a fügefán termett apádnak!
S tréfás utálattal fintorgatta az orcáját.
Nevettek.
- Csapd agyon a porontyát! - rikoltott át a másik kocsiról egy katona.
- El kell pusztítani még a magját is! - mondotta egy másik.
A gyerek sírva fakadt.
- Lépj hát ki, az apád sarkantyúját! - ordított rá Bódogfalvi.
S megfogta a vállánál. Kiemelte a ládából, s ledobta a gyepre, úgy, hogy elbukott.
A gyerek sikoltott.
Mindenki gyűlölettel nézett reá.
- Jaj de csúf! - mondotta egy asszony.
- Nem is csúf - felelte a másik.
A gyerek pedig könnyes, ijedt szemmel és görbe szájjal állott a földön is. Minden pillanatban törült egyet a szemén. Rémülten tekintett hol erre, hol arra. Hangosan nem mert sírni, csak szepegett.
- Üssétek agyon! - kiáltott újból a sátorbontó katona.
A gyermek a hangtól megriadt, és egy asszony szoknyájához bújt: belerejtette az arcát. Véletlenül az az asszony volt az, amelyik azt mondta, hogy csúf a gyerek. A sütőasszonyok közül való sovány, sasorrú vénasszony. A karja akkor is fel volt gyűrve; a fején hátrakötött kék kendő.
- Ó, hogyisne! - szólalt meg akkor a gyermek fejére téve a kezét. - Hátha nem is török. Ugye, fiam, nem vagy török?
A gyermek fölemelte az arcát, de nem felelt.
- Hát mi volna? - szólott Bódogfalvi. - Itt vannak a ruhái is. Itt a sapkája, piros; itt a dolmánya, ez is piros! Ki látott már ilyen bugyogót? Madzag van az alján; össze lehet húzni, mint a zacskót szokás.
S ledobálta a gyermeknek a ruháit.
- Annem - szólalt meg a gyermek -, nerede?
- No, ugye hogy magyar! - kiáltott az asszony diadalmasan. - Azt mondja: anyám, gyer ide!
- Dehogy magyar az, Vasné - szólt Pető nevetve. - Nem azt mondja az, hogy jer ide, hanem azt, hogy nerede. Azt kérdezi: hol az anyja?
És a gyermekhez fordult.
- Jok burda anang! (Nincs itt az anyád.)
A gyermek erre megint sírva fakadt:
- Meded, meded! (Jaj, jaj!)
Vasné letérdelt, és szótlanul öltöztette a gyermeket. Piros bugyogó, piros sapka, piros saru, violaszín bársonydolmány. Bizony foltos a dolmányka, fakó a piros saru. Megtörülte a kötényében a fiúnak az arcát.
- Vissza kell ereszteni - mondta aztán vélekedésképpen.
Pető maga se tudta, mit tegyen.
- Ej - ordította Bódogfalvi a kardját kirántva -, hát a mi gyerekeinket nem öldösik-e meg a kutyák? Még a csecsemőnek se kegyelmeznek!
- Szúrd le! - kiáltotta a sátorbontó.
Vasné elrántotta a gyermeket, s a karját tartotta, hogy a katona meg ne üsse.
- Ne bántsd!
S már akkor három asszony is fogta a gyermeket.
Mikorra a katona visszadugta a kardját, a gyermek úgy eltűnt a szoknyák és kötények között, hogy kopóval se lehetett volna megtalálni.
Gergely az éjszakai harc után leugratott a Meleg-vízre. Megfürdött. Azután gyorsan visszatért.
A palota előtt egy kék lajbis, vastag derekú legénnyel találkozott.
A legény ágyútömő vaspálcát, vagy amint akkor mondták, döröklő-t vitt a vállán. A pálca végén kormos csöpű feketéllett. Köszönt Gergelynek.
Amint így odafordult arccal, Gergely megdöbbenve állt meg.
Ez a kék lajbis, szőke legény, ez a gyerekes kis orr a két merész szem között...
Vannak olyan arcok, amelyek úgy megmaradnak bennünk, mint az olajfestmények a falon. Nem változnak. Gergelyben élt ez az arc és ez az alak. Mikor gyermekkorában rab volt, és a kocsin ült a parasztleány ölében, akkor látta ezt az arcot. A legény meg volt láncolva, és a törököt szidta.
Gergely rákiáltott:
- Gáspár!
- Az a nevem - felelte a legény elmosolyodva. - Honnan tetszik engem ismerni, hadnagy uram?
S levette a kalapját.
Gergely nem tudott szólani.
„Ez mégis bolond valami - tűnődött. - Hiszen ez mégse lehet az. Húsz esztendeje, hogy láttam.”
- Hogy hívják apádat?
- Úgy, mint engem, hadnagy uram: Kocsis Gáspárnak.
- Anyád meg valami Margit, ugye?
- Az.
- Nem Baranyában kerültek azok össze?
- De bizony.
- Török rabságban voltak.
- Csak vitték őket.
- De kiszabadultak.
- Úgy volt.
- Dobó szabadította ki őket.
- Meg egy kisfiú.
Gergelynek elfutotta a láng az arcát.
- Itt van-e anyád?
- Idehúzódott. Mert apám is itt van, hadnagy uram. Velem van apám: egy ágyút gondozunk.
- Hol van édesanyád?
- Ahun gyün a!
Egy kerek képű, vastag asszony ballagott a kapu felől. Két tejes kupa a kezében. A hátán puttony. A köténye is tele sárgarépával.
Gergely hozzásietett.
- Kedves Margit némém! Kedves jó Margit néném! - Hadd csókoljam képen.
S mielőtt az asszony magához térne, csakugyan meg is cuppantja mind a két orcáját.
Az asszony csak hüledezve néz rá.
- Én vagyok, lelkem, az a kisfiú - mondja Gergely -, akit kend az ölében vitt a pécsi úton.
- Né - mondja az asszony meghőkölve -, kegyelmed volna, vitéz uram?
Olyan vastag hangja volt, mint a fatrombitának.
- Én, lelkem - feleli örömmel Gergely. - De sokszor eszembe jutott az a jóságos, leánykori képe! Meg ahogy bennünket ott anyált, dajkált, a szekér tetején.
Margit asszonynak megvizesedett a szeme az örömtől.
- Fogd ezt a kupát - mondja a fiának -, mert bizony isten kiesik a kezemből! Hát az a csepp lány? Él-e még?
- De él ám! Az most a feleségem. Odahaza van Sopronban. Kisfiam is van: Jancsi a neve. Megírom nekik, hogy a jó Margit nénit láttam. Megírom nekik.
Hej, Gergely vitéz, hol van a te kisfiad? Hol van a te szépasszony feleséged?
8
Gergely azon a napon ugyancsak megheverte a medvebőrt. Arra ébredt fel, hogy valami éktelen nagy zuhogás, csattogás van a várban, mintha ezernyi ajtót akarnának beszakasztani.
Nyújtózkodott és fölkelt. Kinyitotta az ablak fatábláit. Hát lángban a város. A gyönyörű nagy székesegyház, a püspöki palota, a Miklós-templom, a kanonokok háza, a Cifra-malom meg a sok mindenféle ház lobogó lángözönben, felkanyargó füstben. A zuhogás meg a feje fölött s az egész várban pokoli.
Nyitja a belső ablakot, hát csak úgy röpköd a zsindely az orra előtt. A monostor tetejét is szaggatják, a templom szép új födelét is. Repül a sok zöld cserépzsindely, fazsindely, léc, szelemenfa mindenfelől.
Nyitja a harmadik ablakot, arról se lát egyebet, csak tetőszaggatást. Az udvaron meg a házak között senki, hanem a falak tele néppel.
Nézi a nap állását. Dél elmúlt. Szól a szolgájának. Nincs. Kapja a vizet. Mosdik nagy sebesen. A következő percben már rajta a ruha, a kard, a sastollas süveg. Lódul le a lépcsőn. Felkap egy pajzsot, és azzal borítkozva siet a zsindelyhullás alatt a bástyára.
Hát, mint egy világot elnyelő tarka vízáradat, omlik a török a völgyből. Jön nagy csengéssel-bongással, dobpergéssel, trombitamuzsikával. A vörös, fehér és kék színek egymásba hullámozva hordják az óriási boncsokokat.
Almagyar, az a szép kis falu a Meleg-víz körül, ég. Minden háza ég.
A maklári úton végtelenségbe vessző, hosszú fekete sora az ökröknek és a bivalyoknak. Az mind ágyút vontat.
A hegyoldalban a ragyogó vértezetű dzsebedzsik, s lent a Vadaskert felé a piros sapkás, lovas akindzsik nagy sokasága. Mi minden jön még utánuk!
- Hol a főkapitány úr?
- A templom tornyán.
Gergely odapillant. A torony teteje lapos. Ott áll Dobó a hétköznapi galambszín posztósüvegében. Mellette Mekcsey, Zoltay, Pető, a pap, Cecey meg az öreg Sukán.
Gergely odasiet.
A toronyba falépcső visz fel. Hármasával ugrálja át. Egy fordulónál Fügedybe ütközik.
- Mért ég a város? - kérdezi lihegve.
- A kapitány úr gyújtatta fel.
- Hát itt micsoda bontás ez?
- Leverjük a tetőket, hogy a törököknek ne legyen mit gyújtania.
- Hová mégy?
- Vizet hordatok a medencébe. Eridj csak fel: Dobó már kérdezett.
A toronyból még jobban lehetett látni a török hadat. Maklárig tarkállott a had, mint egy mozgó erdő.
- Hát, Gergely - mondja a toronyban Mekcsey -, éppen most kérdezem Kristófot, hogy így vertétek-e agyon a törököt az éjjel?
- Feltámadtak a kutyák! - felelte Gergely. - Ahol jön az is, akinek Bakocsai a fejét elhozta.
S Dobóhoz fordult.
- Nem lövünk-e elejbük egy jó magvas köszöntést?
- Nem - felelte Dobó mosolyogva.
Aztán hogy Gergely kérdőn nézett rá, a fejével a török felé intett:
- Aki jön, az mondjon előbb jó napot.
A város alatt elszéledt a had a Vadaskert felé, éppen mint az árvíz, mikor követ talál, s körülfolyja.
9
Azon az éjszakán megint eltűnt egynéhány felvidéki ember. Jött helyettük más. Felnémetről valami harminc parasztember jött be. Kiegyenesített kaszával jöttek. Az egyik meg csépet hozott. A cséphadaró persze ki volt verve szöggel. Egy bőrkötényes, zömök ember vezette őket. A vállán pöröly.
Mikor Dobó előtt megálltak, leemelte a pörölyt, és leeresztette a földre. A süvegét levette.
- Felnémetiek vagyunk. Bejöttünk. Az én nevem Gergely. Kovács vagyok. Ha kell, vasat ütök; ha kell, törököt.
Dobó kezet nyújtott neki.
Jöttek aztán almagyariak, tihamériak, abonyiak, többnyire parasztok feleségestül. Az asszonyok bugyrosan. A férfiak jól feltarisznyázva, s lóval, kocsival is.
Egy ökrös szekér is kanyarodott fel a várba. A szekéren harang volt, akkora harang, hogy kétoldalt a kerekek súrolták.
A szekér előtt egy öreges úrféle ballagott. Mellette két úrifiú kék posztódolmányban, piros csizmában. Az egyik húszéves, felkunkorított bajuszú, a másik tizenhat éves - még gyerek.
Egyforma kerek és barna az arcuk. A nyakuk is egyformán rövid. Az öreg oldalán széles kard fekete bársonyhüvelyben; a két fiú oldalán vörös bársonyhüvelyű, vékony kard.
Az öreg fekete ruhában volt. A csizmája is fekete.
Dobónak már távolról feltűnt a gyászruha. De hogy a felnémetiek foglalkoztatták, csak akkor látta megint az embert, mikor odaért.
Az egri bíró volt.
- Nini, András deák! - mondotta Dobó a kezét nyújtva.
- Én vagyok - felelte az egri bíró. - Itt hozom az öregharangot. A többit elásattam.
- És ez a két derék fiú?
- Az én fiaim.
Dobó kezet nyújtott azoknak is.
És az ökrök vezetőjéhez fordult.
- Tegyétek le a harangot a templombástya mellé. Kristóf - szólt az apródjának -, mondd meg Mekcsey úrnak, hogy a harangot ásassa el, hogy golyó ne érje.
Tekintete a bíró fekete csizmáján akadt meg.
- Kit gyászol, bátyám?
Az egri bíró a földre nézett.
- A városomat.
És ahogy fölemelte a fejét, tele volt a szeme könnyel.
Aztán egy hamuszín posztóruhás ember jött, meg két nő. Mind a kettő egy-egy gyermeket vezetett.
Az emberre szíves szemmel nézett Dobó, s meg is szólította:
- Molnár, ugye?
- Maklári molnár vagyok - felelte az, szinte megüdülve a barátságos szótól. - Itt háltam az éjjel a Cifra-malomban.
- Hát ez a két nő?
- Egyik a feleségem, másik a leányom. Az a kettő meg a két kisfiam. Nem akartak elhagyni, hát, mondok, talán csak kapnak itt egy kis kuckót.
- Hiszen hely van, arról szó sincs, de sokallom már az asszonynépet.
És Sukánhoz fordult:
- Hány asszony van a várban?
- Idáig negyvenöt - felelte Sukán.
Dobó a fejét csóválta.
Aztán megint három ember érkezett, meg egy pap is velük, egy sovány, beesett képű pap. Kard nem volt nála, csak bot meg egy rókabőrből készült tarisznya.
No, annak Dobó megörült. Pap mindenképpen kellett volna a várba több is. Kellett, hogy az Isten közellétét érezzék a harcosok, meg hogy prédikáljanak. De meg azért is, hogy a haldoklókat az utolsó szentséggel ellássák. No meg hogy temessenek.
- Isten hozta - mondotta Dobó. - Nem kérdem a nevét se, mert Istentől jött, Isten küldötte hozzánk.
- Van pap varba? - kérdezte az egyház embere. - Hany pap megvan?
- Csak egy - felelte Dobó elszomorodva.
Mert a pap kiejtéséből látta, hogy az se fog prédikálni.
S ahogy a török ömlött dél felől, s patkó alakban terjedt el a város körül, a város maradék lakossága felhúzódott a várba mind. Jobbára parasztok és iparosok voltak, s velük az asszonyaik, gyermekeik is.
Minden megszállott városban maradnak kételkedők, akik azt mondják:
- Nem igaz az, hogy jön a török. Minden esztendőben rémítik vele a világot, aztán meg is vénülünk, meg is halunk, de a törökkel annyi bajunk sincs, mint a cserebogárral.
Az ilyeneket önti el az árvíz, pusztítja legjobban a háború. A Ráérünk család soha ki nem haló ivadékai ők.
Dobó nem bánta, hogy jönnek. Minél több az ember, annál jobb. Az asszony és a gyermek ugyan nem szívesen látott vendég a várban, de hát nem lehet őket elzavarni. Meg hát ennyi katonára kell is az asszonykéz.
Hát csak hadd jöjjenek.
Az asszonyokat elosztották a konyhák, sütőkemencék közé. Sukán bácsi helyet mutatott minden családnak. Némelyik szobában tízével-húszával is meg kellett férniük. Elvégre is csak éjjeli szállás kell, meg hogy a motyójukat letehessék.
A férfiakat azonban Mekcsey betereltette a kapubástya szögletébe, s addig nem volt szabad beljebb menniük, míg meg nem esküdtek, mint a katonák.
- Ej - mondta egy egri szőlősgazda az eskü után -, hiszen éppen azért jöttünk mink ide, hogy védelmezzük a várat.
Mire egy másik ráduplázott:
- Arra való a vár, hogy védelmezzük.
Mekcsey ott mindjárt fegyvert is osztatott nekik. Halommal hevert a kard, a dárda, a pajzs, a sisak a bástya bolthajtásaiban. Persze nem damaszkuszi, hindosztáni és derbendi remekek, csak afféle rozsdás, köznapi készségek, amik századról századra maradnak a várban. Választhatott ki-ki magának olyat, amilyet akart.
Egy vastag bajuszú varga, akinek a szemöldöke is beillett volna bajusznak, nagy magabízással szólott:
- Hát jó ez a sok fegyver, kapitány uram, de én ám elhoztam a dikicsemet is. - S fényes dikicset vont elő a köténye melledzőjéből. - Ha énnékem török jön, hát kihasítom evvel a hasát!
A sisakot is felpróbálták egypáran, de mert nehéz szer a vaskalap, meg jobban hasonlít a fazékhoz, mint a szép fényes vitézi sisakhoz, csak otthagyták.
- Minek ez?
No, majd megtudjátok, hogy minek.
Alkonyatkor jelentették a toronyőrök, hogy Felnémet felől egy négylovas úri kocsi jön sebesen.
El nem tudták találni: ki lehet? Négylovas kocsiban a püspök szokott járni. Más úriember csak akkor ül kocsiba, ha beteg.
De ide beteg ember nem jön.
A kapitányok maguk is a bástyára álltak, s vizsgálták a sárkányként repülő négyes fogatot.
- Meglássák kegyelmetek, hogy a püspök jön - mondotta Fügedy, a káptalan hadnagya.
S hogy ezt senki el nem hitte neki, példákat szedett a történelemből:
- Nem voltak-e eddig minden csatában jelen? Nem voltak-e ott Mohácsnál csaknem valamennyien? Hiszen a püspökség nemcsak egyházi tisztség, hanem katonai is. Minden püspöknek megvan a maga katonasága. Minden püspök kapitány is egyúttal.
- Bár minden kapitány püspök is lehetne - felelte Dobó.
Talán arra gondolt, hogy akkor több katonát állíthatott volna a török ellen.
- Hátha valami kengyelfutó jön a királytól, csakhogy megbetegedett az úton! - vélekedett Mekcsey.
Dobónak kiderült az arca.
- A király nem hagyhat el bennünket - mondotta bízó szemmel.
S türelmetlenségében megindult le a lépcsőn, a piacon át az Ókapuhoz, ahol a kocsifeljárója volt a várnak.
A kocsi bőrfödeles, sárgára festett úri kocsi. Felkanyarodott a déli kapunak, behajtatott a kapu alatt a vár piacára.
Akkor aztán kiszállt belőle egy fekete ruhába öltözött, magas termetű asszonyság.
- A főkapitány úr? - ez volt az első szava.
Hogy Dobót meglátta, fölvetette a fátyolát. Körülbelül negyvenesztendős asszony. A ruhájáról látszik, hogy özvegy.
- Baloghné asszony - mondotta Dobó megdöbbenve.
S leemelte a süvegét. Meghajolt.
Annak az apródnak az anyja volt az érkezett, akit Nagy Lukáccsal küldött haza Dobó.
- A fiam... - szólt remegő ajakkal az asszony - hol van Balázs?
- Hazaküldtem - felelte csodálkozva Dobó. - Több egy hónapjánál, hogy hazaküldtem.
- Tudom. De visszatért ide.
- Nem tért vissza.
- Levelet hagyott hátra, hogy ide jön.
- Nem jött.
- Utánaszökött Nagy Lukácsnak.
- Az se jött vissza.
Az özvegy a homlokára nyomta a kezét.
- Ó! Az én egyetlen fiam... Hát ez is elveszett!
- Még nem bizonyos.
- Az uramnak a halálos ágyánál esküdtem meg, hogy amíg meg nem házasodik, veszedelembe nem eresztem. Ő a családnak utolsó sarjadéka.
- Tudom, tekintetes asszony - felelte Dobó sóhajtva. - Hiszen éppen azért küldöttem haza. Most már csak forduljon vissza, míg a török had gyűrűje össze nem ér.
És egy század lovast rendelt az asszony elkísérésére.
Az asszony összekulcsolt kézzel, könyörgőn nézett Dobóra.
- Ha visszajönne...
- Már nem jöhet vissza. A város az éjjel már körülzáródik. Ide csak a király serege törhet be.
- Hátha azzal jönne vissza...
- Bezárom a házamba a lurkót!
Az asszony a kocsijába ült.
Előtte-utána ötven-ötven lovas. A négy ló pehelyként ragadta vissza a kocsit a Cifra kapu felé.
Már csak az az egy kapu volt nyitva a négy közül. Csak azon lehetett kimenni Szarvaskő vagy Tárkány felé.
Negyedóra múlva jelentették a toronyőrök, hogy a török sereg felső karéja a Cifra kapuhoz ért.
Egy száguldó lovas jött vissza az asszony kíséretéből.
- Fekete hadnagy úr kérdezteti, hogy átvágja-e az asszonyságot a törökön?
Dobó felhágott a bástyára. Látta a török vértesek sokaságát a kapu körül s a vértesek mögé kanyarodó aszabokat.
- Ne!
S ott maradt a bástyán. Kezét a szeme fölé ernyőzve nézett észak felé.
- Fiúk - mondotta a bástyán álló katonáknak. - Melyiteknek van jó szeme? Nézzetek csak arra Felnémet felé!
- Egynéhány lovas jön ott - felelte az egyik legény.
- Húsz - szólt a másik.
- Huszonöt - szólt ismét az előbbi.
- Nagy Lukács jön! - kiáltotta Mekcsey a templombástyáról.
Valóban Nagy Lukács volt; a törökök után csellengő hadnagy. Hol a manóban járt ennyi ideig? És hogyan jön be?
Mintha sebes szél hozná őket, úgy vágtatnak. Késő már, Nagy Lukács! A török elállta a kaput!
Nagy Lukács még nem tud erről semmit. Lekanyarodik a dombról a Cifra kapunak. Ott megpillantja a török lovasságot. Nagyot ránt a lova zabláján, és fordul a kis csapat gyors kanyarodással a Baktai kapunak.
Ott még több a katona.
- Bezzeg vakarhatod most, Lukács, ahol nem is viszket! - mondja nevetve Zoltay.
- De csak éppen lovasság ne volna a kapunál - mondja Dobó szikrázó szemmel. - Lukács átvagdalkozna rajtuk.
Áll Lukács, és néz a vár felé. Vakaródzik.
Integetnek neki sűrűn a süveggel a falon álló legények.
- Gyere, Lukács, ha mersz!
A török lovak a messzeségben hirtelen megtarkulnak. Valami száz akindzsi fordul fel a lóra. Űzőbe kapja Nagy Lukácsot.
Nagy Lukács se rest. Megindul a maga huszonnégy lovasával, s kezdődik a verseny. Eleinte lehet látni a lovakat is, később csak két porfelhőt, amely felszáll a jegenyefák tetejéig, s terjed sebesen Felnémet felé.
10
Másnap vasárnap volt, de nem szóltak az egri harangok. A vár és a város körül volt folyva törökkel.
A hegyeken és dombokon, széles messzeségben a sátorok ezrei tarkállottak. Vörös és fehér sátorok, helyenként zöld, kék, sárga és piros sátorok. A közemberek sátorai, mint a kettéhajtott kártyalap. A tisztek sátorai nyolcszögletű, magas és díszes alkotmányok. A tiszti sátorokon aranygombos boncsokokat és holdas zászlókat lenget a szellő. A felnémeti réten és a kistályai mezőn s mindenütt, ahol gyep van, a paripák ezrei legelnek. A patakban végig-hosszat fürödnek a bivalyok és emberek. A csengő-bongó népáradatból ki-kiemeli a nyakát egy-egy teve, s ki-kifehérlik egy-egy lovon ülő tisztnek a turbánja.
A színeknek ebből a hullámzó özönéből szigetként magaslik ki az egri vár s a pázsit a vár előtt meg a Királyszéke, az a napkeleti domboldal, amellyel szemben a legmagasabb falat építették.
Dobó a tisztjeivel megint a tetőtlen tornyon állott. Milyen jó, hogy építtette azt a két tornyot Szent István király: látni lehet róla, hogyan állít ágyút a török.
A vár háta mögött kerekedik egy nagy, gyepes térség, akkora, mint a budai Vérmező fele. Azon túl meg van egy szép szőlődomb. Íme, arra húzatott fel a török három öregágyút.
Még csak kasokat sem állítanak mellé. A harminc bivalyt se hajtották messze, csak a domb alá, a pázsitra. Ott legelnek. Most már csak a tevék vannak az ágyúk mellett. Azoknak a háta fekete zsákokkal van megrakva.
- Bőrzsákok - magyarázza Dobó. - Azokban tartják a puskaport.
Ott forgolódnak az apró termetű, vörös turbános topcsik a várbeliek szeme előtt. Az ágyúk fekete szája most még némán tátog a vár felé. A topcsibasa le-leguggol, és végignéz rajtuk. Igazgatja jobbra-balra, följebb-lejjebb.
Az egyik ágyú a két toronynak fog szólni, a másik a középső északi bástyának, amely a palotát takarja.
- Látjátok, hogyan céloz? - mondja Dobó. - Nem az ágyú elejével céloz, hanem a hátuljával.
Egy pattantyús legény dugja föl a fejét a torony ajtaján, és szól:
- Kapitány uram!
- Gyere ide - feleli Dobó.
A legény felmászik. Aggodalmas pillantást vet a török ágyúk felé, és megáll katonásan.
- Kapitány uram - mondja -, Balázs mester kérdezteti, hogy lőjön-e vissza?
- Mondd, hogy ne lőjön addig, míg én nem rendelem. Azután visszajössz ide.
A topcsik tovább tömték a három zarbuzánt. Bunkós végű vasdöröklővel verték a hasába a puskaport.
- Kedvem volna pedig közibük durrantani - mondotta tüzesen Mekcsey. - Mikorra elkészülnének, éppen szétvetődnének.
- Hadd mulassanak - felelte nyugodtan Dobó.
- Csak legalább rájuk üthetnénk! - mozgolódott Gergely is.
- Most ne - felelte Dobó. - Hadd lássuk, hogyan lőnek.
A topcsik már a fojtást gyömöszölték a zarbuzán torkába. A döröklőrudat már négyen fogták, és jelszóra verték az ágyúba.
- A pogány irgalmát! - szólalt meg Cecey is. - Kapitány öcsém, hát minek az ágyú?
- Kedves öregem, még kegyelmed is pözsög ellenem! Hát majd holnap megtudja, hogy miért nem lövök.
A topcsik bőröket szednek elő egy zsákból. Kettő fogja, egy keni faggyúval. Azután megfordítják, és a faggyútlan felébe beletakarják a golyót.
- Ezek tán tojással lőnek! - kérdezte Zoltay gúnyolódva.
Akkor érkezett vissza a pattantyús legény.
- Állj ide elém - mondotta Dobó. - Az előbb láttam, hogy félsz. Hát nézd: ide lőnek, énrám. Ide állsz elibém!
A legény elvörösödve áll Dobó elé.
Dobó lenézett a toronyból, s hogy Petőt meglátta, leszólt neki:
- Gáspár fiam! Neked jó torkod van: kurjants egyet, hogy a török mindjárt lő: senki meg ne rettenjen. Az asszonyok, ha éppen félnek, a napsütéses oldalon járjanak.
A topcsik már mind a három ágyúba belenyomták a golyót. A három pattantyúsuk lángoló kanócot tartott a kezében. Egy topcsi mögötte megköpködte a tenyerét, s a tarkóját fölfelé simogatva nézett a vár felé.
A puskapor lobbot vetett, az ágyú füstöt és lángot, s földet rázó kilenc bum-bum hangzott el egymás után.
A vár megreszketett a dördüléstől. Aztán csend következett utána.
- Semmi - szólalt meg Dobó mosolyogva.
És akkor lekergette a legényt.
A füst lomhán szállt az ágyúkról fölfelé.
De hogy a manóba lehet három ágyúnak kilenc dördülése?
Úgy, hogy az Eger körüli hegyek nyomban ismétlik az ágyúlövés hangját; s minden ágyúszót háromszor.
No, lesz itt muzsika, ha majd a töröknek három-négyszáz ágyúja egyszerre megszólal!
Negyedóra múlva Pető felfutott a toronyba. Egy mészároslegény is cammogott utána. Két erős karján egy büdösen gőzölgő golyót cipelt Dobó felé.
- Jelentem alássan, itt a golyó - mondotta Pető. - A patakba esett. A vízhordó emberek hozták fel puttonyban.
- Mondd nekik, hogy hordják a vizet tovább. A várkaput nem csukjuk be.
- Mink nem lövünk? - kérdezte Pető is.
- Vasárnap van - felelte mosolyogva Dobó -, hogy lőnénk?
És tovább nézte, hogyan hűtik az ágyút, és hogyan töltenek újra a topcsik.
11
Másnap reggel már ott guggolt a három falrontó ágyú feleközelségre a gyep közepén.
Meg is szaporodott másik hárommal.
Az előbbi nap kilenc lövése ugyan kárba veszett. A várból még csak nem is feleltek rá. Hát közelebb állították az ágyúkat, olyan közelre, hogy közönséges nyíllövés is elhatna hozzájuk a várból.
Tudta Dobó, hogy így lesz. Minek rezzentette volna el őket? S minek ingatta volna meg a vár népe bizalmát holmi üres viszontpufogással?
Már virradatkor talpon volt, és maga készítette minden arra szolgáló ágyúját a feleletre. Ő bizony nem csavarta bőrbe a golyókat, csak éppen megfaggyúztatta. A puskaport is maga mérte ki gondosan a mérőkanállal.
- No, most elő a fojtást. Verd rá, legény, jól a döröklővel! Bele a golyót!...
S irányzott hosszan, gondosan.
Megvárta, míg a török is elkészül a kasok mögött. Aztán mikor az első török ágyú eldördült, kiáltott:
- Isten nevében: tűz!
Egyszerre emelkedett a tizenkét magyar ágyúhoz a kanóc, s egyszerre dördült el mind a tizenkettő.
A török kasok és laféták dőltek és szakadtak. Két török ágyú felfordult. Egy darabokra szakadt. A topcsik dühös ordítása és futkosása a kasok mögött nevetésre fakasztotta a várbelieket.
- No, bátyám - mondta vígan Dobó az öreg Ceceynek -, érti-e már, hogy tegnap miért nem lőttünk?
És a lábát szétvetve állott a falon. Két kézzel pödörte a bajuszát.
A várbeliek nem ijedtek meg annyira, mint Dobó aggódva gondolta. Eger, mióta a puskaport feltalálták, a világ leglövöldözőbb városa. Itt ma se képzelhető majális, tűzoltóvigalom, választás, dalkörünnep, kerti mulatság, műkedvelői előadás, hogy előtte ne ágyúznának. Az ágyú helyettesíti a plakátot. Néha plakát is van, de azért az ágyút nem engedik el. A várban mindig ott hever a fűben egynéhány mozsárágyú. Az lő vele, aki akar. Hát hogy is ijedtek volna meg az egriek?
Mindössze egy ember volt a várban, aki az első ágyúlövésre leesett a székről, és jajt kiáltott.
Ha nem is mondom, könnyű kitalálni, hogy kiről van szó.
De bezzeg kaptak rajta a katonák, kihúzták őkegyelmét a zugból. Azon sárga dolmányosan, piros nadrágosan, sisakosan és mezítlábosan felvonszolták a bástyára.
Ott fogta kettő a két szétterjesztett kezénél fogva, kettő a lábánál, egy meg a hátával támasztotta a hátát. S kiabáltak a törököknek:
- Ide lőjetek!
A cigány csak állta, míg töltöttek, de mikor az ágyú megint elsült, kirándult a kezükből, és egy hajmeresztő kétöles ugrással lenn termett az állványok alatt. Ott legelőször is összetapogatta magát, hogy nem sodorta-e el valamijét az ágyúgolyó, aztán futott, mint az agár, az Ókapunak.
- Jaj, jaj, jaj - kiabálta, a fejét a két markába fogva -, hogy a görcs állott vóna a lábamba, mikor ide indultam! Jaj, jaj, jaj! Hogy vakult vóna meg az a bides ló, mikor ide hozott!
A királyszéki ágyúkat azon a napon mind szétlőtte Dobó. A topcsik ordítozva és dühöngve futkároztak széjjel. Két topcsiaga meghalt. A harmadik tisztet ponyvában vitték el az ágyúk mellől.
A téren nem maradt egyéb, csak a feldőlt és széttört kasok, három holt teve, nyomorékká lőtt ágyúk, ládák és darabokban heverő ágyúkerekek.
S mintha ez nem lett volna elég, Gergely éjfélkor még ki is csapott rájuk, és húsz paripát és egy öszvért ragadott be magával.
De hát annyi lova volt a töröknek, meg annyi embere, meg annyi ágyúja, hogy virradóra megint álltak a vesszőből font és földdel töltött kasok. Persze hátrább vetettek ágyást valamivel, s jókora földhányást emeltek az ágyúk elé. A kasok hézagaiban új tizenkét ágyú. Az ágyúk körül új topcsik és új agák.
Még a nap föl se kelt, megrázkódott a vár a szörnyű dörgésektől, s a tompa dobbanásokról lehetett érezni, hogy a golyók a falat döngetik.
Dobó ismét kisütötte a maga ágyúit, s ismét felforgatta a kasokat s ágyúkat, de a feldőlt kasok mögött új kasok emelkedtek, s azok mellett új ágyúk.
A topcsik pedig nem futottak széjjel. Szöges korbáccsal ült mögöttük egy dandár vértes dzsebedzsi.
- Itt csak lőni lehet és meghalni!
- Hát csak lőjenek - mondotta Dobó. - Nekünk kímélnünk kell a puskaport.
És csak a szakállasokból pukkantott olykor közibük, hogy a munkájukat zavargassa.
Azon a napon még nem szállta meg a várost a török. A magyar gyalogság a vár kapuit őrizte, a lovasság a város kapuit.
A török egyelőre nem kezdett velük harcot. Minek neki a város! A vár kell! Akié a vár, azé a város is.
A török főtisztek már két napja lóháton járják a halmokat, hegyeket, hogy a vár belsejébe beláthassanak. De nem lát oda be, csak a madár. A tornyok látszanak csak ki. A falak és bástyák tetején vesszőből font s föddel tapasztott palánk is takarja a belsőséget.
Hát hova lőjenek?
Lőtték a falat meg a palánkot.
Belül pedig rejtőzött egynéhány szép épület. A rengeteg nagytemplom a megmaradt felével is remeke volt az építőművészetnek. A régi monostor mellette, szintén faragott kőből épült. (Azóta se volt olyan szép kaszárnyája magyar katonának!) A várnagyi palotát meg Dobó csinosította ki, mikor megházasodott. Olasz építőmester faragta, rakta össze, s üvegablakai voltak, míg lent a városban bizony csak lantornás ablaka volt a püspöknek is.
A török hát csak lőtt és lőtt. Böfögött-bufogott az ágyúja virradattól napszálltáig. Törte a falat, és szaggatta a falon a fonott palánkot. Mikor aztán leereszkedett a nap a baktai hegy mögé, valamennyi ágyújukat egyszerre kilőtték, s a tábori papok ájtatos Allahu akbár... éneke hangzott a táborban mindenfelé.
Az egész török tábor imádkozásra borult. A topcsik is.
Dobónak a kőművesei meg előszedték a vakolókanalakat, és még világossal megkezdték a munkát: berakták a töréseket kővel.
12
A két pasa a fejét csóválta. Háborúban vénült ember volt mind a kettő. Ahol ők jártak, omladékok maradtak utánuk, és a szultán birodalma szélesedett.
- Be kell törni a városba! Onnan is ágyúzni kell a falakat!
A negyedik napon hát behatoltak a városba. Gyerekjáték volt az a hadnak. Ezer létra és ezer fiatal harcos...
A mi kapuőreinknek meg volt hagyva, hogy azonnal visszavonuljanak, mihelyt a török a falon megjelenik. Hát el is hagyták a kapukat. Szép rendben, dobszóval visszatértek a várba.
Akkor Arszlán bég a Boldogasszony temploma mellé húzatott négy nagy falrontó ágyút, és azokra a bástyákra irányozta, ahol a magyarok néma ágyúi állottak.
Arszlán már jobban lőtt.
Golyói a város felől való oldalon törték a falakat meg a palánkot. A legtöbbje kárba veszett, de amelyik talált, bontott a falakon.
Azon a napon a városbeli templomok tornyáról leszedte a török a keresztet, s holdat tett a helyére. Az oltárokat kiszórták. A képeket elégették. S délben már a tornyok ablakából énekelték a müezzinek, hosszú, vontatott üvöltéssel: Allahu akbár! Ashádu anna la iláha ill Allah! Ashádu anna Muhammad rászulu Allah! Heija alassalah! Heija alalfalah! Allahu akbár! La ilaha ill Allah! (Isten a legmagasztosabb! Bizony nincs isten az Istenen kívül! Bizony Mohamed az ő profétája! Jertek imádkozásra! Jertek Isten tiszteletére! Isten a legmagasztosabb! Nincs isten az Istenen kívül!)
Délben, hogy együtt ebédeltek, Dobó hallgatag volt és komoly.
A királytól nem jött még üzenet. Az egri püspöktől éjjel tért vissza a kém. Azt felelte a püspök, hogy nincs pénze, se katonasága, de imádkozni fog a várbeliekért.
Dobó arcán egy izom se rándult meg erre az üzenetre. Csak a szemöldöke vonódott összébb.
A Nagy Lukács dolga is búsította. Vitéz tisztje volt az az ember. Mindig a török mellett szeretett lappangani. Belekapdosott a nagy török hadba meg elillant. Most bezzeg hogyan tér vissza, mikor körül van fogva a vár, s Felnémetig tarkállanak a sátorok! Vagy talán el is veszett már...
Az ebédnél jelentették, hogy Nagy Antalt ellőtte egy ágyúgolyó.
Bornemissza fölpattant:
- Kapitány uram, hadd üssek ki a törökre! Röstellem, hogy a város kapuit kardvágás nélkül hagytuk el.
Budaházy, egy erős, vállas, melles tiszt is megszólalt:
- Hadd lássa a török, kapitány uram, hogy nemcsak éccaka merünk rája csapni, hanem nappal is!
Pető is megmordult:
- Ha kevesen vagyunk is, nekivágunk százan százezernek.
- Hát jó - felelte Dobó megvidámult szemmel. - De nem érdemes azért itt hagynotok az ebédet.
Aztán nem is beszélt a törökről, csak ebéd után:
- Kicsaptok a gyaloghadra a nagytemplom mellett. Keresztülrontotok rajta egy kanyarodással, és visszanyargaltok azonnal. Harc csak annyi legyen, amennyi kinek-kinek az útjába esik. Sorakozni, rendezkedni, jelszót várni nem szabad, mert akkor otthagyjátok a fogatokat. Százan mehettek.
Nosza, a tisztek kapják a fegyvert, páncélinget. Fel a lóra! A legénység mind velük akar tartani, de Gergely deák kiválasztja közülük a legizmosabbakat.
Az aszabok, lagumdzsik, piadok ott ebédelnek a földön, a templom előtt, a pázsiton. Ma csupán leves az ebédjük, s a kanalat már visszadugták az övszíjukba, övkendőjükbe. Most vöröshagymát esznek rá kenyérrel. Némelyik dinnyézik, némelyik uborkát, zöld egyebet falatoz a leves után. Mindezt jól lehet a várból látni. Csak a patak meg a város piaca választja el őket a megszállatlan földtől. A piac házai mellé egy falka janicsár is telepedett. Azok most éppen vígan vannak. Egy ügyes legény handzsárt és sárgadinnyét dob fel a magasba. Először elkapja a handzsárt, utána meg a handzsár hegyén a dinnyét.
Látható, hogy fogadásból játszik. Mert íme, egy janicsár görögdinnyét visz hozzá.
Darabig beszélnek, aztán a janicsár feldobja a görögdinnyét, a másik meg a kardot.
Egy harmadik janicsár megrántja hátul az ügyeskedőt. A dinnye a földre hull, és a katonák nagy mulatságára szétreccsen.
A vár kapuja még nyitva van, s a várbeli parasztok javában hordják fel a vizet, és itatják a várbeli lovakat. Mit nyernének a törökök, ha a kapunak rohannának? Egypár golyót az oldalukba. Tudja azt a török, hogy a kapu, ha nyitva is van, mint az oroszlán nyitott szája: fogak vannak benne.
A janicsárok félre-figyelmében egyszer csak megszűnik az itatás a pataknál, megáll a vízhordás.
Csak két-három percnyi szünet ez, hát hogy tűnne fel. Még azt se pillantják meg, hogy a falakon szaporodik az ember, kivált a nyilas meg a puskás. De már arra bezzeg megrándulnak, hogy valami nagy robogás támad. Amint a várra fordult a szemük, megdördülnek a falon a tarackok, és mindenféle szöget, golyót, vasszemetet pöknek a szemük közé. A várkapun a lovak és lovasok hosszú vonala robog elő.
Mint a fergeteg ugratnak át a patakon, s mikorra ők kardot kapnak, csihi-puhi! - csapkodják, vagdalják őket. Keresztül-át rajtuk ott teremnek a nagy porcfüves téren, amelyre a püspöki templom vet délutánonkint árnyékot.
A gyalogtörökök ijedten ugranak fel, s néznek a piac felé. Némelyik fut, némelyik megáll, és kardot ránt.
A robogó lovasság, íme, ott terem. Tüzes sárkányok a megsarkantyúzott paripák. Fut a sok száz török, mint a farkasoktól megriasztott nyáj. A magyar a hátukon.
De az utcákból felzúg a segítség: lovas akindzsik és gönüllük, puskás és dárdás janicsárok.
Íme, Gergelynek is dárdát feszít egy fehér sapkás janicsár. Le akarja szúrni a lóról.
Gergelynek kettőt villan a kardja. Az egyik villanás után kettétörik a dárda, a másik villanás után hanyatt vágódik a török.
- Jézus! Jézus! - kiáltják a bástyáról.
- Allah! Allah! - üvölt a török.
A magyarok mindinkább széjjelugratva forgolódnak közöttük. Csillog-villog a kardjuk. Horváth Mihálynak a lovát mégis szügyön döfi egy janicsár. A ló ledől. Horváth leugrik róla, és agyonvágja a janicsárt, meg még egyet. Azon eltörik a kardja. A harmadikat már csak az öklével üti orrba, s megindul futva, gyalog a lovasok nyomában maradt üres téren vissza a vár felé.
A többi még mindig előretör. A lovak lába is embert tipor. Budaházy éppen iszonyú vágásra emeli a kardját, mikor a ház oldalába szorult janicsárok puskát sütögetnek rájuk. A kard kihull Budaházy kezéből. Megfordítja a lovát, s a lova nyakára borultan vágtat visszafelé.
Erre a többi is megfordul.
A főutcán ezer akindzsi robog alá segítő fergetegként. Gergely idejében kikerüli őket. Nagy S betűt kanyarodik a Káptalan utca felé. Abban az utcában is török nyüzsög. De több a gyalog benne, mint a lovas, s ahogy a gyalog eszeveszetten menekül, csak zavarja a török lovasokat, akiknek a saját katonáikra is kell ügyelniük. Mindazonáltal félelmes sokasággal robognak szembe a perzsa gurebák. De hiába zúdulnak a mi bőszülten nekik rontó századunknak! Véres utca nyílik rajtuk, s jobbra-balra huppognak, mint a szélvésztől szétszórt kepék.
Most látszik csak, hogy a testes, erős magyar ló mellett micsoda gyönge az apró keleti ló. Tíz magyar lovas szétnyom száz török lovast, ha nekirohan. S amelyik magyar nekihuzakodik a töröknek, hát abból a törökből se lesz nagyságos úr soha az egri várban.
Robognak már visszafelé.
- El a kapuból!
A vár falán ujjongó nép kiáltozása összevegyül a visszafelé harcolók lármájával.
Dobó aggódva látja, hogy a kis utcákból hogyan rohannak még mindig az akindzsik és a dzsebedzsik a többi török segítségére. Tüzet kiált. A falon megdördülnek a puskák, és megpendülnek az íjak. A török csapat eleje visszatorpan s megtorlódik.
E percben éktelen, állati üvöltés hangzik a várfalon - éktelen, mint a szamárordítás. Mindenki odapillant. Hát a cigány üvölt ottan. Dühösen ugrálva rázza a kardját a török felé:
- Megállj, gazs kutya terek! Meghals!
A mi lovasaink a törököknek ebből a megzavarodásából vígan iklatnak fel, s habos, véres, izzadt paripáikon a várbeliek diadalkiáltásai között robognak be a várkapun.
Nem tartott negyedóráig a viadal. De a Templom tér, a piac és a Káptalan utca holtakkal, sebesültekkel és sántító lovakkal maradt tele. A megzavart törökök tajtékzó dühvel kotródnak visszafelé, s a távolban megfordulva rázzák az öklüket.
A patakra nyíló kaput még azon a napon se csukatta be Dobó. Hadd járjon ki a vár népe reggeltől estig. Hadd lássa a török, hogy Eger nyugodtan néz eléje az ostromnak.
Tárott a kapu. Még csak fegyveres őrt se lehet látni körülötte. Az igaz, hogy beljebb százhúsz drabant áll. Az is igaz, hogy a toronyőr ott ül az ablakban, s egy mozdulatra lehuzan az orgona, vagyis azok a vasrudak, amelyek a kapu alját orgonasípok alakjában fogják védeni. Egy mozsárágyú is vigyáz beljebb a kapu alatt. A hidat meg akkor is fel lehet húzni, mikor tele van emberrel.
Hát csak jöttek-mentek a lovas katonák meg a vízhordó emberek. A lovas katonák a lovukat itatták. A vízhordó emberek a várbeli kőmedencébe hordták a vizet. Van ugyan kút is a várban, de a kétezer embert meg azt a sok lovat egy kút nem látja el vízzel. Hát csak fel a vizet, amennyit csak lehet!
A patak túlsó partján meg törökök itattak. A gyalogtörökök közül is mentek oda, s ittak a patakból.
A patak vize bő, hogy a zsilip le van bocsátva. Középen derékig érő. A török is hagyta a zsilipet: neki még több víz kell, s mindennap kell. Nemcsak a rengeteg sok állatnak kell, hanem a sok embernek is. Kút nincs a városban, csak vagy két csorgó a hegy oldalán.
Hogy ím a vízhordó egri paraszt megszokta a törököt, meg azt is látta délelőtt, hogy hogyan meghajszolta, meggázolta őket a várbeli katona, hát amint ott meregeti-töltögeti a vizet a lajtba, meg nem állja, hogy oda ne szóljon a töröknek:
- Gyere át, koma, ha mersz!
A török, ha nem is érti a szót, látja a fej mozdulatát. Hát ő is int: - Gyere át te!
A másik török is elmosolyodik, az is hívogat. A következő percben már öt-hat török meg ugyanannyi magyar hívogatja egymást.
Egy szennyes turbánú, óriás kurd a sebes lábát mossa a túlsó parton. Térdig fel van gyürkőzve. Fölkel, és belép a patakba. Odatolja nagy szőke bajszos pofáját a magyarnak:
- Hát itt vagyok: mi kell, no?
A mi parasztjaink azonban nem ugranak el. Ők is övbe gyűrt gatyaszárral állnak a vízben. Az egyik, mint a villám, elkapja a török karját, s átrántja maguk közé.
Mikorra a többi észhez kap, már ott lökdösi, vonszolja a négy paraszt a kurdot a lajtos taligák közt. A többi meg dárdát tart a vízbe ugráló pogányok felé.
A kurd ordít. Rángatódzik. De erős markok tartják. Szakad róla dolmány, gomb és zsinór. A turbánja lefordul a fejéről. Az orra vérzik: Jetisin-t kiabál, és leveti magát a földre. A segítség nem jön. Húzzák a lábánál fogva oly sebesen, hogy föl se kelhet, míg csak be nem szánkázott a várkapun.
Állítják Dobó elé.
A török már nem olyan büszke. Leveri magáról a port, és keresztbe illeszti a mellén a kezét. Mélyen meghajol.
Dobó a várnagyi terembe vezette. Hívatja tolmácsnak Bornemisszát. Ül egy rúdon lógó páncél mellett. A törököt még csak meg se láncoltatja.
- Hogy hívnak?
- Dzsekidzs - feleli a török dühében és féltében reszketve.
- Kinek a hadából való vagy?
- Ahmed pasáéból.
- Mi vagy?
- Piad.
- Eszerint gyalogos?
- Az, uram.
- Ott voltál Temesvár ostromán?
A török a lábára mutat, amelynek ikráján négyujjnyi seb vöröslik.
- Ott voltam, uram.
- Miért veszett el az a várunk?
- Allah akarta.
- Úgy beszélj nekem, hogy ha egy hazug szón kaplak, véget érsz.
És fölemeli a pisztolyát.
A török meghajol.
Látszik a szemén, hogy nem fog hazudni.
Dobónak nem volt teljes értesülése Temesvár ostromáról. Csak annyit tudott, hogy Temesvár jobban meg volt erősítve, mint Eger, s hogy a vár alá gyűlt tábornak csak a fele volt ott, és mégis elfoglalták.
A teremben ott volt a kihallgatáson néhány tiszt is, aki abban az órában vártát pihent: Pető, Zoltay, Hegedüs, Bolyky Tamás, Kristóf apród meg András, az egri bíró.
Ott ültek Dobó körül. Csak az apród állott Dobó mögött a karosszék hátára könyökölve; meg a rab állott mezítláb, kopaszan, négylépésnyire Dobó előtt.
S a rab mögött két dárdás.
- Mikor érkeztetek Temesvár alá?
- Redzseb havának ötödik napján. (Június 27-én.)
- Hány faltörő ágyútok volt?
- Tizenkét zarbuzánt hozott a nagyságos pasa.
Bolyky elmordult:
- Hazudik!
- Nem hazudik - felelte Dobó -, hiszen Ali a Felvidéken járt a többivel.
S tovább kérdezte a pogányt:
- Ali pasa hány zarbuzánnal csatlakozott hozzátok?
- Néggyel - felelte a török.
- Tizenhat faltörő ágyút mondott az én kémem is.
És ismét a törökhöz fordult.
- Mondd el nekem, micsoda rendben történt annak a várnak az ostroma! Nem titkolom előtted, hogy a magunk védelméért kérdezem. Ha csak egy szóval is meg akarsz téveszteni, halál fia vagy. Ha igazat beszélsz, az ostrom után békén elbocsátalak.
Ez olyan határozott hangon volt mondva, hogy akár minden szót vasba lehetett volna önteni.
- Nagyságos uram! - szólt a török a hála felörvendő hangján. - Lelkem üdvössége legyen a nyelvemen.
És akkor már bátran és folyékonyan beszélt:
- A nagyságos pasa ott, éppen úgy, mint itten, kinézte a vár leggyöngébb falait, részeit, és addig lövette, rontatta, míg csak alkalmasakká nem lettek a meghágásra.
- Mi volt ott a leggyöngébb rész?
- A víztorony, uram. Nagy küzdelemmel foglalhattuk csak el. Úgy hullt az ember, mint a fű sarló alatt. Nekem is ott csapott a nyíl a lábamba. A víztorony eleste után a németek és spanyolok kiizentek a várból, hogy megadják magukat, ha békén elmehetnek. Hát a pasa becsületszóra ígérte, hogy nem lesz bántódásuk.
A kurd beszéde alatt szüntelenül morgott kint az ágyú, s hogy a kurd odaért a szóval, rettenetes csattanással-ropogással szakadt át a palota mennyezete. Egy emberfej nagyságú ágyúgolyó mész- és vakolathulladékkal együtt odazuhant Dobó és a török közé.
S forgott.
A török visszahőkölt. Dobó azonban csak rápillantott a puskaporbűzt lehelő golyóra, és mintha mi se történt volna, nyugodtan intett:
- Folytasd!
- A városbeli nép - folytatta a török -, a városbeli nép...
A lélegzete úgy elakadt, hogy nem bírta folytatni.
Kristóf apród hímzett szegélyű kendőt vett elő a zsebéből, és leveregette a mészport a főkapitány arcáról, süvegéről és ruhájáról. A török ezalatt levegőzhetett.
- Folytasd! - szólt Dobó.
- A nép mindenét el akarta vinni. És az volt a hiba. Losonczy egy napot kért a készülődésre. A katonaság látta, hogy megfosztják a zsákmányolástól, s másnap reggel, mikor megindult a gyaurok kivonulása, bosszúsan nézték. Ezért küzdöttünk-e itt huszonöt napot - mondották -, hogy most mindent elvigyenek? És oda-odakapdostak a szekerekhez. A keresztények nem védekeztek, hát egyre mohóbbá vált a kapdosás. Különösen a gyermekeket kapdosták, meg a fiatal nőket. Sztambulban sem árulnak szebb lányokat, uram, mint azok között voltak.
- De hát nem állított a pasa védelmet?
- Állított, de hiába. Mikor a keresztény katonák sora következett, azokból is elragadtak egyet: Losonczynak egy szép ifjú apródját. Az apród kiáltott. Losonczy megmérgedt. A magyarok mind fellázadtak. Kardot rántottak, és nekünk rontottak. Az volt a szerencsénk, hogy éppen a vértes dzsebedzsik állottak ottan, különben átvagdalkoztak volna az egész seregen.
Dobó vállat vont:
- A dzsebedzsik? Azt hiszed, hogy akin egy kis bádog van, mindjárt győzhetetlen? Nem a bádog tette, hanem hogy kevesen voltak.
Egy második ágyúgolyó zuhant be a terembe. A falat díszítő, régi, fakó zászlókon rontott át, s a padlót is beszakította.
Az ülők mindnyájan fölkeltek. Hegedüs elment. A többi, hogy Dobó ülve maradt, várakozott.
- Hol sátorozik Ahmed pasa? - kérdezte a töröktől.
- A Meleg-víz mellett, a Vadaskertben.
- Gondoltam - felelte Dobó a tisztjeire tekintve.
És ismét a törökhöz fordult:
- Azt mondd meg, mi ennek a hadnak a legnagyobb ereje?
A szemébe nézett erősen.
- A janicsárság, a tüzérség, a sokaság. Nagyságos Ali pasa tanult vezér. Egyik kezében dús jutalom. Másikban szöges ostor. Mert aki nem megy előre, mikor ő parancsolja, hátul a jaszaulok szöges ostorral verik őket.
- És mi a gyöngéje?
A kurd gondolkozva vont vállat.
Dobónak a szeme két tőrként hegyeződött reá.
- Hát - mondotta a kurd - én nem felelhetek mást, ha a lelkemet nyitott írásként terítem is a lábad elé, nagyságos uram, csak azt mondhatom, hogy addig is erős volt ez a had, míg kettéoszoltan járt. Hiszen valami harminc erősséget rombolt el ez a had, nagyságos uram, és sehol nem győzték meg, hát mit mondjak gyöngének?
Dobó intett a rab mögött álló két legénynek.
- Kössétek meg, és vessétek a tömlöcbe.
S fölkelt maga is.
A harmadik ágyúgolyó a helyére zuhant be. Rapottyára törte a szép faragású karosszéket, s ott forgott tovább az oszlop mellett.
Dobó meg se fordult. Átvette Kristóftól a hétköznapi acélsisakját, és a fejére tette.
Kiment a tömlöcbástya tetejére, s onnan nézte, melyik ágyú töri a palotát.
Csakhamar meglátta. Nekiirányozta három ágyúját. És egyszerre süttette el.
A kasok felfordultak. A topcsik zavartan futkostak. Az ágyú elhallgatott. Dobó nem pazarolta a puskaporát.
- Dicső lövés! - mondotta Gergely is ujjongva.
S hogy lefelé mentek a bástya lépcsőjén, rámosolygott Dobóra, és félrevonta a lépcső zugába:
- A törököt csak megeskette kegyelmed, kapitány uram, de ám a tolmácsot elfelejtette megesketni.
- Csak nem görbítetted tán el a vallomását?
- El biz én. Mikor azt kérdezte kapitány uram, hogy mi a török legnagyobb ereje, valamit kihagytam. Azt mondta a török, hogy Ali a maga négy ágyújával többet tudott rontani, mint Ahmed a tizenkettővel. Hát előre látható, hogy Ali addig ágyúztatja a várat, míg csak minden fal le nem omlik.
- Tessék neki - felelte Dobó nyugodtan.
- Hát csak ezt hallgattam el - fejezte be Bornemissza. - Ha jónak látja kapitány uram, ám közölje a többi tiszttel is.
- Jól tetted - felelte Dobó a kezét nyújtva. - A vár népét nem szabad aggodalmakkal nehezítenünk. De mármost én is megmondom neked, amit a kurd piad se tudott: hogy mi a seregnek a gyöngéje.
Nekitámaszkodott háttal a bástya falának, és összefonta a karjait.
- A tizenhat zarbuzán - folytatta - talán már holnap egyszerre dolgozik. S lőnek egyszerre száz-kétszáz ágyúval. A falakon kapukat törnek, és a tornyokat ledöntik. De ez időbe kerül: hetekbe. Ezalatt ezt a rengeteg hadat etetni kell. Gondolod, hogy hozhattak annyi élelmet, amennyi ennek a hadnak bőven elég? Gondolod, hogy ami még kell, mindig elő tudják teremteni? És ha itt éri őket az októberi dér, gondolod, hogy ez a meleg földön nőtt nép éhes gyomorral és fázó bőrrel mászik ezekre a falakra?
Egy ágyúgolyó csapódott le mellettük, s lyukat vágott a földbe.
Dobó fölpillantott a pattantyúsokra, és folytatta:
- A nép mindaddig bátor, míg minket bátraknak lát. Az a fő, hogy tartsuk a várat, míg csak van mit enniük, míg csak az idő meg nem rokkan, míg csak a király hada meg nem érkezik.
- És ha lesz mit enniük? És ha nem lesz dér októberben? És ha a király hada Győr alatt marad?
Ha Gergely ezeket a kérdéseket valami olyan nyomatékkal mondja, hogy még egy negyedik kérdést is lehet utánagondolni, Dobó talán egyenesen láncba vetette volna érte. De Gergely nyílt arccal, szinte mosolyogva szólott. Talán nem is azért, hogy Dobó feleljen, hanem hogy bizalmasan beszélgettek, a Dobó szavára nem is lehetett mást felelnie.
Dobó vállat vont.
- Nem megüzente-e az egri püspök, hogy misézik érettünk?
Aznap alkonyat felé egy fekete feredzsébe burkolt nő sietett át a piacon. Nem kísérte más, csak egy tizenötéves-forma szerecsen fiú meg egy nagy, tarka tábori eb.
Az eb a pataknál lefutott a vízre, a nő pedig a kezét tördelve járt föl s alá a parton. A kapu felé nézegetett. A kaput alkonyatkor fel szokták vonni, be szokták lakatolni kilenc lakattal. A nő talán arra várt. És hogy a kaput felvonták, átgázolt a patakon anélkül, hogy a ruháját megemelte volna.
- Fiam! - kiáltotta szinte sikoltva a kapu előtt. - Enim fiam!
Dobónak jelentették, hogy a kis török fiúnak az anyja van a kapun.
- Eresszétek be, ha éppen be akar jönni - felelte Dobó.
A felvonóhídon, amely egyúttal kapu is, keskeny kis vasajtó van. Megnyitják a nőnek.
Az azonban rémülten hátrált.
A kutya ugatott.
- Enim fiam! - kiáltott a nő újból.
S valami erszényfélét emelgetett. Csörgette belőle a másik tenyerébe hullatva az aranyakat.
Az ajtó újra bezárult.
A nő ismét közelített. A kezét tördelve járt föl és alá a kapu előtt. A fátyolát fölvetette, és fehér kendővel törülgette leomló könnyeit.
Eközben folyton sikoltozott:
- Szelim! Enim fiam!
Végre megzörgette a vasajtót is.
Az ajtó ismét kinyílt, de a nő ismét hátrált.
Akkor Gergely megjelent a bástyán a kapu fölött, s a kezénél fogva fölvonta a gyermeket.
- Szelim! - sikoltott a török nő, a két karját nyújtva a gyermek felé.
- Anam! - kiáltott a gyermek is, a szabadon lévő karját nyújtva az anyja felé.
A kutya nyihogva ugrált, s közbe-közbe nagyokat vakkantott.
Gergely nem szólhatott ki a várból, de a gyermek kiszólhatott. És a gyermek ezt kiáltotta le az anyjának:
- Keresztény rabbal kicserélhetsz, anyám, az ostrom után.
A nő letérdelt, és mintha a levegőn át akarná megölelni, kinyújtotta a két kezét, s hogy a gyermek eltűnt, csókokat hintett utána.
Azon az éjjelen sötétség borította a várat, a várost, a hegyeket, az eget, az egész világot.
Dobó későn feküdt le, de éjfélkor ismét végigbolygott a bástyákon. Vastag posztójú, hosszú mente volt rajta, s a fején fekete bársonysüveg. Kezében az őrségek jegyzéke.
A virrasztó főhadnagy abban az órában Zoltay. Az is mentét vett magára, mert az éj hűvös volt. Amint Dobót megpillantotta a Sándor-bástyán, szótlanul üdvözölte a kardjával.
- Van mondanivalód? - kérdezte Dobó.
- Az előbb néztem körül - felelte Zoltay -, minden ember a helyén van.
- A kőművesek?
- Dolgoznak.
- Jer velem. Megbízok benned, de az őrségnek látnia kell, hogy én is vigyázok.
Átadta a jegyzéket Zoltaynak, és sorra járták a bástyákat. Zoltay felolvasta a neveket mindenütt. Az ágyúkat minden bástyán sötétség takarja. Az ágyúőrök fekete árnyékok. A bástyák és falak boltozatai előtt minden őrségnél tűz ég. A váltásra várakozók ott melegszenek.
A várban csend van, csak a kőmívesek halk csattogása hallatszik olykor, amint vakolnak.
Dobó a bástya szélére áll. Minden öt percben lámpás villanik ki a lövőrésekből. A lámpás dárdára van tűzve, és húszöles fényszárnyat röpít szét a falon és az árkon túl.
Aztán a dárdát ismét bevonják, és a fényszárny a másik bástyánál lövell ki az éjszakába.
Dobó a nyugati kapunál megáll. Az őr tiszteleg. Dobó elveszi tőle a dárdát, és küldi az embert a kapusért.
Az őr felrobog a lépcsőn. Lehallatszik, amint költi a kapust.
- Mihály bá!
- No.
- Gyüjjék kend üstöllést!
- Minek?
- Itt a kapitány úr.
Egy dobbanás. (Most ugrott ki az ágyból.) Két koppanás. (Most rántja a csizmát.) Egy csörrenés. (Most kapja a kardot.) Robogás. (Fut le a falépcsőn.)
S megáll a szikszai szűrbe burkolódzott, nagy bajuszú ember Dobó előtt. Az egyik fél bajsza felfelé, a másik lefelé.
- Hát először is - mondja Dobó az őrnek a dárdát visszaadva -, ha te katona vagy, ne mondd a tizedesnek, hogy Mihály bá! - se pedig, hogy: gyüjjék üstöllést; hanem ezt mondd: Tizedes uram, a kapitány úr hívja. Így illik. De ostrom idején mindegy. Nagyobb baj az, hogy igaz a szavad. Aki ingre-gatyára vetkezetten alszik, az nem tizedes úr, hanem csak Mihály bá. Azt a hetvenhét fontos ágyúgolyó alá való heverő irgalmát az ilyen kapuőrző tizedesnek! Hát lehet a megszállott várban levetkőzötten is aludni?!
Minthogy erre a kérdésre Mihálynak még a felfelé álló bajusza is lekonyult, de feleletet senki sem adott, Dobó folytatta:
- Mától kezdve itt fog kend aludni minden éjjel a földön, a kapu alatt. Értette kend?
- Értettem.
- A másik, amit mondani akarok, az, hogy a kaput nem eresztjük le többé reggelenkint, ellenben az orgonát leeresztjük, egy rúd híján, s mihelyt ostrom történik, leereszti kend az egészet, anélkül hogy parancsot várna.
- Értettem.
Nem telt belé öt perc, egyenkint zuhantak le a karnyi vastagságú, hegyes vasrudak a kapualja belső felében, s orgonasípokként zárták el a kapualját is. Csupán egy rúd maradt függőn. Éppen annyi, hogy egy ember ki- és bejárhatott.
Dobó a templombástyára lépegetett föl. Megnézte ott is az ágyúkat s az alvó és őrködő pattantyúsokat. Aztán összefonta a karját, és körülnézett az éjszaka messzeségében.
Az ég sötét, de a föld, amerre csak szem lát, piros csillagok ezreivel tündöklő. A török tábori tüzek azok.
Állt és nézett.
És ekkor a csöndes éjszakában napkelet felől átható, éles kiáltás hangzik fel a vár közelében, a sötétség mélyéből:
- Bornemissza Gergely! Te király hadnagya! Hallod-e?
Csend, hosszú csend.
A kiáltó szó ismét:
- Nálad van egy török gyűrű. Énnálam van egy magyar gyermek. Az a gyűrű az enyém. Ez a gyermek a tiéd.
Csend.
A kiáltás újra hangzik:
- Ha akarod a gyermekedet, jer a piaci kapuhoz. Add ide a gyűrűmet. Odaadom a gyermekedet. Felelj nekem, Bornemissza Gergely!
Dobó látta, hogy az őrök arca mind a kiáltó felé fordul, noha a sötétségben semmit sem lehetett látni.
- Senki ne merjen felelni! - morogta a kardját megcsörrentve.
Nem is felelt senki.
A kiáltó folytatta:
- Ha a szavamnak nem hiszel, majd hiszel akkor, ha a gyermeked fejét bedobatom hozzád.
Dobó jobbra-balra pillantott, és ismét csörrent a kardja: - Meg ne merjétek mondani Bornemissza úrnak! Aki szót mer róla szólni, akár neki, akár másnak, Istenemre mondom, huszonötöt vágatok reá.
- Köszönöm, kapitány uram - felelt egy rekedt hang Dobó háta mögött.
Bornemissza volt.
Nyílvesszőre fekete csepűt kötözött, és azt szurkozva folytatta:
- Minden éjjel kiabálnak ilyen ostobaságot. A múlt éjjel Mekcseynek kiabálták, hogy tiszteli a felesége: az Arszlán bég sátorában mulat.
Belemártotta a nyilat egy olajos kantába, és folytatta:
- Az én feleségem, gyermekem Sopronban van. Onnan ők el nem mozdulnak se télen, se nyáron.
A kiáltó ismét megszólalt:
- Hallod-e, Bornemissza! Itt van a fiad velem. Jer a kapuhoz egy óra múlva, megláthatod.
Gergely íjra tette a nyilat. Hozzáérintette a tűzhöz, és felkapta: ellőtte a kiáltó felé.
A tüzes nyíl üstökös csillagként szállt át a sötétségen, és megvilágította egy pillanatra azt a dombot, amelyik mögött a nap szokott fölkelni.
A dombon két kaftános török állt. Az egyiknek szócső volt a kezében. A másiknak a fél szemét fehér kendő takarta.
Gyermek nem volt velük.
Azon az éjszakán más is történt.
Varsányi kéredzkedett be a kapun, s egyenesen Dobóhoz sietett.
Dobó még ott állt a templombástyán, s a kezét melegítette a tűznél.
- Uram - szólt a kém -, azt jöttem jelenteni, hogy már minden zarbuzán föl van állítva. A Hécey udvaráról is fognak lőni. Ezenkívül valamennyi szakállas ágyú és tarack meg fog szólalni. A város felől két helyről, a dombokon három helyről törik majd a falat a zarbuzánok, és ötvenfelől is ontják a golyót más ágyúk. A déli imádság alatt meg kirohannak a kumbaradzsik, és kopjákon, parittyákon szórják a tüzes bombát. Jajajaj! - tette hozzá csaknem sírva.
- Eszerint - mondotta Dobó nyugodtan - lőni fogják a tömlöcbástyát, a külső várat meg az Ókaput; hát még?
- Mindent, kapitány uram!
- Van még valami mondanivalód?
- Nincs, uram, más, csak az, hogy nem jobb lenne-e... ha már ilyen kevesen vagyunk... s ekkora veszedelem...
Nem fejezhette be, mert Zoltay úgy csapta arcul, hogy az orra vére a falra freccsent.
Dobó közibük nyújtotta a kezét.
- Ne bántsd!
S hogy Varsányi az orrát törülgette, és elfancsalodott arccal nézett Zoltayra, Dobó csillapítón szólott:
- Nem tudod-e, hogy halál fia, aki a vár feladását csak említeni is meri?
- Én kém vagyok - dohogott Varsányi -, engem azért fizetnek, hogy mindent megmondjak.
- Elég - mondotta Dobó. - Még ma éjjel meg fogsz esküdni te is. Azután lesz gondom rád, hogy aranyba törülhesd az orrodat. Jer velem.
A kút mellett haladtak el, ahol Gergely a cigánnyal és négy paraszttal bombákat töltött. Éjjel-nappal öt ember gyártotta ott a bombát. Gergely tanította be őket, s azért kellett éjjel is dolgozniuk, hogy váratlan ostromban ne legyen kapdosás.
Dobó magához szólította Gergelyt. Fölmentek mind a hárman a palotába.
Ott Dobó kivonta az íróasztal fiókját, és Gergelyhez fordult.
- Írj levelet Szalkaynak, hogy a királytól és püspöktől eddig semmi segítség nem érkezett, s hogy a vármegyéket és városokat segítségre sürgesse.
Míg Gerely a levelet írta, Dobó a szomszéd szobában megeskette Varsányit is.
- Uram - mondotta az eskü után Varsányi -, tudom én azt, hogy kinek szolgálok. Ha ez a vár megmarad, nem kell énnekem többé török maskarát öltenem.
- Jól beszélsz - felelte Dobó. - De ha semmi jutalmat se várnál, akkor is csak így kellene szolgálnod a hazáért.
Egy kancsó bor állott az asztalon. Odatette a kém elé:
- Igyál, Imre.
A kém szomjas volt. Fölhajtotta a kancsót.
Mikor a bajuszát megtörülte, látszott a szeme járásán, hogy hálálkodni akar. Dobó azonban megelőzte:
- A törökhöz nem szükség visszatérned. El kell vinned ezt a levelet Szarvaskőre még az éjjel. Aztán ott vársz, míg csak Vas Miklós vissza nem érkezik a királytól meg a püspöktől. Ha lehet, behozod őt is. Ha nem lehet, akkor csak magad jössz. Szokott lenni jelszó a török táborban?
- Dehogy szokott, uram. Ha valaki török ruhában van, meg egy-két szót tud törökül is, úgy járhat-kelhet köztük, mintha velük jött volna. De csak úgy pofon ne vágtak volna engem!...
A szomszéd szobában megpendült a Gergely sarkantyúja. Dobó fölkelt, hogy a levelet meghallgassa.
13
És másnap, szeptember 16-án a nap az ágyúk dörgésére, bömbölésére emelkedett elő a hegyek mögül.
A föld remegett. Az ágyútelepekről a füst barna fellegekben szállt az égi felhők közé, s már az első órában eltakarta a napot s az égnek kék tengerét.
A bástyák és falak duhogtak, ropogtak. A belső várba vegyesen csapkodott a nehéz és az apró golyó. Hullt a tüzes nyíl és a tüzes labda. Mindenfelé zuhant és hentergett az ágyúgolyó. Ember és állat élete nem volt többé biztonságban.
De ezt a veszedelmet is készen várták a várbeliek. Dobó már éjjel felkürtöltette a katonaságot.
Egy részük a palánkot magasította azokban az irányokban, ahonnan a Hécey prépost házától várták másnapra a golyóhullást. Más részükkel előhordatta a padláson maradt állatbőröket, s vizes kádakba hordatta.
Ismét mások gerendákat, hordókat és földdel megtöltött zsákokat hordtak a külső várba, a tömlöcbástyához és a kapukhoz, hogy a törésnél minden tömőszer idején készen legyen.
Amennyi üres csöbör s fazék csak volt a várban, azt mind meg kellett tölteni vízzel. A földszinti és föld alatti helyiségekből minden fölöslegest kihordtak, s ágyakat raktak be. A répa, tök, káposzta, só - minden olyan, aminek a golyó nem ártott - felülre került, s a helyét a dolgozó és pihenő ember foglalta el.
Az istállót is megásták. A lovak, tehenek fél öllel mélyebb állásba jutottak.
A házak északi és keleti oldalát behányták földdel. Ahol a piacra hullt a golyó, oda árkot ástak, és földhányást emeltek eléje. A golyók belehuppantak a földhányásba.
A várban már nem volt más éghető, csak a baromistálló teteje meg az istálló előtt egynéhány boglya széna, egy kis kazal búza meg egy boglya alomnak való szalma.
Dobó lehányatta az istálló tetejét is. A szénaboglyákat, búzakazalt betakartatta vizes tehénbőrökkel, a szalmára meg földet hányatott.
Ami még gyúlékony valami volt, mint a házak padlása meg az ostromállások, azok oltására széthordatta a vizes bőröket.
Az ágyúk megdördülése ebben a munkában találta még a várat. Az első félmázsás golyó a konyhán ütött be, s összetört egy csomó edényt.
Az asszonyok éppen akkor raktak tüzet, s készítették a lisztet, a zsírt, a szalonnát, hogy a katonáknak főzzenek.
A nagy golyó beütésére megrettentek. Egymás hegyén-hátán rohantak ki a konyhából, s aki nem fért az ajtón, mászott az ablakon.
A golyó pedig ott irgett-forgott tovább egy halom tört edény, fatál és zúzott cserép között.
Mekcsey az istállóból látta a beütést. Odafutott.
- Mi az? - dördült rájuk a kezét széttárva, hogy feltartóztassa őket.
- Becsapott a golyó.
- Vissza! Vissza! Gyöjjenek utánam!
S besiet a konyhába. Kap egy dézsát a két fülénél. Önti a golyóra.
- No - mondja a golyót a sarokba rúgva -, főzzenek tovább. A golyó balról jött, hát a konyha bal felében dolgozzanak. A másik oldalról át kell szedni minden edényt, és senki azon a részen ne járjon. Itt a konyha bal felén nincs veszedelem.
- Jaj - sápítozott egy asszony -, a tyúkom az éjjel kukorékolt. Itt a vég!
- Kakas volt az - mondja Mekcsey.
- De bizony tyúk volt, kapitány uram.
- No, ha tyúk volt, hát délre azt főzzék meg nekem, akkor majd nem kukorékol!
Az asszonyok még néhány percig hányták magukra a keresztet. De aztán mikor a másik golyó szakadt át a tetőn, maguk öntötték le vízzel, és gurították a másik mellé.
No, a golyózáportól az egész vár népe megzavarodott. Addig csak egy helyen duhogott az ágyú, s ha a golyó be is toppant olykor, tudták már, hogy azokat a falakat kell kerülni, amelyekre csak a reggeli nap süt, és azokat a falakat, amelyekre sose süt nap. Azonban, hogy már mindenfelől görgött, süvöltött és csattogott a golyó, s nagyságra a görögdinnye és dió között váltakozott, nem tudták, hol vannak biztonságban.
Bezzeg lett kelete minden rossz sisaknak, minden páncélnak! Eddig csak a cigány viselte a sisakot és mellvértet, ha mezítláb volt is, most azonban, hogy a golyó mindenfelé pattogott, kopogott, potyogott, s a borbélyoknak mindjárt az első órában tíz sebesültet kellett varrniuk és timsózniuk, mindenki a fegyverrakásokhoz sietett, hogy mentől vastagabb vasruhát ölthessen magára.
A két kapitány meg a hat főhadnagy az első negyedórában a vár minden részét bejárta.
- Ne féljetek! - mennydörgött Dobó.
S a hadnagyok szava visszhangként kiáltozta mindenfelé:
- Ne féljetek! A golyóesés nem váltakozik. Ahova egyszer golyó hullt, ott ne járjatok!
De ők maguk csak jártak mindenfelé.
És csakugyan nem telt belé egy óra, maguk a golyók mutatták meg, hogy mely épületek, mely falak a veszedelmesek. A golyók leverték a vakolatot, s ahol homokkő volt az épület, annyi golyó állott belé, hogy a fal feketéllt tőle.
Viszont egyes falak sértetlenek, fehérek maradtak. Ha az olyan helyre esett is a golyó, csak úgy esett, hogy a másik falról pattant oda.
Minden olyan fal védőfal volt egyúttal, ahol a mesteremberek dolgozhattak, a katonák pihenhettek.
Nem sok fal volt olyan a várban, az is igaz.
És a halálnak ebben a dörgedelmes zivatarában Dobó hol az egyik bástyán jelent meg, hol a másikon.
A fején ragyogó acélsisak volt már, a mellén vért, a karján és lábán védővasak. A kezén vaskesztyű.
Itt az ágyúvédő kasokat igazíttatta, amott magát az ágyút.
- Csak azt kell lőni - mondotta -, amelyik bizonyos. Kíméljük a puskaport, emberek!
Ezt az egyet nem értették a várban.
- A Jankóját ennek a puskapornak - morgadoztak a parasztok -, hát nem arra való-e, hogy lőjünk vele?
S nem volt ember a várban, akinek a marka lövésre ne viszketett volna. Hiszen látni való, hogy itt a török az orrunk alatt: irtani kell a gonosz zsiványait, vagy legalábbis elijeszteni a vártól.
Azonban Dobónak nem mertek szólni. Minél viharzóbbá vált az ostrom, annál jobban a maga markába szedett minden intézkedést.
A török akkor már Királyszékét is elözönlötte. Sátorok és boncsokok, s közte a tarka hadi nép bözsgött-nyüzsgött mindenfelé a vár körül.
A török tábori zene hol itt szólamlott meg, hol amott, s a sípok, trombiták és réztányérok zenéje kísérte az ágyúk szakadatlan mennydörgését.
Ahol meg a falat nem törte az ágyú, a kumbaradzsik dobták ott a bombát, s az íjas janicsárok lőtték a tüzes nyilat.
Golyózápor és tűzeső.
Persze a nyilaktól és robbanó bombáktól még jobban megzavarodott a nép, mint a golyótól.
Azonban a gyakorlott hadnagyok abban is megoktatták a vár népét.
Amint az első bombák behulltak, és sustorogva, ugrálva szórták a vörösen szikrázó tüzet, maga Dobó is vizes bőrt ragadott, és ráborult a bőrrel együtt egy olyan bombára.
A nép bámulva látta, hogy a bomba nemhogy szétvetné a kapitányt, hanem egy kicsit dibeg-dobog, aztán elalszik a bőr alatt.
A következő bombákat már a katonák fülelték le.
Cserépből meg üvegből voltak azok a bombák.
- Majd mutatunk mi különbet a töröknek! - mondotta Gergely.
S előhozatta a maga bombáit, amelyekkel egy héten át foglalkozott.
Dobó rátette a kezét a Gergely vállára:
- Még ne!
S reggeltől estig szakadatlanul dörögtek az ágyúk, és szakadt a halál esője. A zarbuzánok félmázsás golyói kapu nagyságú szakadékokat rontottak a falakon. A szakállasok és tarackok nehéz, apró golyói letördelték a templom gyönyörű faragványait, s beszaggatták a várnagyi palota hátulsó falát.
Mikor az őrálló katonaság a Sándor-bástyán hajnalban elhelyezkedett a palánk mögött, a török szakállas ágyúkból jégesőként hullott rájuk hátulról a golyó.
- Arcra! - kiáltotta Gergely.
A százötven katona a földre hasalt.
Gergely a fal mellé húzódott.
A golyók a fejük fölött süvöltöttek el, s belecsapódtak a vár falába.
Olyan lett a palánk a falon, mint a rosta.
Szünet következett. A török kilőtte minden ágyúját, hát töltött.
- Fel! - kiáltotta Gergely.
Öt ember fekve maradt.
- Ezeket vigyétek a templom elé - szólt búsan Gergely. - Van-e köztetek sebesült is?
Tizenöt véres ember lépett elő szótlanul a sorból.
- Hát ti meg menjetek a borbélyokhoz.
S a fejét rázta. Teremtettézett.
- Fiúk - mondotta aztán -, nem hasalhatunk itt egész nap. Hozzatok ásót, és ássunk árkot.
Vagy tízen ásóért futottak, és csakhamar minden katona ásott.
Egy óra nem telt belé, olyan árkot hánytak a katonák, hogy mellig állhattak benne.
Gergely megvárta, míg a törökök megint lőttek, aztán kiugrott az árokból, s a belső várba sietett, hogy Dobónak az árokásást megjelentse.
A monostor mellett ott találta a kis török fiút, amint az ereszet szárazán játszott. Füstölgő ágyúgolyót ásott ki kanállal a falból. A gyerek bizonyosan a konyhából szökött meg, s olyan helyen állott, ahol egyre hullt a golyó.
- Hajde! (Takarodj innen!) - rikoltott rá Gergely.
A gyerek megrettent, és Gergely felé fordult. A falhoz támaszkodva, sápadtan és félő szemmel nézett reá, míg a két tenyerét a falhoz tette, mintha az anyja szoknyáját keresné.
Új golyók csaptak a falba, s verték a vakolatot. Egy ökölnyi nagyságú, fekete golyó a gyermek válla fölött csapott a falba, s piszkos karikát hagyott maga körül.
Gergely odaugrott. Elrántotta a gyermeket, és bevitte az ölében a palotába.
A nap azon az estén hamvas fellegek mögött ereszkedett le Bakta felé. Csak egy percre villantott ki egy ég közepéig ragyogó aranydeszkát, aztán vérszínű felhők között tűnt el, hogy világítson egy boldogabb földrész embereinek, akik ezen az estén az őszi bogár békés zengése mellett hajtják párnára a fejüket.
Az egri várban csak most kezdődik a munka.
Amint a topcsik utolsó lövése is elmorajlott, a kőmívesek fogják a vakolókanalat, a parasztok hordják a követ, a földet, a gerendát, a vizet, a homokot, s megkezdődik a tört rések betömése.
A falak szélén hasra fektetett puskások, a réseken dolgozó munkások.
Időnkint egy mozsárlövés hangzik, hol az egyik, hol a másik bástyán.
A golyó, amely felszáll, szétpattanik a magasban, s egy pillanatra vörös világossággal lobbantja be a vár előtt a teret.
Világító golyók azok. Kellenek most már. A török cselt vigyázzák.
- Dolgozzatok, emberek, dolgozzatok! - hangzik hol itt, hol amott a tisztek nógatása.
Egy kőmíves kötélen bocsátkozik le kívülre a magasból, hogy a törésbe tett gerendát kívülről vaskapoccsal erősítse a falba.
Alulról puskatüzelés lobbanik el. A munkásokra golyózápor hull. S utána még sok puska tüze lobban és ropog.
A török puskák lángja két század hason fekvő janicsárt világít meg.
Sortűz felel nekik a falakról.
De a kőmíves aláhullt a külső mélységbe.
- Csak belül dolgozzatok! - hangzik a Pető szava.
S a munkások a tüfenkcsiknek meg-megújuló puskázása között dolgoznak tovább.
Éjfélkor a kapuőr kürtje szólal meg.
Dobó a puskaporos ládán ül. Fölkapja a fejét.
- No, itt a király levele - mondja Pető.
Valóban, öt perc nem telik bele, két lihegő, véres ember áll Dobó előtt.
Mind a kettő török ruhás. A kezükben lógó véres kard tanúsítja, hogy Eger várába nem könnyű bejutni.
- No - mondja Dobó -, szóljatok hát.
Varsányi az egyik, aki a múlt éjjel ment ki. A másik Vas Miklós, aki a királynak vitte el az Ahmed pasa levelét.
Varsányi zihál:
- Majd megöltek!
Vas Miklós hüvelybe taszítja a véres kardot, és leül a kőporos földre. Sárga csizma van a lábán. Lehúzza. Bicskát vesz elő. Fölfejti a talpát. Levél van benne. Nyújtja Dobónak.
És csak akkor bír megszólalni:
- Szemben voltam a püspökkel. Tiszteli szépen a nagyságos kapitány urat. A püspök úr maga vitte a levelet a királyhoz. Itt a felelet.
- A harmadikat megölték - mondja Varsányi.
- Micsoda harmadikat? - mordul rá Pető.
- Szűrszabó Istvánt, a mi katonánkat. Az is kiszorult a várból. Velünk akart visszajönni. Dárdával szúrták le itt a kapu előtt.
Nagyot lélegzett, és folytatta:
- Nem is gondoltuk, hogy itt is találunk törököt a kapuban. Ahogy ideérünk, megfújom a sípomat. Ahogy megfújom a sípomat, ránk esik ám tíz török is a kapu mellett. Csihi-puhi! Még szerencse, hogy sötét volt, meg hogy a kaput mindjárt kinyitották. Istvánt előttem szúrták le, alig bírtam beugrani.
Dobó ezalatt már feltörte a pecsétet, amely különben is porrá vált már a csizmában, és egy lámpáshoz hajolt. Olvasta a levelet.
Az arca egyre sötétebb. A két szemöldöke már egészen összeér. Mikor a végére jut a levélnek, egyet ránt a fején, és zsebre taszítja a levelet.
Pető szeretné megkérdezni, mit írt a király. Azonban Dobó sötét pillantást vet maga körül, s Varsányihoz fordul.
- Odaadtad a levelet Szalkay úrnak?
- Odaadtam, uram. Tiszteletét küldi. Egész délelőtt írt, és ahány levél, annyi lovas postát küldött széjjel még délelőtt.
- Van még valami mondanivalótok?
- Nekem nincs - mondja Vas Miklós. - A püspök úr igen kegyesen fogadott. Király őfelségénél is szívesen fogadott mindenki, de nekem vágás van a fejemen, szeretnék már a borbélyhoz menni.
- Pető fiam - mondotta Dobó -, el ne felejtsd holnap: mondd meg Sukánnak, hogy ennek a két emberemnek a nevét azok közé írja be, akiknek majd az ostrom után jutalmat kérünk a királytól.
- Uram - mondja a tarkóját vakarva Varsányi -, nekem még van jelentenivalóm.
Dobó ránézett.
- Hát az - folytatta Varsányi -, hogy Nagy Lukács kéreti nagyságodat, tartasson egynéhány fáklyást a főkapunál. Hazajönne az éjjel...
- Láncba veretem! - mordul meg haragosan Dobó. - Majd megtanítom én őt, mi a késedelem!
Egy puttonyos ember sietett föl mellettük a kőmívesvízzel. Dobó félreállt, s fölkiáltott a kőmíveseknek:
- Keresztbe azt a boronát, ne hosszába!
A gerenda neve volt akkor borona.
És Dobó ismét Varsányihoz fordult:
- Azt hiszi talán az a Lukács... No de csak kerüljön a szemem elé!
Varsányi az állát vakarta, és esennen nézett Dobóra:
- Igen bánkódik az, uram, hogy kiszorult. Nem is tud hova lenni bújában.
Dobó nyugtalanul járt fel és alá a lámpás alatt.
- Bolondság volna! Mit gondol az az ember? Különben akármit üzenget, a büntetést el nem kerüli. Még az éjjel vissza kell fordulnotok. Levelet visztek újra a püspökhöz, királyhoz. Vissza bírsz menni, Miklós?
Miklós kendőt tartott a fején. Fiatal arcán bal felől patakként csurgott a vér, s a kendője piros volt már a vértől.
- Vissza - felelte készségesen. - Akkor majd Szarvaskőn varratom be a fejemet.
14
A romlás napról napra terjed a falakon. Kőmívesmunkával már többen is foglalkoznak. Az őr is több éjszakánkint. Másnap, mikor újra megszólalnak a török ágyúk, tíz öl magasan föccsenik ki a habarcs a falakból, s az oda lőtt ágyúgolyó benn marad a falban örökre.
- Csak lőjetek! - kiáltja a vén Cecey. - Erősítsétek a falunkat vassal.
De a tizedik napon már berakatlan romlásokra is virrad a török. Nem bírták éjjel megjavítani valamennyit.
A második hét végén egy szűrös, vén paraszt jelentkezett a kapunál. Nem hevesi szűr volt rajta. De azért beeresztették.
Dobó a piacon fogadta. Tudta, hogy megint levelet küldtek.
- Hová való kend? - kérdezte haragosan.
- Csábrági lakos vagyok, uram.
- Mit keres itt?
- Hát... lisztet hoztam, uram, a töröknek.
- Mennyit?
- Hát... tizenhat szekérrel.
- Ki küldte kendet?
- A tiszttartó úr.
- Nem tiszttartó úr az, hanem alávaló pribék!
- Hát, uram... meg kellett hódolnunk. Nem akartunk úgy járni, mint a szomszéd.
- Ki az a szomszéd?
- Drégely vára, uram.
- Levelet hozott kend, ugye?
- Hát... azt hoztam vóna...
- A töröktől?
- Onnan, uram.
- Mondta-e kendnek a lelkiismerete, hogy bűnt cselekszik, mikor a levelet elhozza?
- Hát... tudom is én, mi van a levélben.
- Lehet-e jó abban, ami töröktől jön?
Az ember nem felelt.
- Tud-e kend olvasni?
- Nem.
Dobó az asszonyokhoz fordult.
- Hozzatok ki egy fazék parazsat.
Hoztak. Kifordították a földre.
Dobó rávetette a levelet.
- Fogjátok meg ezt a vén hazaárulót, és tartsátok a füstjébe. Szagold, hitvány, ha olvasni nem tudod!
Aztán kalodába verette, és ott hagyta a piacon: lássa a vár népe, hogyan jár, aki a töröktől levelet fogad el.
A jelenetnek tanúi voltak a hadnagyok is. A nép is odacsoportozott. Nevették és bámulták az embert, aki könnyezett a füsttől és elkeseredéstől.
- Látod, bibás! - mondotta neki a cigány. - Minek álltál be postásnak?
A levél hol vörös, hol fekete lemezekre bomlott a parázson. Mikor vörös volt, a betűsorok fekete cifraságokként jelentek meg rajta. Mikor meg elszenesedtek a lapok, akkor a betűk egy percig izzó vörösen kacskaringóztak rajtuk.
Gergely is ott állt.
Mikor a parasztember belépett a kapun, minden ágyú elhallgatott.
A török várta a választ.
- Kapitány uram - mondotta Gergely, mikor kiléptek a csoportból -, én akaratlanul is elolvastam egy sort a levélből.
- Minek olvastad el? - felelte Dobó vállat vonva. - Én nem olvastam el, mégis tudom.
- Hát nem volna érdemes róla beszélni - folytatta Gergely -, de hogy az az egy sor olyan igazi pogányos volt, nem állhattam meg, hogy kegyelmednek meg ne mondjam.
Dobó sem azt nem mondta, mondd; sem azt, hogy - ne mondd.
Hát Gergely folytatta:
- Ez volt a sor: Vagy pedig kész-e a koporsód, Dobó István?
Dobó hümmentett:
- Hát kész. S ha ezzel azt akarja kérdezni, hogy elkészültem-e a halálra, hát erre az egyre megfelelek neki.
Negyedóra múlva fekete koporsó jelent meg a várfalon. A két sarkánál, két vasláncon, két kopja tartotta. A vitézek letűzték a két kopja nyelét a kőrésekbe.
A török ágyúk erre újra megdördültek.
15
Szent Mihály-nap estéjén már körülbelül tizenöt nagy szakadék tátongott a falakon.
A külső vár falán volt a legtöbb. A másik nagy törés délkeleten, a szeglettoronynál. A harmadik és negyedik dél felől, ahol a kaput beszakították. A magas őrtornyot úgy összelövöldözték, főképpen derékon, hogy nem lehetett érteni, mi tartja, mért nem dől le.
A vár népe már nem győzte a tömést, faljavítást. Előre látható volt, hogy ha mindnyájan dolgoznak is, fele a rombolásoknak betöltetlen marad.
- De hát csak dolgozzunk, emberek!
Dobó éjfélkor felhívta a tisztjeit a templombástyára, és világító golyókat lövetett föl a magasba.
- Nézzétek - mondotta -, azok az erre vonuló földhányások, mint a vakondok, mikor néha a föld színe alatt túr, azok az árkok mind tele vannak törökkel.
A törökök valóban azon az éjjelen mind a falak közelébe húzódtak. Látni lehetett mindenfelé a közelben a janicsárok sárga-piros zászlóit, a sátorok között elnyúló ostromlétrákat és a zsákvászon janicsársátorokat, amelyekben tíz-húsz ember is hált. Az lett akkor már az ostromgyűrű belső vonala.
- Fiaim - mondotta Dobó -, ez azt jelenti, hogy holnap ostrom lesz. Háljon mindenki idekünn.
A romlásokba tarackokat és puskásokat állított. Az ágyúkat is a romlások irányába igazította. A falak mellé körös-körül oda volt támasztva minden kopja, lándzsa, bomba, csáklya, kasza, ami csak a várban fegyverkészlet volt.
S kezet nyújtott minden tisztjének.
- Fiaim - mondotta -, tudja már mindenitek a tennivalóját. Aludjatok, amennyit lehet. Az ostromot vissza kell vernünk.
Valami különös morajlás hallatszott ekkor a város felől.
A patak felőli kapunál Varsányinak a sípja szólal meg élesen.
- Kaput nyissatok! - kiáltja Dobó.
Növekvő zúgás lenn a városban. Lódobogás. Fegyverropogás, csattogás. Magyar kiáltozás:
- Kaput nyiss! Lukács jön!
A kapu őrsége Vajda János hadnagy. Ő mindjárt fáklyát gyújtat, s kitartatja. Hát ott törtet hosszú vonalban a Nagy Lukács csapata a piacon éjszakázó dzsebedzsiken keresztül-át a vár felé.
- Le a fáklyát! - kiáltja Vajda. - A kapu alá!
Mert rögtön látta, hogy jobb azoknak sötétben jönniük.
A hidat azonnal lebocsátották, s az orgonát is felvonták.
- Puskások, dárdások, mind a kapu köré!
A mi vitézeink egyik a másik után ugratnak be. Nyomukban tolong az üvöltöző török.
S véres dulakodás kezdődik a kapu alatt.
Egy mezítlábas piad macskaként fut fel a híd láncán. A szájában keresztbe fogott handzsár. Azt a fáklyatartó őr megpillantja. Egy percig farkasszemet néznek. Az őr aztán úgy vágja a pofájába a fáklya tüzes végét, hogy a török hanyatt esik vissza a sötétségbe.
A többi török ezalatt szakadatlanul Allahu akbár-t üvöltve, egymás hegyin-hátán verekedik be a kapu alatt.
- A hidat fel! - kiáltja Dobó.
A puskások lövése dörgi túl a hangját.
- A hidat nem lehet felhúzni! - harsogja le a kapus.
Látszik is, hogy tele van törökkel.
Gergely akkor ér oda. Elkapja a fáklyát egy őrtől, s a mozsárhoz törtet vele.
A következő pillanatban lángot okádva dördül el a mozsár, s utcát söpör a hídon rajzó törökök között.
A híd ropogva és nyikorogva emelkedik a taligakeréknyi csigákon. A törököket is emeli fölfelé.
Innen az orgona oszlopai hullanak le, túlnan a híd csapódik fel.
Valami ötven török reked benn a kapuközben. Azok dühösen forognak, csapkodnak mindenfelé, mígnem rakásra hullanak a lövéstől és a dárdaszúrásoktól.
Egynéhány perc múlva hörgő és vonagló emberdomb marad a sötét kapu alatt.
Dobó már a kapu előtt áll, a téren.
A fáklyavilágnál huszonkét süvegtelen lovas sorakozik vonalba előtte.
Egy vállas kis ember előlép, és megáll Dobó előtt.
- Jelentem alássan - mondja lihegve -, megérkeztem.
- Lukács fiam! - feleli megindultan Dobó. - Láncot érdemelsz a lábadra, gézengúz csavargó! Aranyláncot a nyakadra, derék, jó vitézem!
S megöleli, arcon csókolja a katonáját.
- Hát hogyan jöttetek be?
- Várnunk kellett, kapitány uram, míg annyi törököt tudtunk levágni, hogy mindenikünknek jusson egy turbán meg egy köpönyeg. Ki-kirontottunk Szarvaskőről, s ma este már csak két turbán hiányzott. Varsányi ideadta a sípját. És bejöhettünk volna gyöngyen, ha a piacon is lovasság van. De a gyalogság megneszelte, hogy nem hozzájuk tartozunk, aztán ránk támadtak.
- Kik hiányzanak?
A katonák egymásra tekingettek. Az éjjeli világosság csak a fél arcukat világította meg. Valamennyi vérzett. Ruhán, lovon egyaránt piroslott a vér.
- Gábor - hangzott a szó csendesen.
- Bicskei - hangzott megint.
- Balkányi...
- Soós Gyuri...
Dobónak a szeme megakadt egy leányhajú kis legényen, aki a sorban hátrahúzódva áll, s a lova nyaka mellé rejti az arcát.
- Balázs! - kiált rá szívdöbbenettel. - Te vagy?
A fiú előlép. Fél térdre ereszkedik. Dobó lábához teszi a kezében levő véres kardot, és lehajtja a fejét szótlanul.
Balogh Balázs volt, az ő legkisebb apródja.
16
Azon az éjszakán nyolcvan puskás híján minden katona alhatott. A falak mellett, szalmán és árkokban háltak. Rajtuk és mellettük a fegyver: kard, dárda.
Fenn a sövény mellett a puskásoknál a puska a falra fektetve, fölporozva, lövésre peckelve, ronggyal, csepűvel takarva, hogy harmat ne érje.
Minden tíz-húsz lépésnyire őr állott az alvók között. Az ágyúknál is, a tornyokban is. A város felől való oldalon álltak a legkevesebben.
Aki pedig nem volt katona, az mind fenn volt és dolgozott.
A kőmívesek mellé Dobó odarendelt minden parasztot, aki csak a várban volt, a mészárosokat, molnárokat, lakatosokat, ácsokat, a négy kovácsot, a két pecért, de még a cigányt is.
A törésekbe a leghosszabb szálfákat állíttatta be. Föld, deszka és homok s amennyi kő csak lehetett a sebes munka összevisszaságában, került a törésekre. A bedöntött kaput meg kell hordani földdel, kővel, homokkal, töltött hordóval. Mozsarat eléje, föléje; oldalt tarackot, szakállas ágyút, amennyi jut.
A tüfenkcsik mély árkokban állanak lent, és fel-feltüzelnek, valahányszor a munkások közül valaki a romlásban megjelenik. S kell, hogy megjelenjen, előtűnjön, akárhogyan takarják is a fellátást vesszőkasokkal.
A szeglettoronynál Bolyky Tamás tömeti az omladékot. Ott, hogy az omladék háromöles, a gerendákat kötelekkel, láncokkal szoríttatja össze a borsodi hadnagy. Bajos munka. Ki is kell néha fordulni, s lent a janicsárok mindannyiszor lőnek.
Hiába lőnek vissza rájuk, hiába szórnak le bombát, azok úgy elburkolták a helyüket földhányással és sövénnyel, hogy csak a hegye látszik ki a puskájuknak.
És hát a várbeliek lámpása világít nekik a célpontokhoz.
- Fel a gerendákat! - kiáltja Bolyky Tamás.
A parasztok ott állnak a gerendákkal, de azon az éjszakán közülük is hárman kerültek a sebesültek közé.
- Fel a gerendákat! - ismétli Bolyky Tamás.
A parasztok habozva állnak.
A hadnagy föllép a szakadék közepébe, s újra kiált:
- Mozduljatok hát! Ide! Ide!
S a gerendák sebesen szállnak fölfelé. Alul ropog a török fegyver. Fent ropog a kalapács, és zörög, csattog a lánc, amellyel összecsatolják a gerendákat.
- Ne féljetek! - kiáltja a borsodi hadnagy.
S nem mer félni senki.
Egy golyó elcsattan a hadnagy sisakján, s leüti róla a tolltartó ezüstöt.
- Gyorsan, gyorsan! - S megragad egy szálfát: hozzáláncolja a másik gerendához.
- Tamás! - kiáltja föl Mekcsey. - Gyere onnan!
Mert a golyó sűrűn kopog a tornyon, s lent egyre ropog a török puska.
- Azonnal - feleli Bolyky Tamás.
S még egy gerendáért hajol le, hogy fölsegítse.
Marad meghajoltan, mintha kővé vált volna.
- Tamás! - kiáltja Mekcsey megrendülve.
Tamás marad fél térden. A sisak lehull a fejéről, hosszú, szürke haja előreomlik.
Mekcsey fölrohan, s leöleli Tamást a romladék nyílásából. Fekteti a bástyafal belső szögletébe.
- Lámpást ide!
Bolyky Tamásnak viaszszínfehér az arca. A szakállán vér csordul végig, s csöpög a földön fehérlő mészporba.
- Tamás! - kiáltja Mekcsey. - Tudsz-e szólni?
S könnyezve néz reá.
- Tudok - rebegi Tamás. - Küzdjetek... a hazáért...
A várban szanaszét lámpások és szögre akasztott szurokfáklyák égtek. Dobó lóháton járt egyik töréstől a másikhoz.
Az Ókapu fölött álló torony aggasztotta leginkább. A török ágyúk a kaput is bezúzták, a tornyot is megrongálták. A dél felőli oldalon kifeketéllt belőle a csigalépcső, s annak is el volt törve négy foka.
A kaput csak be tudják rakni, de már a torony megépítésére nincs idő. Mi lesz, ha a tornyot holnap is lövik? Az a torony vigyázó- és puskázóhely a déli irányba. Ha ledől, nagy erőssége vész el a várnak.
Negyven jó puskás drabantot rendel oda. Ott kell hálniuk felporozott puskával, harcra készen.
- Aludjatok! - kiált fel hozzájuk. - Elég, ha két ember virraszt a külső ablakoknál!
S megfordította a lovát. A szeglettoronyhoz rúgtatott.
- Mi az itt? - kiáltotta. - Mért nem dolgoztok?
- Uram - mondja remegő hangon egy munkás -, ebben a percben lőtték el Bolyky hadnagy uramat.
A lépcsőn akkor hozták lefelé egy kőhordó saroglyán. A lába lelógott. Két keze kesztyűtlenül összekulcsoltan a mellvérten. Mekcsey a sisakját vitte utána.
- Meghalt? - kérdezte Dobó.
- Meg - felelte Mekcsey szomorún.
- Dolgozzatok tovább! - kiáltotta fel Dobó a bástyára.
S leszállott a lováról. Levette a süvegét. Hozzálépett a halotthoz, és szótlanul, búsan nézett reá.
- Isten veled, Bolyky Tamás. Állj meg az Isten előtt: mutass rá vérző sebedre, és mutass le erre a várra is.
Hajadonfővel, búsan nézett utánuk, míg csak a lámpás el nem tűnt az istállók szögleténél. Akkor ismét a lovára ült, és a másik töréshez sietett, a palota mögé.
Ott Zoltay egy nagy kötéltekerccsel bajlódott, hogy gerendát gerendához erősítve építse be a romlást. Ő maga is segített a kötelet húzni, s közben-közben rákiáltozott az emberekre:
- Ne féltsd a kötelet: nem kolbász! Fogd meg, Jancsi, az irgalmát! Úgy húzd, mintha a török császárt húznád akasztófára!
S a gerendák ropogva feszültek egymáshoz. Az ácsok fölverték a foglalóvasakat, s föld, kő és homok szaporán hullott, hogy töltse a rést, amelyet a török ágyúk szaggattak.
Dobó felszólt Zoltaynak:
- Gyere le!
Zoltay eleresztette a kötelet, de még egyszer visszakiáltott:
- Vaskapcsot rá, mentül többet!
Dobó a vállára tette a kezét.
- Eredj aludni, fiam. Holnap erő kell!
- Csak még egypár hordót...
- Aludni takarodj! - dördült rá Dobó. - Egy! Kettő!
Zoltay a süvegéhez emelte a kezét, és szótlanul ellépett.
Dobó nem ismert ellentmondást.
Még Fügedyt és Petőt zavarta be Dobó, aztán maga is leszállt a palota előtt. A lovát rábízta az ajtónálló őrre. Bement a szobájába.
A kis földszinti szoba, ahova az ágyúzás óta helyezkedett, zöld cserép függőlámpással volt megvilágítva. Az asztalon hideg hús, bor és kenyér. Dobó csak úgy állva fölvette a kenyeret, és tört belőle.
A szomszéd szobából ősz hajú, gyászruhás asszony nyitotta Dobóra az ajtót. A kezében gyertya.
Hogy Dobót meglátta, belépett a szobába.
Baloghné volt, a Balázs apród anyja.
A derék kis úriasszony a bent rekedéskor mindjárt beleilleszkedett a helyzetbe. A kulcsárné dolgát vette át, s ő főzött Dobónak, ő gondoskodott mindenről.
- Hogy van a fia? - kérdezte Dobó.
- Alszik már - felelte az asszony. - Hat seb is van rajta. A mellén, fején, karján. De kapitány úr, kegyelmed nappal nem eszik, éjjel nem alszik. Ez nem tarthat így tovább. Hogyha holnap se jön ebédelni, én magam hordom utána, ameddig el nem költi.
- Nem értem rá - felelte Dobó a poharát fölhörpintve. - Az ágyam meg van-e bontva?
- Három napja úgy van éjjel-nappal.
- No, akkor ma lefekszek. - (S valóban le is ült.) - Nincs nagy sérülés a fiún?
- Bizony a fején hosszú a vágás. A többit a bőrdolmánya valamennyire felfogta, hála Istennek. Minden tagját könnyen mozgatja.
- Feküdjön most már maga is, tekintetes asszony. Én is úgy cselekszek ma. Pihennem kell. Jó éjszakát.
A levegőbe nézett, és megint kilépett a szobából.
Az előszobában függött az éjjeli hosszú mentéje. Fölkapta, és a tömlöcbástyára sietett. Gergelyt ott találta, amint egy legénnyel nagy bőrzacskót vitetett felfelé.
- Mi az - szólt rá haragosan -, hát te ébren vagy? Nem megparancsoltam, hogy aludjál?!
- Már aludtam - felelte Gergely. - De eszembe jutott, hogy a harmat rászáll az ágyúkra. Száraz port hordatok mindenüvé.
Dobó leszólt a világító mozsárhoz:
- Tűz!
A mozsár sistergett és eldördült. A golyó lángot hányt a százölnyi magasban, és pattogott, és megvilágította a vár körületét.
A török tábor mozdulatlan a vár körül. Csak az őrök ülnek imitt-amott fülig begallérozottan a csapatok előtt
Dobó követte Bornemisszát a templombástyára, s nézte, hogyan fújja ki a nedves port a gyújtólyukakból, és hogyan hint mindenhova gondosan szárazat. Hogyan nézi meg, helyén áll-e a kanóc, a döröklőrúd, a porkanál, a golyó.
Dobó aztán ott maradt. Állt összefont karral a bástya ormán, a Baba ágyú mellett. S a körülötte hallgató nagy csöndességben fölemelte a szemét az égre.
Holdatlan, felhős ég. Csak egy kis tisztáson ragyog egynéhány fehér csillag.
Dobó levette a süvegét, és térdre ereszkedett. Az égre emelte a szemét.
- Istenem! - mormolta, a kezét imádkozásra illesztve. - Te látod a mi kis romladozó várunkat s benne ezt a maroknyi, elszánt népet... A te nagy mindenségedben kicsi semmiség ez a földi világ. Ó, de minekünk ez a mindenségünk! Ha kell a mi életünk, vedd el uram, tőlünk! Hulljunk el, mint a fűszál a kaszás vágása alatt! Csak ez az ország maradjon meg... ez a kis Magyarország...
Az arca halvány volt. Szeméből kicsordult a könny. És könnyes arccal folytatta:
- Mária, Jézus anyja. Magyarország védő asszonya! A te képedet hordozzuk a zászlóinkon! A te nevedet milliók ajka énekli magyarul! Könyörögj érettünk!
És ismét folytatta:
- Szent István király! Nézz alá az égből! Nézd pusztuló országodat, veszendő nemzetedet! Nézd Egert, ahol még állnak a te templomod falai, és ahol még a te nyelveden, a te vallásodon dicséri a nép a Mindenhatót. Mozdulj meg mennyei sátorodban, Szent István király; ó, borulj az Isten lába elé! Isten, Isten! Legyen a szíved a miénk!
Az a kis tisztás az égen mintha az ég ablaka volna, s benne a csillagok fehér gyertyalángok...
Dobó megtörülte a szemét, s az ágyú fájára ült. Nézett mély gondban, mozdulatlanul a vár alatti sötétségbe.
A török tábor halk morajlással aludt. Százezer ember lélegzetétől remegett a levegő.
Dobó háttal az ágyúcsőre könyökölt. A feje egyre lejjebb kókadt. Végre a karjára hajlott: elaludt.
17
Az istállók táján egy éretlen, vékony kakaskikirikelés, nyomában egy vastag kukurikú. A fekete eget halványszürke szalag választja el kelet felől a domboktól.
Virrad.
Mintha a föld rögei mozdulnának lent. Széles messzeségben halk csörgés támad. Fekete hullámokként mozog a föld felszíne, s a csörgés, morajlás egyre hangosabb. Már egy-egy csengettyűszó is belekeveredik a csörgésbe, egy-egy halk sípszó is. A szürke szalag az éghatár alján egyre szélesebb, a feketeség az ég mennyezetén már átlátszó fátyol.
Már látni a zászlók mozgását odalenn. Már látni a turbánok csoportjait, az égnek meredő vékony létrákat, amelyek ide-oda imbolyogva közelednek a vár felé.
A keleti ég gyorsan világosodik. A szürkeség helyét rózsaszín foglalja el, s az oszladozó hideg homályból előmerednek már a vár tetőtlen tornyai és romlott falai.
- Uram - szólt Bornemissza.
S Dobó vállára tette a kezét.
Dobó fölserkent.
- Te vagy, Gergely?
Letekintett a hullámzó török sokaságra.
- Ébresztőt fúvass!
A bástyakürt megharsant. Nyolc kürt felelt azonnal reá. Fegyverek zördültek. Dobogás és emberszó hangzott egyszerre mindenfelé. A külső vár árkai is megelevenültek. A bástyákon és falakon felsorakozott a katonaság.
Dobó lóra pattant, s a virradat világosságánál vizsgálta, melyik részen, hogy állanak a török dandárok.
A paloták felől való oldalon állt a legtöbb.
- Amint a falra rohannak, a laptákat vessétek alá! - rendelte Dobó mindenütt.
Kristóf apród a piacon találkozott a kapitánnyal.
Szürke, kis török lovon ült, és sötétkék, meleg mente takarta.
- Uram - mondotta -, a páncélt kihozzam-e?
- Ne - felelte Dobó -, azonnal bemegyek.
De nem ment be. Amint a világosság percenként növekedett, egyik bástyától a másikhoz nyargalt, hogy lássa, mint készülnek.
- Csak a sűrűjére fogtok lőni! - mondotta a pattantyúsoknak. - A fő most a tüzes lapta meg a kopja.
Aztán ismét kiáltott:
- Addig a falakra ne hágjatok, míg a török az ágyúkat ki nem sütötte!
A lapták nagy gúlákban álltak a romlások közelében. Hetekig készültek azok. Bornemissza Gergely egy belső töltést is rakatott beléjük. A lapták azzal kétszeres erejűvé váltak. Először akkor sültek el, mikor levetették őket; másodszor mikor kiesett a magvuk. Azután percekig égő, nagy fehér szikrák szökelltek belőle széjjel, s akinek a ruhájára, arcára pattantak, bezzeg ugrott tőle.
A török olyat nem tudott gyártani.
Kristóf apród darabig várt a palota ajtaja előtt az urára, azután mikor látta, hogy az egyre sebesebben száguld egyik bástyától a másikhoz, bement a terembe, és kihozta, a lovára rakta a mellvértet, karvasat, combvasat, hóna alá fogta a sisakot, és a szeglettoronynál eléje került Dobónak.
Dobó csak úgy lóháton szedte magára a vasruhát. Kristóf lóháton ülve adta rá a mellvértet, a karvasat, a vaskesztyűket. Azután leugrott, s a lábvasakat szíjazta fel az urának. Végül az aranyos sisakot nyújtotta föl neki.
- A másikat hozd ki - felelte Dobó -, az acélsisakot.
Már akkor olyan világos volt, hogy lent a török csapatokat tisztán lehetett látni. A falak alatt, az árkokban ezernyi turbán és sisak hullámzott. De még csak álltak. A jelet várták, hogy az ostromot megkezdjék.
Nem sokáig kellett várniuk. Amint a világosság annyira megnőtt, hogy a rontások fokait, a kiálló köveket s gerendasorokat meg lehetett látni, a török táborban a müezzinek ájtatos ezánéneklése hangzott egyszerre száz helyen is a vár körül. A rengeteg tábor messze terjedő zörgéssel borult arcra, s emelkedett vissza térdre.
Mint mikor közelgő zivatar mormol, úgy mormolta a nagy pogány tábor az imádságot:
...Allah... prófétánk, Mohamed... bátorítsd meg a szívünket... Terjeszd ki győzhetetlen karjaidat... Dugd be tüzet okádó szereiknek torkát... Változtasd ebekké a hitetlen eszteleneket, hogy egymást mardossák halálra... Küldj forgószelet földjükre, hogy szemük elteljen porral, s földhöz veressenek... Törd össze lábuknak csontját, hogy előttünk meg ne állhassanak... Szégyenítsd meg őket, dicsőséges prófétánk, hogy fölöttük tündökölhessünk, és a te országod örökké virágozzon!
S nagy zörgéssel fölpattantak.
- Biszmillah! (Isten nevében!)
A török ágyúk és a puskák egyszerre megdördülnek. A vár falai megrendülnek, töltések szerteszakadnak az odarobbanó temérdek ágyúgolyótól. A bástyák sövényére záporként hull a nyíl és a puskagolyó. A levegő puskaporbüdösséggel telik meg. Az eget-földet reszkető dörgésbe a dobok, kürtök, trombiták lármája, százezernyi török Allah-üvöltése vegyül.
Az árkokból sáskák sokaságaként ugrálnak elő az aszabok, janicsárok, delik, dzsebedzsik s mindenféle gyalogtörök. Az ostromlétráknak erdeje száll a megrombolt falak és bástyák felé, s a létrák mögül a nyilak zápora suhog magas ívekben a falakra.
És harsog a török tábori zenekar.
De fölülről is lezúdul a felelet. A lefelé irányzott ágyúk lángot, vasat, ólmot és üvegcserepet okádnak oda, ahol a legsűrűbben sokadzik a török. Százak borulnak vérbe, s ingadoznak, dőlnek. De százak tolongnak ugyanabban a percben az elesettek fölé.
A kénbűz gomolygó füstben terjedez a várban is.
Az ostromlétrák belecsattannak a kőbe, a vasba, a gerendába, és szinte futva emelkedik fölfelé a falakon a sokaság. A fejeken pajzs. Az egyik kézben szakállas lándzsa, a szájban keresztbe fogott görbe kard.
Huszonhét török zászló leng-lobog, vezeti a hadat a létrán fölfelé a paloták mögött, a romlásokon.
- Allahu akbár! La iláha ill Allah! Ja kerim! Ja rahim! Ja fettah! - viharzik szüntelen a bőszült ordítás.
- Falra! Falra! - hangzik fenn mindenfelől.
S a falak megnépesülnek. Csak most indul meg a bombahullás. Csak úgy kézzel dobálják alá a sistergő, aztán lángoló s végül durrogó bombákat. Ezernyi hulló-dörgő-pattogó villám. Rikoltások, ordítások, füst, durrogás, kénbűz. A létrák horogvasán csattog a szekerce, a csákány, a fejsze. Némelyik létrán húsz ember is kapaszkodik, mikor leszakad. Egymást törve zuhognak alá, s utcát csapnak a lent nyüzsgőkön. Azonban a helyükbe egy perc múlva új hulláma torlódik a fegyveres sokaságnak, s a felkapcsolt létrák mellé új létrák emelkednek. Allah!
A szegletbástyán, amelynek tegnap este óta Bolyky bástyája a neve, Gergely deák meg Zoltay rendelkezik.
Az ostrom vihara ott még erősebben zúg, mint a másik három törésnél. Mert a szakadék nagyobb. A feltörekvők is többen vannak.
A bombák százával verik le a mászókat, s oldalt is lőnek rájuk. De nem drága a töröknek semmi élet, mikor annyi van. Csak egyszer be tudjon törni tíz! A nyomában már egymást tolva, óriási folyamként dőlne be az egész had.
Hát ember kell a gátra!
A bombák már egy órája verik vissza a szakadatlanul fölfelé erőlködőket, de mindig marad létra és a létrán ember, s amint a nagy első létra megfeszül a kőben, a kisebb létrákat egymásnak adogatják fel, hogy a felső párkányra akasszák.
- Kapjátok fel a létrát! - kiáltja Gergely.
S a török nagy elképedésére nemhogy szaggatnák a létrát, hanem amint felnyújtogatják, odafenn szépen elkapják és felrántják.
Már valami öt létrát elrántottak tőlük, mikor egy sárgarézbe öltözött török úgy kapcsolja fel a magáét, hogy azonnal rá is nehezedik.
- Húzzátok! - kiállja Gergely.
S belelöki a létra fokai közé a kopjája végét. Feszíti.
- Segítsetek.
A létra híd gyanánt mered el a faltól. A végén lóg a sárgarezes török. A kezében bojtos, hosszú lándzsa. De hogy a levegőbe került, kiejti a pajzsot és lándzsát, s két kézzel kapaszkodik az alsó fokba.
Lóg a levegőben.
Alant a sereg üvöltöz.
Gergely szeretné berántani a törököt. Nincs idő rá. Egy prémes sapkájú aszab szökik fel a másik kis létrán, azzal kell elbánnia.
- Fordítsátok le! - kiáltja a létrát húzó négy legénynek.
S felkapja a kopját: vállon döfi az aszabot. Az aszab egy minutumot ingadozik, miközben a karját végigpirosítja a vére. Aztán hanyatt-homlok zuhan le, s magával sodor valami tízet a feltörekvőkből.
Ezalatt a legények is megfogadják a szót: egyet fordítanak a létrán. A rézpáncélos töröknek választania kell: a karficamodás vagy a levegőben való húszöles repülés között.
Az utóbbit választja.
Egy török dobos, aki cipóforma dobot zörget lenn, valami tízölnyire a faltól, éppen a fejére kapja a rézembert, s vele együtt terül a holtak közé.
De mi ez az ezrek között!
Egy krokodilusbőr pajzs emelkedik futva fölfelé. Alatta a törököt nem lehet látni. A sima pajzson elcsúszik a kopja hegye. A ravasz török bizonyára a sisakja hegyéhez kapcsolta a pajzs közepét. Akármerről szúrják, csak elbillen a pajzs, s levegőt szúr a kopja.
Gergely egy hoppra ott terem.
- Így kell azt!
A vastag végét fordítja előre a kopjának, s végigreccsent vele a krokodilus-törökön. A török fejjel hanyatlik vissza.
S eközben szüntelen hangzik az üvöltés:
- Allahu akbár! Ja kerim! Ja fettah!
Olykor magyarul is:
- Adjátok meg a várat!
- Nesze! - feleli Zoltay.
S rettentő csákányütéssel lyukaszt át pajzsot, sisakot és koponyát.
Ő a falszakadék túlsó végén csak csákánnyal dolgozik.
A fal derékig takarja. A kopjával való munkát a legényeinek engedte át. Ő maga ott áll egy gerendafal fölött, ahova könnyű létrát akasztani, s ahol létra létra mellett áll, és sűrűn nyüzsög fel a fegyveres sokaság.
Egy-két létrát eltöretett, de aztán nagyot kurjant:
- Csak a fejire, fiúk!
S ő maga is legelőbbre állt, hogy személyesen fogadja az érkezőket. A páncélja acélból való. A csákánya nyele olyan hosszú, mint a bot.
- Gyere csak, füstös, gyere, egyem azt a szép bornyúszájú pofádat! - biztat egy fekete képű szerecsent, aki nádból font, könnyű, kerek pajzzsal rúgtat fölfelé, s a pajzs mögül ki-kivillantja a szeme fehérét.
Amint egyölnyire ér, golyóként összeguborodva halad tovább. Az a szándéka, hogy a létra felső fokán hirtelen kirugódva, belevágja a lándzsát Zoltayba, s fenn teremjen az ormon.
Az egri pasaság annak van ígérve, aki elsőül tűzi ki a diadal zászlaját. Tudják ezt a várbeliek is.
Hát szökdécsel fölfelé a fekete párduc. A nyomában egy nagy szakállú dzsebedzsi tajtékzó szájjal üvölti az Allahu akbár-t. Az övszíjában hátul rövid nyelű, lófarkas zászló. A szájában keresztbe illeszti a széles, meztelen jatagánt.
- Allahu akbár! Ja kerim! Ja rahim!
Zoltay lerántja a sisakrostélyt. Éppen jókor. A szerecsen egyenesre rugódva döfi fel a lándzsát, s beletöri a hegyét a sisak álladzógombjába.
Abban a pillanatban rácsattan a csákány, s a szerecsen a létráról a levegőbe dőlve, fejjel hull alá.
Ott a szakállas, aki alatta volt. Annak nem lándzsa van a kezében, hanem láncra kötött, szöges buzogány. A buzogány feje láncon lóg.
Zoltay elkapja a fejét az ütéstől, s úgy vág vissza a csákánnyal, hogy a szakállas török keze eltörik, félrelettyen.
A török darabig fél kézen lógva ordít, de egy második ütés elnémítja. S a nagy test az élőket söpörve gördül le a létrán.
- Tisztelem a prófétádat! - kiáltja utána Zoltay.
A törökkel való beszéd meg van tiltva, de Zoltay a harc hevében megfeledkezik róla. Ő bizony nem bír anélkül harcolni, hogy egy-egy mondással ne kísérje minden ütését. A mellette küzdő legénység hevét nagyban fokozzák a rikkantásai.
- Üsd, fiam, János - kiáltja egynek oldalt -, üsd, mintha tüzes mennykő volnál! Puff! Ez se lesz egri basa!
- Mit vársz! - kiáltja a másiknak. - Talán azt várod, hogy megcsókoljon? Puff! Az apja irgalmát!
Aztán, hogy őeléje tolakodik ismét egy acélinges, turbános gureba, odakiált a mellette állóknak:
- Így tapintsatok rá!
A nyakát találta. A vér fölpreckel a falra, s a gureba oldalt forogva hull lefelé.
- Hullj a pokol fenekéig! - kiáltja utána.
A nap már kisütött, amennyire a várbeli ágyúk füstjétől látható. De olykor, hogy a szellő félrekapja a füstöt, látni, amint vakító csillogással özönlik a sok acélpajzsos, aranygombos, zászlókat hozó ellenség.
Dobó lóháton nyargal egyik ostromlott helyről a másikhoz. Itt ágyút irányoz, amott a sebesülteket hordatja. Tömet, lövést sürget. Kopját, lándzsát hordat oda, ahol a fegyver fogytán van. Biztat, dicsér, korhol. Két apródját minduntalan futtatja az álló sereghez, amellyel Mekcsey a belső várban rendelkezik.
- Száz embert a palotákhoz! Ötvenet a Bolyky-bástyára! Ötvenet az Ókapuhoz!
S a csapatok félórai harc után felváltódnak. Izzadtan, véresen, puskaportól büdösen, de lelkesülten vonulnak be pihenni a vár két kocsmája elé, s dicsekedve beszélik a még nem harcoltaknak a hőstetteiket.
Azok pedig égnek a harci vágytól. Mekcsey titkon maga is dühöng, hogy nem harcolhat, hanem ott kell ácsorognia a vár udvarán, s meg kell elégednie azzal, hogy a Dobó izenetére fel-felmozdít egy-egy csapatot, s biztató szóval látja el őket:
- A haza sorsa van a fegyvereteken!
S azok kipirult arccal, rohanva sietnek a zúgó zivatarba.
Már iszamosak az ostromlétrák a vértől. A létrák körületén bíborszínű a fal. Lent a halottak és haldoklók vonagoló, véres dombok. De lent új meg új ezrek hágnak üvöltve a halottakra. Szólnak a kürtök, ropognak a dobok, harsog a tábori zenekar, s a szakadatlan Allah-üvöltésbe belevegyül fent a harci rikoltás, lent a lóháton nyargalászó jaszaulok parancsosztó kiáltozása, az ágyúbömbölés, a puskadörgés, bombaropogás, paripák nyerítése, haldoklók hörgése, létrák recsegése.
- Gyere, basa, gyere! Püff!...
- Mondd meg a prófétádnak, hogy ezt Zoltay vágta! - hangzik a bástya füstfellegéből egy másik kiáltás.
Állati üvöltés és mozsárdörgés nyomja el a vitéz kiáltásait. De a körülötte nyüzsgő alakok és fegyverek gyors forgása láttatja, hogy a legénység ott keményen dolgozik.
A napot füst homályosítja el. A vár körülete is gomolygó füst, amelyből ki-kitündöklik egy-egy sisakos török hadtest, előbarnállik egy-egy sor puskaport hozott teve, s fel-fellobognak a zászlók és boncsokok.
Az Ókapu bástyájánál váltakozik a legtöbb ember. Pető Gáspár intézkedik ottan. Mázsás kőgolyókkal szaggatja ott a török a falat és palánkot, valahányszor a létrák erdeje megritkul.
A betömött kaput csáklyákkal és ásókkal rontja a török, s az orgona oszlopaiból már hármat kitört.
- Ötszáz! - kiáltja Dobó Kristófnak.
S Kristóf fordítja a lovát: száguld ötszáz emberért.
Ez csaknem az egész tartalék.
Mekcsey fölcsatolja a sisakját, s tizedmagával fut az Ókapunak. Ha betörnek, megkezdődik az ő munkája is: a belső vár védelme.
S a kapu alatt meg a kapu bástyáján úgy hull a török, mint a légy. A toronyból a mi puskásaink szaporán lövöldözve rogyasztják őket halomra. Pető Gáspár mennydörgő szava hangzik minduntalan:
- Utánam, fiúk! Ne hátrálj! Két kézzel, a teremtésit neki!
S ő maga immár derékig véresen üt, vág, hol karddal, hol csákánnyal, hol kopjával.
- Jézus, segíts!
- Allah! Allah!
Mikor meggyérül a létrák népe, vizet! vizet! kiáltozás hangzik mindenfelől.
Az asszonyok ott hordják a vizet a bástya alatt korsókban és fakupákban.
Pető felkap egy fakupát. A sisakrostélyát feltaszítja. Iszik oly mohón, hogy kétfelől patakként csurog a páncéljára a víz; csurog tovább ki a páncélból a könyökén, térdén, sarkain, mint a kútcsőből. De ő nem törődik ezzel dühében és szomjában.
Ahogy leveszi a kupát a szájáról, látja, hogy egy török fenn ugrál a falon. Egyik kezében boncsokot tart. A másikkal vagdal veszettül. S utána fellükken a másik török fej meg a harmadik.
- Haj, az apátok irgalmát!
S berántja a törököt a lába száránál fogva. Lehempereg vele a lépcsőn. Fogja a nyakát, mikor megakaszkodnak. Veri arcba a vaskesztyűs öklével.
Azután újra felugrik. Otthagyja a félig megfojtott törököt a lent forgolódó parasztnépnek. Ő maga visszahamarkodik a bástyára. Üt, vág gyors kézzel egy pillanatban hatfelé is.
- Allahu akbár!
Hemzseg a török a falon. Egy akindzsi már a toronyra is feljutott. Kitűzi a zászlót. Lenn viharos diadalordítás üdvözli a zászlót. Jézus, segíts! No nem leng az ott két percig se. Odarohanó vitézeink a további feltolakodókat agyalják. Egy rozsdás sisakú magyar vitéz már macskaként kúszik az akindzsi után az oromra. Megveti a sarkát egy kőben, s irtózatos csapást mér rá. Levágja a zászlós török karját úgy, hogy a kar a zászlóval együtt hull le a magasból.
- Ki vagy? - üvölti Pető örömmel a fal alatt.
A vitéz megfordul, és büszkén kiáltja vissza:
- Komlósi Antal.
A paloták felől nyargalva jön a kis Balázs apród. A fél feje be van kötve fehér kendővel. De azért csakúgy röpköd, mintha semmi baja se volna.
- A palotánál kiszakadt a tömés! - kiáltja.
- Száz embert! - feleli Dobó.
S míg a fiú Mekcseyhez nyargal, ő maga előrehajoltan száguld a palotákhoz.
A török kiszakította a tömést. A gerendák úgy állnak ki a falból, mint a sült halból a gerinc. A falon mászó török nép sűrűsége: mint a veres hangyáké. Dobó felugrik a fal tetejére. Egy török fejét kettéhasítja. Egyet lábbal rúg vissza le. És lekiált:
- Döntsétek ki a gerendát!
Addig befelé húzták csáklyákkal. Dobó szavára kifelé lódítják egyszerre.
A gerendák magukkal söprik létrástól az üvöltő pogányokat. Nagy lyuk tátong utána a falon. Mindegy: egy-két öllel feljebb vagy lejjebb, küzdeni kell a feltolakodók ellen.
A magyar zászlót leüti egy golyó a falról. Kihull a törökök közé. Íme, mire jó a nagy falszakadék: egy magyar katona kiugrik rajta, szembecsap egy törököt, s beragadja a zászlót, mielőtt hozzávághatnának.
- Látlak, fiam, Török László! - kiáltja örömmel Dobó.
Ágyúgolyó csap a falba, s kőporral veti tele a katonák szemét. Dobó előtt egy testes kis ember hanyatlik a falhoz, s dől el a fal hosszában. A sisak leesik a fejéről, s Dobó lábához gurul.
Dobó kitörli a szemét, s ránéz: András fekszik ott, az egri bíró. Kezében görcsösen szorítja a kardot. S a nyakából, mintha kioldódott nyakkendője volna, hosszú vonalban fut a vére.
De ím, mind a két apródja fut az Ókapu felől. Egy pillantás az Ókapu tornyára: ott leng a lófarkas török zászló, egy, kettő, öt, tíz is.
És a torony résein befelé ropog a puska. A janicsárok meg kívülről másszák a tornyot. Nagy, lengő, piros zászlót visz az egyik a foga között, hogy a torony ormára kitűzze.
A vár belsejében rémület morajlik át. A vár körül százezer török diadalüvöltése reszketteti meg a levegőt.
- Allah! Ja kerim!
A magyar arcok elsápadnak.
Dobó lóra ugrik, s a templombástyára nyargal. Az ágyúkat a torony derekának irányozza. S míg a janicsárok, valami háromszázan, diadallal rajzanak a tornyon, három ágyút egyszerre eldördít.
A torony meginog. Nagy robbanással ledől. A mészpor fellegként csap fel az omladékból, s a kövekből csordul a török vér, mint szüreti sajtóból a bor.
A többi, aki betolongott a kapun meg a falakon, ez égszakadás-földindulásra rémülten fordít hátat, s nem telik belé öt perc, üresek ott az ostromlétrák.
Csak a holtak és haldoklók véres sokasága borítja kívül-belül az Ókaput és a környékét.
Délfelé a többi helyeken is megszűnik lassankint a harc. Ezrével hever a kormos-véres holt és sebesült török a falak alatt, s a levegő reszket a sebesültek szüntelen hangzó ej vá! és meded! kiáltozásától. Mint a birkabőgés.
A jaszauloknak nincs semmi hatalmuk többé, hogy aznapon rábírják a katonaságot a további ostromlásra.
De a vár piaca is tele van sebesültekkel.
A borbélyok és asszonyok ott forgolódnak valamennyien vizes tállal, gyolccsal, tépéssel, timsóval és árnikával a sebesültek körül.
Akinek keze vagy lába van ellőve, azt kapják először munkába. Bekötik úgy, ahogy tudják. A többinek egyelőre meg kell elégednie azzal, hogy az asszonyok mossák a sebüket. Nagyobb rész némán állja a szenvedést, s várja, míg sorra kerül. De némelyek keservesen nyögnek.
- Istenem, Istenem - sírja egy fiatal katona, Arany Mihály nevű egri puskás -, a fél szemem kilőtték.
S véres arcára szorítja égett szélű inge ujját.
Pető ott ül egy parasztszűrrel letakart szalmaszéken a többi között. A lábikráján akkora a seb, hogy tócsába gyűlik a szék alatt a vére.
- Ne óbégass, Miska! - kiált a katonára. - Inkább fél szemmel élj az egri várban, mintsem hogy két szemmel akasszon fel a török!
S a fogát összeszorítva állja, hogy a borbély árnikával mossa az iszonyú sebet a lábán.
A holtak ott hevernek már rendben a templom ajtajában. Véresek, rongyosak, kormosak, mozdulatlanok.
Dobó leszáll a lováról, és leveszi a sisakját, úgy megy végig könnyes szemmel köztük.
Az egri bíró is ott fekszik. Ősz haja be van pirosodva vérrel. Portól lepett, fekete csizmáján is látszik egy lövés vérfoltja. A két fia ott térdel mellette.
A katonák egy része ott ül füstösen, rongyosan, izzadtan, véresen a piacon. A két zászlótartó kétfelől.
Dobó odaszól Balázs apródnak:
- Hozd ide a város lobogóját!
S a város kék-vörös zászlóját leszakítja a nyeléről, s ráteríti az egri bíróra - szemfedőnek.