Egri csillagok/1. rész
1
A patakban két gyermek fürdik: egy fiú meg egy leány. Nem illik tán, hogy együtt fürödnek, de ők ezt nem tudják: a fiú alig hétesztendős, a leány két évvel fiatalabb.
Az erdőben jártak, patakra találtak. A nap tüzesen sütött. A víz tetszett nekik.
Először csak a lábukat mártogatták bele, azután beleereszkedtek térdig. Gergelynek megvizesedett a gatyácskája, hát ledobta. Aztán az ingét is ledobta. Egyszer csak ott lubickol meztelenen mind a kettő.
Fürödhetnek: nem látja ott őket senki. A pécsi út jó messze van oda, s az erdő végtelen. Ha valaki meglátná őket, lenne is nemulass! Mert a fiúcska csak hagyján - az nem úrfi; de a leányka az a tekintetes Cecey Péter úr leánykája - kisasszony -, és úgy illant el hazulról, hogy senki se látta.
Még így csupaszon is látszik rajta, hogy úrileány: kövér, mint a galamb, és fehér, mint a tej. Ahogy ugrándozik a vízben, a két kis szöszke hajfonat ide-oda röppen a hátán.
- Derdő - mondja a fiúnak -, uttyunk.
A Gergőnek nevezett, soványka, barna fiú háttal fordul. A leányka belekapaszkodik a nyakába. Gergő megindul a part felé, a leányka meg a víz színén lebeg és rugódozik.
Azonban hogy a parthoz érnek, Gergő belefogódzik a kákabokor zöld üstökébe, és aggodalmasan néz körül.
- Jaj, a szürke!
Kilép a vízből, és ide-oda futkos, vizsgálódik a fák között.
- Várjon, Vicuska - kiáltja a leánynak -, várjon, mindjárt jövök!
S azon meztelenen elnyargal.
Néhány perc múlva egy vén, szürke lovon tér vissza. A ló fején hitvány madzag kötőfék. Össze volt az kötve a lábával, de eloldozódott.
A gyerek szótlanul csapkodja a lovat egy somfagallyal. Az arca sápadt. Hogy visszaérkezik a fürdőhelyre, a lónak a nyakába kapaszkodik, s lecsúszik, leugrik róla.
- Bújjunk el! - mondja dideregve. - Bújjunk el! Törököt láttam.
A lovat egy-két rántással fához köti. Felkapkodja a földről a ruháját. S fut a két meztelen kisgyerek egy galagonyabokornak. Megbújnak, meglapulnak a bokor mögött az avarban.
Abban az időben nem volt ritkaság a török az utakon. S te, kedves olvasóm, aki azt gondolod, hogy az a két gyerek most, ezen a nyáron fürdött a patakban, bizony csalódol. Hol van már az a két gyerek, hol? És hol vannak mindazok az emberek, akik ebben a könyvben eléd jönnek, mozognak, cselekszenek és beszélnek? Por az mind!
Hát csak tedd félre az idei kalendáriumot, tisztelt olvasóm, és vedd elő gondolatban az 1533-it. Annak az évnek a májusában élsz te mostan, s vagy János király az urad, vagy a török, vagy I. Ferdinánd.
Az a kis falu, ahova a két gyermek való, a Mecsek egy völgyében rejtőzködik. Valami harminc vályogház meg egy nagy kőház mindössze. Az ablakok olajos vászonból vannak minden házon. Az úri házon is. De máskülönben olyan házak, mint a mostaniak. A kis falut sűrű fák lombozzák körül, s a lakók azt gondolják, hogy a török sohase talál oda. Hogy is találna? Az út meredek, szekérnyom nincs. Torony sincs. Az emberek élnek, halnak a kis rejtekfaluban, mint az erdei bogarak.
A Gergő gyerek apja valamikor kovács volt Pécsett, de már meghalt. Az asszony Keresztesfalvára húzódott az apjával, egy ősz, öreg paraszttal, aki harcolt még a Dózsa György lázadásában. Azért is kapott menedéket a falu uránál, Ceceynél.
Az öreg néha átment az erdőn Pécsre, hogy kolduljon. Abból éltek télen is, amit az öreg koldult. Az uraság házából is csöppent olykor az asztalukra.
Hát azon a napon is a városból jött meg az öreg.
- Legeltesd meg a szürkét - mondotta az unokájának -, nem evett szegény reggel óta semmit.
Így indult ki Gergő a lóval az erdőbe. Útközben, ahogy elment az uraság háza mellett, a kis Éva kibújt a kertajtón, és könyörgött neki:
- Derdő, Derdő, hadd menjek veled!
Gergő nem merte azt mondani a kisasszonynak, hogy maradjon odahaza. Leszállt a lóról, és vezette Évát, amerre az kívánt menni. Éva arra kívánt menni, amerre a pillangók. A pillangók befelé röpültek az erdőnek, hát ők is arra futottak. Végre, hogy a patakot meglátták, Gergő fűre bocsátotta a lovat. Így kerültek ők az erdei patakba és a patakból a galagonyabokor mögé.
Lapulnak. Reszketnek a töröktől.
És a félelmük nem árnyéktól való. Egynéhány perc múlva ropogás hallatszik a harasztban, és mindjárt rá egy strucctollas, fehér török süveg meg egy barna lófej jelenik meg a fák alatt.
A török ide-oda forgatja a fejét. Ránéz a szürkére. A maga sötét pej kis lovát kantáron vezeti.
Most már látni, hogy a török csontos arcú, barna ember. A vállán diószínbarna köpönyeg. A fején tornyos, fehér süveg. A fél szeme be van kötve fehér kendővel. A másik szeme immáron a fa mellé kötött szürkét vizsgálja. Nem tetszik neki, az látszik az arca fintorgásán. De azért eloldja.
Jobban tetszene neki a gyerek, akit a lovon látott. A gyerek jobban kél, mint a ló. A konstantinápolyi rabvásáron háromszor annyit is adnak érte. De a gyerek nincsen sehol.
A török megnézi egynéhány fának a hátát, és felvizsgálódik a lombokra is.
Azután magyar szóval kiált:
- Hol vagy, fiúcska? Gyere elő, kis pajtás! Fügét adok! Gyere csak elő!
A gyerek nem jelentkezik.
- Gyere elő, te! Ne félj, nem bántalak! Nem jössz? Ha nem jössz, elviszem a lovadat!
És csakugyan összefogja egy kézbe a két ló vezetékét, és viszi magával el a fák között.
A két gyerek némán és sápadtan hallgatta eddig a törököt. A fügekínálás nem oldotta fel őket a rémület dermedtségéből. Sokkal többször hallották otthon a vigyen el a török szidást meg a hajmeresztő török meséket, hogysem akármiféle édesgetésre előbátorodtak volna. Hanem mikor azt mondta a török, hogy elviszi a szürkét, a Gergő gyerek megmozdult. Ránézett Évicára, mintha tőle várna tanácsot, s olyan arccal nézett rá, mint akinek tüske szúrja a talpát.
A szürkét viszik! Mit szólnak otthon, ha ő a szürke nélkül tér vissza?
A kis Éva mindezekre a gondolatokra nem felelt. Holtszínnel kucorgott mellette. Nagy, kék szeme megnedvesült a rémülettől.
Azonban a szürke ment. Gergő hallotta a lépéseit. Nagy, lomha lépései vannak a szürkének. A száraz haraszt egyenletesen csörög a lába alatt. Hát viszi a török, csakugyan viszi!
- A szürke... - hebegi Gergő síróra torzult szájjal.
És fölemeli a fejét.
Megy a szürke, megy. Csörög az erdei haraszt a lába alatt.
De most már elfeledkezik Gergő az egész világról: fölugrik, és utánairamodik azon csupaszon a szürkének.
- Bácsi - kiáltja reszketve -, török bácsi!
A török megáll, és elvigyorodik.
Jaj de csúnya ember! Úgy vigyorog, mintha harapni akarna!
- Bácsi, a szürke - rebegi sírva Gergő -, a szürke a miénk...
És megáll vagy húszlépésnyire.
- Gyere hát, ha a tietek - feleli a török -, nesze.
Azzal elveti a kezéből a szürke kantárszárát.
A gyerek most már csak a szürkét látja. Ahogy a szürke nagy lomhán megindul, odaszökik, és megfogja a kantárt.
Ebben a pillanatban ő is fogva van. A török nagy, erős ujjai átkapcsolják gyönge kis meztelen karját, s ő felrepül a másik lóra, a pejre, annak a nyergébe.
Gergő sivalkodik.
- Csitt! - mondja a török, előkapva a dákosát.
Gergő azonban tovább kiabál:
- Vicuska! Vicuska!
A török arra fordítja a fejét, amerre a fiú. Keze a tőrön.
Persze amint a másik kis meztelen gyerek fölemelkedik a fűből, visszadugja a dákost, és elmosolyodik.
- Gyere, gyere - mondja -, nem bántalak.
S megindul a két lóval a leányka felé.
Gergő le akar ereszkedni a lóról. Gergő hátán nagyot csattan a török tenyere. Gergő tehát bőg, és ültön marad, a török meg ott hagyja a két lovat, és fut a kislány után.
A szegény kis Vica menekülne mostan, de aprók a lábak, és magas a fű. Elbukik. Csakhamar ott rugódozik és sivalkodik a török ölében.
- Csitt! - szól a török, rácsapva a gömbölyűjére -, csitt, mert mindjárt megeszlek, ha el nem hallgatsz! Ham-ham!
A kislány elhallgat. Csak a szívecskéje ver, mint a marokba fogott verébé.
Azonban hogy a lovakhoz érnek, újra kiszakad belőle a sikoltás:
- Apuska! Apa!
Mert a kétségbeesés azt gondolja, hogy elhallatszik a kiáltása minden messzeségre.
A Gergő gyerek is bőg. Az öklét a szemén forgatva sírja:
- Hazamegyek, haza akarok menni!
- Hallgass, rongyos fattyú - rivall rá a török -, mindjárt kétfelé hasítlak!
És fenyegetően rázza az öklét Gergőre.
A két gyerek elhallgat. A leányka szinte ájult rémületében. Gergő csöndesen picsogva ül a pej hátán.
És mennek.
Kiérnek az erdőből. A Gergő gyerek látja, hogy a Mecsek útján fölfelé szekerező török nép tarkállik. Lovas akindzsik, gyalog aszabok, tarka öltözetű szabadkatonák. Virgonc kis lovakon ülve szállingóznak hazafelé.
Az a csoport, amelyik előttük megy, valami tíz megrakott kocsit és szekeret kísér. A szekereken fehér ágynemű, szekrények, ágyfák, hordók, vadbőrök, gabonás zsákok rendetlen összevisszaságban. A szekerek mellett megláncolt lábú, hátrakötött kezű, bús rabok ballagnak.
A mi janicsárunknak három szekere és hét rabja van. Öten vannak még kék nadrágos, piros csizmás, fehér süveges janicsárok, három pedig prémes sapkájú, nagy dárdájú aszab. A félszeműnek porral lepett, fehér strucctoll leng a süvege elejétől hátrahajoltan, csaknem a háta közepéig.
Míg bent időzött az erdőben, a három szekér félreállott oldalt az út szélén, és helyet engedett a többi hazavonulónak.
A janicsárok nevetve fogadják a két gyereket meg a szürkét.
Mit locsognak törökül, azt Gergő nem érti. Róluk beszélnek meg a lóról, az látszik rajtuk. Mikor őrá néznek meg Vicuskára, nevetnek. Mikor a lóra néznek, úgy integetnek, mint mikor valaki legyet kerget.
A török feldobja a két gyereket a kocsira, az ágynemű tetejére. Egy pufók hajadon ül ott, megláncolt lábú rableány, arra bízza őket. Azután egy szennyes zsákot old meg az egyik sapkás török, és mindenféle ruhát húzkod ki belőle. De az mind gyermekruha. Van közte kis szoknya, kis szűr, pitykés mellény, sapka, kalap, kis csizmák. A török előválaszt két kis inget meg egy kis szűrt, és feldobja a szekérre.
- Öltöztesd fel őket - mondja a félszemű a leánynak.
A leány körülbelül tizenhét éves. Parasztleány. Ahogy öltözteti a gyerekeket, megöleli és megcsókolja őket.
- Hogy hívnak, angyalkám?
- Vicuska.
- Hát téged, lelkecském?
- Gergő.
- Ne sírjatok, kedves. Velem lesztek.
- De én haza akarok menni - sírja Gergely.
- Én is - sírja a leányka.
A rableány magához öleli őket mind a két kezével.
- Majd hazavezet a jó Isten, csak ne sírjatok.
2
A falubeli kutyák mérges csaholással ugrálnak körül egy fehér szakállú és nagy hajú zarándokot. Le is húznák róla a csuhát bizonyára, ha nagy, keresztes végű botjával vitézül nem hadonászna maga körül.
Eleinte az út közepén ment, de hogy a nagy, bozontos kutyák mindegyre szaporodtak, óvatosan nekihátrált egy L alakban megszögellő sövénynek, és a hátát abban megvetve várta, hogy valaki előjön, és megszabadítja az ostromtól.
Azonban akik elő is jöttek a nagy ugatásra, azoknak a szeme a faluba vágtató öt magyar vitézre fordul. Egy piros köpenyeges, szőke dalia lovagol elöl. Darutoll a süvegén. Előtte a nyergen keresztbe fektetett puska. Könnyű, meggyszín zekéje alól páncéling csillog. Mögötte négy másik vitéz. Hogy beérkeznek a faluba, jobbra-balra forgatják a fejüket, mintha valami csoda volna annak a falunak minden háza.
A Cecey kapuja előtt egy dárdás parasztember ült. Kövön ült, és szunyókált. A robogásra fölhorkant az álmából. Sietve kitárta a kapu másik szárnyát is, és a lovagok beugrattak a hídon át az udvarra.
Cecey ott gubbaszkodott a szérű árnyékán, mint valami vén sas. Néhány jobbágya nyírt ott birkát. A kezükben olló, az oldalukon kard. Ilyen világ volt akkor Magyarországon!
Cecey meglátta a vitézeket. Fölkelt, és eléjük baktatott. Furcsa járása volt az öregúrnak: az egyik lába nem hajlott térdben, a másik nem hajlott bokában. De hogy is hajlott volna, mikor fából volt mind a kettő. És a jobb keze is hiányzott: a vászonzeke ujja csak lötyögött a csuklóján.
A darutollas vitéz leugrott a lóról, és a lova kantárát az egyik közvitéznek dobta. Ceceyhez sietett.
- Dobó István vagyok - mondotta a süvegét levéve, bokáját összeütve.
Hosszú, csontos legény, de csupa erő minden mozdulata. S a szeme hegyesen néző, erős szürke szem.
Cecey hátradugta a kezét.
- Kinek a hadában szolgálsz?
- Most a Török Bálintéban.
- Eszerint Ferdinánd híve vagy. Isten hozott, ecsém.
S kezet nyújtott neki. Egy pillantással végignézte a paripáját, másik pillantással a kardját.
- Hát mi szél hordoz erre?
- Mink bizony, bátyám, Palotáról jövünk.
- A Móré várából?
- Nem a Móré vára az már.
- Hát?
- Most éppen senkié. Meg várnak se vár az már, hanem kőhalom.
Az öreg falábú elbámult.
- Lerontottátok?
- Földig.
- Hála Istennek. No, gyere be a hűvösre, öcsém, ide a tornác alá. Nézd csak, anyjuk, vendégünk érkezett.
- Lerontottátok! - kiáltott újból elbámulva.
A kis, kövér úriasszony ott forgott már a tornácon: asztalt igazított az árnyékra egy cseléddel. A másik cseléd meg nyitotta már a pinceajtót.
- Hogy is hívnak, öcsém, Bodó vagy Dobó?
- Dobó István.
- Dobó Pista - szólt Cecey, bemutatva az ifjút a feleségének.
Aztán intézkedett, hogy a katonák is bort és ennivalót kapjanak, s egyben a papért is futtatott.
- Mielőtt leülnénk, bátyám - mondotta Dobó -, meg kell kérdeznem, hogy nincs-e itt Móré. Mert én őt keresem.
- Nem láttam a gézengúz haramiáját. De ne is lássam, csak az akasztófán.
Dobó a fejét csóválta.
- Akkor rossz nyomon járunk.
Aztán vizet kért.
- Hát várj, mindjárt hozzák a bort - mondotta Cecey.
- Vizet iszok, ha szomjazok - felelte Dobó.
S fölfogta a nagy csöcsös korsót, és a szájához emelte.
- Megengedi, bátyám, hogy estig itt pihenjek? - kérdezte a víz után szakadó, jóízű sóhajtással.
- De el sem eresztelek egynéhány napig! Hova gondolsz!
- Köszönöm. Nincs most farsang. Este továbbmegyünk. Hanem a vasingemet szeretném letenni. Kutya meleg ez ilyen időben, ha csupa lyukból varrták is.
Míg Dobó a szobában vetkeződött, beérkezett a kapun a zarándok is.
- Te a baráttól jössz! - szólalt rá Cecey, a fejét fölemelve.
- Attól - felelte bámulva a zarándok. - Honnan tetszik tudni?
- Nem boszorkányságból, elhiheted. A szakállad borzzsírtól fehér, azt az első szempillantással megösmertem.
- Igaz - felelte az ember.
- Ebből látom, hogy messziről jössz hozzám.
- Az is igaz.
- Nekem pedig messze földről nemigen izenget más, csak a sajóládi gvárdián, aki atyámfia.
- Dejszen nem gvárdián az már régen, hanem a király barátja.
- Azt is tudom, üsse meg a mennykő a gazdájával együtt. Hogy hívnak?
- Varsányi Imrének.
- Hány esztendős vagy?
- Harminc.
- No, hát lássuk: mi hírt hoztál?
A zarándok leült a földre, és a csuhája bélését bontogatta.
- Istentelen melegség van erre - dünnyögött jókedvűen. - Oszt annyi a török, mint a légy.
- A barátnak köszönhetjük, meg a királyodnak. No, hova a pokolba varrtad úgy azt a levelet?
Varsányi elővonta végre a kis, vörös pecsétes levelet, és átadta.
- Adjatok enni-innivalót ennek az embernek, meg szállást is - szólt Cecey a feleségének.
És feltörte a pecsétet. Kibontotta a levelet.
- Az - szólt a levélbe belehunyorítva -, a barát írása. Tiszta, mint a nyomtatás, de igen apró. Én ugyan el nem olvasom.
A zarándok beljebb ült a diófának az árnyékában.
- Bizonyosan jót írt pedig - mondotta. - Mert nem noszított, hogy siessek. Mikor nagy pöcsétes levelet küld, mindig sietnem kell. Ez csak olyan kis pöcsétes; nem ország dolga.
S hogy ily bölcsen megkülönböztette a leveleket, elégedett arccal húzott egyet az eléje tett boros fazékból.
Az asszony is a kezébe vette a levelet. Nézte alul, felül, s nézte a széttöredezett pecsétet. A zarándokhoz fordult:
- Egészséges a Gyuri bácsi?
A zarándok sajtot evett. Nagyot nyelt.
- Nem beteg az soha.
Egy bikafejű, vállas és erős, vén pap fordult be a kapun. A jövevény felállott, és kezet akart neki csókolni.
- Pápista vagy, vagy újhitű? - kérdezte a pap.
És mellközépig érő fehér szakállát simogatta, hogy a zarándok kezet ne csókolhasson.
- Pápista vagyok - felelte a zarándok.
A pap akkor elfogadta a kézcsókot.
Bementek a szobába. Ott a pap az ablakhoz állott, és magyarul olvasta a deák levelet:
- Kedves sógorom...
Különös, tompa hangja volt a papnak. A mássalhangzókat csak sejteni lehetett a beszédében. De azért akik megszokták, értették a beszédét.
Folytatta:
- és kedves Juliska! Istentől jó egészséget és zavartalan életet kívánok mindnyájatoknak. Továbbá arról értesültem, hogy ott a ti vidékteken napról napra dúl hol Móré, hol a török, és hogy már csak a földhöz tapadt jobbágyság marad meg a helyén: aki teheti, fut, ki a Felvidékre, ki pediglen által a némethez. Hát ti, ha még életben vagytok, szerelmesim, és ha még ott vagytok Keresztesen, ti is mentsétek magatokat. Beszéltem őfelségével, hogy térítse meg a károtokat.
- Ne olvasd tovább - pattant fel Cecey -, ebnek kell eb kegyelme!
- Csöndesen, kedvesem - csillapította az asszony. - György okos, György tudja, hogy mi Zápolyától nem fogadunk el semmit: hallgassa végig kegyelmed a levelet.
A pap összeráncolta bozontos szemöldökét, és tovább olvasott:
- A király ugyan nem adhatja vissza Sásodot, de van egy falu Nagyvárad közelében...
- Hagyd abba, hagyd abba, Bálint! - szólt Cecey a haragtól kitüzesedve.
- Már más következik - felelt a pap.
És olvasott tovább:
- De ha már úgy beléd csontosodott volna az iránta való gyűlölség...
- Belém, belém - kiáltotta az asztalra csapva Cecey -, sem ezen, sem a másvilágon! Vagy ha ottan, hát ott is csak fegyverrel!
A pap tovább olvasott:
- Itt Budán az én kis házam üresen áll, és mi nemsokára Nagyváradra költözünk. Csak egy íjgyártó lakik benne az alsóházban. A felházi három szoba üres.
- Nem kell! - kiáltott Cecey fölkelve. - A Zápolya pénzén vetted, barát! Dűljön össze, ha belemegyek!
- Tudod is te, hogy azon vette! - szólt a pap bosszúsan. - Hátha örökség?
De Cecey már nem hallgatott rájuk. Dühösen kiektett-baktatott a szobából, és végigkopogott a tornácon.
A zarándok ott falatozott a tornác végén, a diófa alatt. Megállott előtte haragos peckesen.
- Mondd meg a barátnak, hogy tisztelem: amit írt, annyi, mintha nem írt volna semmit se.
- Hát nem viszek levelet?
- Nem.
Azzal tovább-baktatott, ki a szérűre. Föl és alá topogott a napon. Olykor jobbra-balra csapkodott a botjával a levegőben, és haragosan mormogta:
- A fejem még nem fa!
A parasztok buzgóbban nyírták a birkát.
A kutyák is távolabb húzódtak. Még a ház is mintha lejjebb csúszott volna a parton.
Az asszony a pappal a tornácon állott. A pap a vállát vonogatta.
- És ha nem örökség is - mondotta -, munkájából való szerzeménye a barátnak. Annak adja, akinek akarja. Hát Péternek adja. Akkor aztán Cecey-ház, és nem parancsol benne a király se.
Dobó kilépett a szobából. Az asszony bemutatta őt a papnak. Cecey is visszatért, és ráhörkent a papra:
- Te pap, te megfordultál! Te még utóbb beszegődsz Jánoshoz zászlótartónak.
- Te meg vénségedre leteszed a magyar nevet! - mordult vissza a pap.
- Te beállsz hóhérnak! - rikácsolt Cecey
- Te meg németnek! - bőszült fel a pap.
- Hóhér!
- Német!
- Sintér!
- Hazaáruló!
A két ősz ember szinte kék volt már a dühtől, ahogy egymásra ordítozott. Dobó csak azt várta már, hogy mikor kell őket széjjelválasztania.
- Ne veszekedjenek, az Isten áldja meg kegyelmeteket - mondotta nyugtalanul -, vagy inkább vesszenek össze a törökkel.
- Nem érted te ezt, öcsém - felelt Cecey a székre zöttyenve -, ennek a papnak a nyelvét vágatta le Szapolyai, nekem meg a jobb kezemet. Hát nem bolond ez, hogy a maradék nyelvével Szapolyait védi?
- Ha csak az én ellenségem volna - felelt a pap is megcsöndesült hangon -, régen megbocsátottam volna neki. De azért még így is azt mondom, hogy inkább ő legyen az ura a magyarnak, hogysem a német.
- De biz inkább a német, mintsem hogy a török! - kiáltott ismét Cecey.
Dobó közbeszólt, hogy a két ember megint össze ne horgoljon:
- Jónak egyik se jó, az igaz. Várnunk kell valameddig, hogy állít-e a német erőt a török ellen. Meg hogy csakugyan el akarja-e János adni az országot a töröknek.
- Eladta az már, öcsém, régen!
- Nem hiszem - felelte Dobó -, neki sohase kellett a török, neki csak a korona kellett.
Az asszony egy tál rántott csirkét tett az asztalra. Az illatos, piros sült csirke láttára eltűnt a méreg vörössége a két öreg arcáról.
- Hej, mikor olyan fiatal voltam, mint te, öcsém... - mondotta Cecey jókedvvel. - Hány esztendős vagy?
- Harmincegy - felelte Dobó -, bizony maholnap engemet se mond senki fiatalnak.
- Míg az ember meg nem házasodik, mindig fiatal. De hogy a manóba is nem házasodtál meg?
- Nem értem rá - felelte Dobó. - Én, bátyám, gyerekkorom óta mindig hadban vagyok.
- Hát így jó. Így él a magyar világ eleje óta. Azt hiszed tán, hogy én táncolásban sántultam meg mind a két lábamra? Én bizony, öcsém, Kinizsivel kezdtem. Mátyás király engem a nevemről szólított. Aztán végeztem Dózsával, aki, elhidd nekem, a hősök hőse volt.
Fölvette a színig töltött ónpoharat, és szólt jókedvűen:
- Isten szeresse a magyart, és téged, öcsém, kiválóképpen. Adjon győzelmet a kardodnak. Szép lány feleséget jó magadnak. Tudsz-e sakkozni?
- Nem tudok - felelte Dobó, elmosolyodva ezen a gondolatszökemlésen.
És kiürítette a poharát. Jó erős veresbor volt. Gondolta magában: most már értem, mitől olyan mérges ez a két öregúr.
- No, nem is leszel akkor jó hadvezér - mondotta Cecey.
- Nem, ha keletiesen harcolnánk: sereg sereg ellen. Mink csak magyarosan harcolunk: ember ember ellen. Erre pedig a sakktábla nem tanít.
- Eszerint mégis tudsz.
- Nem, csak éppen ismerem a játékot.
- Nohát, ha majd tudsz, másképpen ítélsz róla. Egyórai sakkban, öcsém, átéli az ember egy igazi csatának minden forgását, minden tüzét.
- Kegyelmetek talán mindig sakkoznak itthon?
- Mink? Soha. Két tüzes embernek nem szabad összeülnie sakkra. Ha sakkoznánk, összevesznénk rajta. Márpedig, öcsém, mink együtt tollasodtunk fel az öreggel, együtt éltünk, együtt harcoltunk.
- Együtt is fogunk meghalni - fejezte be a pap bólogatva.
S a két öreg barátságosan nézett egymásra, és összekoccintotta a poharát.
- De nini - szólt Cecey a bajuszát megtörülve -, mégis derék ember az a Ferdinánd, hogy azt a róka Mórét kiugratta a várából.
- Nemcsak Ferdinánd. A két király közösen. Kettejük hada volt. Sokallták már a gazságait, mert utóbb már a sírokat is felforgatta.
- De mégiscsak Ferdinánd küzdött jobban ellene.
- Nem: inkább János. Ferdinánd csak Török Bálintnak izent, hogy segítsen Jánosnak, meg ötven bányászt küldött.
- Faldöntésre?
- Arra. Török had is volt velünk valamelyes.
- Persze, a János zászlaja alatt.
- Az alatt, hogy vinné el az ördög az ilyen segítséget! Mindig rabolva mennek hazafelé.
- Azok a disznó akindzsik!
- Azok.
- Könnyen elbántatok avval a várral?
- Nem mondhatnám. Kemény falakból épült az. Faldöntő ágyút nem hozott egyik fél se. A sugárágyú meg mit ér?
- Jártam ottan - szólalt meg a pap -, sziklavár az, nem palánk. Hát nem adták meg a várat?
- Nem. Neki kellett állítanunk az ötven bányászt a sziklának. Nagy és nehéz munkájuk volt, mondhatom. A csákányok szikrát hánytak a kövön, és a vasrudak egy-egy lökésre alig egyujjnyit vertek a sziklaoldalba. De végre is sok kéznek még a kő is enged.
- Felrobbantottátok?
- Először is beizentünk Mórénak, hogy az akna tele van már porral. Akkor azt izente vissza, hogy várjunk reggelig. Vártunk. Mit tett azalatt a gonosz róka? Összehítta a vár népét, és biztatta őket, hogy csak tartsák a várat keményen, ő kioson, és elfut segítségért. - Jó - felelték azok -, de mi a biztosíték, hogy vissza is térsz? - Itt marad mind a két gyermekem - felelte a lator - és minden arany-, ezüstmarhám, mit kívántok többet? - És leereszkedett a kötélen a vár faláról. Elillant. Mink persze a nagy sötétségben nem láttuk. Mikor aztán a nap fölkelt, és se fehér zászló, se követ, se kapunyitás, felrobbantottuk az aknákat. Nem hallatszott ide? Hegyeket rázó dördülés volt. A falak ott leomlottak. Mink meg be a várba! A vitézeink olyan dühösek voltak, hogy Mórénak minden emberét leöldösték.
- A gyerekeit is?
- Azokat nem. Egy nagy boltozatban találtuk meg őket. Szép két kis barna fiú. Azóta ott vannak János királynál.
- Hát ti most Mórét keresitek?
- Csak egyet kanyarodtunk erre Móréért ezzel a négy emberemmel. Mert útközben egy csősszel beszéltünk, akinek a pincéjében hált. Azt mondta, hogy erre, Pécs felé tartott.
- Te Magda - szólt hátrafordulva az asszony az udvaron súroló cselédnek -, merre van Vicuska?
- Nem láttam - feleli a leány. - Ebéd után a kertben játszott.
- Szaladj csak, keresd meg!
- Az én kisleányom - magyarázta Cecey Dobónak. - Vénségemre ajándékozott meg az Isten vele. Majd meglátod, milyen kis Tündér Ilona.
- Fia nincsen, bátyám?
- Nincsen - felelte szomorúan Cecey. - Hiszen ha fiam volna, öcsém, még a kezem is kinőne, mint a ráké.
Azonban a gyerek nincsen. A nagy beszélgetésben, levélolvasásban mindenki megfeledkezett a kis Vicáról. A leánycselédeknek dehogyis volt rá gondjuk. Mind ott talált dolgot az udvaron. A vitézek a bajuszukat pödörgették. A lányok a szoknyájukat hedergették. Úgy mulattak, mintha valamennyi vitéz mind leánynézőbe jött volna Ceceyhez.
Csakhamar tűvé tesznek mindent a ház körül. Megkutatnak minden bokrot, minden játszóhelyet a faluban. Hol van Kató néne? Ő vigyázott rája. Meglehet, hogy elaludt, s azalatt kiment a faluból a gyerek. Ki látta? Senki se látta. Egy fiúcska a kert mögött beszélt vele délután. Ki ment el a kert mögött délután? Senki, csak a Gergő gyerek. Az öregapja lovát vitte fűre. De hát hol a Gergő? Az sincs sehol. Bizonyosan kiment a lóval az erdőbe. Ó, gyermeki meggondolatlanság! Hányszor megmondták neki, hogy a szedresen túl ne menjen a lóval!
Összekutatták a falu körül az erdőt. Már Dobóék is segítenek. Megnéznek minden fát, minden cserjét, árkot, völgyet és bozótot. A Gergely anyja is jajgatva keresett. Az öreg Katóra ráakadtak az erdőben. Az is keresett már régen, s rekedtté kiabálta a torkát azóta.
Végre estefelé az egyik cseléd megáll, és nagyot kiált:
- Megvannak!
- No, hál’ istennek! Hol vannak?
- A ruhájuk itt van!
A ruhájuk, bizony csak a ruhájuk: a patyolatingecske, piros karmazsincipőcske, sárga tafotaszoknyácska, meg a Gergő gyerek inge, gatyája, kalapja. Látszik, hogy fürödtek. A patak partján csakugyan ott a nyomuk a puha fövényben. A nagyobbik láb, amelyiknek széjjel vannak nyílva az ujjai, az a Gergő gyereké. A kisebbik lábnyom a Vicuskáé.
Bizonyosan belefulladtak valahol a vízbe.
3
- Az én nevem Margit. Szólítsatok csak Margit néninek - mondta a kocsin ülő rab leány. - Mesélek nektek. Sok mesét tudok. Hova valók vagytok, édeseim?
- A faluba - felelte könnyes szemmel Gergő.
- A paluba - felelte a kisleány is.
- Melyik faluba?
- Itt az erdőbe van.
- De mi a neve annak a falunak?
- A neve? A nevét nem tudom.
Kövér képű leány volt a magát Margitnak nevező, és mindig csókra álló szájú. Az arca itt-ott szeplős, és a nyakán kék üvegből való gyöngyöt viselt. A törökök egy Somogy megyei pusztáról ragadták magukkal.
A gyerekek feleletére elgondolkodott, aztán rongyokból bábut kötött Vicuskának.
- Ez lesz a Vicuska babája. Sárga a kendője, piros a szoknyája. Öltöztetjük, ringatgatjuk, táncoltatjuk, altatgatjuk.
Halad a rabkocsi csendesen.
A kocsi mellett egy széles mellű parasztlegény ballag, meg egy ragyás cigány. A cigányon sokszorosan foltozott kék nadrág és ugyanolyan dolmány van. A dolmánya belső zsebéből egy fasíp tölcsére áll ki. A kocsi másik oldalán egy fekete tógás pap vánszorog, meg egy nagy arcú parasztember, aki lehet már negyvenesztendős. A pap fiatalabb. Széles arcú, magas ember. Se szakálla, se bajusza, de még szemöldöke sincsen. És vörös, mint a cékla. Csak a két szeme bogara fekete. Őt bizony ezelőtt egynéhány nappal forró vízzel öntözgették a törökök, hogy adja elő a temploma kincseit.
Voltak is az ő templomának kincsei!
Hát mondom: mindezek rabok, szegények. A lábukon lánc. A kezük - kinek elöl, kinek hátul - szintén vasban. A legény a cigánnyal, a pap a paraszttal össze is van láncolva. A legény mezítláb. A bilincsét a lábán rongyokkal bélelte körül.
A rongyok már véresek.
- Álljunk meg - könyörgött hátrafordulva olykor -, hadd igazítsam meg a bilincsemet.
A janicsárok azonban rá se hederítettek. Törökül fecsegtek egymással, és legfeljebb csak egy bosszús tekintet volt a feleletük.
Gergelynek rátapadt a szeme a legényre. Milyen nagy a keze! És milyen veres lajbi van rajta! Nem fél. Ha a két keze nem volna hátraláncolva, tán mind elfutna tőle a török.
A legény csakugyan nem félt. Fölemelte a fejét, és ráordított a mellette lovagló, görbe hátú törökre:
- A tűz emésszen meg benneteket, pogány farkasok!
- Gáspár, Gáspár - szólott le Margit a kocsi tetejéről -, viselje békén a sorsát, amint csak lehet. A nap, látja, már nyugvóra hajlik, meg kell állaniuk.
Ahogy erre megtörülgette a szemét, a két gyerek is sírva fakadt.
- Haza akarok menni! - bömbölte Gergely.
- Apához! - sírta a kis Éva.
A törökök csakugyan megállottak. Leszálltak a lóról, és korsót vettek elő. Mosogatták a kezüket, lábukat, arcukat. Aztán letérdeltek egyenes sorban napkelet felé. Megcsókolták a földet, és imádkoztak.
Ezalatt csend volt.
A leány lemászott a kocsiról, és az inge széléből rongyot hasított. Körültekerte vele a legény lábát, s úgy tolta vissza jóságos vigyázattal a bilincseket.
- Áldjon meg az Isten, Margit - mondotta sóhajtva a legény.
- Az éjjelre, ha lehet, teszünk rá útilaput, Gáspár.
És sírásra fancsalodott az arca. Minden órában sírt egynéhány percet, de mindjárt dalolt is utána a gyerekeknek. Mert mikor ő sírt, azok is sírtak.
- Hej, de ihes vágyok - fakadt szóra a cigány, ahogy ott ült mellettük a porban. - Három kenyeret megennék egymágám, meg két oldal salonnát.
A kocsis - szintén láncolt lábú rab legény - elmosolyodott a cigány sóhajtására.
- Magam is éhes vagyok - felelte a törökökre megvetően pillantva -, de főzök is estére olyan paprikás húst, hogy mind nekünk marad.
- Hát te vágy á sákács?
A te szóra megrándult a kocsisnak a szemöldöke. De aztán mégis felelt:
- Csak este. Nappal rabolnak ezek maguknak ebédet is.
- Hát mióta solgáls á kontyos uráknál?
- Három napja.
- Nem lehetne elfistelegni váláhogy?
- Nem, ezektől soha. Nézd, milyen csizma van a lábamon.
Felvonta a lábát az ülésből. Nehéz, vastag láncok csördültek föl vele.
- De hátha ma nem főzsöl? - tűnődött aggódva a cigány.
- Bizonyosan főzök. Tegnap olyat főztem nekik, hogy úgy nyalták utána a szájukat, mint a kutyák.
- Bárcsak én is nyalhatnám már a sájamat. De már nem is tudnám, hogy van sájam, ha néha nem besélnék.
- Bort is raboltak délben. Itt van a saroglyában.
- Nem isik a terek, te!
- Dejszen nem török ez egy se, mikor bort lát.
- Na, akkor nekem innepem ván - ujjongott a cigány -, olyan nótát pikulázsok nekik, hogy még táncra is kerekednek tűle.
A félszemű janicsár az imádság végeztével nem indította meg a kocsikat. A hegytetőről már látszott a völgyben az esti szürkületbe befátyolozott város. Az magyar fészek. Darazsak laknak benne.
A törökök tanakodtak. Aztán a félszemű janicsár odaszólt a kocsisnak:
- Utánam! Be az erdőbe!
És bevitték a kocsikat, szekereket, jól be, valami öt percig tartó menéssel az erdőbe.
A nap eközben elsüllyedt a fák között. Az erdőre homály borult. A tiszta égen előtündökölt az első csillag.
A törökök egy alkalmas tisztáson kipányvázták a lovakat. A pap kezét feloldotta a janicsár, és rákiáltott:
- Tüzet raksz!
- Én azst jabban értem! - rikkant fel a cigány. - Nagyságos méltóságos terek úr, csókolom kezsit-lábát, hadd rakjak én tüzset, nekem azs a mesterségem!
- Hallgass! - böffent rája a török.
Három asszonyt is elszabadítottak, hogy segítsenek a tűz készítésében. Az asszonyok aztán a pappal harasztot és száraz ágat szedtek a közeli fák alatt. Acéllal, taplóval csakhamar tüzet gerjesztettek.
A kocsist is felszabadították az ülésről.
- Olyat, mint tegnap - mondta neki a félszemű török.
- Meglesz - felelte a kocsis.
Vizet tett fel egy nagy vaskondérban a tűzre, s hogy a pap a cigánnyal hamarosan megnyúzta az ürüt, értő kézzel aprózta bele a kondérba. Hullott a húsra vereshagyma is, meg paprika bőven, s bizonyára aprított volna burgonyát is a lébe, de ezt főképpen azért nem cselekedte, mert nem volt burgonyája. Tudták is abban az időben, mi a burgonya! Az urak ugyan már nagy ritkaságképpen kóstolgatták, de neve még nem volt. Csak ebéd után tették asztalra nagyuraknál csemegének.
A tűz körül valami húsz különféle török heveredett le. A kocsikat, szekereket kerítéskörbe állították. A lovakat kipányvázták kívül a szekereken.
A rabokat összehajtották egy csoportba. Tizennégyen voltak összesen: kilenc férfi meg öt nő, a két kisgyereket is beleszámítva. Csak eldűltek szegények a gyepen. Némelyikük mindjárt el is aludt.
A kis Vica is aludt már az ágynemű tetején. Fejét a Margit ölébe nyugasztva álmodott, és jobbjával a mellecskéjén tartotta hitvány kis bábuját. Gergő mellettük hasalt. A tenyerébe hajtotta az arcát, és álmosan nézett a törökökre. A félszemű janicsár rájuk pillantott néha. Ott hagyta őket a leánnyal a kocsi tetején.
A tűz magas lánggal égett. A törökök ölték a bárányt, a tyúkot, a libát. A rabok buzgón dolgoztak az étel elkészítésén, s alig negyedóra múlva már javában rotyogott az üstökben és kondérokban a hús, és pirultak a combok a nyárson. A török egy tarhonyás zsákocskát oldott meg.
Az erdei levegőbe étvágyindító ételszag vegyült.
4
Egy óra nem telt belé, s az András kocsis olyan pofont kapott, hogy két ölet repült a kalapja.
- Hogy a hetedik pokol emésszen el - ordított rá a félszemű janicsár -, mennyi paprikát tettél ebbe az ételbe?!
A paprikás a raboknak került, a cigánynak nem csekély örömére. Maguk a törökök a nyárson sült cobákokat osztották meg maguk között.
A hordók eközben csapot kaptak. Bögrékben és tülkökben itták a törökök a magyar bort. A cigány fölkelt. Megtörülte a száját a kezébe, a kezét meg a nadrágjába, aztán így csicsergett:
- Nagyságos, méltóságos Gyamarzsák úr, csókolom kezsit-lábát, hadd pikulázzsak egyet a tistelt vendégség eremére!
A Gyomorzsáknak nevezett félszemű - valójában Jumurdzsák - megfordult, és gúnyosan sunyorított:
- Idekukorikolnád a magyart, ugye?
A cigány kedvetlenül kutyorodott vissza az evők közé, és a fakanalat elgondolkodva forgatta.
A törökök is ettek, ittak. Közben csereberéltek, osztozkodtak is. Egy lelógó bajuszú, komor akindzsi kis vasszekrényt vett le a kocsiról. Fölfeszítették. Aranypénz, gyűrűk, fülbevalók dőltek ki belőle.
Osztozkodtak a tűz mellett.
Gergő álmos volt, de nem tudta levenni a szemét az ő törökjéről. Félelmetes, különös arc volt neki az a csupa bőr fej. Mert ahogy a süvegét letette, egybeolvadt a feje csupaszsága az arcának a csupaszságával. És furcsán nevetett. A foga ínye is kilátszott, mikor nevetett.
Vastag szarvasbőr övet húzott elő a dolmánya alól, hogy a pénzt megosztották. Az öv már duzzadt volt a pénztől. A török fölkelt, és a szekerek mögé ment, ahol a lovak legeltek.
Gergőnek rajta állt a tekintete. Látta, hogy a török hogyan húz ki hátul egy fapecket, és hogyan rakosgatja bele egy kis nyíláson át a pénzét a nyeregkápába.
- Hát te mért nem eszel? - szólt a pap Gáspárnak.
A legény a csoport szélén ült, és komoran nézett maga elé.
- Nem kell - felelte.
Kis idő múlva odaszólt a papnak:
- Ha tisztelendő uram elvégezte, egy kis beszédem volna, ha meghallgat.
A pap letette a fakanalat, és odacsörömbékelt Gáspár mellé.
- Hát mi kell, fiam?
- Tisztelendő uram - szólott a legény sötéten -, gyóntasson meg engem.
- Minek?
- Annak - felelte a legény -, hogy tisztán menjek a másvilágra.
- Messze vagy még te attól, Gáspár.
- Nem olyan messze, mint gondolja.
Pillantást vetett a törökök felé, s folytatta:
- Mikor elvégezik a vacsorát a rabok, idejön az a török, aki engemet megfogott. Idejön, hogy a kezünkre zárja a békót. Hát én azt megölöm.
- Ne tedd azt, fiam.
- Márpedig én megteszem, tisztelendő uram. Mikor idejön, elkapom az egyik kését, és beleszúrom! Bele a hasába a kutyának! Hát csak gyóntasson meg engem.
- Fiam - mondotta nyugodtan a pap -, én nem gyóntathatlak meg, mert én lutheránus vagyok.
- Újhitű?
- A neve új hit, fiam, de valójában ez az igazi régi hit, amit a názáreti Jézus ránk hagyott. Mink nem gyóntatunk, csak gyónunk. Mink azt tartjuk, hogy az Isten látja a lelkünket. De minek veszejtenéd el magadat? Látod, itt még magyar földön vagyunk, és Pécs itt van alattunk. Már sokszor megtörtént, hogy a magyar rabokat megszabadították.
- És ha nem szabadítanak meg?
- Isten jósága elkísérhet az utunkon. Van olyan ember nem egy, akit ott a török földön ér el az Isten szerencséje. Rabláncon megy oda, és úrrá válik ottan. Aztán csak hazakerül. Gyere, fiam, egyél. Az evés megcsillapít.
A legény komoran nézett maga elé.
A pap újból megszólalt:
- Minek hívtál, ha nem hallgatsz reám?
A legény erre fölkelt, és odavánszorgott a többi közé.
A rabok többnyire fiatal és erős emberek. A nők között van egy kis sovány, rongyos cigányasszony is. Annak a keze-lába cigány szokás szerint börzsönnyel van bepirosítva, de még a haja is.
Időnkint hátraveti a fejét, mert a haja a szemébe lóg. És gyakorta szól cigány nyelven Sárközivel, a ragyás cigánnyal.
- Talán a feleséged? - kérdezik a rabok.
- Nem - feleli a cigány -, eddig még egyszer se volt a.
- Hát mit beszélgettek cigányul?
- Ast mondja ezs azs asszony, hogy ha a tűzs mellé erestenék, megmandaná a jevendőnket.
- A jövendő Isten kezében van - szólt rájuk a pap. - Ne cselekedjetek az ő nevében semmi komédiát!
A férfiak között két idős ember is ült. Az egyik egy sebhelyes arcú, szótalan, úrforma ember, akiről nem lehetett tudni, hogy úr-e vagy cigány, mert semmi kérdésre sem válaszolt. Az az ember égettpuskapor-szagot hordozott magával. A másik a terebélyes arcú paraszt, aki a pappal volt egybeláncolva. Mindig mereven néz, mintha csudálkozna, és úgy lógatja a fejét, mintha a feje sokkal nehezebb volna, mint más ember fiáé. Az igaz, hogy nagy is a feje.
A rabok, ahogy ott ették a paprikás ürühúst, csöndesen beszélgettek.
A szabaduláson kezdték persze, hogy hogyan lehetne a törököktől megszabadulni.
- Sehogyan - szólt röviden a nagy fejű paraszt.
Lenyelte a kanál húst, és folytatta:
- Én tudom. Én már kiszolgáltam egy rabságot.
- Konstantinápolyban? - kérdezték egyszerre hárman is.
- Ott - felelte a paraszt, mélyen belemártva a kanalát a vaskondérba -, tíz esztendeig söpörtem én a török földet.
- És hogyan szabadult meg?
- Hogyan? Hát ingyen. A Jézus palástja alatt. Egyszer felhoztak Belgrádba. Onnan szöktem meg: átúsztam a Dunát.
- És milyen az a rabság? - kérdezte egy tizenhat éves, savószemű legény.
- Bizony, öcsém - felelte búsan a paraszt -, nem sok tyúk múlt ki miattam a világból.
- Gazdagnál szolgált-e? - kérdezte egy hang a kocsi alól.
- Magánál a császárnál!
- A császárnál? Mi volt kend a császárnál?
- Főtisztogató.
- Micsoda főtisztogató? Hát mit tisztogatott kend?
- Az istállóját.
- Hát az asszonyokkal hogy bánnak? - kérdezte egy fekete hajú menyecske.
Az ember vállat vont:
- Amelyitek fiatal, ott is csak asszony, csakhogy török asszony. De jobbára csak cseléd.
- Verik az asszonyt is?
- Kit hogyan.
A pap fölkelt.
- Eszerint kend ösmeri az utat?
- Bár ne ösmerném - felelte az ember.
A pap föltette az egyik lábát a kerékagyra, és a tűz odasugárzó világosságánál a szemét hegyezve nézte a lába szárára lakatolt széles, sima vasat.
Apró karcolások látszottak azon. Valami rab följegyzései voltak: egy hosszú út szenvedései húsz szóban.
A pap olvasta a szavakat:
- Nándorfejérvártól Hizarlik egy nap. Aztán Baratina.
- Nem - felelte az ember -, öt állomás is van addig.
- Eszerint ez az öt kereszt öt állomást jelent. Tehát öt állomás. Aztán következik Alopnica.
Az ember bólintott.
- Aztán Nis.
- Az már Rácország - sóhajtott az ember, s a térdét átfonta. - Ott kezdik vetni a rézkását.
- Rézkását? - csudálkozott az egyik asszony.
Az ember nem felelt.
A pap tovább olvasta a bilincs karcolásait:
- Azután következik Kuri-Kezme.
- Ott sok a korpió-férög.
- Sárkövi.
- Ott három malom őröl. Apadjon el a vize!
- Czaribród.
- Ott engem igen megvertek.
- Miért? - kérdezték egyszerre hatan is.
- Mert eltörtem a lábam vasát.
- Dragomán - olvasta a pap tovább.
- Az már Bologárország - szólt az ember -, onnan érkezünk Zsófiába. Ott sok a torony. Nagy város. Égjen porrá!
A pap folytatta:
- Iktimán.
Az ember bólintott.
- Kapiderven.
- Ott havas vagyon. Nyáron is hó födi a hegyeket.
- Pozarki vagy micsoda.
- Az, az, Pozárki, hogy a főd nyelje el! Sok a szúnyog benne.
- Filippe.
- Az is város. Dűljön össze!
- Kaladán.
- Ott egy cimborámat eladták. Döghalál eméssze el őket!
- Uzonkova.
- Sok gyümölcsöskert. Jó hely.
- Harmanli.
- Ott egy török úr megvette Dávidka Antalt.
- Musztafa-basa-Köpri.
- Kőhíd van ott jókora. Szakadjon össze!
- Drinápoly.
- Nagy büdös város. Ott láttam egy élőfánkot.
- Mi az? - kérdezték a rabok valamennyien.
- Az - felelte a paraszt - akkora nagy, eleven barom, mint ez a rakott szekér, de még ennél is nagyobb; oszt csupasz, mint a bihal. Az orra meg akkora, hogy úgy bánik vele, mint más állat a farkával: mikor a legyek kénozzák, végiglődörgeti a derekán.
- Corli.
- Onnan kezdve möglátjuk a tengört.
A rabok sóhajtottak. Némelyek a tenyerükbe hajtották az arcukat; mások könnyes szemmel bámultak maguk elé.
5
A sebhelyes arcú, puskaporszagú ember megszólalt. - Atyámfiai - mondta halk, érdes hangon , ha meg tudnátok engem szabadítani, én valamennyiőtöket kiváltanálak.
A rabok ránéztek.
Az ember visszapillantott a törökökre, s folytatta még halkabban:
- Én úr vagyok. Van váram kettő; van pénzem, van katonaságom.
A rabságot élt paraszt vállat vont.
- Akkor úgyis megszabadulhat, mert kiváltják.
- Mi a neve, bátyám? - kérdezte a pap.
- Rab a nevem - felelt a sebhelyes arcú kedvetlenül.
S fölkelt. Sántikálva ment néhány lépést a török felé. Aztán leült, és figyelemmel vizsgálta a tűztől megvilágított arcokat.
- Nem is úr ez - szólt az egyik rab -, hanem valami cigány, talán éppen hóhér.
Gergő összeborzadt a hóhér szóra. Tekintete arra tapadt. Gyerekésszel úgy értette, hogy valósággal cigány-hóhér.
- Hiszen csak vasfű volna! - szólalt meg a feltört lábú Gáspár a kerék mellett.
A rabok csöndes és szomorú elmélázással ültek. Gáspár folytatta:
- A vasfű az olyan fű, hogy lehull tőle a bilincs.
A janicsárok között nagy örömordítás támadt. Az egyik hordóban aszúbort találtak. Azon ujjongtak. A hordót odagurították a tűz közelébe, és szürcsölgetve, csemcsegetve itták.
- Éljen Magyarország! - kiáltott Jumurdzsák, a rabok felé emelve kupáját. - Éljen Magyarország, hogy ihasson a török, ameddig meg nem hal!
- Honnan tudsz te magyarul? - kérdezte a sebhelyes arcú úr, aki előbb Rabnak nevezte magát.
- Mi közöd benne? - felelte félvállról Jumurdzsák.
Már akkor csillagos, holdas volt az ég. Cserebogarak brummogtak a harmatos falombok körül.
A rabok már jobbra-balra elfeküdtek a fűben, és álomban keresték tovább a szabadulást. A pap is aludt. A karja a feje alatt. Bizonyosan vánkoson szokott aludni. A cigány hanyatt fekve aludt, a kezét a mellén összekulcsoltan, s a két lábát Y-ként szétvetetten. Valamennyien mélyen aludtak. Csak Gáspár sóhajtott fel még egyszer álmos-panaszosan:
- Nem látom én többet szép Eger városát!
Gergő is szundikált már. Elszundikált azonképp, ahogy naptól égett, finom kis orcáját a tenyerében tartotta; csak éppen hogy a feje lejjebb süllyedt, a dunyha kihajló csücskére.
S már el is aludt volna teljesen, ha a Cecey névre ki nem nyílik magától a füle kis ajtója.
A cigány-hóhér rekedt hangja mondta ezt a nevet, és az ő törökje ismételte.
Ott beszélgettek a kocsi mellett.
- Nála van a Dózsa kincse, bizonyosan tudom - bizonygatta a magyar.
- És miféle kincsek azok?
- Aranykelyhek, aranykupák, gyémántos-gyöngyös karperecek, nyakláncok, násfák. Minden, ami urak kincse szokott lenni. Ha ugyan be nem olvasztották rudakba. De akkor meg a rudakat találjuk nála.
- Itt az erdő alján?
- Itt. Azért is vonult félre a világtól.
- Fegyvere is van?
- Gyönyörű ezüstmívű kardok és páncélok. Lehet, hogy az egész padlása tele van. A szobájában tudom, hogy van valami hat nagy vasasláda. Azokban lehet a legértékesebb holmi.
- Cecey... Sohasem hallottam ezt a nevet.
- Mert nem hadakozik már. Ő volt Dózsának a kincstartója.
A török a fejét rázta.
- Kevesen vagyunk - mondotta elgondolkozva. - Itt kell maradnunk holnap estig. Össze kell várnunk egy jó csapatot.
- Minek oda annyi ember? Ha sokan vagytok, sokfelé kell osztozkodnotok. Öregember az már. És fából van keze-lába.
- Mikor jártál ott legutoljára?
- Esztendeje lehet.
- Esztendő sok idő. Jobb, ha többen megyünk. Ha igaz, amit beszélsz, elbocsátalak, sőt meg is jutalmazlak. Ha nem igaz, fölakasztatlak a Cecey kapujára.
A török visszatért a tűzhöz, és bizonyosan a rab beszédét mondta el ottan, mert a katonák figyelemmel hallgatták.
Gergőnek elnehezült a feje. Elaludt. De csupa irtózatot álmodott. Azt álmodta végül, hogy a törökök kivont karddal futkosnak a falujukban, megfogják az anyját, és kést szúrnak a mellébe.
Megrezzent és fölébredt.
Éji homály és fülemiledal mindenfelé. Száz fülemile! Ezer fülemile! Mintha a világnak minden fülemiléje abba az erdőbe szállott volna, hogy gyönyörűséget daloljon a rabok álmába!
Gergő fölnéz az égre. Szakadozott felhők. Itt-ott átragyog egy-egy csillag. Egy helyen a hold fehér sarlója átlóg a felhőn.
A tüzet a fa alatt már elborította a hamu. Csak középen vöröslik még egy ökölnyi parázs. A janicsárok ott hevernek szanaszéjjel a fűben, a tűz körül.
Jumurdzsák is ott hever. A feje alatt valami tarisznya; mellette valami kupa vagy bögre, nem lehet jól látni a homályban.
Haza kéne menni. Ez volt Gergőnek az első gondolata.
Nem szabad. Ez volt a másik.
Körülnézett. Csupa alvók. Ha ő átszökhetne köztük! De át kell szöknie, másképpen nem kerülhetnek vissza a faluba.
A kis Éva mellette aludt. Megrázta gyöngéden, és a fülébe súgta:
- Vicuska! Vicuska!
Évica fölébredt.
- Gyerünk haza - susogta Gergő.
Vicuskának egy pillanatra elgörbült a szája, de mindjárt vissza is igazította, és felült. Bámulva nézett Gergőre, mint a kismacska, mikor idegent lát. Majd az ölében heverő bábura fordult a tekintete, fölvette, és azt nézte kismacskás nézéssel.
- Gyerünk - mondotta Gergő.
Lemászott a kocsi külső oldalán, és leemelte a kislányt is.
Egy aszab ott ült éppen a kocsi mellett. Dárdája az ölében. Feje a kerékagyon. A csutora mellette.
Aludt az úgy, hogy akár az egész tábor elmehetett volna annak az egy keréknek a híján, amelyhez támaszkodott.
Gergő kézen fogta a kis Vicát, és vonta maga után.
Azonban ahogy a lovakat megpillantotta, megállott.
- A szürke... - rebegte. - A szürkét is haza kell vinnünk.
Azonban a szürke össze volt kötve a kis török lóval. A békót csak ki tudta nyitni Gergő valahogyan, de már a két kötőfék eloldozása lehetetlen volt az ő tudományának.
- A fene látott ilyet! - morogta a csomóra.
Bosszúságában sírva vakarta a fejét.
Próbálta újra meg újra, a fogával is. De csak nem bírta a csomót eloldani. Végre is megfogta a szürkét, és vezette.
Őr a lovak mellett is volt. De az is aludt. Ülve aludt, háttal egy görbe fára ráereszkedve. Tátott szájjal hortyogott. Gergő majdnem rávezette a két lovat.
A fűben elveszett a lovak lépésének a hangja. Mentek, mint az árnyék. Sem a szekereken belül, sem a szekereken kívül nem ébredt rájuk senki.
Egy alkalmas fatörzsöknél megállította Gergő a szürkét, és felmászott a hátára.
- Üljön fel maga is - szólt a kisleánynak.
Azonban a kis Éva nem tudott a törzsökre felmászni. Gergőnek újra le kellett szállania. Föl kellett segítenie a kis Évát először a törzsökre, aztán meg a ló hátára.
Ültek egymás mellett a szürkén. Elöl Gergely, mögötte a kis Éva. A kisleány még mindig tartogatta a piros szoknyás bábut. Az eszükbe se jutott, hogy a leányka a másik lovon üljön a nyeregbe. Az nem az övék. Évica belekapaszkodott a fiú vállába. A fiú megrántotta a kantárt, s a szürke megindult, ki az erdőből: vonta, vitte magával a török lovat is.
Csakhamar rajta voltak az úton. A szürke ott már ismerte a járást. Ballagott lomhán és álmosan.
Az út elhagyott volt. A hold csak homályosan világította meg. A fák fekete óriásokként álltak az út mellett. Gergő nem félt tőlük. Magyar fák azok mind.
6
A faluban azon éjjel nem aludt senki. Sötétedésig keresték a gyermekeket. Másnap virradóra hagyták, hogy átkutatják végig a patakot. Csak a vitézek tértek nyugalomra.
Bálint pap ott maradt Ceceynél, és vigasztalgatta a vigasztalhatatlan házaspárt.
Az asszony olyan volt, mint az őrült. Jajveszékelt, ájuldozott.
A falábú ember csak a fejét rázta a pap vigasztalására, s keserűen kiáltotta:
- Nincs Isten!
- Van! - kiáltotta vissza a pap.
- Nincs! - ismételte Cecey.
- Van!
- Nincs!
A pap egyet nyelt, aztán enyhére változott hangon folytatta:
- Amit az Isten ad, el is veheti; és amit elvesz, vissza is adhatja.
A vén nyomorék ember gyermekként zokogott.
A pap csak hajnal felé búcsúzott el tőlük.
Ahogy kilépett az ajtón, a zarándok fölemelkedik a tornácra vetett gyékényágyról.
- Tisztelendő uram - mondja halkan.
- Mit akarsz, atyámfia?
- Nem vízbe vesztek azok.
- Hát? Mit tudsz róluk?
- Azt, hogy a törökök vitték el őket.
A pap majdnem a falnak esett.
- Honnan tudod?
- Ahogy én is ott jártam a keresőkkel a patak partján, hát egy vakondtúráson láttam a töröknek a lába nyomát.
- Török lába nyomát?
- Sarkatlan csizmanyom volt. A magyarnak nincsen olyan.
- Hátha bocskornyom volt?
- Azon nincs sarkantyú. Jó az én szemem: török nyom volt. Meg a török lónak is ott a lába nyoma. Azt már csak tetszik tudni, hogy a török patkó milyen?
- Hát mért nem szóltál?
- Meggondoltam, hogy nem szólok. Ki tudja, hogy a török merre vitte őket? Szétszaladt volna az egész falu. Aztán mi haszna lett volna? A török sok, és mind fegyveres.
A pap meredező szemmel járt föl és alá. Egyszer az ajtónak lépett, de megállapodott, mielőtt a kilincsre tette volna a kezét. S megint visszatért.
- Igazat beszélsz - mondotta, a tenyerét a homlokára szorítva. - De hát mit cselekedjünk?
- Tegye azt, amit én - felelt vállat vonva Varsányi -, hallgasson.
- Borzasztó! Borzasztó!
- Az utakat járja a török most mindenfelé. Merre mentek volna? Keletnek? Nyugatnak? Csak verekedés meg halál lett volna belőle.
- Inkább haltak volna meg ők is! - szólt a pap fájdalmasan.
- Isten tudja, hol jártak már akkor azok, mikor mi utánuk kereskedtünk.
A pap búsan állott a tornácon. Keleten az ég halvány rózsaszínre vált. Hajnalodott.
A faluban ekkor nagy kiáltás hangzik:
- Emberek! Emberek! Megjöttek!
A pap figyel. Mi az?
A távolban mozgolódás. Összekeveredett kiáltozások. Néhány perc múlva dörömbölés a nagykapun:
- Eresszenek be! Nyissák ki! Megjöttek a gyermekek!
A pap berohant a házba:
- Van Isten, Péter! Kelj fel, mert van Isten.
A két gyermek ott várt a kapu előtt. Ültek a szürkén, álmosan és haloványan.
7
Az udvarra becsődült az egész falu: valami ötven ember és ugyanannyi asszony. Némelyik asszony csak éppen hogy szoknyát vetett magára; a férfiak is süveg nélkül, ahogy a kiáltozásra kifutottak.
Kapkodták a Gergő gyereket kézről kézre, meg Vicuskát; ahol érhették, ott csókolták.
- Gergő mától fogva az én fiam - mondotta Cecey, a kezét a fiú fejére téve.
A fiú anyja mezítláb, egy alsószoknyában, odaborult a Cecey lábához.
Dobó csodálkozó szemmel nézte a kis parasztfiút, aki lovat hozott a töröktől.
- Bátyám - szólt előlépve -, adja ide nekem ezt a gyereket. Hadd vigyem magammal a Felföldre. Vitézt nevelek belőle.
S fölemelte Gergőt.
- Szeretnél-e vitéz lenni, fiam?
- Szeretnék - felelte ragyogó szemmel a gyerek.
- Lovad már van - mondotta Dobó -, kardot is szerzünk a töröktől.
- Hát az enyim az a ló?
A kis török lovat ott futtatták, dicsérgették a Dobó vitézei az udvar tisztásán.
- Persze hogy a tiéd - felelte Dobó. - Hadban szerezted.
- Akkor a pénz is a miénk - szólt büszkén a gyerek.
- Micsoda pénz, te?
- Aki a nyeregbe van.
Leoldják a szép bársonynyerget. Rázzák. Zörög. Megtalálják a csaptatót a kápán, hát csak úgy dől az aranyeső a fájából.
- Tyű, kuttyázom adtát - kiált bámulva Cecey -, most már nem én fogadlak fiamnak, hanem te fogadj apádnak. Szedd össze, asszony! - kiáltott a gyereknek az anyjára.
A fiú anyja káprázó szemmel nézte a földre pergő aranyakat.
- Az enyim? - dadogta hol Ceceyre, hol Dobóra, hol a papra nézve.
- A tiéd - mondotta a pap. - Az Isten adta a fiadnak.
Az asszony a kötényét fogná. Nincs rajta. Egy ember odaadja neki a süvegét. Szedi az asszony az aranyat reszkető kézzel.
A fia nézi. Egyszerre csak megszólal:
- Jól eltegye, édesanyám, mert holnap idejönnek.
- Kik jönnek ide? - hörkent rá Cecey.
- A törökök.
- A törökök?
A fiú rábiccent:
- Hallottam, mikor a török mondta a hóhérnak.
- A hóhérnak?
- Cigány-hóhérnak. Egy csúnya ember.
- Hogy ide jönnek?
- Hogy ide jönnek, és az úr kincsét elveszik.
Ezt mondva rámutatott Ceceyre.
- Az én kincseimet? - szólt Cecey bámulva. - Megőrültél? Hát van énnekem kincsem?
A gyerek vállat vont.
- A vasasládákat is mondták, hogy hat van.
- Ez komoly sor - szólalt meg Dobó. - Gyerünk be a szobába.
Kézen fogta a gyermeket, és bevezette.
Kivallatják, kiszednek belőle mindent, amit a gyermek elméje megjegyzett.
- Sebhelyes arcú, barna ember. Milyen az a sebhely?
- A szájától a füléig egy vörös barázda.
Dobó felpattan a székéről.
- Móré!
- Hát ki is volna más! Meg akar szökni a zsivány, azért vezeti rám a törököt.
- De hát ismeri az itt a járást?
- Járt itt valami hat éve. Összeforgattak nálam mindent. Ötvennégy forintomat elvitték, meg a feleségem kis aranykeresztjét, meg hét tehenemet.
Dobó haragosan topogott fel és alá a szobában.
- Hány embere van, bátyám, fegyverforgató?
- Talán negyven mindössze. Azok is többnyire vének.
- Kevés - feleli Dobó. - Mi van ide legközelebb? Pécs, ugye? De ott Szerecsen János az úr, János-párti; minekünk ellenségünk.
- Futnunk kell, futnunk! - kiáltja elkeseredetten Cecey. - De hová fussunk?
- Az egész falu csak nem futhat el tán! Hogy hagynák itt a falut? Ej, mindegy. Mikor arról van szó, hogy a török ellen védekezzünk, csak magyar a magyar, akármilyen párti!
S kiment.
- Lóra, fiúk! - hangzott a kiáltása az udvarról.
- Megyek, Cecey uram, Szerecsenhez. Addig is dolgozzanak. Minden háztetőt locsoljanak meg csurgásig. A falu népe szedje össze, ami marhája van, és gyűljenek ide az udvarra. A kerítés mellé köveket rakjunk meg hordókat. Kasza, csákány vasvilla legyen az asszonyok kezében is! Két óra múlva visszatérek.
Felült a lovára, és elrobogott a vitézeivel.
8
A Cecey háza kőfallal kerített, nagy, négyszögletű telken épült. De a kőfal alig embernyi magasságú, és bizony már romladozott.
Az udvarra már délelőtt behurcolkodott az egész falu. Az ágynemű- és bútorhalmok között tehenek, kecskék és disznók futkostak, ludak gágogtak, kacsák bukdácsoltak, és tyúkok szaladgáltak. Egy ember kardokat, késeket és kaszákat köszörült a fészer mellett. A pap rengeteg szélességű, rozsdás kardot kötött fel, és az udvar közepén vagy hatot vágott a levegőbe. Próbálta az öreg, hogy érti-e még.
Egynéhány asszony meg üstökben ételt főzött az udvar sarkán.
Ceceynek valami hat egérrágta nyílszerszáma volt a padláson. Szétosztotta azoknak az öregeknek, akik vele a Dózsa-háborúban harcoltak.
Déltájban visszaérkezett Dobó. Mindössze harminc zsoldost hozott magával, de a falubeliek így is örömkiáltásokkal fogadták.
Dobó körüljárta az udvart. Itt-ott felhágókat, állványokat rakatott, köveket szedetett. Aztán magához szólította a falu fegyvereseit, szám szerint ötvenegy embert, és csoportokban a kerítésre osztotta őket.
Ő maga tíz jó puskással a kapu mellett helyezkedett el az állványon.
A falu két bejárójához két kürtöst küldött. Azoknak kell jelenteniük az ellenség megérkezését.
Nem kellett estig várakozniuk.
Délután három óra tájban megharsant a kürt a falu keleti bejáróján, és néhány perc múlva vágtatást tért vissza mind a két katona.
- Mind itt vagyunk? - kérdezte Cecey.
Csak a Gergely anyja hiányzott. A szegény asszony meg volt zavarodva az aranytól. Egyre azt ásta, dugdosta. Ceceynél nem merte hagyni, mert attól tartott, hogy a török elveszi.
- Mármost mindegy - szólt Cecey a sisakját föltéve. - Be a kaput! Zsákot, követ mögé! Csak annyi rést hagyjatok, amennyin egy lovas beférhet.
A katonák ezalatt odaérkeztek.
- Jönnek! - kiáltotta az egyik messziről.
- Sokan? - kérdezte Dobó.
- A fáktól nem lehetett látni, csak az elejét.
- Hát eredj vissza - dobbant rá Dobó haragosan -, aztán nézd meg, hogy hányan jönnek! Szaladni akkor is ráérsz, ha kergetnek.
A pécsi zsoldos elvörösödve fordult meg a lovával, és visszavágtatott az ellenség felé.
- Hát ilyen katonák vagytok ti? - kérdezte Dobó az egyik közelében álló pécsi zsoldost.
- Dehogyis - felelte az röstelkedve. - Ez csak a minap állott közibénk. Szabólegény volt. Nem próbált ez még harcot.
Néhány perc múlva megint robogott vissza a szabó, s a nyomában valami tizenöt piros sapkás akindzsi.
Most már csakugyan kergették.
- Nyissátok ki a kaput - mondotta Dobó.
És a puskásainak is szólott:
- Lőjetek!
A tíz puskás célzott. A lövések ropogva dördültek el. A törökök közül egy janicsár lefordult a lováról, és beleesett az árokba. A többi visszahőkölt.
Megfordultak, és visszaügettek.
A szabó benyargalt a nyitott kapun.
- Hát hányan vannak? - kérdezte Dobó mosolyogva.
- Ezren - felelte a szabó verejtékesen és lihegve -, talán többen is.
- Az semmi - felelte Dobó -, ha csak százan vannak, akkor ma még táncolunk is.
- Ezret mondtam, uram.
- Jól értettem - felelte Dobó. - Ha te ezret láttál, akkor csak százan vannak, vagy annyian se.
A falu végén füst gomolygott föl.
Az akindzsik már gyújtogattak.
- Jól meglocsolták a tetőket? - kérdezte Dobó.
- Széna, szalma az, ami ég - felelte Cecey.
És hozzápöngette a kardját a kapu tetejéhez.
Akkor előbukkant az úton a félszemű janicsár. A derekán páncél. Az övében tőrök és pisztolyok. Mellette szintén lovon az a magyar, akit Gergő cigány-hóhérnak nevezett. Mögöttük egy csapat akindzsi, s oldalt egynéhány gyalog futó aszab.
Égő csóva a kezükben.
- Móré László! - harsant fel Dobó, a lábával is dobbantva. - Te ország szégyene, te pokolravaló!
A janicsár meghökkenve nézett a mellette lovagló emberre.
- Ne higgy neki! - szólt az elsápadva. - Én nem vagyok Móré. Téged akar bolondítani.
A janicsár megállította a lovát, hogy a hátul jövőkkel csoportosuljon.
- Ismerlek téged is, Jumurdzsák! - kiáltotta Dobó. - Hát ez a török becsület, hogy azokat rablod, akikkel tegnap még harcoltál? Rabló vagy, zsivány vagy, mint a cinkosod!
A janicsár fölpillantott rá, de nem felelt.
- Gyere csak, gyere, te bolond! - kiáltotta Dobó. - Itt ugyan arany nincsen, hanem vasat, azt kaphatsz jófélét.
S rácélzott: eldurrantotta a puskáját.
Jumurdzsák meghanyatlott a lován. Lefordult, lehuppant a porba. Szinte egyszerre dördült a többi puska is s a török pisztolyok.
Móré hozzákapott a lehanyatló janicsárhoz, de csak a tőrt kapta el az övéből. A másik pillanatban a paripája vékonyába csapott a tőr lapjával. A paripa nagyot szökkenve indult futásnak. Móré, ahogyan csak bírta, csépelte.
- Ott fut az arany! - kiáltotta Dobó a törököknek.
Azok egy percre elhőköltek, de aztán dühös ordítással és ropogással rohantak Móré után.
És ahogy elrobogtak a ház előtt, Dobó olvasta őket:
- Tíz... húsz... negyven... ötven.
Várt még egy percet, aztán leugrott az emelvényről.
- Lóra, fiúk! Nincsenek ezek hatvanan se!
Lóra kaptak. Dobó a kapuból visszakiáltott Ceceynek:
- Azt a páncélos törököt, ha még él, zárjuk be! A falubeliek verjék agyon a gyújtogatókat!
És kiszáguldottak a kapun.
A falubelieknek nem kellett sok biztatás. A faluban már valami öt helyen kígyódzott a füst az ég felé. Kaszákat és fejszéket forgatva rohantak ki a kapun valamennyien.
Cecey a pappal meg két jobbágyával az útra sietett. Jumurdzsák már ült. Csak ájult volt. A Dobó golyója éppen a szíve fölött horpasztotta be a páncélját.
- Kötözzétek meg - mondotta Cecey -, és vezessétek az udvarra.
A török szótlanul engedte át magát a kötözésnek.
- Tudsz-e sakkozni? - harsant rá Cecey.
A janicsár igent intett a fejével, és azt mondta:
- Nem.
Ahogy ott kötözik a kezét, a másik török is fölemeli vértől elborított arcát az árokból.
- Kötözd csak - mondja az egyik paraszt -, míg amazt agyonütöm.
- Megállj - mondja Cecey.
Odabaktat a vérbe borult janicsárhoz, és a kardját a mellének szegezve kérdezi:
- Tudsz-e sakkozni?
- Kaplaman - feleli a török bágyadozva.
- Sakk?
- Sakk, sekk, matt? - kérdezi nyögve a török.
- Az, az, Mahomed rúgjon meg. Vigyétek ezt is az udvarra, ez az én rabom!
9
Dobóék csak este tértek vissza. Sok köpönyeget, páncélinget és mindenféle fegyvert hoztak magukkal. Meg egy rabot is: Móré Lászlót lovon, kötözötten.
- Ennek a farkasnak valami jó vermet! - mondotta Dobó a lováról leugorva.
Cecey szinte ugrált örömében.
- Hogy fogtátok el?
- Az akindzsik fogták el minekünk. Volt annyi eszük, hogy fiatal lovat nem adtak alája. Könnyen utolérték. Mikor aztán javában kötözték, mink meg ővelük bántunk el.
- Mind levágtátok?!
- Amennyit lehetett.
- Hamar a legszebbik tinómat! - kiáltotta Cecey vígan a szolgáinak. - Nyársra! De előbb bort ide! Azt a leghátulsót gurítsátok fel a pincéből!
- Még ne! - mondta Dobó, hogy utánatekintett a kamrába kísért Mórénak. - Hol az a Gergő gyerek?
- Mit akarsz vele? Amott játszik a tornácon a kislányommal.
És halkabban folytatta:
- Ne szólj róla, hogy az anyját megölték.
- Hát megölték?
- Meg ám. Valamelyik gazember ráakadt a gyújtogatás közben, és leszúrta.
- És az aranyak?
- Az asszony a szoba sarkában fekszik, arccal a földön. Bizonyosan oda ásta el az aranyait.
Dobó bosszúsan hümmentett. A gyerekhez fordult:
- Gergő! Bornemissza Gergő! Gyere csak, kis vitézem. Ülj hamar a jó kis paripádra, lelkem.
- Hova mentek még?
- A rabokért, bátyám, akikről ez a fiú beszélt.
- Hát egy kortyot igyatok legalább. Bort hamar! - kiáltott a cselédekre. - Él ám a törököd! Bent van a kamarában.
- Jumurdzsák?
- A manó tudja, hogy hívják: akit lelőttél.
- Az, az. Hát nem halt meg?
- Nem. Csak elájult. A másikat is behoztuk az árokból. Attól tartok, hogy az nem marad életben.
- Attól tart? Fára a cudart!
- Hohó - mondotta Cecey -, az az én rabom.
- Hát tegyen vele, amit akar. Hanem azt a Jumurdzsákot vezettesse elő, és adjon lovat alá.
A vitézek nagyokat húztak a kupákból. Jumurdzsákot elővezették.
- No, Jumurdzsák - mondotta Dobó -, hát kellett ez neked?
- Ma nekem, holnap neked - felelte mogorván a török.
S hogy meglátta a lovát meg a rajta ülő Gergő gyereket, a szája is elnyílott bámulatában.
Dobó maga mellé intette a gyereket, és kivágtatott a kapun. A törököt mögöttük a vitézek fogták közre.
- Tudod-e, hova megyünk, Gergő? - kérdezte Dobó.
- Nem tudom - felelte a gyerek.
- Most megyünk a kardért.
- A törökökhöz?
- Oda.
- Nekem?
- Neked. Félsz-e?
- Nem.
- Az az első, fiam, hogy ne féljen a legény. A többi aztán megjön magától is.
Nem beszéltek többet.
A lovak lába fehér felhőket kavart a Mecsek kocsiútján, s a lovasok robogása megkeményült a köves hegyoldalon.
Gergő fülében elhangzott harangszó búgásaként ismétlődött:
- Az a fő, hogy ne féljen a legény!
10
A rabokat ott találták az erdőben. Mindössze hat aszab őrizte őket.
Amint a magyar vitézek megjelentek a fák között, a rabok felugráltak, és örömrikoltozással tördelték, vonogatták a bilincseiket.
A hat aszab persze hatfelé szaladt.
A magyarok nem kergették őket. A rabokon volt az eszük. Azokat szabadították fel a láncokból.
Dobó legelőször is a papnak nyújtott kezet.
- Dobó István vagyok - mondotta.
- Somogyi Gábor a nevem - felelte a pap. - Áldja meg az Isten kegyelmedet.
A rabok is örömükben és hálaérzésükben könnyes szemmel borultak Dobó köré. Csókolták kezét-lábát a szabadítójuknak.
- Ne nekem hálálkodjatok - mondotta Dobó. - Ez a kisfiú mentett meg benneteket.
És Gergőre mutatott.
A Gergő gyerek persze egész életében nem kapott annyi csókot meg annyi áldást, mint ezen az egy napon. No de majd nem kap ezután; nem kap sok ideig.
Tizenöt rakott szekér meg sok mindenféle fegyver lett a zsákmány.
Dobó, mielőtt osztakoztak volna, megkérdezte a raboktól, hogy ki a legrégibb fogoly.
A fiatal jobbágylegény eléje lépett, s levette a süvegét:
- Én volnék.
- Mi a neved?
- Kocsis Gáspár, szolgálatjára.
- Hová való vagy?
- Egerbe, uram.
- Hol estél rabul?
- Fejérvár alatt, uram.
- Tudod-e, hogy ezeken a szekereken kiknek a holmija van?
- Egynéhány hordóról, ágybeliről tudom. Szedték ezt, uram, mindenütt ezek a rablók.
Dobó a törökhöz fordult:
- Jumurdzsák, beszélj!
- Szedtük, ahol Allah engedte szednünk. Ami a hitetleneké, az a miénk. Ahol találjuk, ott kapjuk.
- Akkor csak rakjatok szét mindent. El fogom osztani közöttetek.
Az egyik kocsiban egy halom mindenféle fegyver volt. Az is szedett-vedett zsákmány, java része a Móré várából való. De volt közötte egy könnyű kis meggyszín bársonyhüvelyű kard is. Dobó fölvette azt.
- Bornemissza Gergely, jer ide. Fogd ezt a kardot. A tiéd. Légy hű vitéze a hazának, jámbor szolgája az Istennek. Áldás és szerencse legyen a fegyvereden!
Felkötötte a kardot a gyerek derekára, és homlokon csókolta a kis vitézt.
A kisfiú komolyan fogadta a kitüntetést. Szinte belehalványult. Talán a jövendő idők fuvalma szállt át egy pillanatra a lelkén: megérezte, hogy nemcsak a kardot kötötték őhozzá, hanem őt is a kardhoz.
Dobó azután, ami a katonáknak nem kellett, a raboknak hagyta. Minden rabnak jutott kocsi is, ló is, fegyver is. Mert a vitézeknek a kocsiba fogott sovány parasztlovak nem kellettek.
Ki volt boldogabb a cigánynál! Nagyokat rikkantott. Körülugrálta a neki osztott lovat, szekeret.
Majd visszarohant a fegyverrakáshoz. Ami rozsdás, rossz fegyvert otthagytak a katonák, kincsek gyanánt kapdosta magára. Törökösen kendőt kötött a derekára, és úgy körültűzködte magát mindenféle késekkel, tőrökkel, hogy olyan volt, mint a sündisznó.
Egy tengerinádból font ócska, törött pajzs is hevert ottan. A karjára öltötte. Meztelen lábaira két nagy rozsdás sarkantyút kötött, a fejére meg sisakot tett. Volt annyi esze, hogy alatta hagyta a kalapját is. Azután egy hosszú dárdát kapott fel a földről, és mintha tojáson járna, olyan ünnepi lépésekkel odalejtett a törökhöz.
- Na, Gyamarzsák - mondta az orra alá piszkálva a dárdával -, hogy vagy, te bibas terek?
Hogy erre valamennyien nevetésre fakadtak, Dobó rászólt a cigányra:
- Ne hetvenkedjél, te! Hová való vagy?
A cigánynak egyszerre alázatossá lettyent a dereka.
- Mindenüvé, csókolom kezsit-lábát, ahol muzsikáltatnak.
- Puskát javítani tudsz-e?
- Hogyne, naccságos vitézs uram. A legrossabb puskát is úgy megreparálom én, hogy...
- Hát nézz el majd ezekben a napokban Szigetvárra, a Török Bálint úr udvarába. Ott most akad munkád bőven.
A sovány kis cigányasszony könyörgött Dobónak, hogy hadd mondjon jövendőt.
- A feleséged? - kérdezte Dobó a cigánytól.
- Azs - felelte a cigány -, ma reggel házsasodtunk össze.
A cigányasszony odaült a tűzhöz, összekotorta a parazsat, és fekete, apró magvakat szórt reá.
- Datura stramonium - szólt a pap, a magvakra tekintve.
A parázsról kék füstoszlop szállt fel. A cigányasszony kőre ült, és beletartotta a füstbe az orcáját.
A vitézek meg a volt rabok kíváncsian állották körül.
- A kezét... - mondotta néhány perc múlva a cigányasszony Dobónak.
Dobó odanyújtotta.
A cigányasszony fölemelte az arcát az égnek. A szeme fehérével nézett fölfelé. És remegő ajkakkal beszélt:
- Vörös és fekete madarakat látok... Szállanak egymás után... Tíz... tizenöt... tizenhét... tizennyolc...
- Ezek az éveim - mondotta Dobó.
- A tizennyolcadik madárral egy angyal repül. Leszáll hozzád, és veled marad. Kendőt rak a homlokodra. A neve Sára.
- Eszerint Sára lesz a feleségem. No, szép vénlegény leszek, mikorra megtalálom Sárát!
- A tizenkilencedik madár vörös. Sötét, villámos felhőt hoz magával. A földön három nagy oszlop eldőlt.
- Buda? Temesvár? Fehérvár? - kérdezi Dobó tűnődve.
- A negyedik is lángol már, te fenntartod azt, noha kezedre, fejedre záporként hull a tűz.
- Szolnok? Eger?
- A huszadik madár aranyszínű. A nap sugaraiba van öltözködve. A fején korona. A korona egy gyémántja az öledbe hull.
- Ez jót jelent.
- Aztán megint vörös és fekete madarak szállanak egymás után. De sötétség következik... Nem látok többé semmit... Lánccsörgést hallok... A te sóhajtásodat...
Összerázkódott, és elbocsátotta Dobónak a kezét.
- Eszerint börtönben halok meg - szólt Dobó összeborzongva.
- Nincs ennek semmi értelme - szólt kedvetlenül a pap. - Mire való az ilyen ostobaság?
A cigányasszony már akkor a Gergely kezét fogta. Az arcát a füstbe mártotta, hallgatott egy percig. Azután ismét az égre nézett.
- Galamb kísér az egész életen... Fehér galamb, csak a szárnya rózsás. De tűz és tűz környékez. Kezedből is tüzes kerekek indulnak... A galamb aztán maga marad, és búsan keres egész életén át...
Egy percre elhallgatott. Arcát a megirtózás kígyóvonalai vonaglották át. Elbocsátotta a fiú kezét, és tenyereit is az ég felé tartva rebegte:
- Két csillag száll fel az égre. Egyik a börtönből. Másik a tengerparton... Ragyognak örökké...
S elirtózva takarta tenyerét a szemére.
- Bolondság - szólt ekkor bosszúsan Dobó. - Öntsetek erre az asszonyra vizet!
S elrántotta a Gergő gyereket. Vitte magával a paripák felé.
- Hát evvel a rablógyilkos haramiával mit csináljunk? - kiáltotta Dobó után a cigány. S a törökre mutatott.
- Akaszd fel! - válaszolta Dobó anélkül, hogy hátratekintene.
És a lovára fordult.
- No, kutya török - harsant fel Kocsis Gáspár -, meghalsz!
- Meghalsz! - kiáltották a volt rabok is.
És az öklüket rázták.
- Megdegles! - szólt dühben forgó szemmel a cigány is.
És az egyik hámfáról leoldotta a kötelet.
- A lábamat töretted a vassal! - kiáltotta Gáspár.
- Megölted apámat! - rikoltott rá egy asszony.
- Elhajtottad a tehenünket, feldúltad a házunkat!
S a törököt haragos arcok és öklök viharozták körül.
Néhányan mindjárt le is akarták szúrni, de a rabságot szolgált nagy fejű paraszt elébe állott a maga kardjával:
- Hogyisne! Hogy mindjárt vége legyen! Tüzet rakunk előbb a talpa alá!
- Tüzet alája! - kiáltották valamennyien. - Égessük meg az átkozottat!
A bosszúállás gondolata mindenkit hóhérrá változtatott. Az asszonyok tördelték a rőzsét, és tüzet gerjesztettek a fa alatt.
- Emberek - szólalt meg ekkor a pap -, ha ti most itten akasztással mulatoztok, megint jöhet egy kóbor török csapat, és megint rabul eshetünk valamennyien.
Az emberek ránéztek.
A pap egy csontmarkolatú török lándzsát tartott a kezében. Folytatta:
- Tudjátok, hogy ez a gonosz mit tett velem. A testem tetőtől talpig olyan, mint a főtt ráké. Melyiteknek van több joga arra, hogy markába fogja ennek az embernek az életét?
Erre a kérdésre nem felelt senki. Egynéhányan szemtanúi voltak, mikor a papot lekötözték egy padra, és forró vízzel vallatták.
A pap folytatta:
- Hát csak menjetek a vitézekkel, ameddig lehet, az ő oltalmuk alatt, aztán meg lehetőleg szanaszéjjel a járatlan, rossz utakon. Isten áldjon meg és vezessen haza benneteket.
És áldásra terjesztette ki a kezét.
A tűzrakás abbamaradt. A szájukban még ott volt a rabkenyér keserű íze. Valamennyinek a hazamenetelre fordult az esze. Egyik a másik után ugrott fel a neki osztott lovas szekérre.
- Gyí, Uram-Isten!
A cigány is felszökött a kocsijára, és hátraszólt az asszonyának:
- Utánam, Beske!
Gáspár összekötötte a maga kocsiját a Margitéval. Egymás mellé ültek. Ők talán az egész életükön át így mennek már: egy kocsin.
- Jól meggyötörje! - kiáltotta vissza a papnak.
- Ne sajnálja a tüzet tőle! - rikoltott vissza egy asszony is.
És sorra elhajtottak.
A kocsis maradt utolsónak, az a kocsis, akit szakácsságra fogtak a törökök.
- Addig nem megyek el, míg vissza nem adom a pofont! - szólott.
És aszerint cselekedett.
A pap maga maradt a törökkel.
11
Gergely azt hitte, álmodik. Ahogy ott poroszkált Dobó mellett a kis fürge török lovon, azon tűnődött, hogy hogyan került ő bele ebbe a nagy dicsőségbe.
Hol a lovat nézte, hol a szép kardot. A lovat meg-megsimogatta, a kardot ki-kihúzta. Ha véletlenül törökre bukkannak, és Dobó azt mondja neki: vágjad, Gergő! - hát az is bizonyos, hogy Gergő nekivág most akár egy hadseregnek!
Immáron alkonyodott. Az eget pikkelyes felhők borították, s ahogy a nap aranyozni kezdte az eget, olyanná vált az, mintha pikkelyes aranyból volna az egész égboltozat.
Ahogy lefelé ügetnek a kanyargós úton, a Dobó lova egyszer csak megáll. A fejét fölemeli. Fúj, és nyugtalanul kapálja a földet.
Dobó visszatekint.
- A lovam törököt érez - mondja a fejét rázva -, álljunk meg.
Induláskor két katonát bocsátott előre. Azokat várták. Néhány perc múlva mind a kettő vágtatást tért vissza.
- Lenn a völgyben egy török csapat jön az országúton - jelentette az egyik Dobónak.
- Katonai rendben jönnek - mondotta a másik.
- Messze? - kérdezte Dobó.
- Jó messze. Mikorra ideérnek, beletelik két óra is.
- Mennyien lehetnek?
- Vannak azok kétszázan is.
- Az országúton jönnek?
- Az országúton.
- Rabokkal azok is?
- Rabokkal és sok szekérrel.
- Az a Kászon utócsapata - felelte Dobó. - Mindegy: megtámadjuk őket.
Az országút szélesen kígyódzik fel a Mecsekre. Dobó kinézett a csapatának egy olyan helyet, ahol az út kanyarulatát kiálló szirt szegi meg. Ott jól elrejtőzködhetnek, s meglephetik a törököt.
- Nem vagyunk kevesen? - kérdezte egy szeplős, szőke, fiatal katona, akiről az első szempillantásra lehetett látni, hogy bársonyban nevelkedett.
- Dehogyis, Gyurka - felelte Dobó elmosolyodva. - Mikor ilyen hirtelen rájuk esik az áldás, nincs idejük olvasni, hogy hányan vagyunk. Be is sötétedik akkorra. Aztán, ha mind le nem vághatjuk is őket, hát elég lesz az, hogy széjjelfutnak. A falvakban aztán egyenkint majd elbánnak velük.
A volt rabok akkor tűntek elő egy kanyarodásnál hosszú kocsisorban.
Dobó hozzájuk futtatott egy katonát, és azt izente nekik, hogy forduljanak vissza Pécs felé; onnan tartsanak keletnek, nyugatnak, csak északnak meg délnek ne.
Látni lehetett, hogyan ér hozzájuk a katona, hogyan áll meg a kocsisor, és hogyan fordulnak meg egyenként, és hogyan fordul az egész sor visszafelé.
Dobó Gergelyre nézett.
- Az ördögbe is - mormogta kedvetlenül -, hova tegyem ezt a gyereket?
12
A pap magára maradt a törökkel.
A török állt a cserfánál, és a fűre bámult. A pap a lándzsára támaszkodva állt előtte tízlépésnyire.
A kocsizörgés darabig még hallatszott, aztán az erdei csendesség vette őket körül.
A török akkor fölemelte az arcát.
- Mielőtt megölnél - mondotta sápadtan -, hallgasd meg egy szavamat. A derekamon az öv tele van arannyal. Az ilyen nagy zsákmányért megteheted azt, hogy el is temess.
A pap nem felelt. Csak nézte a törököt egykedvűen.
- Ha felakasztottál - folytatta Jumurdzsák -, áss nekem sírt itt a fa alatt, és tégy belé ülőleg. Fordíts arcommal Mekka felé. A pénzemért megteheted.
Aztán nem beszélt többet. Várta a papot meg a kötelet.
- Jumurdzsák - szólalt meg végre a pap -, hallottam tegnap, mikor azt mondtad, hogy az anyád magyar nő volt.
- Az - felelte a török megelevenült nézéssel.
- Eszerint te félig-meddig magyar vagy?
- Az - felelte a török.
S a földre fordította a tekintetét.
- A törökök téged elraboltak gyermekkorodban?
- Eltaláltad, uram.
- Honnan?
- Már elfelejtettem.
- Hány éves voltál?
- Igen kicsi.
- Apádra nem emlékszel?
- Nem.
- Arra se, hogy mi volt a neved?
- Arra se.
- Semmiféle név nem jut eszedbe a gyermekkorodból?
- Nem.
- Különös, hogy a beszédet nem feledted el.
- A janicsárodában sok magyar fiú volt.
- Nem ismertél egy laki gyereket, Imre nevűt, Somogyi Imrét?
- Úgy rémlik, mintha ismertem volna ezt a nevet.
- Kerek fejű, fekete szemű, kis, testes fiú volt, mikor elrabolták, s mindössze ötesztendős. A bal mellén egy lóhere alakú anyajegy, mint nekem.
A pap széjjelvonta a mellén az inget: lóhere alakra csoportosult három lencsét mutatott a válla és a mellbimbó között.
- Ismerem azt a fiút - mondotta a török. - Gyakorta láttam ezt a jegyet, mikor mosdottunk. Csakhogy most más a neve: Ahmed vagy Kubát, valami ilyenféle török név.
- Hát nem jártok együtt?
- Néha együtt, néha nem. Ő most Perzsiában hadakozik.
A pap föl és alá járt a török előtt. Egyszer csak rákiáltott:
- Hazudsz!
És élesen a szemébe nézett.
A török lesütötte a szemét.
- Mindegy - szólt a pap ismét nyugodt hangon. - Én nem öllek meg.
- Ó, uram! - kiáltott a török térdre borulva. - Lehetséges ez?
- Lehetségesnek lehetséges, de hogy okosságnak nem ostobaság-e, az más kérdés.
- Irgalmazz, kegyelmezz meg nekem! Vedd el mindenemet, és tégy raboddá! Az eb nem olyan hű, mint én leszek hozzád!
- Csak az a kérdés - szólt a pap -, hogy ember vagy-e te vagy fenevad. Ha én téged elszabadítalak, ki kezeskedik arról, hogy megint nem ölöd és fosztogatod az én szegény nemzetemet?
- Allah verjen meg engem minden ostorával, ha valaha kardot fogok!
A pap a fejét rázta.
A török folytatta:
- Megesküszöm neked a legrettenetesebb esküvel, amit csak török mondhat.
A pap összefonta a karját, és a szemébe nézett a rabjának.
- Jumurdzsák, te itt a halál küszöbén térdelve diskurálsz velem, és engemet bolondnak gondolsz. Avagy azt véled, nem tudom én, mit mond a Korán a gyaurnak tett esküről?
A török homlokát kiverte a verejték.
- Hát mondj, uram, te valamit. Mondj akármit, az meg van téve.
A pap az állát a kezén nyugasztva gondolkozott. Aztán így szólt:
- Minden töröknél van valami amulett, ami védelmezi őt a harcokban, és segíti a jó szerencsében.
A töröknek lecsüggedt a feje.
- A pénzed nem kell - mondotta a pap. - Azt az amulettet kívánom tőled.
- Nyúlj a mellesem alá - rebegte a török -, a nyakamon lóg.
Fölemelte a fejét. A pap csakugyan ott találta a kis kék selyemzacskóba varrt amulettet. Leszakította az aranyláncról, és zsebre tette.
Azután a török háta mögé lépett, és elvágta a lábán, kezén és karján általcsomózott kötelet.
A török lerázta a két kezéről a köteleket, és hirtelen megfordult. Szeme a tigris sárgán égő tekintetével villant rá Gábor papra.
Azonban a pap már akkor nekitartotta heggyel a lándzsát, és mosolygott.
- Nono, Jumurdzsák! Vigyázz, bele ne szúrd az orrodat!
Jumurdzsák dühében szinte lángot fújva hátrált a pap előtt. Mikor már vagy húszlépésnyire volt tőle, gúnyosan rikoltott:
- Tudd meg, ki volt a markodban, ostoba gyaur! Én ama híres jaja pasi Oglu Mohamed fia vagyok. Kaphattál volna értem zsákkal az aranyból!
A pap nem felelt. Megvető pillantást vetett rája, s a lándzsáját a kocsijára dobta.
13
A nap éppen elsüllyedt az éghatáron, mikor Gábor pap a kocsijára ült, és rátért az országútra.
A rabtársak kocsisorának a végét még látta, amint lefelé mentek Pécsnek, de azt gondolta, hogy az csak az egyik rész; a többi északnak ment.
Az utat ismerte hazafelé. Nincs is más országút arra, csak az az egy: Pécstől Kaposváron át Székesfehérvárra, onnan meg Budára. De ő csak Lakig megyen rajta, a Bakics Pál kastélyáig. Ott egy kis keskeny kocsiúton nyugatnak fordul majd a Balaton felé. Ott az ő faluja egy nyírfaliget alatt.
Mennyire örülnek és csodálkoznak majd a hívei, ha meglátják, hogy megmenekült!
Leszállt, és kereket kötött. Jókedvűen megveregette mind a két lónak a pofáját, aztán újra felült, s nekiereszkedett a kocsival a lejtőnek.
Hanem az országutat a Dobó csapata állta el.
- Minek fordultál vissza? - kérdezte az egyik katona, mikor megismerte, hogy a rabok közül való.
A pap nem értette a kérdést.
- Jön a török - magyarázta a katona -, arra lesünk itt. Hát csak fordulj meg, és siess Pécsnek, mint a többi.
- Megállj, édes papom! - szólt Dobó.
S odalovagolt.
- Melyik a te falud?
- Kishida - felelte a pap.
- A Balaton mellett?
- Ott.
- Arra kérnélek, vidd el magaddal ezt a kisfiút, és mihelyest lehet, küldd át nekem Török Bálinthoz Sziget várába.
- Szívesen - felelte a pap.
- Attól tartok, hogy valami baja történik - magyarázta Dobó. - Mink itt szétriasztunk egy jókora török csapatot, aztán, látod, valamelyik megsebezheti.
A pap megfordította a kocsiját.
- Felülsz - kérdezte Gergőtől - vagy a lovadon maradsz?
- Majd a kocsi mellett megyek - felelte búsan a gyerek.
Mert ha várta is a véres küzdelmet, Dobó mellett biztonságban érezte magát. Hogy öldöklés lesz? A török nem ember, csak országpusztító fenevad. Gyermekszívvel is gyűlölte már őket.
Dobó lehajolt a lován, és megcsókolta Gergőt.
- Isten áldjon meg, kis katonám - szólott -, tudom, hogy szeretnél velünk lenni a harcban, de még csizmád sincsen. Hát csak eredj a tisztelendő úrral, aztán egynéhány nap múlva találkozunk.
A pap eloldotta a kerékkötőt, s közibe vágott a lovaknak.
Gergő búsan poroszkált a kocsi után.
14
Már jól beesteledett, mikor a kocsi elhaladt a pécsi vár mellett.
Nem szállottak meg. A pap azt akarta, hogy másnap délelőtt otthon legyenek.
Az egész Mecseket meg kellett kerülniük.
Éjfél felé kisütött a hold, és világított nekik a keskeny, agyagos kocsiúton.
Gergő akkor már mindenütt elöl lovagolt, és mikor rossz hidat értek, megkiáltotta a papnak.
Éjféltájon egy csárdaféle épület fehérlett előttük.
- Nézz be, fiam - mondotta a pap -, csárda-e vagy másféle ház! A lovakat itt megetetjük.
Gergő belovagolt az udvarra, s néhány perc múlva visszatért.
- Üres ház - mondotta -, az ajtaja sincs becsukva.
- Mindegy - felelte a pap -, itt megetetünk.
S befordult a kocsival az udvarra.
Egy fehér, kis, lompos kutya csahított eléjük. Kívüle senki sem jelentkezett.
A pap leugrott a kocsiról, s bejárta a házat.
- Adj’ isten! Ki van itthon? - kiáltozta be ajtón, ablakon.
A ház sötét volt. Senki se felelt. Az ajtók tártan-nyitottan. A küszöbön egy széttört szekrény. Itt bizony török járt.
- Hát biz itt magunk vagyunk - szólt a pap, hogy visszatért. - Legelsőbben is a kutat nézzük meg, mert nekem még ég a bőröm.
Lebocsátotta a vödröt, és vizet húzott fel. Azután keresgélésbe fogott a kocsiján.
Volt ott mindenféle: ágynemű, gabona, láda, faragott szék, egy hordó bor meg telt zsákok. Az egyik zsák puha volt. Azt kibontotta. Az volt benne, amit keresett: fehérnemű.
Egy kendőt meglocsolt a vödörből, és derékig levetkezett. Körülborogatta magát.
Gergő is leszállt. Odavezette lovát a vályúhoz. Megitatta.
A pap azután enni adott a lovaknak, s hogy az egyik zsákban kenyeret tapintott, azt maguknak bontotta fel. - Éhes vagy-e, fiam?
- Éhes vagyok - felelte a gyermek.
A pap kihúzta a kardját, de mielőtt megszegte volna a kenyeret, fölemelte az arcát az égre.
- Áldott a te neved, Uram! - kiáltotta meleg és hálás hangon. - Kiszabadítottál a láncokból, és megadtad a mi mai kenyerünket.
Az ég tiszta volt és csillagos. A hold fénnyel telt, fehér lámpagolyóként függött az égboltozat közepén, és világított a vacsorához.
A kút kávájára ültek, s ott falatoztak. A pap olykor a kutyának is vetett. Gergő meg a maga lovának törte és adta a kenyere felét.
A távolból ekkor halk dobogás hallatszott. A két evő felfigyelt. Szájuk megállott a mozgásban.
- Lovas jön - vélekedett a pap.
- Egy - felelte rá Gergely.
S tovább ettek.
A dobogás lassanként robogássá erősödött a száraz kocsiúton. Egynéhány perc múlva odaérkezett maga a lovas is.
Meglassította a lovát a csárda előtt, és belépett az udvarra.
- Mubarek olszun! - kiáltotta a papnak rekedt hollóhangon.
Töröknek nézte, hogy a fején ott fehérlett a vizes kendő.
- Magyar vagyok - felelte a pap fölemelkedve.
Megismerte Mórét.
Gergő is megismerte. Összeborzongott.
- Ki van itt? - kérdezte Móré, miközben lefordult a gőzölgő paripáról. - Hol a gazda?
- Nincs itt más, csak én meg ez a kisfiú - felelte a pap. - A ház gazdátlan.
- Nekem ló kell - szólt nyersen Móré. - Pihent ló.
A pap vállat vont.
- Itt bizony alig akad.
- Nekem sietős az utam. Pénzem nincs. Keresztények vagyunk. Ide a lovadat!
Egy pillantással végigmustrálta a két lovat. A harmadik, a Gergelyé, az árnyékban legelt. Kicsi ló volt: hitványnak látszott. Móré feleletet se várt, csak eloldotta a rudast a kocsitól.
- Hohó - szólalt meg a pap -, legalább azt mondd meg, miért futsz!
Móré nem felelt. Rávetette magát a parasztlóra, és tovaszáguldott.
- No - mormogta a pap -, ez ugyan rövidesen csinál lóvásárt.
Ahogy megmozdult, megérezte, hogy valami kicsúszott a zsebéből. Fölvette és megbámulta. Aztán, hogy rátapintott, eszébe jutott, hogy a török talizmánja az.
A kis selyemzacskóban valami keménykedett. Fölhasította a kardjával, hát egy gyűrű fordult ki belőle.
A gyűrű köve szokatlanul nagy, négyszögletes fekete kő, vagy sötét gránát vagy obszidián, nem lehetett megismerni a holdvilágnál. De azt tisztán lehetett látni, hogy valami halványsárga kőből hold van rajta meg körülötte öt apró gyémántcsillag.
A zacskó belsejében is tündöklött valami: ezüstfonalakból varrt török írás.
A pap értett törökül, de a török írásjegyeket nem ismerte.
Ránézett Gergőre. A fiúcska a fehér ruhás zsákon aludt már édesen.
15
Milyen vidáman, pompásan sugárzik le a nap az égről! Pedig a Balaton körül nem láthat egyebet, csak szenes háztetőket, szanaszét heverő holtakat, letiport vetéseket.
Ó, ha a nap az Isten arca volna, sugarak helyett könny hullana a földre!
A pap előre tudta, hogy az ő faluja is fel van dúlva. Mégis, ahogy fölértek a dombra, s a kerti fák lombjain túl előmeredt a kormos, tetőtlen torony, elvizesedett a szeme.
El volt pusztulva az egész falu. Sehol egy ép tető, sehol egy ép kapu. Az udvarokon bútortöredékek, hordódongák, liszthulladék, holt emberek és holt állatok.
És sehol egy élő ember. Csak néhány gyáva kutya, amely elinalt a veszedelemben, s visszatért a veszedelem után, és egynéhány baromfi, amely el tudott szárnyalni a rablók keze elől.
A pap leszállt a kocsijáról, és levette a süvegét.
- Vedd le te is a süvegedet, fiam - mondotta Gergelynek. - Halottak faluja ez, nem eleveneké.
Leszállt a kocsiról. A lovakat vezetve haladtak beljebb.
Egy nagy hajú, ősz paraszt égbe néző arccal, keresztben hevert az úton. Holt kezében még mindig tartotta a vasvillát.
- A bíró - mondotta a pap. - Szegény András bácsi!
Megfogta a halott karját, és elvonszolta az útból, hogy a lovak elmehessenek mellette.
Egy másik fiatal paraszt derékban megtörve lógatta holt fejét a kerítésen le az utcára. Mintha nézné a saját vérét, amely a fejéből a földre csurgott, s megfeketedett ottan.
A disznója ott legelt mögötte az ágytollal ellepett udvaron. A disznót nem bántja a török.
És egy meztelen csecsemőgyerek is ott hevert a közelében a kapu mellett. A mellecskéjén tátongó seb.
A pap fogta a lova kantárát, és vezette. Nem nézett már se jobbra, se balra, csak az utat nézte, amelynek a pora sárgállott a napfényben.
Végre a paplakhoz értek.
Annak sincs teteje. A megszenesedett, fekete ollófák nagy A betűket formálva meredeznek a tető araszos hamuján, s az utcai ablak fölött fekete a fal a láng nyomaitól.
Akkor gyújtották fel azt a házat, mikor őt forró vízzel öntözték, hogy adja elő a templom kincseit.
A pad még ott áll az udvar közepén. Körülötte a nagy diófa láda töredékei, könyvek, gabonahulladék, elgázolt szobai virágok, széklábak, edénycserepek. S a lábatörött asztal mellett egy fekete ruhás öregasszony, aki hanyatt fekszik, a két karját szétnyújtva. S fekete vértócsa van körülötte.
Az a papnak az édesanyja.
- Itthon vagyunk - mondotta a pap, Gergelyre fordítva könnyekben ázó orcáját.
16
Temettek két napon át szünet nélkül. A pap levette a kocsija oldalát, és három-négy halottat vitt egy-egy fordulóval ki a temetőbe.
Gergő mindig a kocsi előtt járt. Az oldalán a kard, amit Dobótól kapott, kezében a temetői kereszt. A pap hol énekelve, hol imádkozva vezette a lovakat. Neki is ott volt a kard az oldalán.
Odakünn betakarta a halottakat gyékénnyel, hogy a hollók vagy varjak ne férhessenek hozzájuk, s meg-meg visszatért.
A harmadik nap délelőttjén egy parasztasszony meg egy gyermek jelent meg, a faluban. Azok a Balaton nádasában bujdostak. Este meg két férfi tért haza.
Azok ásták aztán meg a sírokat, és velük ásott a pap is.
Csak mikor a halottakat eltakarították, akkor kezdett a pap ahhoz, hogy a hajlékát, ahogyan lehet, rendezze.
A házban három szoba volt, de mind beszakadt az égésben.
Az utcai szobát tetőzte be először a pap deszkával, hogy az eső ellen védve legyenek. Aztán egy szekrényt igazított össze, és Gergellyel hordatta bele az udvaron heverő könyveket.
Gergelynek a sok szomorú munka után tetszett a könyvhordás. Egyik-másik könyvet meg is forgatta, hogy képesek-e. Valami öt képes volt köztük. Az egyikben mindenféle bogár volt, a másik meg tele volt virágrajzzal.
Mindössze tán harminc pergamenkötésű könyv volt a papnak a könyvtára.
Az asszony ezalatt a konyhát is összerendezte, és főzött. Cukorborsót főzött hús nélkül, meg tojásos rántott levest.
Két tál étel egy egész falunak!
Ebéd után a pap kissé fölépült a bágyadt szomorúságból.
Kivezette Gergelyt a kertbe, ahol egy kis kápolnaforma méhes állott. Annak az ajtaját is felszakították a törökök, de mert nem láttak benne egyebet, csak lócát, egy kis tűzhelyet meg egy bakasztalt s holmi hosszúkás üvegeket, nem is romboltak benne semmit.
Az üvegek kémiai kísérletekhez valók voltak. A pap szinte csodálkozva nézett, hogy nincs bennük kártétel.
Akkor egy asszony lépett be a kertajtón. A kötényében hozott egy holt gyermeket - olyan egyévesformát. Az arca vörös volt a sírástól.
- A Jánoskám - mondotta sírásnak eredve.
- Eltemetjük - felelte a pap.
És föltette a süvegét.
Gergely is fölvette a keresztet, és megindult előttük.
- Elrejtettem őt - beszélte sírva az asszony -, elrejtettem ijedtemben a gabonaverembe. Aztán én is elfutottam. Éjjel vissza akartam jönni, de akkor egy másik pogány csapattal találkoztunk. Az egész nádast fölverték. Isten tudja, kiket vittek el, kiket öltek meg. Mikorra visszajöhettem, az én Jánoskámat így találtam. Ó, Isten, Isten! Mért vetted el tőlem?
- Ne kérdezd az Istent - felelte a pap a földet ásva. - Az Isten tudja, mit csinál, te pedig nem tudod.
- De hát mért született, ha így kellett meghalnia!
- Nem tudjuk, mért születünk; és nem tudjuk, mért halunk meg - szólt a pap tovább ásva. - Ne szólj többet az Istenről.
Az anya leoldotta a kötényét, és azzal együtt tette a gyermeket a földbe.
- Még ne! - szólt fuldokolva a papnak.
Füvet és virágot szaggatott. Azt szórta a gyermekére. Közben sírt, jajgatott:
- Ó, hogy a földnek kell tégedet adnom! Nem ölelsz meg többet kicsi kis kezeddel! Nem mondod többet ezt a szót: anyákám! Ó, hogy azok a piros rózsák elhervadtak gyönge kis arcodon! Ó, hogy azt a szép szöszke hajadat meg nem simogathatom többé!
És a paphoz fordulva siránkozott tovább:
- Milyen szép szeme volt! Ugye, milyen szép barna szeme volt! Hogy tudott vele nézni, milyen kedvesen! Ó, drága lelkem, nem nézel reám többé sohasem!
A pap eközben behányta a földet a sírba, és meghalmozta, körülveregette az ásóval. Aztán erős ágat tört a temető szélén egy bodzafáról, kereszt alakú ágat. Letűzte fejtől a halmocskára.
- Ó, hogy az Isten elvett téged tőlem! - sírta az asszony.
És átölelte a halmocskát.
- Az Isten elvette, az Isten vissza fogja adni - vigasztalta a pap.
Az ásót és kapát a vállára vetette. Bólogatva beszélt tovább:
- Némelyek előremennek, és várják azokat, akiknek dolguk van még a földön. Néha a gyermek megy előre, néha a szülő. De a Teremtő úgy osztotta be, hogy aki csillagok fölé kerül, legyen, aki várja őt ottan.
Hazaindultak.
Az asszony csöndesen sírdogálva követte a papot, s hogy a pap elhallgatott, újra zokogott:
- Milyen szép szeme volt! Ugye, tisztelendő uram, milyen szép barna szeme volt!
17
Másnap lóra ültek, és megindultak le délnek, Sziget várába.
Felhőtlen, meleg nap volt az. A feldúlt falvakban mindenütt temettek, és házakat zsúpoltak. Némelyik faluban csak egy-két ember lézengett, mint az övékben. Az olyan falvak népét elhajtották a törökök.
Mikor elérték a szigetvári nádast, a pap fölnézett.
- Az úr itthon van.
- Itthon? - kérdezte csodálkozva a gyerek. - Honnan tudja?
- Nem látod a zászlót?
- Ott a tornyon?
- Ott.
- Vörös és kék.
- Az úr színei. Azt jelentik, hogy az úr itthon van.
A náderdőbe értek, és egymás mellett lovagoltak tovább.
A pap ismét megszólalt:
- Te fiú, nem gondolod-e, hogy Dobó meghalt?
- A harcban?
- Ott.
Gergely nem gondolta. Dobó őszerinte legyőzhetetlen volt. Ha egymaga vág is neki a török hadnak, Gergely nem csodálkozik rajta.
- Ha meghalt volna - szólt a pap -, én szívesen fogadlak fiamnak.
Ráugratott az első fahídra, amely a vízen át magas cölöpökre épült, s a külső várba vitt. Átmentek az újvároson, aztán megint egy rövid fahidat értek. A fahíd az óvárosba nyúlott. Csak imitt-amott lézengett benne egy ember. A kettős tornyú templom előtt három gyümölcsöskofa üldögélt, s mind a három cseresznyét árult. A templom ajtaját vasalták.
Ott megint egy híd következett, de már az hosszú és széles híd volt, s a víz alatta mély.
- Most érünk a várba - mondotta a pap. - De ideje is.
És gondosan körültörölte az arcát a zsebkendőjével.
A várkapu tártan állt. A tágas udvaron egy porfelhőben veszettül robogó páncélos embert pillantottak meg, azután egy másodikat, amint szembe nyargalt.
A két páncél egyforma alkotású, a két ló szügyén is egyforma vért. Csak a két sisak különbözött: az egyik sima volt és gömbölyű, a másik tetején ezüstös medvefej csillogott.
- Az az úr - mondotta a pap -, az a medvefejes.
A két lovas karddal rohant egymásnak, s hogy összeroppantak, a két ló egymásnak ágaskodott.
A két páncélos meg úgy rácsattogott egymásra, hogy a kardok szikrát hánytak.
- Buzogányt! - kiáltotta a medvefejes, amint a lovak eltágultak egymástól.
Az arcát nem lehetett látni sem az egyiknek, sem a másiknak. Mert olyan sisak volt rajtuk, amely az arcot is takarta.
Az ajtóból a kiáltásra egy kék-veres ruhás apród futott elő, és két egyforma rézfejű buzogányt és két vaspajzsot nyújtott fel a hadakozóknak.
Azok újra egyet kanyarodtak a lovukkal, és az udvar közepén rontottak egymásnak.
S sima sisakos sújtott először.
A medvefejes a feje fölé kapta a pajzsot. Akkorát zördült az, mint a repedt harang.
Ugyanebben a pillanatban úgy sújtotta fejbe a medvefejes az ellenfelét, hogy a sisakja behorpadt.
Erre a sima sisakos visszarántotta a lovát, és eldobta a fegyvereit.
A medvefejes leemelte a sisakját. Nevetett.
Telt arcú, barna férfi volt. Hosszú, tömött, fekete bajusza mind a két arcához hozzá volt lapulva a sisak nyomásától, s a bajusza egyik szárnya felért a szemöldökéig, a másik lelógott a nyakáig.
- Bálint úr - mondotta a pap a fiúnak tisztelettel. - Ha ide néz, vedd le a süvegedet.
Azonban Török Bálint nem nézett feléjük.
Az ellenfelét nézte, akinek a fejéről a szolgák levonszolták a sisakot.
A lovas, amint nagy nehezen leráncigálták a fejéről a sisakot, legelőször is három fogát pökte ki az udvar kavicsos porondjára, aztán törökül káromkodott.
A kapu alól valami nyolc török rab bújt elő. Segítettek neki a páncélból való kibontakozásban.
Hát ez is csak olyan török rab volt, mint a többi.
- No, melyiteknek van még kedve a mérkőzésre? - kurjantott a lovát ugratva Török Bálint. - Aki legyőz, szabadság a jutalma.
- Én - szólt egy izmos, ritka szakállú török. - Ma talán szerencsésebb leszek.
Magára öltötte a nehéz vasruhát. A társai összeszíjazták rajta hátul a vasakat. Sisakot nyomtak a fejére, és másik lábvértet a lábára. Mert a lába nagy volt a töröknek.
Azután emelőrudakkal segítették fel a lóra. A kezébe pallost adtak.
- Bolond vagy te, Ahmed! - kiáltotta vígan Török Bálint. - A pallos nem páncélhoz való szerszám.
- Már én csak így szoktam - felelte a rab. - Ha így nem mersz, uram, másképp meg se próbálom.
Törökül beszéltek.
Bálint úr visszacsatolta a sisakot a fejére. Ő csak a könnyű karddal malmozott nyargaltában az udvar körül.
- Rajta! - kiáltotta aztán, a középnek rohanva.
A török előrehajolt a nyeregben. A pallost két kézre fogva rohant Bálint úrnak. Mikor összeértek, fölemelkedett, és iszonyú sújtásra huzakodott.
Azonban Bálint úr is értette ezt a mesterséget. A pajzsával fogta fel a török iszonyú vágását, s abban a pillanatban megkapta a török karját: lerántotta a lováról.
A török féloldalt zuhant a porondra, s porfelhő gomolygott körülötte.
- Elég volt - szólt Török Bálint, a sisakrostélyt felcsapva. - Holnap, ha itthon leszek, megint mérkőzhettek velem.
- Nem igazság! - kiáltotta a török, amint kimarjult kézzel föltápászkodott.
- Mért ne volna igazság? - kérdezte Bálint úr.
- Nem illő lovagtól, hogy kézzel rántsa le az ellenfelét!
- Hiszen te nem vagy lovag, ebadta pogánya. Majd bizony tőletek tanulok én lovagságot! Ordináré rablók!
A török duzzogva hallgatott.
- Csak nem nézitek tán lovagi mérkőzésnek, hogy én veletek kiállok - folytatta kiabálva Török Bálint. - Nézze meg az ember a sok rongyosát!
- Uram! - kiáltott egy sovány, szürke szakállú rab. - Ma megint mérkőznék veled!
Az udvaron állók nevetésre fakadtak.
- Persze, most az hiszed, elfáradtam. No de legyen meg az örömöd!
S újra a fejébe nyomta a sisakot, amelyet az imént már az ölébe eresztett.
- Hányadszor verekszel velem, Papagáj?
- Tizenhetedszer - felelte siralmasan a papagájorrú török rab.
Török Bálint fogta a sisakját, és eldobta.
- No - azt mondja -, ennyit a javadra az erőmből. - Lássuk!
Szembetűnő volt köztük az erőkülönbség: Bálint úr jól megtermett, javakorú ember; csupa izom és mozgékonyság. A török körülbelül ötvenéves, izomtalan, görbe hátú ember.
Kopjával csaptak össze. Bálint úr mindjárt az első összecsapásnál úgy kivetette a nyeregből, hogy a török bukfencet vetett a levegőben, s puff le a porba!
A szolgák, apródok és rabok egyaránt kacagtak.
Bálint úr lehajigálta magáról a pajzsot és vaskesztyűt, s leugrott a lováról, hogy az apródok a többi vastól is megszabadítsák.
Papagáj ezalatt feltápászkodott.
- Uram - sírta, Török Bálint felé fordítva véres orcáját -, bocsáss engem haza! Özvegyem, árvám két éve vár otthon!
- Miért nem maradtál otthon magad is, pogány! - felelte bosszúsan Török Bálint.
Mindig megbőszült, ha a rabok kegyelemért könyörögtek.
- Uram - kiáltotta a rab a kezét tördelve -, essék meg rajtam a szíved! Szép kis fekete szemű fiam van! Nem láttam két esztendeje.
És térden csúszott Bálint úr elé.
Leborult a lábánál a porba.
Bálint úr kendővel törülgette az orcáját.
- Bár minden gaz török itt volna láncon, a császártokkal együtt, rablógyilkos zsiványok!
S odább lépett.
A török port markolt föl a földről, és a port Bálint úr felé szórva üvöltötte:
- Hát verjen meg Allah, te rothadt szívű gyaur! Bilincsben őszülj meg! Özvegyed, árvád legyen, mielőtt meghalnál! Tanítson meg Allah háromszor úgy sírni, mint ahogy én sírok, mielőtt a pokolra löknék a lelkedet!
S hogy így átkozódott, a könny ömlött a szeméből, és vérré válva csurgott le zúzódott orcáján.
A szolgák elhurcolták a dühtől tajtékzó pogányt, és a kúthoz vitték, ahol irgalmatlanul megmosták.
Török Bálint hozzá volt már szokva az ilyen jelenetekhez. Bosszantotta. De sem a szép szó, sem az átkozódás nem oldott az ő várában láncot.
Elvégre is minden rab minden időben és minden helyen szabadságért sír, csakhogy az egyik hangosabban, mint a másik. Gyermekkora óta élt ilyen rabkönyörgések közt Török Bálint, és hát abban az időben a rabokat a belső gazdaság értékei közé számították. Kit pénzen váltottak ki, kit cserébe magyar foglyokért. Hát hogyan is lehessen azt gondolni, hogy egy ellenséges rabot csak úgy Isten nevében eleresszenek.
Tartotta a hátát, karját, hogy az apródok lekeféljék. Aztán a bajszát bosszús pirossággal sodorgatva lépegetett a paphoz.
- Kedves papom, az Isten hozott! - mondotta a kezét nyújtva. - Hallottam, micsoda forrázáson estél keresztül. Sebaj, páterkám, legalább új bőröd nyől, mint a hernyónak.
- Nagyságos uram - felelte a pap, a kezében tartva a süvegét -, az én bőröm az a legkisebb baj. Nagyobb baj az, hogy elvitték, leöldösték az eklézsiámat. Szegény anyámat is megölték.
- Hogy a kutya egye meg! - duhogta Török Bálint visszafordulva. - Az egyik átkoz, hogy nem eresztem el, a másik meg oktat, hogy mi a lovagiasság.
A pap hallgatott.
- Kiállok vele pallossal - folytatta a paphoz fordulva -, nekem ront, mint valami hóhér. Ez neki lovagi játék. Hanem mikor én lerántom, akkor még neki áll feljebb.
Bosszúsan húzott egyet a nadrágja szíján, s vörös volt, mint az a medve, amely címerként ágaskodott a kapuján.
Aztán a fiúra nézett.
- Hát ez az? - kérdezte csodálkozva.
- Szállj le hamar - szólt Gergőre a pap. - Vedd le a süvegedet.
A kis mezítlábas, kardos gyerek hasra feküdt a nyergen, és lecsúszott a lóról. Megállott Török Bálint előtt.
- Ezt a lovat szerezted te? - kérdezte Török Bálint.
- Ezt - felelte büszkén a gyerek.
Török Bálint kézen fogta, és olyan sebesen vitte a feleségéhez, hogy Gábor pap alig bírta őket követni.
Az asszony - patyolatarcú, szép, szőke teremtés - a belső vár kertjében ült egy malomkő asztal mellett. Befőtteket kötözött ott szilkékbe, csuprokba. Egy fehér kezű, reverendás pap is dolgozott velük, a várnak a plébánosa. Közelükben meg egy ötéves és egy hároméves fiúcska játszadozott.
- Kata lelkem, nézzed csak - kiáltott Török Bálint nevetve -, a Dobó apródja!
Gergő kezet csókolt. A kék szemű, kis sváb asszony mosolygó csodálkozással nézett rá. Aztán lehajolt, és megcsókolta az orcáját.
- Ez? - kérdezte a plébános is elbámulva. - Hiszen ez még szopik.
- Szopik ám, török vért - felelt a vár ura.
- Éhes vagy-e, kis katonám? - kérdezte az asszony.
- Éhes vagyok - felelte Gergő. - De előbb Dobó úrhoz szeretnék menni.
- Tyűh, fiam, az nem lehet - szólt Bálint elkomolyodva. - Az urad sebesülten fekszik...
S Gábor paphoz fordult:
- Még nem tudod? Nekirontott ötvenedmagával kétszáz töröknek. Egy török úgy belevágta a dárdáját a combjába, hogy a nyereg fájában állott meg a vasa.
- A dárda vasa.
- Az. Bele is törött.
- Én húztam ki! - dicsekedett a plébános.
- Te hát - szólt Török Bálint -, hanem úgy húztad, mint a répát szokás.
- Úgy húztam, úgy húztam... Hát hogy húztam volna másképp?
- És nem esett le? - kérdezte Gábor pap.
- Fenét esett - folytatta Bálint úr. - Levágta a törököt, és hazaügetett nyereghez szegezetten.
Gergő sápadtan hallgatta ezt. Bánta, hogy ő nem volt Dobó mellett. Ő levágta volna azt a törököt.
- Eredj - mondotta a plébános -, játsszál az úrfiakkal.
A két kis fekete hajú gyerek már akkor ott bámulta Gergőt a Kata asszony szoknyája mellől.
- No, mit féltek? - mondotta az anyjuk. - Magyar gyerek ez. Szeret benneteket.
Aztán Gergelyhez szólott:
- Ez a nagyobbik a Jancsi, a kisebbik meg Feri.
- Győjjenek - szólt Gergő -, megmutatom a kardomat.
A három fiú hamarosan összebarátkozott.
- Hát te, papom - szólt Török Bálint a padra ülve -, mi az istennyilát csinálsz most már eklézsia nélkül?
- Hát - felelte Gábor pap búsan - azért csak megélek ottan, ha egyébképpen nem, ahogy a remeték szoktak.
Török Bálint gondolkozva pödörgette a bajuszát.
- Értesz te törökül?
- Értek.
- Németül is?
- Két évet diákoskodtam német földön.
- Hát mondok valamit, papom: szedd össze a sátorfádat, és gyere ide Szigetre. Azaz ne Szigetre, hanem Somogyvárra, mert egynéhány nap múlva odaköltözünk. Hát ott légy. A feleségemnek van pápista papja, mért ne legyen nekem újhitű papom? Aztán hát egy-két év múlva megnőnek a gyerekek, rád bízom, hogy tanítsad őket.
- Nagyságos uram - szólt a plébános a befőtteket hirtelen otthagyva -, hát én?
- Hát te is tanítod: te tanítod őket latinul, ez meg tanítja őket törökül. Elhidd, jó pásztorom, hogy a török nyelv éppoly szükséges az üdvösségre, mint a latin.
A fiaira nézett, akik Gergellyel az almafa körül kergetőztek. Pirosak voltak mind a hárman, és nevettek.
- Elveszem ezt a gyereket Dobótól - szólt Török Bálint. - Meglehet, hogy ez beválik harmadik nevelőnek.