Egressy Gábornak (Ismeretlen német szerző)
utolsó szegedi vendégjátékára
1840. okt.3.
Te visszatérsz a kedves Duna-partra
A Tisza tájáról, újabb utakra,
Követve a hírt és művészetet,
Mi nélkülözni fogjuk fájdalommal
Játékodat, mely bűvös hatalommal
Bennünk egész világokat teremt,
De ne búsítson téged a mi könnyünk,
Mert bármily messze kélsz is útra tőlünk,
A szivünk mélyén itt maradsz velünk,
S amíg sötéten csillog most szemünkbe,
Oly fényesen fog tündökölni szinte,
Ha ujjongással köztünk tisztelünk!
Virágot keresni mentem,
Hogy neked csokorba szedjem
Hódolati jel gyanánt;
S a mezőn hiába jártam,
Mert szemem egész határban
Hozzád méltót nem talált!
De neked virul legszebben
Mint örök tavasz, a szellem
Dús virága sziveden;
És te pazarul, vidáman
Téped őket, s valahányan
Ámulnak e kincseken!
Ó, engedd, hogy a virágot
Melyet finom lelked ápolt,
Hadd szeressem boldogan,
Mely, miként mező kalásza,
A hajnal könnyharmatára
Csak még dúsabban fogan!
Én a te szivedbe láttam,
Ahol csöndes virulásban
Mosolyog a dús kedély;
Nem hozok én néked rózsát,
A leggyöngédebb mimózát
Rejti szellemed, e mély!