Edmond Rostand
| Edmond Rostand szerző: Kosztolányi Dezső |
Nous sommes les crapauds chamarrés de pustule.
Rostand: Chantecler
Mi vagyunk a varangyok. Henri Régnier is, aki a bemutatónál kissé fintorgatta az orrát, Rémy de Gourmont is, aki megírta lapjában, hogy a világ legnagyobb remekműve sem bírta volna elviselni az előadást megelőző reklámot, mely a reklám legnagyobb remekműve volt, a francia kritikusok java része, a német kritikusok, és én is, aki most tele tüdővel fújom, hogy mégse ilyennek képzeljük a drámát és a költészetet. Azért mégse ijedjünk meg, varangy testvéreim, kritikusok. Nyugodtan néztük a negyedik felvonásban, milyen sikeresen húzta reánk a költő a békakosztümöt. Mi tűrés-tagadás, mi vagyunk ezek a varasbékák, akik vértelen szájjal hápogunk a nagy akadémikusra, de viszont ő sem a kokas, a sötétség énekese, a hajnali trombita, a főkukorékoló, aki után a többiek énekelnek. Állapítsuk meg hideg varangylogikával, hogy így van. Azután, ha egy kicsit szerényebben kezdjük, már dicsérhetjük is a szemétdomb dölyfös énekesét, s elismerhetjük róla, hogy ügyes, kedves és ötletes kakas, aki büszkén az anyaföldbe mereszti körmeit, és énekel a franciáknak nemzeti dicsőségről, pompás vicceket, boszorkányos szójátékokat kukorékol a fülünkbe, és ha mi is így akarjuk, egy egész estén át elmulattat. Csak ennyi bizonyos.
Ebből a szempontból tekintve a drámát, úgy találjuk, hogy a felcsigázott kíváncsiság révén kritika is, közönség is kissé igazságtalan volt Rostand-nal szemben. Világcsodát vártak, magas művészetet, irodalmi ínyencséget, és egy Rostand-drámát kaptak. Mi pedig csak egy Rostand-drámát vártunk. Nem is csalatkoztunk. Beszélhetünk tehát dráma és színpad dekadenciájáról, de Rostand dekadenciájáról semmi esetre sem, minthogy ez a darab sem fölötte, sem alatta nem áll a többinek. Akármelyiket tekintem, mindenütt ez a léha könnyűség, ez a becukrozott és színes felszínesség. Rostand gyémánthamisító, de nincs párja a világon. Hamisítja még a cseh gyémántot is, hamisítja a humort, hamisítja - görebben, kémiai úton - a könnyet is. Érdemes megnézni, milyen ügyesen hamisít mindent. Emberei aranyfüstös fabábok, akik egy szűrért eladják egész boldogságukat. Az állatai még huncutabbak. Fantáziája pedig egészen különös, részletező, vizuális fantázia. Ijesztő gyorsasággal repül, de nem madárszárnyakon, hanem mesterségesen, benzinnel, az aeroplán vászonfelületével, és elkábít, megigéz, felráz, amint elzakatol előttünk. Mégsem teremtő, nem zseniális fantázia ez, de csintalan, pajkos, gyermekes fantázia.
Elfinomult, fáradt idegrendszerű fővárosi gyerekek álmodnak olyan haszontalanul szép dolgokról, mint ő, sápadt és beteges gyerekek, akik céltalan bajlódással kiforgatják a valóságot, egy ostoba ábrándot rajzolnak maguk elé, és részletezik, analizálják, agyonnyaggatják, bár érzik, hogy nem fontos, sem nekik, sem másoknak. Mi lenne, ha piros lenne a levegő? Ha a fejünk tetején járnánk? Ha a víz meggyulladna, mint az éter? A felelet az, hogy akkor a vizet a gyógyszertárakban árulnák, gyufát csak hatósági engedéllyel kaphatnánk, a folyók partjain sűrű sorfalat állnának a rendőrök, a rendőrök tűzoltók lennének, a tűzoltók rendőrök, Boda Dezső lenne a tűzkirály, Szcerbovszky a főkapitány, és így tovább. Rostand is ilyenformán álmodozik. Mi történnék, ha lángész és kalandor egy emberben egyesülne, kérdezte, mielőtt megírta a Cyrano de Bergerac-ot. Mi lenne, ha két szerelmes megunná a boldog szerelmet, és egy kis kalandra vágynék, ha Napóleon fia előttünk halna meg tejet szörpölve és nyafogva, ha dramatizálná az evangéliumot? Ezeket a kérdéseket tette fel magának, és megírta sorjában a Sasfiók-ot, a Regényesek-et, a A szamáriai asszony-t. Nem problémák, nem drámák izgatták, csak kuriózumok. Legújabban az a kuriózum, hogy festene a színpad, ha emberek helyett állatok ágálnának rajta?
Itt van a híres kokas tojása. Ebben az esetben azonban egy nagy nehézség állott előtte. A színpad emberi küzdelmek harctere, s érdeklődésem ott kezdődik, ahol megtudom, hogy rólam van szó, és ott végződik, mikor rájövök, hogy nincs közöm hozzá, mert nem emberek mozognak előttem. Tessék drámát írni egy virágos kertről, egy szerelmes orchideáról, erről a legintelligensebb, szinte öntudatos virágról. Lehetetlen. Rostand érezte ezt. Úgy segített magán, hogy az állatokat emberek szimbólumává tette, és pontosan, szolgaian másolta emberi életünket azzal a gyermeki és gyermekes fantáziával, amelyről előbb beszéltem. Az ő állatai nem stilizáltak. Újra a legdurvább naturalizmushoz menekült. Csak ezzel segíthetett magán. Az egész dráma nem egyéb, mint egy pikáns párhuzam emberi és állati élet között. A kokas a költő, aki dalol, de később megszeret egy ideges, vonzó aranyfácánt, aki el akarja hódítani a naptól, míg végre belátja, hogy nincs joga hozzá, és feláldozza érte az életét, ő a költő hűséges szeretője. Ez a dráma. A kutya is csak azért kelt érdeklődést, mert megtudjuk róla, hogy a felesége felszarvazta egy rongy dakszlival. A kakas telefonoz, akárcsak a párizsi ügynök. A vadászkutya egy öreg angol úrhoz hasonlít. A fülemile, akit dala közben lő le a vadász, André Chénier. Még a zsúrt adó smokk hölgyek is megtalálják a francia lipótvárosi dámát, akinél Kantról, Richelieu-ről beszélnek, egy pípes gyöngytyúk személyében. Végigmegyek az egészen, és mosolyogva látom, hogy hintette tele Rostand emberi motívumokkal, hogy kapaszkodott bele a földbe, mennyire nem tudott légies poézist teremteni, még az éjjeli madarakkal sem, akiknek az ülése egy reakcionárius találkozás hű másolata, még a hajnali madarakkal sem, akik imájukban istent dicsérve az emberről dalolnak, Assisi Szent Ferencről, aki testvérének nevezte a madarakat, miért ők is - hálából - testvérül köszöntik az embert. Rostand pedig az állatvilág illúzióját akarta felkelteni. Ez sikerült legkevésbé. Mihelyt teljes az illúzió, megrokkan a figyelmünk. Mihelyt emberibb lesz a szín, érdeklődünk. Babits Mihály verse a tárgyakról csak azért gyönyörű, mert az ő tárgyai járnak, könnyeznek, terjednek és unatkoznak, mert ezek a tárgyak is emberek.
Mégis voltak szép pillanataink. A második felvonásban a kokas felkelti dalával a napot. Ez mint egy drámai cselekmény játszódik le. Egy kukorékolás, és megpercen a hajnal, a kokas sárga, lila, narancsvörös színeket mázol a tájra, a dombokra, az égre. A színpadi illúzió győz. Rostand-i ötlet. Szeretjük azután a napódát és a hajnali madarak kórusát. Rostand kitűnő ezermester, kardnyelő, műlovar, céllövő, és vígan tapsolhat neki a kabarék publikuma. Maeterlinck azonban legújabb állatdrámájának egy jelenetével többet mond nekünk, mint a Chantecler összes felcifrázott verse. Ha hozzá hasonlítjuk, és ilyen magas hangból zengik a dicséretet, akkor mi is a békák kórusához szegődünk, és rágyújtunk csúfondáros, kárörvendő, kritikusi dalunkra. Ő azt mondta, kukurikú. Mi azt mondjuk, brekeke...