A lap feldolgozottságának foka

Edgar Allan Poe

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Edgar Allan Poe
szerző: Kosztolányi Dezső

                                                I

Poe Edgart most a leghazugabb és leghidegebb dátummal ünnepli az irodalmi ceremónia. Vezeklő ruhát ölt, s arról elmélkedik, hogy Poe Edgar szíve ma száz éve kezdett verni. Mi erre a dátumra sohasem gondoltunk. Inkább arra a másikra, a túlsóra, a végzetesre, mikor a szív a saját villámától érten megállott. Akkor sem évfordulónál és jegyzetek vagy könyvek mellett, hanem éjjel, egymagunkban. Ha hosszú udvarokon bódorogtunk, ijesztő tűzfalak alatt, és egyszerre szemünkbe villant fönn valamelyik emelet holdfényes ablaka. Ha félni kezdtünk. Ha sírtunk. Ha egy kis koszorús húgunkat temettük. Akkor gondoltunk rá. Ilyen boszorkányos estéken hajolt fölénk szelíden és bánatosan az ő poézise. Nevermore...


Az élethez semmi köze sem volt. Mintha nem is bölcsőben ringatták volna, hanem egy kisjátékkoporsóban, és fekete szemfödelet szorítottak volna síró csecsemőszájára. Első útja mindjárt a sírok közé vezette. Zarándoklása aztán sohasem ért véget. Még virágos álmai is olyanok, mintha a temető rózsái és pipacsai között álmodta volna végig egy októberi holdas éjszakán. Nála igazán keserű valóság, mélység, önvád és rettentő vallomás, amit ma már egy poéta sem mer kimondani a banalitás sújtó gyanúja nélkül. Hogy az élete csak egy álom. Állandóan kábító bizonytalanságot érzett. Egy rokonának köszönése egyszer annyira megzavarta, hogy hetekig nem tudott aludni, önkívületbe jött, és a megőrüléstől tartott. A harangok-at, amint egyik ritka őszinte levelében bevallja, hetekig tartó hallucinációk és víziók sora, fülcsengés és káprázás előzte meg. Agysejtjeiben hatványozva, újultan és megfinomodva jutott öntudatra Hérakleitosz gondolata, és kínozta talán évekig, talán évtizedekig, sokáig, míg egyszer kiszakadt a károgó, minden gyászt, feketeséget és szomorúságot magába ölelő szó. Nevermore...


Orvosok beszélnek a szívbajosok labilis életérzéseiről. Ha a szív zavartan működik, elveszti lábunk a talajt, hullámmá fodorul alattunk a föld, és minden olyan futónak, tűnőnek és bizonytalannak látszik, mintha köd és álom lenne. Ezek a fehér arcú szegény betegek józan fővel delirálnak. Agóniájukban dalokat hallanak, és angyalokat látnak. Poe költészete hasonlít ehhez a hideg delíriumhoz. A szívbaj és az ópium költészetté varázsolta különös akaratbénaságát és éleslátássá fokozta beteges félelmét. Mindnyájan érezzük azt, hogy futunk, égünk, ellobbanunk, s egy pont, folytatás, szálló nyílvessző vagyunk a kezdet és a vég között, de az élet félelmét csak egy lángész és egy szívbeteg fejezheti ki oly igazán, mint ahogy Poe kifejezte, meglátta és átélte. Senki sem tudott így félni. A világirodalom híres rémüldözői mellette csak játszó gyermekek. Maupassant kacérkodik a rettegéssel; Baudelaire dühösen farkasszemet néz vele; Hoffmann legyűri. Poe azonban hisz benne, és vacogva, sírva takarja el tőle arcát. Úgy fél, mint egy leány. A szíve elhangzó, kihagyó verései dobogják ki a hullámzó változás dalát, és ő nehéz lihegéssel, sápadtan hallgatja. Nevermore...

Az arca is leányos volt, egész az anyjáéhoz hasonló. Világosszürke szemeiben pedig csapodár lángok bujkáltak, napról napra változtatták a színüket, úgy, hogy sokszor föl sem lehetett ismerni. Finom csipkelélek lakozott benne, mert Írországból származott, ír vér volt, mint minden nagy, angol nyelvű álmodozó: Keats, Wilde és Shaw is. Onnan hozta magával a lágyságot, a nőiességet és a szemérmet. Szemérmes szerelemmel, egy tizenhat éves leány ábrándozásával szerette a halált is. Ez a szemérem parancsolta rá, hogy itt az életben mindenkinek ismeretlen maradjon. Hogy a nyafogó lírikusok előtt hideg matematikusnak s fűzfapoétának kürtölje ki magát. Hogy az iszákosság vádjával övezze finomságait. Hogy titok legyen maga, és álmok maradjanak látományai, szerelmei, fantomjai, tündérei, sárga hajú és violaszemű női, betegsége, félelme, egész érthetetlen és gyönyörű élete. Hogy úgy haljon meg, mint egy kutya, s úgy temessék el a baltimore-i temető árkában, mint a legutolsó gonosztevőt. Verseit is félénken, egy beteg halk hangján dúdolta, majdnem szégyenkezve, majdnem pirulva, majdnem bocsánatot kérve. Még a lelkét is takarta. És mikor a gyógyszertár kilincsét szorongatva végigesett az utca kövezetén, és átölelte a halál, és végre misztikus nászát ülhette vele, utolsó kézmozdulatával az arcát takargatta, mint nő a csók után, hogy még halott mosolyát se lássák soha, sohasem. Mindig ugyanaz a szomorú refrén. Nevermore, nevermore...

A Hét, 1909. január 24.


                                                II

                                                   My days have been a dream.
                                                 E.P.

Egy finom, különös poétafej.

Ha az utcán látunk ily fejeket, már messziről megismerjük. Ezek azok az álmodozó, lágy vonalú poétafejek, melyek nem is annyira a babért viselik és a dicsőséget, mint inkább a szomorúságot és az álmaik terhét. Félénken ülnek a hajlékony nyakon. A szemek a lelki élet tüzes mélységétől parázslanak. A kezek is finomak, nőiesek és sápadtak, mintha az akaratbénaság hagyta volna rajtuk átszellemiesítő nyomát. Mindenféleképpen pedig látszik rajtuk, hogy inkább misztériumokban élnek, mint ebben a világban, s nem cselekvésre és tettre, hanem álmodozásra és hosszú, öngyötrő tépelődésre születtek.

Ezek az arisztokrata lelkek.


                                                1

Nem menekedhetünk az osztályozástól, még most sem, hogy oly igazi forradalmár művészről van szó, mint Edgár Poe. Nemcsak a művészetben állja utunkat ez az értékbecslés, a megkülönböztetésnek ez a kissé vulgárisnak tetsző módja, hanem még a mindennapi élet változó hullámzásában is, s a művészek és a nem művészek egyformán vagy egyik vagy másik kategóriába tartoznak. Látok robusztus, pirospozsgás embereket, akik hangosan beszélnek, zajosan nevetnek, és minden mozdulatukból azt olvasom ki, hogy meg vannak elégedve magukkal, az élettel és az egész világgal. Nekik nincsenek titkaik. Ha valami nyomja a mellüket, rögtön barátjukhoz rohannak, és szavakkal könnyítenek a bánatukon. Nem szeretik a magányt. A színeket látják, a zenét hallgatják, a szobrokat nézik, és vagy értik, vagy nem, de mindenesetre csak úgy fogják fel, mint a külvilág egyik jelenségét, melyhez több vagy kevesebb közük van. Ezek a demokrata lelkek. Még a művészeik is arról beszélnek, ami mindnyájunkat egyformán érdekel. Ezekkel szemben állanak a hallgatag, magukba roskadó emberek, az igazi arisztokraták, amilyen Edgar Poe is, az amerikai szimbolikus költő. Életrajzírója feljegyezte róla, hogy sokszor már gyermekkorában önkívületbe jött, ha zenét hallott. A mai művészek mind valami ösztönszerű vonzalmat tanúsítanak a zene iránt, amelyben transzcendentális titkok, és szóval, ecsettel és vésővel ki nem fejezhető fájdalmak és örömök kelnek életre, minthogy magukat is a kifejezhetetlenség határán kísértő érzések izgatják. Ezért fordult az egész francia szimbolizmus a zenéhez. A most élő nagy poéták között alig van valaki is, aki közönyös lenne Wagner, Debussy és D'Indy iránt. Lépésről lépésre, nyomról nyomra ki lehet mutatnunk, hogy táplálkozott Verlaine, Rodenbach, Baudelaire a hangok ihletéből, és miképpen értékesítették később a zene legrafináltabb hatáseszközeit. Egykor a romantikusok éppígy használták fel az idegen tájak koloritját s távol népek mítoszait, míg a parnasszusiak képekben és színekben keresték a poézist. Poe költészete csupa zene. Hallgatjuk és érezzük. A költemény megértése csak másodlagos processzus már, transzponálása, emberi szavakra való áttétele annak a ködös érzéskomplexumnak, amit egy szó, egy rím, néhány hangzó művészi egymásmellettisége kelt fel bennünk. Zene...

                                                2

Nem csoda, hogy Poe-nak Amerikában nem sok megértője akadt. Ez a realitások földje, a trösztök, gyárak és szövetkezetek egészséges, nem differenciálódott, művészietlen világa. Ki érti meg itt a l'art pour l'art-t? Ki érti meg az érzések pianisszimóját, azt az álompoézist, amely félig szinte a túlvilágban, angyalok között, kék messzeségben, temetők holdfényében lebeg? Poe nem is akarta, hogy a mob megértse. Tisztán a tömeg félrevezetésére írta művészi hitvallását is (The Philosophy of Composition), amelyben letagadva magáról minden szenzibilitást, egyenesen egy algebrai feladat megszerkesztésének nevezi a költeményírást, s lebecsüli a Holló-t, legnépszerűbb és kétségtelenül egyik legértékesebb költeményét, mely nevét az egész világon jól hangzóvá tette. Poe-nak nem volt más választása. Bizonyára működött benne az arisztokrata famíliák évszázados gőgje s az az ellentmondásokat hajszoló ír szellemeskedés is, amely Wilde életét is egy keserű paradoxonná változtatta, de első igazi oka az volt, hogy művészi szűziségét megóvja az ostobák tolakodó kíváncsiságától. A művész eleinte azt hiszi, hogy nincs nagyobb átok, mintha nem értik. Később belátja, hogy végzetesebb, mikor a mob már érteni kezdi.

                                                3

Hogy is juthatott volna el Poe ideges, gyönyörű, érthetetlen lelkéhez? A novelláit szerették csak, és Jules Verne-nel, Conan Doyle-lal együtt emlegették. Jules Verne pedig csak egy igen szellemes francia, Conan Doyle egy mérnökszemű angol, Poe ellenben még a közönségnek írt elbeszéléseiben is messze túljárt a detektívhistóriák olcsó izgalmán, s a kimondhatatlan borzalmak és rettegések földöntúli nüanszait magyarázta. A mobnak azonban kell a félreértés. A nagy emberektől mindig csak motívumokat kapott, melyeket átalakított a maga képére és hasonlatosságára, hogy megmagyarázza azt, ami előtte érthetetlen. Így lett Poe-ból is démonikus lélek, alkoholista és kocsmahős. Újabban a tömeg a poétájától annyira megköveteli a züllött életet, mint nálunk a negyvenes években az árvalányhajat és a fokost. Poe arisztokratikus tartózkodása pedig csak egy okkal több volt erre. Ha küzdött ellene, csak jobban belekavarták a hazugságokba, ha tiltakozott, lehurrogták, s végül már nem volt mit tennie, mint táncolni a táncolókkal, letagadni igazi valóját, kinevetni legszentebb verseit, a tömeg nagyobb örömére felölteni a poéták évezredes bohócruháját, fejére csapni a részegség, az ördögösség színes csörgősipkáját, s ismeretlenül élni és ismeretlenül meghalni. Nem is sejtjük, mennyire bohóc még ma is a költő. Mennyire aktuális még az az aforizma, hogy a népszerűség csak a félreértések és belemagyarázások sorozata.


                                                4

Mindezeknek John Ingrim, Poe barátja és kiadója vetett véget. Ha most, születése századik évfordulójánál más fényben látjuk művészi és emberi fiziognómiáját, s a kritika és a közönsége vezekelve említi nevét, csak az ő érdeme. Poe-t most minden legendától, hazugságtól és hozzáköltéstől menten úgy tekintjük, mint az új líra legnagyobb költőjét. Harcoló kritikusnak ennél nagyobb diadala nem lehet. Hogy fölvegye a búcsúzó Hamlet haló szavát, s azután tollal, harccal és katonás bátorsággal, mint egy irodalmi Horatio, meggyőzze a világot ügye igaz voltáról.