Ebéd a körtefa alatt
| Ebéd a körtefa alatt szerző: Gárdonyi Géza |
Az aratógazda körültekintett és megszólalt:
- Dél van.
Csak a körülötte állók hallották meg. De azért megállott az egész munkástábor. Mert nem is kell oda kiabálás. Ahogy a gazda megáll és fölemeli a mutatóujját, meglátják azt az egész földön. A kaszák és a sarlók leereszkednek. Mindenki a nagy vadkörtefához igyekszik. Annak az árnyéka kerek szőnyeg az út mellett az aszott gyér gyepen. A nyári tüzes délnek egyetlen enyhe sátora. De nincs is olyan hűvöse semmiféle fának!
Megnéztem az órámat. Éppen tizenkettőt mutatott.
- Illés bácsi - mondom a gazdának -, honnan tudta meg, hogy dél van?
A nagy, erős ember mosolyogva vont vállat:
- Tudj' az Isten. Megérzem én azt, uram, mint Paizs a szelet.
- Sohase hibáz öt percet se - jegyezte meg az ispán, aki a határkövön ült és hírlapot olvasott. - Beállhatna akármelyik városba toronyórának.
A körtefa alatt már akkor ott ült a szép Szabó Magda is az ura mellett. Ők a szomszéd földről jöttek ide által. Csak négyen aratnak ott, de a magukét aratják. A szép Szabó Magda kihozta az urának az ebédet. Láttam, mikor jött. Egyik karján a gyerek, másik kezében a fazekat lógatta. Tizenhat éves gyönge kis teremtés és már asszony és már anya.
Csik Imre először is a fiáért nyúl. A fia csak kis inges, ölbeli gyermek. Még nincs egy esztendős. Aki megnézi, semmi különöset nem lát rajta: se járni nem tud, se beszélni, és még csak szépnek sem mondható, mert a feje hosszú. De azért Csikék nagyra vannak azzal a kis poronttyal. Ha valaki egy tarisznya gyémántot kínálna a kis tudatlan féregért, bizonyára komolyan és határozottan visszautasítanák. Mert Csikék azt tartják, hogy olyan gyerek, mint Fercsi, nincs több sem a faluban, sem az egész világon.
Lám, hogy leemeli Csik Imre az anyja karjáról, olyanokat csókol a kis pufitos pofácskáján, hogy szinte csattan; és nevetve nézdegéli, mintha most találta volna a bokorban.
- Nézd csak, milyen fekete a szeme! - mondja selypítve.
És a szép Magda mosolyogva nézi, hogy milyen fekete a szeme a fiának.
- Mondjad, fiam: apa!
A kis féreg együgyű képpel nézi az apját. A szájacskája megmozdul:
- Hapapap.
Ez tetszik Csikéknek.
- Mondjad, fiam: apa!
- Hapapap.
Elmondatják tízszer-hússzor. A Fercsi gyerek mindig csak azt feleli:
- Hapapap.
De ez mindig új és mindig meglepő. Pál úgy véli, hogy a szó kimondása kifogástalan, sőt kellemesen is hangzik. Olyan büszkén néz a fiára, mintha merőben annak az érdeme volna, hogy ő apa.
Az anya nem olyannak látja. A szép Szabó Magda azt mondja neki:
- Jaj, te kis angyal!
Eközben odatelepedtek az uraság aratói is. Hej, ti királyok, királykisasszonyok és királylegények, ti pápák, bárók és grófok és aranykanalú nagy urak, ha a ti magatok drága tálaiban ilyen jó falatokat találhatnátok! Ha a ti jégbe hűtött cifra üvegeitekből olyan jóleső italt tudnátok húzni, mint ezek húznak itt a csöcsös korsóból, vagy a csobolyóból! Ha a ti szmirnai és lyoni művészettel puhított dívánjaitokon és hentergőiteken olyan édes nyugalmat tudnátok találni, mint ezek itt a vadkörtefa két ujjnyi kis gyepén, mikor ebéd után egy rövid félórácskát szenderegnek!
Csik Imre is a felesége ölébe hajtotta a fejét. A gyerek mellettük betakarva aludt. A szép Magda egy fűszálat húzott olykor el az ura bajuszán. Imre be akarta kapni mindig a fűszálat. Játszottak, mint a gyerekek.
- Nini - mondja az ispán -, a Matyi.
Csakugyan az jött az úton, a Tóth Antal szamara.
Honnan jöhetett egymagában?
A jó Isten tudja.
Mert Tóth Antal el szokta adni a szamarát és a szamár mindig visszatér hozzá.
A Matyi sétálva ment hazafelé. Nyomán felporzott a kocsiút. Olykor megállott és letépett valami zöldet az árokpartról és útközben eddegélte. Egyszer csak lefeküdt a porba és meghempergődzött.
- Eső lesz - mondta Gönczöl Illés.
- Az lesz - felelt rá az egyik arató -, hangyákat láttam, ahogy visszafelé vitték a tojásukat.
Az égen csak egy kis fehér felhő látszott. De meleg volt. Egy légy csípése olyan volt a kezemen, mint a tűszúrás.
A szamár eltűnt már a kocsiútról. Helyette könnyű forgószél jelent meg az úton és a port magasra sodorta.
Amint a forgószél hozzánk ér, egyszer csak látom, hogy az egyik arató leány beleröpíti a sarlóját.
Egyik se szólt rá semmit. Magam is tudtam, hogy a forgószél most rútul járt. Mert a forgószél nem egyéb, mint az ördög meg egy boszorkány. Összeölelkezve táncolnak. De mi is volna egyéb? A levegőben valamelyik ördög tartja a lakodalmát. Egy-egy táncoló pár olykor leér a földre és látnivaló, hogyan sodorja a port magával.
A sarló bizonnyal megvágta a táncolók lábát. A leány kifut az útra, nézni, hogy van-e ott vércsepp? Vércsepp nincsen, de majd holnap meg lehet látni, melyik öregasszony jár sántítva.
Az égben csakugyan valami nagy sor történik. Sötét palaszín szürke felhők tolonganak odafenn. Néha egy lomha szörnyeteg alakú elő-előválik. Az a sárkány, amelyen fölszállott valamelyik tóból a garabonciás. Honnan jöttek ezek a felhők és hova mennek? Mi a szél, amely nyomni tud meg csavarni, rázni, szórni, emelni, morogni, sziszegni és sírni? Hát mi az? Levegő? Puszta levegő? Föl tud kapni a levegő egy marok port a földről, hogy szétszórja a tarlón? Ki tudja ragadni a levegő az újságpapirost az ispán kezéből? A semmi nem olvas. A szél pedig magasra emeli az újságot és forgatja, olvassa.
Az iskolában persze nem tanul erről senki, de hát arra való a két szeme, hogy lássa. Amit a tanító mond, hogy a szél nem egyéb, csak levegő, a levegő pedig nem egyéb hydrogéniumnál meg oxigéniumnál, azt is el lehet hinni. Az andocsi szűzről soha nem tanította senki, hogy az csak olajfesték. - Csuda az! Hát mért ne higgyünk abban, hogy a föld színe felett lelkek kavarognak!?
Íme, a fecske is, mintha már fönt nem volna elég helye, csaknem a földet érinti gyors kanyargásaiban. A magasság és a mélység megtelik várakozással. Az ég színe fekete. És íme, alácikázik a nyomott csendben egy cikcakkos hegyes villám. Dehogy villám: istennyila. Az Isten meglátott valahol egy gonosz ördögöt és lesújtotta.
A hatalmas lövéstől megrendült a föld a sarkában. Hol vagytok festők, hogy vászonra vetnétek azt a képet, amint az ördög a mezőn élettelenül elterülve fekszik, s mellében áll az Istennek izzó piros nyila.
A zápor zuhogva ömlött alá. Az aratók elmélázva, hallgatva nézték az esőt. Csik Imre kibontotta a szűrét, és rátakarta a feleségére.