Dugott bál
| Dugott bál szerző: Tömörkény István |
Elmegy két ember valamely szőlősgazdához.
- Van-e bor? - kérdik.
- Hát van még, - mondja a gazda.
- Hát majd föltekintjük.
Föltekintik a pincében, de leginkább nem is pincében szokott az lenni, hanem kamrában, mert amelyik ház nem kőből épült, annak nincsen pincéje, odakint pedig kevés ház van kőből való. A bor ennek folytán nem valami híres úgy ízre, hanem azért ereje van neki lehetősen. Meg is állapodnak valamelyik akónál, hogy ez lesz a legjobb. Azután alkudoznak. Huszonöt pénzre tartja a bort literenkint a gazda, de huszonháromban kiegyeznek. Igy vesznek aztán egy egész akót s kocsira téve, elviszik. De nem úgy viszik, ahogy a bort szokás vinni, mert rendes borvitelnél nem kell a kocsira sem alcserény, sem oldal, sem saroglya, hanem csak úgy rudakra kerül a hordó, mintha a pincében az ászkon állna. Itt azonban a kocsioldalak közé teszik s egy ócska szűrt is rádobnak, továbbá a hordó mögé a saroglyába szénát vetnek, hogy senki meg ne lássa, mit visznek. Szóval, mint mondani szokás: lopdelmódon szállítják a hordót.
Hogy miért van ez így, annak kétféle okai lehetnek. Lehet, hogy a boragarak szemétől kímélik. Boragár néven a fogyasztási adóhivatal borfináncait tisztelik és tőlük lehetőség szerint óvakodnak. A másik ok azonban fontosabb, mert annak esetében a boragár mellett még mindenféle más hivataltól is óvakodni kell. Ez akkor történik, ha a bort dugott bálra viszik.
A dugott bál csak olyan bál, mint más bál, de tőlük mégis abban különbözik, hogy dugva lehet csak csinálni. Mert úgy van az, hogy semmiféle dolog, akár jó, akár rossz, nem bír olyan gyorsan terjedni, mint az adó. A báltartásért adó jár, meg azt csak ott lehet tartani, ahol bormérési engedélye van a gazdának, szóval korcsmahelyen. De nem mindenki szeret odamenni. Hogy miért, annak is okai vannak. Lehet, hogy rossz a korcsmáltató bora, lehet, hogy nem rossz, de drága, mert nagyon kiveszi rajta a hasznot. Más esetben a személye ellen van kifogás, meg nem mindenki akar mindenkivel együtt mulatni. Igy aztán összeállnak huszan-huszonöten legények s valamely fiatal gazda tanyáján, ahol elég tág ahhoz a szoba, maguk rendeznek bált, hivogatván rá a környékből a lányfélét. De ennek úgy kell menni, hogy akit nem illet, ne tudjon róla, mert büntetés jár ki érte. Törvény szerint nem járhatna, mert hiszen azt semmi parancs nem tiltja, hogy valaki a saját házában ne csinálhasson cigányos vigasságot, de ezeknek odakint nem szabad. Valamikor régen adtak ki erre kapitányi rendeletet, alighanem azért, mert sok mindenféle bajok történtek az ilyen cécókon.
Azelőtt cécó volt a neve meg csiricsáré, most már bál és ahhoz különféle előkészületek vannak, mert hiszen a tilalom dacára csak áll a dugott bál. Ez például, amelyről itt szó van, az Ördög Pál tanyáján történik, úgy jó oldalt a jártabb utaktól, hogy vigasságban akármekkorát kurjantanak is, arról senki híradással nem lesz, hogy rajtuk üthessenek. Különben is nem igen szoktak arra a pusztázó kardos legények mozogni.
Ide hozzák a bort dugva a legények, azután pedig Szél Jánossal tárgyalnak, aki tud cimbalmozni. De van is neki cimbalma. János a cimbalmát meg hozzá a maga tudományát fejenkint tíz pénzért szokta mérni egy éjszakára, amúgy értetődvén magától, hogy bort is kap. Nem sokat, csak annyit, amennyi olyan embernek dukál, aki dolgozik, míg mások mulatnak. Huszonhárom legény van együtt, mint dugott bálas rendező, ilyenformán két forintot meg harminc pénzt használ ezen éjszakára Szél János (de tíz pénzzel kevesebb számítandó, mert Csőre Ördög Jóska a ráeső részt úgyis letagadja). Az ötvenhat liter bor árából pedig fejenkint valami ötvenhat pénz esik, így koponyánkint fizet mindenki a bálra hatvanhat vasat. Persze úri helyen alighanem többe kerül az ilyesmi, de hát ezek csak olyan egyszerű pusztai legények.
Ennélfogva nem is este kezdődik a vigasság, hanem már délután. Jönnek a lányok, meg a táncoskedvű menyecske-féle, minthogy ezeknek híradással voltak. Üzenetet vittek a legények, továbbá elszalajtották némelyik után a béresgyereket. Egy csomóba verődnek a lányok az udvarban, a legénynép pedig szivart szí odabent a szobában, ami a napot ünnepi jelentőségre emeli. S csapra van már ütve az akós hordó a konyhában, alatta tál, körülötte pedig különféle poharak. Öt-hat fajta pohárt nem igen lehet odakint találni, az ahány van, annyiféle. És akármilyen vastagfalu is, ha már használt, bizonyosan le van csorbulva a széle. (Koccintáskor egyik pohár talpát szokták odaütni a másik tetejéhez, ez onnan van.) Már tart az italozás, aki hogy pálinkát is ivott valahol, időelőtt fölvidámodik tőle.
Szél János pedig nótát kezd kiverni a cimbalmon: - Barna legén mén el az gang alatt, Kiesött az fejibül az kalap - mondja a nóta, amely a lassú csárdás járására igen alkalmatos. A legénység húzza is befelé a lányokat, itt-ott egy bekötött fejű menyecskét (csak úgy magátul kötötte be a fejét). A vasalt szoknyák suhognak a táncban és magasra fölcsapódnak, mikor a csárdás frisse kezdődik. De ez csak addig tart, míg kevesen vannak a szobában; utóbb már alig férnek egymástól, de azért forognak, a leányok haja kibomlik, a legénység szivarjából pedig a hamu helyet sem talál, ahol a földre hulljon, csak úgy a lányok ruhájára, fejére esik, szétmázolódva a rózsaszín, kékszín derekakon. Utóbb Széll János abban hagyja a cimbalmozást, hogy majd bor iránt nyújtja panaszát, mit csakugyan helyeselnek a többiek is. A tánc egy darabig abban marad, azon idő alatt azzal illegeti magát a legénység a lányság előtt, hogy danol egy csapat ezt, más csapat azt az alacsony házban, aminek lármája csak emeli a fejük zavarodását. Mások birkóznak, vagy jó nagyot ütnek egymásra, hogy szinte csattan és puffan, de ez tréfaszámba megy. Csak ha valakit fejen ütnek, vagy mellbe vágnak ököllel, az megy haragból.
Hanem arra még van idő. Estig ilyesmi nem fordul elő, addig csak hol a lányság, hol a hordó körül forgolódnak. Míg lámpagyújtat után még erősebben lobognak a szemek, duhajabb a népség. A lárma nagyobb; a csárdásban forgatás közben keményen összeütődik egyik legény a másikkal, egy pedig borral locsolja végig a többit, amiért jókat ütnek rá. Hogy a messzi iskolából elcsendül idáig a harangszó, össze is szedik magukat a lányok és megindulnak.
- Gyertök, no! - kiáltja egy és csakugyan útnak ereszkednek a tanyai virágszálak nagy sikoltozások között, mert a táncosok némely része utánuk szalad, tartóztatás céljából. Az esti homályban messze elfénylenek a fehér viganók, amiket jól felfognak, hogy a harmat ne érje. (Maguktól való fejbekötések ilyenkor történnek.)
A tanyai házban pedig most kezdődik a mulatság. Beviszik a szobába a hordót.
- Van-e még benne?
A felső lyukon beledugnak valami botot s kihúzván, nézik, hogy meddig nedves. Hát hiszen még majdnem félig van. Ez nagy öröm. Sürgősen öntik tele a poharakat és Szél János elé egy egész söröskancsóval tesznek. Azt nem volna jó keresni, hogy ugyan ez a kancsó mint jutott oda, de hiszen János nem is keresi. A sok legény a hordó, meg az asztalok körül egyre jobban lármáz, némely része danol. Ez az az állapot, amire mondani szokták ők: alighanem sok vót már bennünk a bor, mer mindönki beszélt egyszörre. Bár van már olyan is, aki nem beszél, csak néz maga elé a borra és gyújtaná a szivarját, de sehogy a szivar vége meg a gyufa találkozni nem akarnak.
A többi összeüti a poharak talpát, meg az alját s úgy a bortól föllángolva, duzzadó erőben áll ott a sok katonának való. Mert valami csipiszt az ilyen dugott bálra nem is vesznek maguk közé: legények elejéből szokott az ilyesmi együvé állni. Aki köztük alacsony, az zömök, vállas, bivalynyakú, aki meg nem zömök, karcsúan magas. Valamennyiben pedig ott az erő, amit a kasza, kapa, ásó és ekeszarv hagy a karokban. Ilyenkor mind annyira tele van vele, hogy szinte kicsapni készül. Ilyenkor támad az, hogy: megverek valakit, vagy engem valaki. Miért akarna verekedni? Tudja is ő. - Ugrál benne az ideg, - mint mondani szokták és járván egymagában a szoba közepén a Jópálos-táncot, akkorákat feszít a mellén, mintha az egész világnak ellene akarna szegülni.
- Igy mulasson az úr - kiáltja büszkén Ábrahám Fekete Mihály.
Helyeslően bólint a többi, mert így az úr, hej, nem is tud. Az »úr.« Sok van vele mondva nagyon, régi hosszú idők nyomán támadt ellenszenv, mely ma is él. - A paraszt olyan mint a krumpli: csak sülve jó - tartja némely »úr«; a paraszt meg azt mondja erre a maga vastag, sunyi és nehéz ötletével: Nem tom mér haragszanak ránk az urak, hisz nem akarjuk mink őket mögnyúzni - egyszörre. (Hanem csak úgy apródonkint, mi zárjelben, illetve bajusz alatt értetődik.) Hanem hogy ebben melyiknek mikor van igaza, mikor nincsen, itt ne keressük, mert úgy sem találjuk meg szűk helyen a nagy dolgokat. Hanem csak elég avval annyi, hogy Kothenc Susi Illés juhászbojtár azt mondja:
- Az úrféle? Hát mit tud az? Csontot hány az asztalra, úgy mulat.
A többi ránéz, hogy hát ez ugyan miről beszél? Csak szavall, bizonyosan juhászosan, alighanem azért, hogy falnak állítsa a többit. Honnan tudna ő ehhez, aki egy évben egyszer jár a városon, akkor is a falakon kívül, csak a baromvásáron. Rá is mondja Ábrahám Fekete Mihály megvetőleg:
- Körösztapád térgye.
- Már mér? - fakad ki Kothenc.
- Hát mán micsoda csontot hajigálnának az asztalra? - kérdi amaz.
- Hát hunnan tudjam én azt? - szól vissza a juhász. - De láttam.
- Hun láttad? - adódik fel nagy gúnnyal a szó.
- Hun láttam? Hát a városba láttam, a kávéházba - erősíti a bürgés. - Csontot hánytak a kűasztalra.
Nagyon erősen mondja és igaza is van neki, mert bizonyára dominót látott játszani s arról mondja, hogy csontot hánytak az asztalra, mert az csakugyan csont is, nem pedig kő, mint az úrféle nevezi. Szavát azonban senki sem érti meg, senki sem vél rá, hogy ugyan mit akar mondani s Ábrahám Fekete Mihály csak ennyit szól neki válaszkép:
- Legjobb vóna neköd is, ha nyomon beszélnél.
Nevetés támad, de meg kell mondani, Kothenc nem nevet. Nyomon beszélni annyit jelent, hogy az igaz nyomon járjon valaki, vagyis hogy igazat beszéljen. Lám, úgy lehet, hosszú idők óta most mondott volna először igazat s akkor gyalázzák le érte. Hát hiszen jól van. Látott ő már karón varjút. Azért csak koccint, sőt hogy Szél János ama nótába kezd, hogy »legelteti nyáját, fújja furulyáját«, csakugyan járni is kezdi középen a juhászost. Egyik is, másik is belekap a táncba, negédesen lépkednek előre meg hátra, forogván közbe. Egymást is kézre kapják, az alacsony füstös szobában minden mozog, jó szerencse, hogy a hordót föl nem lökik. Vidámság ez, nagy vidámság s Kothenc juhász az Ábrahám Fekete Mihályt, amint egymás mellett járnák a táncot, magához öleli. Nagyot kiált egyszer így Ábrahám Fekete Mihály s eltántorodik. Akkor látja a többi, hogy bicska van a hátában.
- Jaj, mögszúrt! - kiáltja jeladáskép Mihály s ahogy a tánc hirtelen megáll, hallatszik néhány pattanás, hasonlatos a pisztolykakas fölhúzásához. De nem az, épen csak néhány jórugójú bicskát csattantottak ki, hogy kézbe vegyék.
A juhász leüti a lámpát azonnal. A nagy füstben és sűrű levegőben amúgy is alig pislákolt, most a padozaton szerteszakad és azonnal elalszik. Menekül a juhász, de átszúrja egy bicska a karját s arra dühödt erővel veti magát a sötét tömeg közé. Nagy a lárma; itt is, ott is megmártódik az acél az emberben, mígnem valamelyik asztal mögött ülőnek eszébe jut, hogy gyufára rántson. Erre szétvál a sok összegabajodott s meredten egymásra bámul. Némi józanodás következik, a juhász meglépett, Szél János pedig viszi kifelé a cimbalmát...
Nem halt meg senki, hát így majd csak begyógyulnak a bicskanyomok. Kothencnek pedig majd csak beszakítódik valamely éjszaka a feje. Ebben egyeznek meg s még ami imitt-amott ital van, kiisszák és eloszlik a vendég, a tanyában maradván az üres hordó s a vérnyom, amit majd egyszinűre mosnak a szoba tapasztott földjével. Igy az egész dologról tudomást sem lehetne venni, hacsak másnap az Ábrahám Feketéék legénye nem fájlalná annyira a hátát, hogy kocsin orvoshoz viszik. Az aztán faggatja, hogy honnan támadt a seb, mígnem a történet valahogy előadódik. Jelenti is az orvos és mozogni kezdenek a kardos pusztázó legények, hogy mi történt, hol történt, hogy történt? Járják a tanyákat, keresvén, hogy ki maradt a bál után sebben.
Hát nem mondhatni, van egynehány, teszem azt a Kisguczi Gergely, Szilajfa Miklós és alighanem a Vízhúzó gyerök is. Ezek után járnak s őket még másnap azonnal sorra veszik. De Kisguczi Gergőnek semmi baja sincs, legalább nem árulja, a Szilajék Miklósa pedig már korán reggel kiment a barom után a nyomásra, otthon az sem szólt a bajáról semmit. Hátra van még a Vízhúzó gyerök. No ez már, amint utánamennek a tanyába, csakugyan nem tagadhatja el, hogy volt vele valami, mert most is karonfogva tartja a karját.
- Hát legény, - kérdezi tőle a lórul a vén pusztázó, bizonyos nevezetű Vér Ferencz, - hát veled mi vót?
- Mi vót? - buszmog vissza a Vízhúzó gyerök, - ami vót, az barátságbul vót, aztán kinek mi köze hozzá?