A lap feldolgozottságának foka

Dugóhúzó

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Dugóhúzó
szerző: Gárdonyi Géza

       Nyári regg egy vidéki városban. Egy terebélyes épület előtt sok gatyás ember és tarka szoknya; kocsik és szénázó lovak.

Egy szürke-kalapos urat is pillantok meg a sokaságban. A fehér-szalagos völgyes kalapot tíz éve ismerem.

- Mi van itt Bálintkám? Talán bizony katonasorozás?

- Dehogyis, - felelt Bálint, kövér kezével legyintve, - törvényház ez.

- Csak nem rajtad ítélkeznek tán?

- Nem hálistennek. Egy béresem van bajban.

- Gyujtogatás? Verekedés?

- Még annál is rosszabb.

- Ember-ölés?

- Az a teremtésit. Aligha meg nem ismerkedik a hóhérral.

A felhőkre pillantott, mert boruldozott az ég. Ónos felhők gomolyogtak a város felett; morgott is már.

- Kellene az esső, igen kellene, - mondogatta Bálint.

Bementem vele a tárgyalásra. Ő ideiglen a tanuk szobájába tért. Én beültem egy üres padba, mingyárt az elsőbe. Azt a falusiak nem merték megszállani.

Egy legényt vezettek be a szuronyos őrök, egy vastagderekú fiatal parasztlegényt. Gyolcsingben, gatyában. Olyat se láttam még vádlottak padján.

Belépésekor meghullámzott a falusi sokaság s valami nyöszörgő jajgatás hangzott az egyik padból. Egy öregasszony jajgatott. A kezét összecsapkodta:

- Jahahaaaj, kegyelmezzenek, irgalmazzanak, a fiamnak... nagyságos főbíró uraim...

Az őrök kilökdösték a teremből.

Míg a bűniratokat olvasták, szétpillantottam a besereglett falusi népen. Mind egyfaragású komoly barna ember; üstökös hajuak és szögletes orruak. A nők soványak, naptól pörköltek, de selyemkendő virít sárgán, pirosan, kéken a fejükön. A leányok is fakók, s még cifrább ruhásak; a hajukat régiesen a fejükre ragasztva viselik, és emmiatt formátlanok. Csak a szemök csillog okosan.

- Mi neved? - kérdezte az elnök.

A legény egyet köszörintett a torkán.

- Dobos Menyhárt, szolgálatjára.

Az arcán meg a szemén a fogság bágyasztó levegője meglátszott. A haja neki is üstökös-borzas, mint a többi falusi embereknek.

- Hány esztendős vagy?

- Huszonnégy, instálom.

- Az a vád reád, hogy megölted Nagy Máté kocsist. Bűnösnek érzed-e magadat?

A legény vállat vont:

- Nem tudom instálom...

- Már hogyne tudnád. Magadnak ártasz, ha nem az igazat vallod.

A legény a padlóra pislogott:

- Megmondom igazán. Némelyik órába hibáztatom a haragomat... másik órába... azt gondolom... ha megint úgy kerülnék vele szembe, megintsak al lenne a vége, hogy engem vasra vernének.

- Hát szándékosan ölted meg?

A legény emelgette a vállát, szemöldökét:

- Hát... nem csupa véletlenül...

- Mondd el hogyan történt?

- Úgy történt instálom, hogy... Kisasszony napján búcsú vót nálunk. Aztán... ő is odajött az ivóba. Oszt mondok neki:

- Egy szavam vóna, vagy kettő, Máté bátyám.

- Hallom, aszongya.

- Hát mondok, kend nem idevalósi ember, csak átszegődött az urasághó kocsisnak, hát kend nem tudhassa hogy mi nálunk a törvény? Mert mondok minden házba más a szokás, minden faluba más a törvény.

Rám böffen erre nagy vörös képpel, hogy aszongya:

- Énvelem ilyen fenhangon ne beszélj!

- Mondok hát kicsoda kend? Azér hogy öspörös kocsissa vót? Láttam én mán nagyobb kokast is az urak szemétdombján.

Csak így kezdődött ilyen csöndesen. De ő akkor mán fujt, morgott. Oszt aszongya, hogy aszongya:

- Elhallgass, te dugóhúzó!

Erre aztán énbennem is lobbot vetett a harag:

- Ne mondja énnekem senki hogy dugóhúzó! Mert én katonaviselt ember vagyok.

Aztán... elbántam vele.

- Erre kést kaptál rá.

A legény pislogott.

Az elnök fölvett egy fanyelü keskenyvasu kést.

- Ez volt az a kés?

- Az.

- A csizmádszárában vitted oda.

- Abban.

- Előre készültél a szóváltásra?

- Nem mondhatnám. Mert nem tudtam, hogy odajön.

- Ez a kés meg van köszörülve.

- Megköszörültem.

- Minek köszörülted meg?

A legény a padlóra pislogott:

- Dohányt aprítani.

- Hát azért vitted a korcsmába, hogy dohányt apríts?

- Nem. Csak éppen betoszintottam a csizmám szárába.

- Dehát minek taszítottad be?

- Az ember nem tudhassa, mikor kocsmába megy...

- És csak azért haragudtál meg rá, mert azt mondta: dugóhúzó.

- Ne mondja nekem azt senki.

- Dehát mit jelent az?

- Hát... tetszik tudni, én szoktam szolgálni a kertbe, mikor az uraságunkho vendég jön. Olyankor rámadják az ezüst-pitykés ruhát, oszt aznap belső szolga vagyok.

- Dehát olyan nagy sértés az, ha valakinek azt mondják: dugóhúzó?

A legény nem felelt.

Az első tanu egy jámborképű szálas legény volt, szintén béres; Menyhártnak barátja.

Az elnök figyelmeztette, hogy igazat mondjon, mert lehet hogy meg kell esküdnie a szavára.

- Ugy mondom ahogy igaz, - kezdte a legény. - Menyhárt már akkor kezdett a kocsisra görbén nézni, mikor a kocsis az urho került. Ugy mondom ahogy igaz. Mer hogy a kocsis magányos ember vót, ott adtak neki enni az uraság konyháján. Ugy is vót a szegődsége. Oszt hogy az Örzse megtetszett a kocsisnak, hát azon forgott az esze, hogy jó lenne űneki. Még nekem is megemlítette, hogy aszongya: Ügyes kis sarkon forgó jány ez az Örzse. Az Isten is nekem teremtette; mit gondolsz? - Mondok: Menyhárt is éppen így beszél. - Aszongya: Nem teszi őt a lány énelejbém.

- Csak a tárgynál maradjon, - szólott rá az elnök.

- Ugy mondom ahogy igaz, - felelte egyet nyelve a legény. - Egyszer hogy a kertben ástam, kihallatszott a konyhaablakon, hogy a tekintetes asszony is hozzá-biztatja a leányt: - Nem is lenne rossz, aszongya, ha a kocsisho hozzámennél, mer aszongya neked is jobb, ha nem kerülsz ki a faluba, szolgálhatsz tovább nálunk. De a tekintetes asszony semmitse tudott Menyhártról.

- Csak arról beszéljen barátom, hogy ebben az ügyben mit tud? hogyan vesztek össze? hogyan ölte meg ez a legény a kocsist?

- Hát úgymondom ahogy igaz: az Örzse miatt vót az összeveszés. Mer a Menyhárt aszongya hogy: - Hogy a dühös kígyó járja meg ezt a kocsist, mióta ez idejött, még az éccakai álmomat is megrontotta. Ugy mondom ahogy igaz.

- Fenyegette-e előbb a kocsist?

- Nem hallottam.

- Hát azt mondta-e hogy meg fogja ölni?

- Azt nem mondta. Csak annyit mondott, hogy aszongya: Meglássátok még törvény kezire kerülök emmiatt a dömhes miatt. Ugy mondom...

- Mi az a dömhes?

- Hát hogy olyan nagyétkű ember vót, azér mondta úgy.

A védő ügyvéd, egy fiatal aranypápaszemes ember közbe szólt:

- Engedelmet kérek, hogy kérdést intézzek a tanuhoz.

- Tessék.

- Ön azt mondja, hogy a meggyilkolt nagyobb ember volt Menyhártnál.

- Nagyobb másfél fejjel.

- És erősebb is.

- Sokkal.

- Kérem, ezt hogy jegyzőkönyvbe vegyük.

A tanu aztán sok elnöki rendre-rándítás között elmondta, hogy a kocsmában Menyhárt csak csöndesen mulatott. A kocsis később érkezett. Csak annyit látott, hogy Menyhárt leült vele szemben az asztalhoz. Aztán ő táncolni ment. Mikorra ismét rájok fordult a figyelme, már akkor veszekedtek. A kocsis pofon ütötte Menyhártot.

A védő ügyvéd a vallomásnak ezt a részét ismét jegyzőkönyvbe iratta.

Az elnök magához szólította a vádlottat:

- Hát miért nem mondtad, hogy pofon csapott?

Menyhárt röstelkedve vont a vállán.

- Elfelejtettem.

- Elfelejtetted? Hogy lehet pofont elfelejteni?

Menyhárt megint vállat vont:

- Katona vótam én...

Következett egy őszes zömök ember, az uraság béresgazdája. Az is azon kezdte, hogy a kocsis volt az oka mindennek. Mert ha az oda nem szegődik, Menyhárt se került volna bele a szorosba. Dehát az Isten úgy akarta...

- Milyen természetü ember ez a Menyhárt?

- Jó gyerek ez uram, - felelte az öreg a kalapja szegélyét simogatva, - ámbátor ha megboszantják, hamar szembepöndörödik. De attul nem került volna ilyen bajba.

- Maga ott ült az asztalnál, mikor az a szóváltás történt. Mondja el miképpen történt?

- Nem tudom én azt már tekintetes uram. Csak azt tudom, hogy csöndes beszélgetés kezdődött. Ámbátor hamar élire fordult. Mer aszongya Menyhárt: Minden háznál más a szokás, minden faluba más a törvény. Kend nem idevalósi, hát nem tudhassa. A kocsis mingyár felgördült reá, hogy aszongya:

- Mit csiripelsz itt nekem?

- Értsük meg egymást, - mondotta erre Menyhárt, szölideden.

- Még csodáltam is hogy ez a tűzkő-ember olyan szölideden beszél.

- Értsük meg egymást, aszongya, minálunk az a törvény, hogy ha valamelyik leány le van foglalva, hát le van foglalva: - ez a becsület!

A kocsis egyet horkan, oszt aszongya:

- Te tanítasz-e engöm böcsületre, te dugóhúzó?

Akkor én éppen elfordultam, mert követem a bagót piszkáltam ki a pipámból. Mikorra a számba vettem, mán akkor egymáson fenteregtek. Még a boromat is kidöntötték.

- Hát a kocsist a pofon után azonnal késsel rohanta meg ez a legény?

- Hát bizony...

- És a kocsisnál nem volt kés?

- Lehetett nála, de csak olyan bicskaféle. Mert avval szokott enni.

- Hát nem védekezett a kocsis?

- Védekezett biz a. Mondom, hogy a boromat is kidöntötték. Mert tetszik tudni, ahogy Menyhárt előrántotta a csizmaszárból a disznóölő kést, hát a kocsis felkapott egy széket, oszt avval ütötte le a boromat.

Az ügyész szólalt meg:

- Dehát kend hazudott az imént...

- Én?

- Azt mondta, hogy csak akkor nézett fel, mikor már egymáson hemperegtek. Most meg elmondja, hogy a kocsis széket ragadott.

Az öreg boszusan pillantott:

- Hászen azér láthattam, mer a szék a fejem fölött forgott.

A védő ügyvéd azt kérdezte, hogy Menyhárt mennyit ivott a szóváltás előtt?

- Azt nem tudom könyörgöm, mer én korábban mentem oda, nem néztem.

Az esső megeredt. Nagy cseppek koppantak a terem ablakaihoz. Bent fülledt volt a levegő.

Következett a korcsmáros, Spitzer nevű Bulanzsé-szakálú ötvenéves ember. Fakó fekete redengot volt rajta, és a lábán sárga cipő. Sápadtan és remegő szakállal beszélt. A vállát közben a füléig vonogatta. Ő persze nem látott semmit, nem hallott semmit. Csak a lármára ment oda. Ő nem tehet arról, hogy ilyen szerencsétlenség történt. Búcsúkor mindig van verekedés. Őt ezért felelősségre nem vonták soha. Ő nem csendőr. Neki polgári kötelessége a bormérés. A legény különben másfél liter bort rendelt, de az nem azt jelenti, hogy annyit ivott, mert a falubeli parasztok egymásnak töltenek. Ihatott kétszer annyit is.

A védő ezt ismét megjegyeztette.

Következett valami nyolc más tanú, köztük Bálint barátom is.

Ő mingyárt azon kezdte, hogy a nép gondolkodását ajánlotta a törvényszék figyelmébe.

- Ez a Menyhárt derék dolgos ügyes fiu. Én ugyan nem tudtam arról semmit, hogy a cselédem iránt érdeklődik, mert ha tudom, nem engedem, hogy a kocsis vizet zavarjon. Igazán nem hibásolom őt tisztelt törvényszék, mert...

Az elnök figyelmeztette Bálint urat, hogy tanunak szólították be, nempedig védőügyvédnek.

Bálint erre megboszankodott és duzzogva felelte:

- Hát kérem tessék kérdezni, felelek...

Aztán csak igennel és nemmel felelgetett.

Mikor azonban az elnök elküldte volna, megszólalt:

- A tárgyalásnak egy fontos pontját óhajtanám megvilágítani, de persze azt igennel és nemmel elmondani nem tudom.

- Hát beszéljen, ahogy óhajt.

- Hogy olyan sokáig várattak, bejöttem a tanuk szobájából a tárgyaló terembe és hallottam, hogy a dugóhúzó kifejezést a tisztelt törvényszék üres oknak tekinti. A mesebeli farkas szavának a bárányhoz. Minthogy ez sulylyal esik az igazság fontjába, ezt világitanám meg, ha szabad.

- Tessék.

- Ez a legény néha az asztalnál szolgál, mikor vendég van a házamnál. A mult nyáron is, egyszer, hogy vendégem volt, a kertben kártyáztunk, és ez a fiu sört hozott fel a pincéből. Egyszer, ahogy oldalt pillantok, látom, hogy az orgonabokor mögött Menyhárt egy sörös üvegből kortyogat. Emberi valami. Mégis rászóltam, hogy mondok: Mit csinálsz, Menyhárt! Erre ő ijedtében így felelt: A dugót húzom a fogammal! Hogy ezt megnevettük, a cselédség is mulatott rajta. Ismerni kell, uraim, a népet. Inkább kiáll egy fejbeütést, mintsem hogy gúnyoló szót halljon.

A védőügyvéd ezt is beiratta a jegyzőkönyvbe. Bálint úr diadalmas arccal ült le mellém.

Következő tanunak a biró a leányt hivatta.

A teremben mozgolódás támadt. A városi hölgyek kiváncsian nyujtogatták a nyakukat a vérontás okozója felé.

Egy soványka, húszéves forma leány jelent meg a terem hátulján, és hatolt a megnyíló soron előre. Öltözete olyan volt, mint a többi falusi leányé: fehér ingváll, zöld selyem mellkendő, rózsaszínű virágos szoknya; a kezében csipkés kendő. De mingyárt az első pillantásra szembeötlő volt hogy a haját nem ragasztja a fejéhez. Szép hamvas barna haja volt. Olyan volt a fején, mint egy kis szénaboglya.

Máskülönben nem volt valami szépség: apró ábrándos szemek, kerek fehér arc és gömbölyű orrocska. Csak a szemöldöke volt erős-vonásu fekete.

A szemét lesütve állt meg a biró előtt, látni lehetett rajta, hogy remeg.

- Ösmered ezt a legényt?

A lány a bíróra pillantott, aztán a legényre és halkan rebegte:

- Ösmerem.

- Volt valami viszonyod vele?

A leány nem értette.

- Szeretője voltál neki?

A lány bólintott. A szeme pilláján könnycsepp jelent meg. A zsebkendőjét a szeméhez emelte.

A bíró folytatta a kérdezést:

- Eligérkeztél neki?

A leány ismét bólintott.

- Dehát a kocsisnak is eligérkeztél.

A leány fölemelte a fejét:

- Nem igaz.

- Hát akkor mért mondta a kocsis, hogy az övé vagy?

- Mondhatni mondhatta.

- Hát talán úgy viselkedtél iránta? hogy azt értette.

- Szó se lehet róla. Ő csak a szakácsasszonynak példálódzott, meg a tekintetes asszonynak, hogy engem elvenne.

- De hisz az asszonyoddal beszéltél is róla.

- Én nem. Csak ők noszogattak, hogy menjek hozzá. Ha vén is, antul okosabb, meg hogy nem részeges. És másefféléket beszéltek. Nem tudták, hogy én már eligérkeztem. Én nem mertem szólani.

- Mért nem mertél?

- Nem akartam a tekintetes asszonynak a kedve ellen szólni. Meg attól is tartottam, hogy Menyhártot nem engedik belső szolgálatra.

- Hát ennek a legénynek igérted, hogy felesége leszel?

A leány lesütötte a szemét és halkan rebegte:

- Igértem.

- Mikor?

- Régen.

- Mégis mikor?

- Mikor elvitték katonának.

- Akkor bizonyosra mondtad?

- Bizonyosra.

- Hogy mondtad?

- Csak úgy, hogy megvárom, akármeddig odalesz, megvárom.

- És meddig vártál?

- Három esztendeig.

A védő kérdezett:

- Férjhez mehettél volna-e azalatt?

A leány elmosolyodott:

- Kétszer is.

Az ügyész, egy unatkozó arcu szőke pók, folytatta a kérdezést.

A legényhez fordult:

- Mikor közölte veled ez a leány, hogy a kocsis szemet vetett reá?

- Mingyárt elejin mondta.

- Hogyan mondta?

- Ugy, hogy aszongya: a kocsis többet néz rám, mint a tálba. Szólogat is olykor, de én csak nevetem.

- Tehát nem panaszosan mondta?

- Eleinte nem. Csak mikor már hozzábíztatni kezdték.

- Mikor panaszkodott utolján?

- A búcsú előtt való estén.

- Akkor hogyan panaszkodott?

- Akkor mán keservesen.

- Mit mondott?

- Azt mondta, hogy aszongya: Mán nincs maradásom a kocsis mián. Untalan azt fujják a fülembe, hogy menjek hozzá. A tekintetes asszony különösen.

- Sirva panaszkodott?

- Lehet, hogy sirt is, nem láttam a sötétbe. Ő belül vót a konyhán, én kivül a kertbe.

- Aztán mit mondtál neki?

- Nem mondtam én semmit se.

- De magadban gondoltál valamit.

- Nem gondoltam én semmit. Csak káromkodtam, (Isten bocsá...) Mert tetszik tudni, keserű falat vót a nekem!

Az ügyész a leányhoz fordult:

- Igazat mondott a legény?

- Igazat.

- Hát azt mondta-e káromkodás közben, hogy: Majd elbánok én a kocsissal!

A leány habozva felelt:

- Nem azt nem mondta.

Parasztleány létére megérezte a kérdésben a veszedelmet.

A leány volt az utolsó tanu. Mingyárt utána az ügyész vádlása következett.

Az ügyész előre megfontoltnak látta az emberölést. Minden szava göröngyként esett a vádlott fejére. Fekete festékkel szinezte elénk a közerkölcsök elfajulását. Citált a rómaiakból és angolokból. Rámutogatott a bűnnel terhelt legényre, mintha a rómaiak és angolok egyenesen őrá szabták volna a mondásaikat. Végül csomót kötött a beszéd végére azzal a követeléssel, hogy Dobos Menyhárt emberi fenevadat a törvény vaskézzel tegye ártalmatlanná.

A falu csendben és rámeredező szemekkel hallgatta a kemény beszédet. A vádlott sápadozott.

Bálint is morgott mellettem. De következett a védő - az említett szemüveges éber fiatal ember. Az arra figyelmeztette a törvényszéket, hogy emberi szívvel ítélje meg ezt az ügyet. A vádlott fiatal, lobbanékony; a kocsis a legnagyobb kincsétől akarta megfosztani. Gondolják meg, hogy a parasztféle embernek micsoda nagy kérdés a jó élettárs. Az élet legnagyobb kérdése. Mert neki az asszony nem lukszus, nem is szoknyás cimbora, hanem az élet terhének hüséges megosztója. Igavonó-társ. A nép fia már gyermekkorában kiválasztja a többi közül; és úgy áll rajt a szeme, gondolata, érzése, mint a legnagyobb kincsén. Az ilyen kiválasztott leányt más nem is meri megközelíteni. S ime odapottyan egy más faluból való kocsis. Az egyszerre szemet vet reá. A legény figyelmeztetni akarja szépen, okosan. Ő sejti, miről van szó: durván ráförmed. Maga idézi fel a veszélyt.

Igy fejtette ki a védő, hogy ami történt, nem annyira bűn volt, mint inkább szerencsétlenség. Ő is citált a rómaiakból és az angolokból. De neki a rómaiak és az angolok merőben mást mondtak Dobos Menyhártra vonatkozólag.

A sok falusi fej helyeslőn integetett. Bálint is bólogatott mellettem:

- Nem bírka az ember, kivált aki magyar! Szerencsétlenség volt! Beljebb csúszott a kés, mint ahogy szándékolta.

A törvényszék azután hosszan tanácskozott odabenn. A legény beteg arccal ült a vádlottak padján. Örzse földre néző bús szemmel állt a közelében.

Végre a bírák megjelentek, és a nagy csendben felolvasták az itéletet: öt évi fegyház.

- Megnyugszik-e? - kérdezte az elnök.

A legény habozva felelte:

- Előbb Bözsivel szeretnék szólani.

S intett fejével a leánynak. A leány odalépett hozzá.

- Megvársz-e Bözsi? - kérdezte könnyes szemmel.

A leány szintén könnyes szemmel nézett reá és bólintott:

- Meg.