Dudorászi, vagy egy haszontalan ember
| Dudorászi, vagy egy haszontalan ember szerző: Krúdy Gyula |
Ej, ne mondjátok folyton, hogy ennyi meg amannyi boldogtalan ember jár a földön, akinek csak teher az élet, és rogyadozva hurcolja szívét az örök pihenőhely felé. Vannak még olyan emberek is, akik az apró örömöket éppen úgy megbecsülik, mint a nagyokat. Utóvégre nem csinálhat mindenki ternót életében, meg kell elégedni kisebb eredményekkel - mond az az öreg úriember, aki egykor X.-ben egy nagy fa alatt üldögélt, és mesemondással foglalkozott, ha éppen nem volt dolga a sétapálcájának a körök, vonalak, rejtelmes ábrák homokba való rajzolgatásával. - Itt volt például az én szomszédom: Dudorászi.
Bizonyára más neve is volt őkelmének, amely névre az adóintők és más hivatalos írások szoktak felfigyelni egy fiókban, ahová emberünk pedánsan elrakosgatta őket. De én már csak így neveztem őt egész életemben ama napsugáros kedvénél fogva, amely mindent derültté, szinte az élet kincsévé tett körülötte. Dudorászi, ez az öreg haszontalan volt a legízesebb ember, aki praxisomban előfordult, pedig mindig a vidám embereket keresgéltem, nem pedig a kókadt szerencsétleneket.
Már ez is külön tanulmányt érdemelne, hogy X.-ben szomszédom hogyan szokott felébredni. Korántsem úgy, mint más ember, aki izzadtan, csapzottan ugrik ki az álombeli oroszlánok karmai közül, amelyek tollpelyhekkel hintették be fejét. Még csak nem is egy kiáltás ébresztette fel Dudorászit, amely úgy hangzik, mintha a háztetőről jönne. Dudorászi valamely dal emlékeiből ébredt fel. Mintha egy húsz-harminc év előtti dal, nóta vagy zene ötlött volna fel álmában, amelyet ébredéskor folytatni kell mindaddig, amíg annak befejező akkordjai felbugyborékolnak a kebelből. Igen is, felbugyborékolnak ezek a régi nóták, amelyeket álmukban hallanak az emberek. Egy kis muzsikus húz a fülükbe, a szívükbe csodálatos dalokat, amelyektől egyszerre megszépül az élet, megkedvesedik a világ, a legnagyobb gazemberekről feltételezünk jóságot is, és nem érzünk betegséget. A betegség ott maradt a párna alatt, ahová az álom lenyomta. Csak a dalocska jön velünk. Ezek azok a felejthetetlen ébredések, amelyek a cseresznyés sárgarigó hangjaira emlékeztetnek. Mert Dudorászi nem szerette a búskomoly fülemilét, de még a hetivásáros verebet sem. Ő rikoltani szeretett volna, mint a sárgarigó. És amíg a dalt elhúzta magában a kis verklis, amellyel álmában találkozván, reggelre is magával szerette volna vinni: gyorsan öltözködött, hogy a kis zenészt mindvégig élvezhesse, amíg a nappali életre elkészülődik.
Dudorászi, ez a vén semmirekellő, akit amúgy is börtönbe záratnak a hitelezői, mert még eddig senkinek sem fizetett az életben, olyan élvezettel szedte magára kopott ruháit, mintha élete valamely nagy eseményére készülődne. Esküvőre, lakodalomra, borpiros szüretre, megszavazott kölcsönök felvételére a nagytakarékba. Isten tudná megmondani, hogy mit gondolt magában Dudorászi a következő nap jelentőségéről, amikor például beleugrott kopott csizmáiba? Talán azt, hogy ezek a vásott lábtyűk, amelyek már a nyikorgást elfeledték: valamely olyan útra viszik őt, amely szerencsével végződik? Megfiatalodtak vele együtt a csizmák is?
De talán mégis az volt a legünnepélyesebb pillanat, amikor hamuszürke, piros posztóval kihányt hálóköntösébe belebújt, és megkötötte derekán a bojtokat. Ez a “sláfrok” volt az igazi kedvenc öltözete. Úriembernek látszott benne még X.-ben is, ahol mindenki tudta, hogy a tekintetes úrnak már egyetlen lövegje sincs. Ez a “sláfrok” jelentette a régi uraságot, amikor ispán vagy tiszttartó várta a folyosón rendelkezéseit. Ó, hányszor volt kegyes ez a köntös szegény emberekhez, akik persze visszaéltek a tekintetes úr könnyelműségével, és kicsalták volna a szemét is. De hát ez már elmúlt. Még az X.-beli öreg koldus is szánakozva nézeget be a kerítésen, ha erre veszi útját, és bizonytalankodva nyitja ki a kiskaput, majd határozottan bezárja azt, mielőtt belépne. Dudorászi nevet hangosan a lugasban. Egyszer ugyanis váltót íratott alá az öreg koldussal, a váltót “elsütötte”, és a vén koldust mindenféle hatóságok elé idézték e miatt.
Mert Dudorászi amolyan lugasba való ember. Kőrisfa lugasa volt, abból a szomorú kőrisből, amely alatt olyan szívesen búsonganak némelyek. Jelképeznek ezek a kőrisek régimódi, földig érő szoknyákat is, amelyek miatt valaki sehogy se tud felejteni. Ám Dudorászi még ezt a szomorú fát is felvidította. A lugasasztal egyik felét ugyanis piros abrosszal terítette le. Piros abroszon nagyon szépen tud fehérleni a só. Pirulni a paprika. A retekcsomó is megtanul nevetni, és majdnem kiugrik a zöld levelek közül, pláne, ha egy kis napsugár lopózkodik a lugasba, és ott beleüti sarkantyús lábacskáját a látnivalókba. Dudorászi emberemlékezet óta mindig rántottát evett, mégpedig tíz tojásból, amelyet aznap tojtak a tyúkjai. A rántottát porcelánról ette, zöldpaprikákat, hagymákat, fejes salátákat ropogtatott hozzá, utána piros bort ivott, amelynek színét a napsugár kedvesítette. Magasra emelte a poharat, és bár senki se hallotta, hangosan azt mondta: “A hazáért!” És utána olyan megelégedetten mosolygott, mintha valamely kedves kötelességet teljesített volna. Bizonyára meg volt győződve magában arról, hogy ezt a felköszöntőt várták tőle valahol, valamerre. Az étkezés befejezése után az úgynevezett délelőtti foglalkozásoknak szentelte magát Dudorászi. A háza, mint afféle régimódi udvarház, félig náddal, félig zsindellyel volt födve. A nádtetőben verébcsaládok laktak, a zsindelyen moha termett. Dudorászi mégis órák hosszáig talált nézegetnivalót ezen az ereszen, anélkül hogy ülő helyzetéből elmozdult volna. Igen jól láthatta, hogy a nádtető itt-ott behorpadt, mert új kévével kellett volna pótolni már régen a hiányosságot. A zsindely pedig olyan természetű, hogy megunja magát darab idő elmúltával. Mi legyen egy öreg zsindelyből, mi legyen az öreg zsindelyszegélyből, amikor sohase jönnek szomszédságába fehér, friss, újdondad zsindelyek, amelyek mesemondásokat tudnának az ácsok új szokásairól? Az öreg zsindely hallgatni kezd az északnyugati szél dudájára, az erős, boszorkányos hangjaira, észre sem veszi magát, amikor egyszerre megszűnik állása a régi háztetőn, és elrepülhet onnan arrafelé, amerre akar. Dudorászi mintha még a háztető pusztulásának is örvendezett volna titokban. Nem öregedett egyedül.
Szeretettel nézegette például a góréját, amelyet napraforgószárakból és kukoricaszárakból épített valaha egy hozzáértő ember. Igaz, hogy szép az ilyen megfeketedett, vásott kis ház, amelyben törött kocsikereket, hordóabroncsokat, kivénült szerszámokat tartogatnak, amelyek¬re többé senkinek sem lesz szüksége, mert többe kerülne a megreparálásuk, mint amennyit újkorukban megértek. Ám Dudorászi sohase gondolt a pénzre elmélázásaiban. Ragaszkodott ehhez a góréhoz, mint valami ifjúkori emlékhez. Ott kell lenni valahol egy szánkának is, amelyen valaha, valamikor erre meg amarra járt - persze haszontalan dologban, mint az ilyen vén bolondtól az másképp el sem képzelhető. Amíg a szánkát egy télen egyszer a góréban felejtette, a csengőknek már nem volt olyan a hangjuk, hogy ezért érdemes lett volna szánkóba fogatni. Dudorászi azonban addig nézegette a górét és a benne tanyázó szánkót, amíg eszébe jutottak a csengők dalos hangjai. Hogy ugrottak némelyek valaha az ablakhoz, amikor ezek¬nek a csengőknek hangjait meghallották! Igen, de a csengőhangok továbbmentek megállás nélkül.
Még a pinceajtónak is tudott örvendezni szemlélődésében. Fekete ajtók voltak ezek, mintha valami titkot őrizgetnének, pedig mindössze arról volt szó, hogy a pinceajtót minden rendes házban zárva tartják, akár kell nekik őrizni valamit, akár nem. A pincét nem nyitja ki az ember mindenféle haszontalanságért - mondjuk: valamely röpke gondolatért, mint egy szekrényt. A szekrényből bosszúsan vissza lehet térni, miután az ember időközben amúgy is elfelejtette azt az ötletet, amelynek kedvéért a szekrényajtót felnyitotta. De mit csináljon az ember a pincében, ha hosszas keresgélés után megtalálta a hozzá való kulcsot, rendszerint olyan helyen, amelyre életében sohasem gondolt? Mit csináljon az útjába kerülő szitákkal, edényekkel, amelyekben pincehidegséget kívánó édességeket tartogattak valaha a lépcsőn? Mire magyarázza, hogy még mindig ott rohad a csalán, amelyben rákok voltak elbújtatva, amelyek igen jó leveseket adtak? Mit kezdjen a pince vége felé állongáló nagy hordókkal, amelyek éles hangot adnak kopogtatására, a kedveskedő tompa hang helyett? És Dudorászi mégiscsak hálás szemmel nézegetett ezekre a tárgyakra, ha eszébe jutott pincéjét meg¬tekinteni. Pókhálót hozott vissza a vállán. Szúnyog volt csak az ebadta, amely a hálóba került. Az igazi, nagy keresztes pókok már régen elköltöztek innen. Dudorászi azonban a szúnyog felett is mosolygott.
A régi repedt, lyukas esőcsatornákat kevés ember szereti. Valaha vörösre voltak festve, és a bádogosok ügyességéből kifolyólag mindenféle sárkányfejekkel voltak felpiperézve. Voltak esőcsatornák, amelyek különös kunsztokat tudtak, szinte megérthetően utánoztak emberi hangokat, amikor a komor őszidő elkövetkezett. A kiadós, jóságos, otthon ültető őszi esőzé¬sek azonban még olyan dolgokra is megtanítják az esőcsatornákat, amelyeket nem tételezne fel róluk az ember. Ők veszik át a gazdának panaszait, gyötrődéseit, aggodalmait, amelyeket kieregetnek magukból, hogy a gazda maga nyugodtan nézhet ki ablakán, csatornázási munkáját látván. Hál’ istennek holnap se kell elmenni maguktól, mert az eső hosszadalmasnak ígérkezik. Hát az a bizonyos Dudorászi nevű haszontalanság, ez a föld terhe még az eső¬csatornák láttára is fütyülésre, nótázásra csucsorította a száját. Néki öröm volt az esőcsatorna hangja is, mert az is a házát - mint vakmerően mondotta: hazáját jelképezte. Most egy rövid időre eltesszük magunkat, pihenünk, és az unatkozás miatt a derekunkat fájlaljuk. Most csak beszéljen az esőcsatorna, mondta, és megsimogatta szemével az esőcsatorna csövét.
Hát még az ablakainak, ajtóinak, bútorainak, ócskaságainak mennyire örvendezett a vén haszontalan! Az egyik ablakát, amely télen is zsalugátert viselt, mintha nem érdemelné meg, hogy többé látnivalókat mutogasson: elnevezte O. Gabriella ablakának, mert ezen az ablakon át látott valakit, aki után nem érdemes más hölgyet megnézni ezen a világon. Igaz, hogy O. Gabrielláról aztán rossz híreket kapott, pisztollyal kergette férjét az ágy alá, de Dudorászi ezen is csak mosolygott, miután megpróbálta, hogy ő sehogy sem férne el az ágy alatt. De az ablakról mégse merte levenni a zsalugátert. Ki tudja, hogy O. Gabriellának nem volna kedve egyszer az ablakon kopogtatni? És őt is az ágy alá kergetni? Habár ez nevetnivaló!
Az ajtóját már hosszú idő óta “Bauer bácsinak” hívta, mert ez a fehér bajszú, jóságos öregúr volt az utolsó X.-ben és környékén, aki végrehajtói hivatalánál fogva utoljára kopogtatott Dudorászi ajtaján, hogy őt különböző adósságok megfizetésére atyailag rábírja. Dudorászi azt indítványozta, hogy mindenféle haszontalanságok helyett játsszanak inkább egy párti sakkot. Az egy pártiból, persze, több párti lett. Bauer bácsi voltaképpen el is felejtette küldetését, Dudorászi figyelmeztette rá, hogy bizonyára egyéb hivatalos elfoglaltságai is lehetnek X.-ben. Bauer bácsi elment, az ajtó megőrizte emlékét, mert azóta senki sem lépett be Dudorászihoz. Éppen az örökös jókedve miatt, amellyel régi hitelezőkből új adósságokat csiklandozott ki a vén semmirevaló. - Az élet álom! - mondogatta a legvérmesebb hitelezőinek. És szelíd jókedvvel nézegetett hitelezője szemébe, mintha szívéből megbocsátott volna neki.
Volt egy karosszéke, amelyet “István úrnak” nevezett. Nem Pistának, sem Esványnak, sem Istinek, hanem komolyan: István úrnak, mert ebben szokott üldögélni az a bizonyos régi jó barát, aki gorombáskodási szándékokkal eltelten néha megjelengetett Dudorászinál. - Kíváncsi voltam, hogy még nem fordultál fel, ezért jöttem - mondta István úr, amikor helyét elfoglalta a megszokott karosszékben. És rábeszélte Dudorászit, hogy jobb helye volna már a föld alatt. Minek itt élni reménytelenségben, amikor már amúgy sem történhetik semmi jó az emberrel? Kihúzta a kártyáját, megbukott, csődbe ment, hát minek pusztítani a levegőt más érdemesek elől? István úr orvos módjára megvizsgálta Dudorászit, mert ezek a régi jó barátok mindenhez értettek. - Rossz a szíved! - mondta a vizsgálat után. - Kihagy, kapkod, ugrál. A pulzusod nem emberbe való. Mit akarsz még itt a földön? Szép kis temető van itt, X.-ben. Az apám is ott fekszik. Senkiből se lesz kísértet, aki ebbe a másvilági fogadóba beszáll.
István úr, egy igen komoly ember így is meg amúgy is, néha gorombábban is biztatgatta Dudorászit, hogy ne hozzon többé szégyent a családjára... Dudorászi úgy vidult magában, mintha akkor ütötte volna meg a temesvári lutrit. Hát ő még érdemes arra, hogy ennyi szót fecséreljenek rá? Ki ő, micsoda ő, hogy az elhalálozást ajánlgatják neki? Úgy látszik, mégiscsak számít valamit a világban.
Ilyenkor dudorászott aztán igazán, amikor István úr szemrehányásait hallgatta. Egeret lehetett volna fogatni vele. Nekifiatalodott ez a vén haszontalanság. Még a létrára is fel mert mászni, és házassági terveket csiholt.
István úrnak a térdére veregetett, megsimogatta a hátát, bajuszkefét adott neki, borért szaladt a pincébe, tojásokat követelt a gazdasszonyán, amely tojásokat még nem tojtak meg a tyúkok, bokázott, mintha egyéb dolga se volna, és az ünnepnapi pipaszárat vette elő, amely mindig a legtisztább volt. - Isten bizony, megérdemlek egy jó pipát - mondogatta, és olyan nótákra gondolt, amelyek csak boros embernek jutnak eszébe. István úr megrökönyödve nézte. Ez az ember javíthatatlan. Falra hányja a borsót szavaival.
- Pedig nincs szebb temető, mint az idevalósi - mondta István úr komolyan.
- Igazad van, öreg - felelt a vén haszontalan. - Magam is vágyódom már arra a helyre, ahol békes¬ségem lesz. De mondd, mit csináljak addig ezekkel az írásokkal, járásbírósági végzé¬sekkel, adóintésekkel, bírákkal és más hatóságokkal, amelyek mindenféle dolgokkal zaklatnak?
István úr, ez a nagyon komoly atyafi, észre sem vette, amikor a fiókból kiürítette a hivatalos írá¬sokat Dudorászi, és István úr ölében elhelyezte őket. A pecsétektől maga István úr is megrendült.
- Hm - mondta szemüvegén át nézegetve a különböző írásokat -, valóban nem lehet addig becsülettel meghalni, amíg ilyen inkorrekt dolgaid vannak. Magam is szégyellném, ha az öcsémre rosszakat mondogatnának.
Dudorászi felhevült:
- Némelyek tán még csalónak is neveznének.
- Ez nem lehet - felelt elkomolyodva István úr, és felöltője zsebébe gyömöszölte a különböző iratokat. - Majd én utánanézek mindenféle követelésnek. Majd én benézek a kártyáikba. Légy szíves engem megvárni, nehogy eszedbe jusson valamely bolondság odáig. A becsület több, mint az élet.
És István úr is elment a karosszékből, felpakkolva Dudorászi irataival, amelyeket pontosan rendbe hozott, mert hiszen többé nem dudorászhatott volna olyan jókedvűen Dudorászi, amikor északnyugati szél bontogatta a házát.
- Vajon merre jár István úr? - kérdezgette a karosszéktől, amikor pihenni tért. - Az írások megint gyarapodnak. Újabb terminusokra van szükségem.
Dudorászi bizonyosan rendületlenül él még mái napig is X.-ben. De ha elköltözött volna onnan, István úr mindenütt megtalálja őt a világon. A haszontalan embert a hasznos ember.