Dr. Weszely Ödön: A modern pedagógia útjain
szerző: Kuncz Aladár
A pedagógia tudománya külföldön sem mondható egészen nagykorúnak, s még ma is nagy küzdelmek folynak körüle, hogy elismerjék-e tudományjogosultságát. Egészen haszontalan szófecsérlés lenne ez a kűzdelem, ha nem a legigazibb tudományos apparátussal történnék, mely maga már is azt eredményezte, hogy nagyon sok kérdést tisztáztak, s létrehoztak külön pedagógiai tudományágakat, melyeknek művelésére sokan egész életüket szentelték. Ez a legtalálóbb bizonyítéka annak, hogy a pedagógia komoly és önálló tudomány, melynek épp úgy kőtelessége magától elriasztani a szeszélyes dilettánsokat, mint magához kötni a komolyan és mélyen gondolkodó filozófusokat és szociológusokat. Ma már a pedagógia szinte beláthatatlanul szélesre terjesztette határait, s kétségtelenül a nagy német, angol és francia szociológusok érdeméből izgató, általános érdekű napikérdéssé kezd válni, melynek szívesen állnak szolgálatába a legjobb tollú írók is. A szocializmus nyitvatartott, figyelő szeme észrevette benne ránézve is roppant fontosságú erejét, s mint egykor a protestantizmus a dekadens katolicizmus kezéből a bibliát, siet most kivenni az eddig csupán elemi és középiskolákban tengő és mechanikussá váló pedagógiát a "hivatalos pedagógusok" kezéből. Ez a szociális akció természetesen mozgalmat támasztott ezek kőzött is, s ma már nagy csapatokban, alapos fegyverkezéssel szállnak szembe egymással a külföldi irodalom pedagógus ellenfelei.
Nálunk azonban még minden csendes. Kármán annak idején ráhúzta középiskolai oktatásunkra a német köpenyeget, s mi még mindig ennek foszlányaiból élünk és csupán őszinteségűnk hiányán múlik, hogy a tanítás, főleg pedig a nevelés majdnem kizárólagos eredménytelenségéről nem merünk vallomást tenni. Pedig az ország kultúraéhségének jelei mutatkoznak: egész napi munkájukban kifáradt, kérges tenyerű munkások százával jelentkeznek a munkásgimnáziumok esti tanfolyamain.
A szociálpedagógia, a kultúra és pedagógia, pedagógia és pszichológia, jellemképzés, egyéniség, gyermekpszichológia, a grammatika szerepe a tanításban, az irodalom és fogalmazás tanítása, koedukáció, nemi felvilágosítás, reform-iskolák stb. mindezek a, ha szabad mondanom, izgató kérdések alapos és terjedelmes megvitatásban részesülnek Weszely Ődön vaskos könyvében. Kisebb-nagyobb tanulmányok, melyeknek szerzőjük komoly, lelkes érdeklődése ad inkább valamelyes belső, szubjektív harmóniát, mint tárgyi és gondolati összefüggésük. A könyv jó részét ezeken kívül a módszer kérdése teszi ki, mely ebből a szempontból valósággal egész történetét adja a pedagógia fejlődésének.
Weszely kétségtelenül jól ismeri a külföldi szakirodalmat, s bár nem vonakodik sokszor a legelemibb fogalmaknak sem a terjedelmes magyarázásától, eszméltető és gondolkodásra bíró könyvét nemcsak a nagyközönség, de e szakemberek haszonnal olvashatják.
"A kultúra tartalma folyton változik, fluktuál, fejlődik -, írja Weszely - és minden nemzetnek újra és újra meg kell állapítania a kultúrának azt a tartalmát, melyet a következő nemzedékre átszármaztat. A pedagógia feladata a kultúra e produktumainak számbavétele." Ilyen szempontból nézve valóban gyönyörű perspektívája nyilik a pedagógiának, s mennyire szomorú, hogy a gyakorlati életben éppen az ellenkezőjét látjuk. Minden kor és minden nemzedék mást szív fel a múltból, mást lát benne, másképp hangsúlyozza s a múlt nemzedék képviselői előtt oly istentelen "bálványdöntögetés" csak a fejlődésnek ösztönszerű megnyilatkozása. A kor fordulásait legelőször a pedagógiának kellene meglátnia és számba vennie, mert az új kultúra jövendő munkásai az ő kezében vannak. Mégis hány tanár nem műveli tanítványai irodalmi ízlését Baróti Szabó, Rainiss, Virág vagy Kazinczy versein? Hány tanár nem tanít csak királyokat és évszámokat a történelemben, csak grammatikát a nyelvekben és csak rendszert, meg elméletet a természettudományokban? Weszely több tanulmányában foglalkozik e kérdésekkel, de egészen határozottan, különösen a mi viszonyainkra való tekintettel, nem foglal állást. Vannak pedig már ezekre vonatkozólag annyira tisztázott pedagógiai elvek, hogy azoknak gyakorlati megvalósítása elől nem lehet kitérni.
A tanítással és módszerével foglalkozó tanulmányok mellett, találunk több alapos dolgozatot nevelési ügyekről is Weszely könyvében. Ezek közé tartozik a gyermekpszichológia kérdése is. "A giesseni pszichológiai kongresszuson - írja - egyik tag olyan jövő képét festette, melyben azt a pedagógust, aki a gyermeki lélek törvényei ellen vét, épp úgy felelősségre fogják vonni, akár azt a technikust, aki valamely épület emelésénél mulasztást követ el." Kissé túlzottan fejezte ki ez a kongresszusi tag a nevelőnek legelső kötelességét: ismerni tanítványa lelkét egyénenként és ismerni általában a gyermeklelket, a gyermektársadalom belső életét, de nincs az a túlzott lendület, amely eléggé éreztetni tudná e kérdésnek nagy fontosságát. Maga Weszely a jellemképzésről és az egyéniségről szólva, meg egyéb tanulmányaiban is, igazán nagy tudással és megfigyeléssel tud ezekhez a dolgokhoz hozzászólni. Mindez oly szép elméletben s oly kevéssé van meg gyakorlatban. Elsősorban is gyermeknevelést internátusi élet nélkül alig tudok elképzelni. Hogy tudná egy tanár heti maximális tíz óra mellett egy ötven-hatvan tagból álló osztályban minden tanítványa lelkét, jellemét kiismerni, s azonkívül az előírt dolgokat tanítani? Innen van az, hogy nálunk nevelési munkát legfeljebb az internátusokkal összekötött iskolákban végeznek, ilyen állami intézet pedig nagyon kevés van s egyikben sem minden tanuló, legfeljebb csak az egyhatoda internátusi növendék.
Mindenki, aki csak érdeklődik pedagógiai kérdések iránt, igazán nagy élvezettel olvashatja Weszely munkáját. A modern pedagógia legégetőbb kérdéseiről alapos útbaigazítást nyerhet benne, de éreznie kell azt is, hogy nálunk merészebb, kiáltóbb hangra van szűkség. Tanügyi bajaink megértek már annyira, hogy szűkség legyen egy harcos, forradalmi pedagógiára, mely az államtól úgy, mint a társadalomtól követelje legégetőbb kultúrkérdésünk sürgős megoldását.