Drámabírálat
szerző: Ambrus Zoltán
I.
Molnár Ferenc és Lengyel Menyhért külföldi sikere fejébe szállt Magyarország harmincezer drámaírójának. Ez a - nem céh, nem kaszt, hanem - társadalmi osztály már korábban is tudatában volt hivatása nagyszerűségének, de az Ördög, a Testőr és a Tájfun óta mind a harmincezer magyar drámaíró szigorúan kontrollálgatja, hogy velök szemben vajon mindenki serényen teljesíti-e a kötelességét? De hát hogyne tartaná számon a jogait mind a harmincezer élő drámaíró, aki valaha leírta ezt a szót: "Függöny“, amely bűvösebb valami, mint a "Szezám, nyílj meg?!... és hogyne volna megannyi öntudattal teli?! Hiszen most már mindegyiknek a tarsolyában ott van a marsallbot! Mert mért ne sikerülhetne nekik is az, ami sikerült Molnár Ferencnek és Lengyel Menyhértnek?! Ehhez nem kell egyéb, csak az, hogy a budapesti színházakban ne találkozzanak rosszakarattal, hogy itthon mindenki serényen teljesítse velök szemben a kötelességét... no meg egy garas ára szerencse. Az igaz, hogy egy kis szerencse, az mégis kell hozzá, mert bár a harmincezer drámaíró kétszázezer darabjából a legjobb ötvenezer mindenesetre méltó volna rá, hogy megtegye diadalútját a külföldön, a külföldi diadalút érdekében sohase árt, ha az embernek előzetesen már Budapesten is diadala volt. De ezt a kis szerencsét csak kiküzdi az ember!... Ami Molnár Ferencnek és Lengyel Menyhértnek sikerült, mért ne sikerülhetne másnak is, mind a harmincezer drámaírónak, akiknek mindegyike az első, a legjobb magyar drámaíró?! Na és azután!... micsoda perspektíva!... Ha mindjárt előszörre tízezreket lehetett szerezni a külföldön, nemsokára a százezrek és a milliók következnek. És míg Magyarországon minden más ember ebből a szegény földből él, a harmincezer drámaíró nem szorul Magyarországra, a nagyvilágnak dolgozik, exportál és kincseket hoz haza ennek a szegény országnak! Hogyne tarthatna tehát számot Magyarország hálájára s hogy ne követelhetné meg, hogy az ő ügye legyen mindenkinek szemében az első és minden más közügynél fontosabb!
A drámaíróknak mindig megvolt az a hajlandóságuk, hogy a többi író között mint előkelőségek szerepeljenek; megvolt ez a hajlandóságuk már akkor is, amikor az igaz írók csak ritka kivételképp írtak színdarabokat s a színpadon a színműkészítő iparosok domináltak. És érthető volt, hogy már akkor is irodalmi előkelőségeknek tartották magukat. Hogyne! A legmegbukottabb darabbal is, ha egyáltalán lehetséges volt háromszor a színre vonszolni, több pénzt lehetett keresni, mint amennyit Jókai kapott egy-egy regényért. A legmegbukottabb darabot is több ember nézte végig, mindjárt az első este, amikor még senki se gyanította, hogy mi van benne, mint amennyien a legkapósabb könyvet olvasták el. A legmegbukottabb szerző is, akinek a darabja végül hahotába fúlt bele, közelebb volt a tapshoz, mint példának okáért a megboldogult Vértesi Arnold, aki egy könyvtárt írt össze, de egész életében nem jutott hozzá egy elismerő szóhoz. A színműkészítők érezték, hogy ők közelebb vannak a közönséghez, mint az írók és ebből, azonkívül, hogy megkapták, amit csak a közönség adhat meg, még elsőrangú irodalmi önérzetet is szabtak maguknak.
Hát még mióta igazi írók is vannak közöttük, mert ma már majdnem mindegyik kitűnő író ír színdarabot is!... Hát még mióta elsokasodtak a színházak, s a sok színház a mindinkább élénkülő verseny következtében egyre több színdarabot fogyaszt!... Hát még mióta mindezek betetőzéséül a külföld sorompói is megnyíltak a magyar darabok előtt és minden gépírás-köteg, mely azzal kezdődik, hogy "Első felvonás“ és így végződik: "Függöny“ - a vagyon- és világhírszerzés egy-egy sorsjegyévé válik
Azóta harmincezer magyar drámaírónak az önérzete nőtt meg az égig hirtelen, mint az a szellem, amelyet az Ezeregyéj halásza a tengerben talált kicsiny ládából szabadított ki. És ez a túltengő önérzet tényezővé lett, amellyel immár el kell számolni.
Persze, a harmincezer drámaíró közül a legutolsó is elvetőleg nyilatkozik a többiről, sőt hármat, ötöt, tízet kivéve, már a nagylelkűsége szerint. De a harmincezer közül a legutolsó is megköveteli, hogy az ő művét mindenki a legfontosabb közügynek tekintse, s az egész hálás Magyarország lélegzetet visszafojtó figyelmet előlegezzen neki, cserében azért, hogy ő majd az exportjával milliókat hoz haza az országnak.
Ezzel a nagy pretenzióval az a sajnos körülmény áll szemben, hogy a harmincezer drámaíró kétszázezer darabja közül évente csak mintegy százat lehet színre hozni. És ha a Nemzeti Színház, Vígszínház meg a Magyar Színház minden este új meg új magyar darabot mutatnának is be, még akkor is csak ezer magyar újdonságot lehetne színre hozni - mert vakáció is van -, és a harmincezer drámaíró közül igen sok akkor is kielégítetlen maradna.
A harmincezer drámaíró tehát szükségképpen elégedetlen, amint elégedetlenek voltak elődeik is. Ezek, abban a boldog korban, amikor még kevés volt az eszkimó s mindenkinek a darabja színre kerülhetett, azért voltak elégedetlenek, mert a darabjaikat nem adták elégszer. Képzelhető, mennyire megnövekedett ugyanez a közelégületlenség, amióta az önérzet meghatványozódott, de mind több drámaíró marad színpad nélkül.
Az elégületlenség persze ugyanúgy nyilatkozik meg, mint régente; mert az életföltételek változnak, de az ember ugyanaz marad. Ha sok darab nem kerülhet színre, s ha a színházak "csak a legrosszabb darabot hozzák színre, a legjobbakat pedig visszautasítják“, ennek nem lehet más oka, minthogy: az igazgatók rosszul kezelik a színházakat, az igazgatók nem értenek a dolgukhoz, rosszul válogatják meg a darabokat, azt se tudják, hol lakik az Isten. No és a drámabírálók! Azoknak fogalmuk sincs semmiről, rosszul válogatnak, azonkívül el se olvassák a darabokat.
A magánszínházak igazgatói természetesen az egyiptomi istenek nyugalmával térnek napirendre a dolog felett, ha véletlenül hébe-hóba, nagyritkán az ő kényelmes magaslataikba is elhallatszik a harmincezrek nyögése, jajongása vagy titáni harsogása. Ők biztonságban ülnek odafenn. Hát csak próbálják meg elcsapni őket a tulajdon színházukból; ehhez nekik is van egy kis szavuk. És hogy ők az ő pénzükért, az ő felelősségükre és veszélyükre rosszul válogatják meg a színdarabokat!... Ezt mondják másnak; nekik tiszta a lelkiismeretük.
De van egy állami színház is. Világos, hogy ezt meg kell reformálni. Egy kis egészséges reformtól mindig lehet várni valami üdvöset is. De hogyan kell megreformálni? A zordabb időkben kimondták őszintén: olyan igazgatót kell a színház élére állítani, aki az én darabomat adatja elő, az én barátomat. Most már civilizálódtunk. Most már finomabban fejezzük ki ugyanezt és disztingválunk. Azt mondjuk: három féle mód van rá, hogy a színházat megreformáljuk. Vagy az igazgatót mozdítjuk el, vagy a drámabírálókat, vagy úgy az igazgatót, mint a drámabírálókat. A legtanácsosabb sorra próbálkozni mind a három módszerrel; valamelyik csak beválik.
A legutóbbi reformmozgalom, mely az első módszert tette programjává, a harmincezrek győzelmével végződött. De ez a győzelem, úgy látszik, nem váltott be minden reményt, mert három év múltán rákerült a sor a második módszerre.
Ez is győzelemmel fog végződni, de ez se fog minden reményt beváltani. Amint a harmadik se járna az óhajtott eredménnyel, mert az elégedetlenek délibábot kergetnek.
Szóval most, egy idő óta az a kérdés van napirenden és bukkan fel újra meg újra a sajtóban, a lekülönbözőbb helyeken, hogy: megfelel-e hivatásának a Nemzeti Színház drámabíráló bizottsága?... egyáltalán szükséges-e ez a drámabíráló bizottság?... ha igen, milyenné kellene megjavulnia?... s ha nem, milyen dramaturgot kellene a helyébe tenni?
Számoljunk le egyszer ezzel a kérdéssel, annak ellenére, hogy azokban vagy azok mögött, akik ezt a kérdést fölvetik, majdnem mindig meg lehet találni a közvetetlenül érdekelteket, azokat a drámaírókat, akik a színpadon nem tudnak érvényesülni vagy az érvényesülésük fokával nincsenek megelégedve. Az a körülmény ugyan, hogy majdnem megannyian, akik ezt a kérdést szárnyra eresztik, formulázzák, s akik sietnek a saját kérdésükről mindjárt le is adni a szavazatukat, tulajdonképpen a saját ügyükben bíráskodnak - fölöslegessé tenné ennek a kérdésnek a tárgyalását; de ezen tegyük túl magunkat, arra való tekintettel, hogy máris sokan vannak, akik sokszor olvasva ugyanazokat a kifogásokat és nem tudva, honnan erednek ezek a lakrimák, végre is elhitték, hogy itt valami nincs rendben és most már jóhiszeműen aggodalmaskodnak azon, hogy e tekintetben nem állott-e be valami reformnak a szükségessége?
Azért egyszerűen állapítsuk meg (amiről mindenki meggyőződhetik, ha átnézi a régi hírlapokat és megfigyeli, kik vetik fel ma a legújabb "kérdés“-t), hogy amint a múltban mindig az érvényesülésüket kereső drámaírók között találhattuk meg azokat, akik a Nemzeti Színház vezetésével soha se voltak megelégedve és akik a sajtóban meg a parlamentben a rendszerváltozás vagy inkább a személyváltozás szükségét addig hangoztatták, míg az ellenök vétkezőket végre is sikerült eltolniok a helyükről - úgy most is az érvényesülésüket keveslő drámaírók azok, akik napirenden tartják a legújabb kérdést s akiknek a legtöbbet fáj a fejök attól a gondtól, hogy nincs-e szükség reformra? Ha néha, kivételképpen, beugratnak a megnyilatkozásra jóhiszeműeket is, s ezeket, akiket csak az ügy érdekel, a panaszaikkal szintén kétségeskedőkké teszik: azokban, akik úgyszólván a hajánál fogva ráncigálják elő újra meg újra a kérdést, s akik minduntalan gondoskodnak róla, hogy ez a téma feledésbe ne merüljön, mindig megtalálhatjuk azt a drámaírót, akinek a darabja vagy egyik-másik darabja nem kerülhetett színre, vagy ha színre került, nem akkor és nem annyiszor került színre, amikor és ahányszor a szerző kívánta volna. Ha bennök, magukban, nem találhatjuk meg ezt az érdekében és hiúságában sértett drámaírót, aki a megrövidülését a munkája gyönge kvalitásának és a túlságos experimentáló kedvének tulajdoníthatná, úgy megtalálhatjuk mögötte a közvetlen szomszédságában. A "kérdés“-t - és ezt kár volna figyelmen kívül hagyni - mindig a legkevésbé objektívek, tehát a legkevésbé illetékesek vetik fel; de tekintsük úgy, mintha azoktól eredne, akiket csak az ügy érdekel.
II.
Alkalmat vagy inkább ürügyet arra a tanakodásra, hogy: egyáltalán szükséges-e a drámabíráló bizottság, s ha igen, hogyan kellene megreformálni? - legújabban az a tény szolgáltatott, hogy a kultuszminiszter, a Nemzeti Színház igazgatójának és a drámabíráló bizottság tagjainak együttes kérésére, megváltoztatta elődjének azt a rendeletét, mely a drámabíráló bizottság feladatát és hatáskörét megszabta.
Ez a miniszteri rendelet négy évvel ezelőtt a drámabíráló bizottságot, amely ekkor csak véleményező, tanácsadó testület volt, a Nemzeti Színház igazgatójának úgyszólván az ellenőrévé nevezte ki, mert kimondta, hogy az igazgató csak olyan darabot adathat elő, amelyet a drámabíráló bizottság egyhangúlag vagy legalábbis szótöbbséggel előadásra ajánlott.
Érdekes és az örök elégedetlenek jellemzésül meg kell említeni, hogy ennek az intézkedésnek az eredete is rájok vezethető vissza. Bár csak közvetetten lehetett szerepök ebben a dologban: nekik, az érvényesülést kereső, de meg nem találó vagy keveslő drámaíróknak, a harmincezreknek kell tulajdonítani, hogy a minisztérium ezt a szerencsésnek nem mondható rendeletet kibocsátotta. Akkor ugyanis a sajtóban az a nóta volt divatos, hogy: a Nemzeti Színházban a züllés jelenségei észlelhetők, hogy a színház legnagyobb bajait eredeti újdonságainak a gyöngesége okozza, hogy a sok bukás diszkreditált minden magyar darabot, hovatovább mindenkit elszoktat a Nemzeti Színháztól, és ha ezek az állapotok tovább is így tartanak, végképpen el fogja riasztani az egész közönséget. Ezt a nótát legbuzgóbban a harmincezrek fújták, és ha nem ők maguk ismételgették újságcikkeikben, amit szintén megtettek, gondjuk volt rá, hogy kifejeztessék másokkal, amit egyfelül baráti tollak segítségével, másfelül azzal, hogy a folytonos botránkozásukban és zsörtölődésükben megnyilatkozó hangulatcsinálás hatással volt a legjobbhiszeműekre is - el is értek. Ebben nincsen semmi meglepő. Az érvényesülésüket hiába kereső vagy keveslő drámaírók a legszigorúbb kritikusai a bajtársaiknak, egymásnak; a míg a többiekről van szó, a leggyönyörűbb irodalmi vesszőparipákon nyargalnak, a legmagasabban ülve és a legsebesebben vágtatva előre: csak akkor gyalogolnak bukdácsolva, mikor maguknak kell produkálniok. De másképpen is befolyással tudtak lenni arra, hogy a vezetőség jóakaratú reformáló törekvése - az említett intézkedéstől várva a bajok és az örök panaszkodás megszűnését - ennek a nem szerencsés rendeletnek a kibocsátására szánja el magát. Mégpedig akképpen tudtak befolyással lenni erre, hogy az igazgató előszobájának örökös ostromlásával az igazgató előtt is tetszetőssé tették ennek az intézkedésnek az eszméjét. A Nemzeti Színház akkori igazgatója túlságosan jó ember volt, aki szeretett volna minden eléje kerülő érdeket kielégíteni, pedig bizonyára ő is láthatta, hogy egy olyan nagy intézetnél, mint a Nemzeti Színház, ahol annyi magánérdek torlódik össze és kerül összeütközésbe egymással - ez tisztára lehetetlenség. Mégis, erélyes ellentállás helyett, vállalta a lehetetlent és évekig fáradozott a sokféle érdek kiegyeztetésén, aminek természetesen az lett a következése, hogy előbb mind több ígérettel kötötte le magát, néha talán csak azért, hogy megszabadulhasson a folyamodók, könyörgők, zaklatók, sürgetők, ajánlólevelekkel vagy hadüzenetekkel erőszakoskodók sokaságától, később folyton halasztgatnia kellett ígéreteinek a beváltását, és végül át kellett látnia, hogy nem maradhat addig igazgató, amíg minden ígéretét sorra beválthatja. Ilyen bajokkal küzdve, alighanem örült rajta, hogy a drámabíráló bizottság hatáskorának a kitágítása meg fogja szabadítani legalább az újabb ostromlók seregének egy nagy részétől (attól a sokaságtól, amely a drámabíráló bizottság visszautasító határozata következtében nem is juthat el hozzá), és amikor erre vonatkozólag megkérdezték, belenyugodva abba, hogy így a felelősség egy részét is átháríthatja, készségesen engedte át hatásköréből a drámabíráló bizottságnak azt, amit - ez nem kért. Úgy, hogy mikor fölmerült az az idea, hogy a drámabíráló bizottság hatáskörét ki kellene szélesbíteni, éppen a harmincezrek ostromától már meglehetősen fáradt igazgató volt az, akinek ezzel az ideával szemben legkevesebb volt az aggodalma. Az intézkedni hivatottak pedig magukénak fogadva el azt a kritikát, amely szerint a Nemzeti Színház akkori bajai onnan eredtek volna, hogy az igazgató derűre-borúra adatott elő gyönge darabokat - noha vitatható volt, hogy csakugyan innen eredtek-e a bajok -, és attól tartva, hogy az igazgatónak a gyönge darabokkal szemben tanúsított elnézése csakugyan elidegenítheti a közönséget a Nemzeti Színháztól, tetszetősnek találták azt a tervet, mely a drámabíráló bizottság hatáskörének kitágításával egy kissé meg akarta kötni az igazgató engedékeny kezét. Ezért a tervért akkor a drámabíráló bizottság tagjai is lelkesedtek a legkevésbé, és azon az ankéten, mely a rendelet kibocsátását megelőzte, egyik-másik tag ki is fejezte az aggodalmait.
Hogy ezek az aggodalmak mennyire alaposak voltak, hamarosan kiderült, mihelyt a rendelet kibocsátásával majdnem egyidőben új igazgató került a Nemzeti Színház élésre. Az új igazgató már nem láthatta szívesen, hogy a legújabb rendelet következtében nem egészen szabad a keze. A gyakorlatban ugyan a drámabíráló bizottság, amely tisztában volt vele, hogy feladatának elseje: a neki juttatott ellenőri szereppel nem nehezíteni meg az igazgató működését, rajta volt, hogy ne okozzon neki nehézségeket, de már maga az, hogy az igazgató semmiféle magyar darab előadása dolgában nem intézkedhetett a drámabíráló bizottság határozathozatala előtt, hátrányosnak bizonyult az igazgatóra nézve.
A harmincezrek, akik persze a drámabíráló bizottság hatáskörét kitágító intézkedést is élénken bírálgatták, nagyon sok szót vesztegettek el annak a bizonyítgatására, hogy: nem lehet ott rend, ahol a felelősség megoszlik... ahol az igazgató a drámabíráló bizottságra s ez az igazgatóra hárítja a felelősséget... ahol ketten is felelősök, ott senki se felelős... (Mert őket csak az érdekelte, hogy kire legyenek dühösek, ha a darabjaik nem kerülnek színre.) Akármilyen sok szó esett erről, nem itt volt a hiba, mert a történtekért az igazgató is, a drámabíráló bizottság is szívesen viselte a felelősséget. Ennek a sokat vitatott intézkedésnek a fő hibája (vagy ha egyetlen, de nagy hibája) az volt, hogy a drámabíráló bizottságot, ahelyett, hogy meghagyta volna tanácsadó testületnek, koordinálta vezető társnak, ahelyett, hogy csakis a hasznos kötelességteljesítésre utalta volna, olyan feladatot is rótt rá, mely csak akadályozhatta s a legjobb esetben is csak késleltethette az igazgató intézkedését... amint hogy az intézkedés "animus“-a csakugyan az volt, hogy kölönc, nehezék legyen az akkori igazgató túlságosan liberális kezén. Márpedig egy színháznak a szellemi vezetését csakis egy ember végezheti; nem végezheti alterkációk nélkül egy két-három tagból álló direktórium sem; és még kevésbé végezheti egy 7-8 tagból álló tanács, egy olyan testület, amelynek a tagjai igen sokszor különböző nézeten vannak és 7-8 különböző művészeti programot érvényesítenének, ha véletlenül egyedül kellene intézkedniök. Színházat eredményesen csak egy átlátás és egy akarat vezethet; szavazással színházat vezetni nem lehet. És a színház vezetésében semmi se olyan fontos, mint a darabok megválogatása. Nonszensz, hogy egy színházigazgató azt a darabot, amely tetszik neki és amelytől sikert vár, ne adathassa elő, csak azért , mert csak hárman ajánlották az előadását, négyen ellene szavaztak; ilyen eset ugyan nem fordult elő, de az az intézkedés, amelyet a kultuszminiszter most változtatott meg, ezt az esetet is lehetővé tette volna. Nagy hiba az is, ha az igazgató azt a darabot, amelyre a leginkább épít, nem adathatja elő addig, míg erre egy testületnek a határozathozatala fel nem hatalmazza, vagy nem adathatja elő akkor, amikor az új darabra a legnagyobb szüksége volna, mert amíg minden szavazó elolvashatja és összeülhet határozatot hozni, az időt kíván. Nagy hiba, ha egy igazgató nem gondoskodhatik előre arról, hogy kellő számú eredeti darab legyen a kezében, nem adhat megbízást azoknak a szerzőknek, akiknek az írói képességében és színpadi ügyességében megbízik, nem köthet szerződést és nem adhat előlegeket még kitűnő nevű szerzőknek a darabjaira sem, megkockáztatva ezzel azt, hogy a legjobb szerzők más színházba viszik a darabjaikat, ahol kevesebb nehézkességgel találkoznak - mert hátha a drámabíráló bizottság nem fogadja el azt a darabot, amelyet szerződéssel kötött le?! Sőt, minthogy a színházigazgatónak a pénzügyi nézőpontokat sem szabad figyelmen kívül hagynia, hiba még az is - meg kell engedni -, ha az igazgatónak lehetetlen a csekélyebb irodalmi értékű, de nyilván hatásos s nagyon jövedelmesnek ígérkező darabot előadnia, mert a drámabíráló bizottság, mely természetesen csak az irodalmi kvalitást tartja szem előtt, ezt a darabot visszautasítja. Mindez hiba volt, de a miniszteri rendelethez alkalmazkodni kellett a kinevezettek mandátumának lejártáig, és most, hogy ez az idő elkövetkezett, a kultuszminiszter az igazgató és a drámabíráló bizottság kérésére megváltoztatta elődje rendeletét s helyreállította a status quo ante-t.
(Második közlemény)
III.
Amíg a Nemzeti Színház drámabíráló bizottsága bizonyos ellenőri feladatot volt kénytelen teljesíteni az igazgató oldalán, vagy inkább a nyakán: a bizottság rajta volt, hogy ezzel a kötelességteljesítésével az igazgatónak ne okozzon nehézségeket. Ha a miniszteri intézkedésnek a célja arra irányult is, hogy ez az ellenőri szereplése megakadályozza olyan daraboknak az előadását, amelyek a Nemzeti Színháznak szégyenére váltak volna: a bizottság nem értelmezhette a mandátumát úgy, hogy csakis olyan eredeti darabok előadhatását szabad megszavaznia, amelyeket mindenki remekműveknek ismer el. Végre is, ha nem akar a színház érdeke ellen véteni - s hogy ezt tegye, az már nem lehetett célja a miniszteri intézkedésnek -, nem kényszerítheti bele az igazgatót abba a helyzetbe, hogy ez a bizottság túlságos szigora következtében egyáltalán ne adathasson elő magyar darabokat. Remekműveket sokkal ritkábban írnak, mint amennyi újdonságra minden színháznak szüksége van, olyan új remekmű pedig, amelyet mindenki annak ismer el, egyáltalán nincsen; nemcsak a magyar, hanem a külföldi irodalomnak a legértékesebb vagy leghatásosabb termékeiről is nagyon elágazók a vélemények, mert hiszen, kivált éppen a színházi újdonságokat, nagyon sokan és sokféle nézőpontból ítélik meg, a legellentétesebb szögekből is. Bizonyára sokkal kényelmesebb lett volna a bizottságra nézve a rostálásban az elképzelhető legnagyobb srkupulózitás és szigor alkalmazása; nemcsak azért, mert így sokkal kevesebb vállalkozásért kell a felelősséget vállalnia, hanem azért is, mert így semmi esetre se juthat ellenkezésbe missziójának látszólagos fő feladatával. De a bizottság tudatában volt annak, hogy első és fő feladata: a Nemzeti Színház érdekének a szemmeltartása; s tudatában volt annak is, hogy a miniszteri rendelkezés intenciója nem lehetett az, hogy a bizottság, mandátumának a betűihez ragaszkodva, ellenkezésbe kerüljön az intézkedés szellemével, igazi céljával, amely szintén csak arra irányult, hogy a Nemzeti Színház működése minél sikeresebb legyen. A miniszteri intézkedés sem kívánhatta azt, hogy a bizottság ezentúl vérbírósággá alakuljon át, minden drámaíróban csak vádlottat lásson, s megtorolva az apák vétkét a fiakban, úgy álljon bosszút azokon a szerzőkön, akik a régibb rezsimben szapora bukásokat szereztek a Nemzeti Színháznak, hogy az utódaikat öldösse le és szicíliai vecsernyét rendezzen az ezentúl elébe kerülő drámákon; nem kívánhatta, hogy a drámabírálók valósággal elsöpörjenek az igazgató elől minden olyan darabot, amelyben nem nyilatkozik meg shakespeare-i erő, s amelyeknek a szerzői nem a már akkreditált Katona vagy Madách; nem kívánhatta, hogy a bizottság egy cseppet se törődjék vele, mit csinál majd az igazgató, aki valószínűleg eredeti darabot is szeretne adatni, ha a bizottság egyetlen eredeti darabot se ereszt eléje, mert a benyújtott drámák közt egyetlen remekművet se talált?!... és hogy a drámabírálók így gondolkozzanak erről: "Ez már nem a mi dolgunk, ez az igazgató dolga!... Hadd fájjon egy kicsit a feje!“ A bizottság tehát, vagy legalább a bizottság többsége, úgy értelmezte a mandátumát, hogy neki minden olyan darab előadhatását meg kell szavaznia, amelyet tagjainak többsége előadhatónak tart s amelytől színpadi sikert is lehetett - nem várni, hanem: - remélni... mert a színpadi siker dolgában a bizonyosság csak az Isten kezében van. Nem felejthette el a bizottság, hogy a fő ok, mely a minisztériumot arra bírta, hogy a drámabíráló bizottság hatáskörének a kitágításával ettől ellenőrzést és nagyobb szigort kívánjon, mint aminőt a régi igazgató tanúsított, az igazgató-változással elveszítette minden jelentőségét. Annak idején ugyanis még az a vád is elhangzott, hogy a régi igazgató nem tudott eléggé erős lenni a sok illetéktelen beavatkozással szemben, amely irodalmi és színházi nézőpontból egyaránt értéktelen műveket oktrojált rá a kellő energia hiányából túlságosan jóakaratú és elnéző igazgatóra; és ha a minisztérium nem is adott hitelt ennek a vádnak, csak a sokat említett intézkedéstől várhatta a bajokból kivezető utat, mert a régi igazgató maga is elismerte, hogy bár egyéb nem volt rá hatással, csak a meggyőződése, a maga kritikája, az, hogy bízott az elfogadott darabok sikerében, még igen sok darabra nézve tett a színházat kötelező ígéreteket. A minisztérium, az események után nem bízva többé abban, hogy az igazgató helyesen ítélte meg és jól válogatta ki azokat a darabokat, amelyekre nézve az előadás kötelezettségét vállalta, szükségesnek tartotta, hogy mindenekelőtt ebből a lekötöttségből szabadítsa ki a színházat, akár kártérítés árán is, ha ez szükségesnek látszik. És legelsőbben is azért szélesbítette ki a bizottság hatáskörét, kimondva, hogy tekintet nélkül a vállalt anyagi kötelezettségre, ezentúl csak olyan darabot szabad előadni, amelynek az előadhatását a drámabíráló bizottság megszavazza, mert azokat a darabokat, amelyeknek egyikét-másikát az igazgató talán elnézésből, túlságos jólelkűségből fogadta el, a bizottság elé akarta utalni, hogy ez szigorúan rostálja meg azt a nagyon felhalmozódott anyagot, amelyhez az igazgató szerződéssel vagy ígérettel már lekötötte magát. Így szinte kuratéla alá helyezte az igazgatót és a darabok megválasztása dolgában a gondokságot a drámabíráló bizottságnak juttatta. Az igazgatóváltozás után azonban nem várhatott többé a bizottságra a gondnok feladata és megszűnt a szigorú ellenőrzés szüksége is. Mert az új igazgató, akit nem kötött semmi, nem az az ember volt, akinek az erélye befolyást tűrjön; hamarosan meg is mutatta, hogy se a színház művészeti vezetésébe, se más hatáskörébe senkinek sem enged beleszólást.
De különösen megkönnyítette a bizottságra nézve, hogy szabadabban értelmezhesse a mandátumát, a most megváltoztatott hatáskörmegszabásnak az a rendelkezése, hogy az igazgató nem volt köteles előadatni azokat a darabokat, amelyeknek előadhatását a bizottság megszavazta. Ha tetszett neki az a darab, amelyet bizottság többsége előadhatónak mondott: előadatta; ha: nem, visszautasította és ezzel az ügy befejeződött. Az igazgató élt is ezzel a jogával. De magából az intézkedésből az is kitetszik, hogy a bizottság inkább véthetett volna (s árthatott volna a színháznak) a szigor túlságával, mintha véletlenül túlságosan enyhén ítél meg egy-egy eléje kerülő színdarabot. Mert visszautasítás defintív, igazán határozat volt; míg az, ha megszavazta valamelyik színdarabnak az előadhatását, csak egy eljárásnak a kezdete, egy első fórumnak a véleménymondása, propozíció, amely nem kötelezte az igazgatót. Ha valamely munkát elutasít, ez döntés volt, amelyet az igazgató sem másíthatott meg; ha pedig ennek a munkának az előadhatását megszavazta. csak ajánlat, amely szerint vált határozattá vagy maradt egyszerű véleménynyilvánítás, amint az igazgató magáévá tette, vagy nem fogadta el. Ez szabta meg - világosabban, mint a szigorúságnak akkortájt sokat hangoztatott szüksége -, hogy szavazatával a színház érdekét hogyan gondozza.
A bizottság tehát úgy teljesítette a feladatát, hogy a benyújtott színdarabok közül kiválasztotta azt az anyagot, amelyet a legkülönbnek tartott, amelyet előadhatónak s a siker reményével színpadra vihetőnek mondhatott, és ezt az anyagot az igazgató elé terjesztette, hogy ez válogasson belőle; amit ő maga is sikerrel biztatónak ítél, azt adassa elő, ami pedig nem tetszik neki, azt ne fogadja el. Ha nem akart az igazgató helyett igazgatni, nem járhatott el szigorúbban; mert csak így tehette lehetővé, hogy az igazgatónak legyen miből válogatnia, hogy az igazgató valahonnan maga választhassa meg darabjait - ami a színháznál a dolgok természetes rendje -, és hogy az igazgató egyáltalán előadathasson magyar darabot is. Valaki azt mondhatná: bátran lehetett volna a bizottság szigorúbb is, mert az se lett volna baj, ha a Nemzeti Színház sokáig - akár évekig - egyáltalán nem adat elő magyar darabot, mindaddig, míg igazán kitűnőt nem talál. Hát ez is álláspont és ez is lehet színházi program; de ilyen színházi programot csakis az igazgató tűzhet maga elé, mert hiszen ennek káros következményei is lehetnek és ezekért a következményekért neki kell vállalnia a felelősséget: erre a színházi programra a bizottság nem kényszeríthette rá az igazgatót.
A mandátum lejártáig tehát a bizottság is, az igazgató is alkalmazkodott a minisztériumi rendelkezéshez, bár - amint korábban már volt szó erről - az ezzel statuált rend az igazgatóváltozás után hátrányosnak bizonyult. Három éven át a bizottság megszavazta annyi magyar darabnak az előadhatását, amennyiből az igazgatónak már módjában volt megválogatnia a színház újdonságszükségletének megfelelő anyagot; az igazgató pedig azok közül a darabok közül, amelyeket a bizottság elébe terjesztett, előadatott annyit, amennyire éppen szüksége volt, és természetesen csak azt a darabot adatta elő, amelyik neki magának is tetszett, amelyiktől ő maga is sikert remélt. Mármost, ez idő alatt is megtörtént, ami a világ minden színházában megtörténik, hogy az előadott darabok közt akadt olyan is, amelyik a közönségnek nem tetszett. Több ilyen darab is akadt, bár - meg kell jegyezni - sokkal kevesebb, mint amennyi sikerhez vagy elismeréshez jutott. De minden olyan bemutató, amely nem hozta meg a remélt sikert, kitűnő alkalomnak tűnt fel rá, hogy a drámaírók újra meg újra megleckéztessék úgy a bizottságot, mint az igazgatót.
A harmincezrek tudniillik elégedetlenek voltak a dolgok menetével, aminthogy mindig is elégedetlenek lesznek. És megállhatták-e, hogy végig ne botránkozzák azt a három esztendőt, amikor a bizottság hatáskörének kitágítása mintha valami ellentétet támasztott volna az igazgató és a bizottság közt?! Elmulaszthatták-e felhasználni azt a kedvező konstellációt, amikor a bizottságot az igazgatóval, az igazgatót pedig a bizottsággal üthették?! "Minek is van drámabíráló bizottság a világon?! - elégedetlenkedett hangosan az egyik. - Az igazgató boldog volna, ha az én finom, drága, legelső rangú darabomat előadhatná!... eped utána! És ezek nem engedik!... ezek, akikről tulajdonképpen azt se lehet tudni, hogy miért vannak a világon?!“ És ez a hangosan elégedetlenkedő "egyik“ egy nagy tábor volt. A másik, akinek a darabja a bizottságban megkapta az előadatáshoz szükséges szavazattöbbséget, nem győzött eleget érzékenykedni a bizottság tagjai helyett: "Igazán fellázító, hogy az igazgató ilyen tekintélyes embereknek a szavát kutyába se vegye!... Ezt ilyen tekintélyes embereknek nem illik, nem volna szabad eltűrniök!“ Vagy, ha egy kis temperamentummal volt megáldva, így példálózott: "Férfiakkal nem packázhatnék így egy igazgató, egy senki! Férfiak nem nyelik azt le, ha véleményt kívánnak tőlük s aztán fütyülnek a véleményükre! Férfiak érvényesíteni tudják az akaratukat, minden poklokkal szembeszállnak a meggyőződésükért és nem viselik el pipogyán, hogy egy senki elrúgja magától a véleményüket. Jeles férfiú létökre igazán érthetetlen, hogy ennyire meghunyászkodók, hogy ilyen utolsó dologra is képesek.“ A legnehezebb dolguk mindenesetre azoknak a drámaíróknak volt, akiknek egyik darabját megszavazta a bizottság és előadatta az igazgató, de a másikat vagy a bizottság vagy az igazgató nem találta előadhatónak; hanem ezek is igazodtak ahhoz, hogy honnan fújt a kedvezőtlen szél és hol az igazgatót ütötték, hol a bizottságot, hol mind a kettőt, azzal, hogy ahol ilyen ellentétek állhatnak elő, ott vagy az egyik, vagy a másik tényező nincs a maga helyén, talán egyik sem. Még olyanok is szívesen nyargaltak az igazgató és a bizottság közt föltételezett ellentéten, akiknek a darabja mind a két fórumot "megúszta“, színre is került, de nem kerülhetett színre annyiszor, ahányszor a szerző óhajtotta volna. "Hja, sok bába közt elvész a gyerek!...“ - nyögte a boldogtalan szülő, amikor a kedves gyermek kis játékait korán játszotta el.
A képzelt nagy ellentét pedig a valóságban oda zsugorodott össze, hogy az igazgató több darabról nem volt ugyan egy nézeten a bizottság többségével, amin annyival kevésbé lehetett csodálkozni, mert ezekben az esetekben a bizottság tagjai maguk sem voltak egy véleményen. Megjegyzendő, hogy ez a véleménykülönbség csak kivételes esetekben vonatkozott a darab értékére, ellenben többször arra, hogy a szóbanforgó mű a siker reményével hozható-e szintre vagy nem. Olyankor aztán, amikor az igazgató a kisebbség (a legtöbbször csak egy szavazatnyi kisebbség) véleményéhez csatlakozott, vagy egyáltalán nem tudott bízni a sikerben; azt a darabot, amely neki nem tetszett vagy amelytől nem várt sikert, nem adatta elő - természetesen, mert hiszen az ő átlátásának, az ő ízlésének, az ő közönségismeretének s az ő művészeti programjának kellett vezetnie a színházat. Ezt a bizottság is természetesnek találta s az opponálásnak az a kísérlete, amelyet az elégedetlenek olyan lelkesen ajánlottak figyelmébe, a bizottság egyik tagjának se juthatott eszébe, nemcsak azért nem, mert az igazgató jogával élt - mert a bizottság statútumai is kötelezték rá, hogy e tekintetben deferálnon az igazgatónak -, és mert magában a bizottságban is kétféle vélemény volt a dologról -, hanem már csak azért sem, mert ha magáról a darabról el is ágaztak a nézetek, bemutatásának a kilátásairól már nem volt ekkora véleménykülönbség. Az a drámaprodukció ugyanis, amelyből a bizottság válogathatott, legkiemelkedőbb jelenségeiben sem állott olyan magas színvonalon, hogy még ezeknek a legkülönb termékeinek a bemutatása is a színház valami nagy szerencséjének, vagy éppen az igazságosztás valami különös szükségszerűségének tűnhetett volna fel; azok a különben előadható munkák is, amelyekben a legtöbb írói kvalitás nyilatkozott meg, éppen a színpadra termettség dolgában gyöngébb lábon állottak, semhogy ne látszott volna nagyon kétségesnek, vajon lesz-e sikerük vagy nem.
A bizottság megfelelt feladatának, amikor szétválasztotta a konkolyt a búzától s kellőképpen kiemelte az igazgató előtt, hogy az előadható darabokban minő írói kvalitásokat vagy értékeket talált. Ha különös figyelemmel volt az irodalmi értékre, könnyen érthető. Hivatása mindenekelőtt az volt, hogy erre vonatkozó nézetéről tájékoztassa az igazgatót, s meglehet - ennek a megbírálására nem vagyok illetékes -, hogy ez az érdeklődése nagyobb elnézésre bírta az eléje vitt színdarabok technikai fogyatkozásaival szemben, mint amekkora elnézésre a közönség is hajlandó volt, tehát: mint a színház érdekében kívánatos lett volna. De ha az irodalmi ambíció és az irodalmi eszközök méltatásában, tehát közvetetten a színműgyártó iparosokkal szemben az igazi drámaírók mellett igyekezett érvényesíteni a szavát, csak természetes volt, hogy éppen a drámaírók, a harmincezrek legyenek azok, akik arra támaszkodva, hogy egy pár eredeti darab nem tudta meghódítani a Nemzeti Színház közönségét, meginterpellálják és azt kérdezzék tőle: "Ha még arra se vagy jó, hogy keresztül tudd erőszakolni az én darabomnak az előadatását, mire való vagy hát tulajdonképpen?! szükséges vagy-e egyáltalán?!“
(Harmadik és befejező közlemény)
IV.
Hát szükséges-e egyáltalán a drámabíráló bizottság? Magyarra lefordítva: van-e szüksége segítségre az igazgatónak az eléje kerülő színdaraboknak a megrostálásában?
Ezt nem lehet okoskodással eldönteni. Mert ez gyakorlati kérdés.
Valaki azt mondhatja:
- Magam választom meg a darabjaimat, a színészeimet és a rendezőimet: voil"ŕ, a jó igazgató! Föltéve, hogy van hozzá tehetsége, kifinomult, jó ízlése, kellő energiája, hogy öntudatlanul se engedjen magára oktrojálni semmiféle idegen akaratot, öntudatlanul se engedjen semmiféle befolyásnak és illetéktelen beavatkozásnak, és végül: érzéke az iránt, hogyan és hová kell vezetnie a közönséget - mert az ő művészetében az a leglényegesebb, hogy úgy tudjon bánni a közönséggel, mint a férfinak kell bánnia a nővel: szeretettel, érdeklődéssel, de mégis akképpen, hogy ura maradjon neki. A színház vezetésében egy szempár látásának, egy ízlésnek, egy akaratnak, egységes művészi programnak kell érvényesülnie.
Hát persze. Csakhogy azzal, hogy az igazgató maga választhassa meg a darabjait, vele jár, hogy ő maga olvassa el és néha meg is nézze a külföldi színdarabokat, hogy maga olvassa el azokat az eredeti színdarabokat is, amelyekből válogatnia kell és lehet, hogy maga értekezzék a szerzőkkel, maga intézze el ezek különböző rendű kívánságainak számtalan kérdését. És ha csak azokkal a szerzőkkel kellene tárgyalnia, akiknek a darabjait előadja! De sokkal több idejét foglalják azok a szerzők, akiknek a darabjait nem adatja elő, és ezeket mégse rázhatja le a nyakáról csak úgy, rövidesen, sokféle okból, mert: máskor szüksége lehet rájok, mert: a drámaírók succrecentiáját nem szabad elriasztania a színháztól, mert: nem lehet célja, hogy a színháznak ellenségeket szerezzen stb., stb.... erről egész könyvet lehetne írni azon a címen: "Egy színházigazgató küzdelmei a még zöld, a beteg, az élőhalott, az élve eltemetett, de még feltámadásra váró szerzőkkel.“
Ahhoz, hogy maga választhassa meg a színészeit, vele jár, hogy látnia kell az idegen színházak színészeinek meg a színházi iskolák növendékeinek az előadását, és méginkább a maga színészeinek a munkáját, nemcsak az előadásokon, hanem a próbákon is. És az utóbbiakkal főképpen, de a kilincselőkkel vagy meghívottakkal is, értekeznie, tárgyalnia kell, nem is keveset.
Ahhoz, hogy maga választhassa meg a rendezőit, vele jár, hogy felügyeljen a próbákon is, minő munka folyik és hogyan a maga színházában, látnia kell azt is, milyen rendezői munkát produkálnak az idegen színházak.
Ezen kívül neki magának kell elintéznie a vezetése alatt lévő nagy személyzetnek minden rendű színházi ügyét. Az egyszerű munkásokét is, de kivált a művészekét, mert hiszen, hogy ezeknek az érdeke mennyiben elégíthető ki, az mindenekelőtt az ő terveitől függ, melyeket más (titkár vagy bármilyen című helyettes) nem ismerhet.
Egy állami színház vezetőjének mindezen kívül valamennyi nevezetesebb adminisztratív intézkedéséről, újításáról, de kivált a színház minden pénzügyi dolgáról számot kell adnia felettes hatóságának, a minisztériumnak. Hogy ez nem kevés bürokratikus munkát kíván, elképzelhető. Az is, hogy éppen ezt - a számadást és ennek a megokolását - nem bízhatja másra.
Még más munkája is van, amit kívülről, messziről is látni. Például: a színházi szabadjegyek felől való rendelkezést se adhatja ki egészen a kezéből; mert ez a színházra nézve fontosabb dolog, mint amilyennek az első pillanatra látszik.
És ez csak az, amit mindenki tud egy színházigazgatónak a munkájáról. A színházigazgatók maguk mindenesetre többet is mondhatnának erről.
Már most a kérdés az, hogy: ha az igazgatónak mindezt a munkát magának kell elvégeznie, jut-e ideje arra is, hogy ő maga olvassa el mindazt a temérdek színdarabot, amelyet eléje terjesztenek?
Úgy látszik: nem. Mert még a magánszínházak igazgatói is lektorokra vagy titkárokra bízzák az ismeretlenek kezéből származó színdarabok elolvasását. Becsesebbnek tartják az idejöket annál, mint hogy ezt akár gyerekességek, akár olyan munkák elolvasására pazarolják, amelyek megismeréséből a színháznak nem lehet semmi haszna. Csak azt olvassák el maguknak, amiben a lektor vagy a titkár valami figyelemre méltót talált.
Pedig a magánszínházak igazgatói megtakaríthatnák a lektorok alkalmazását. Nem kötelesek elolvasni vagy elolvastatni az ismeretlen kézből származó színdarabokat; e tekintetben nem tartoznak felelősséggel senkinek. Azt is megtehetnék, hogy éppen csak bepillantsanak az ilyen munkákba; átlapozgassák, amin nem látszik meg azonnal a kezdetlegesség; és csakis azzal foglalkozzanak hosszasabban, amelyik rögtön megkapja a figyelmöket.
Mégis alkalmaznak lektorokat. Nyilván azért, mert ha a lektor százszor hiába vesztegeti az idejét, százegyedikszer találhat valamit, ami a színháznak is hasznára lehet.
Mégis, egy magánszínháznak az igazgatója megengedheti magának azt a kényelmességet is, hogy akár egy második Hamletet szalasszon el, ha, malőrjére, valamelyik álmos, más munkában már kifáradt tisztviselőjére bízza a csodás véletlenből kincset rejtegető kéziratcsomónak az elolvasását. De a Nemzeti Színháznál mindent éber figyelmességgel kell elolvasni; hivatásához hozzátartozik, hogy kötelességének tartsa a méltatást érdemlő új drámaíró-tehetségek felkarolását és színpadhoz segítését; minthogy sok tekintetben, alapításánál, múltjánál, szervezeténél és az államhoz való viszonyánál fogva közintézetnek kell tekinteni, ha jó ideje fenntarthatná magát a köz nélkül is, megvárhatják és meg is várják tőle, hogy minden hozzá fordulónak az ügyét a közhivatalok kötelességteljesítésével intézze el; a Nemzeti Színház hivatása, amely nem szűnt meg azzal, hogy most már önállósítani is tudná magát, nem engedheti meg, hogy egy második Bánk bán, amelyet hozzá is beterjesztettek, olyan sokáig kellő méltatás nélkül maradjon, mint az első. (És itt közbevetőleg jegyezzük meg, hogy a régóta fennálló, sok vihart látott és sokszor átalakított drámabíráló bizottsággal még egyetlen egyszer se történt meg, hogy az észrevétlenségben s megfelelő méltatás nélkül hagyott volna olyan színdarabot, amelyről később kiderült volna, hogy kiválóan méltatni való.)
És a Nemzeti Színházhoz sokkal több színdarabot nyújtanak be, mint a magánszínházakhoz. Egy-két szerencsés szerzőt kivéve, legelőször valamennyi drámaíró idegravitál; ami természetes - annak ellenére is, hogy a magánszínházak a nagy siker esetén sokkal nagyobb jövedelmességgel kecsegtetik a drámaírót -, mert a nagy siker ritkaság s a Nemzeti Színházban való előadás (akármennyire "diszkreditálta“ is eredeti újdonságainak jóhírét sok magyar darab bukása), még ma is bizonyos honneurt jelent.
A Nemzeti Színház igazgatójának pedig jóval több dolga van, mint a magánszínházak igazgatóinak.
Világos, hogy csakis ő maga állapíthatja meg: jut-e ideje a Nemzeti Színházhoz benyújtott valamennyi színdarab elolvasására?... és ha nem, ha a színdarabok megrostálásában segítségre van szüksége, ha meg akar szabadulni attól, hogy naivitások, teljesen értéktelen, kétségtelenül előadhatatlan s még csak tehetséget se releváló, tehát figyelemre se érdemes színdarabok elolvasására vesztegesse az idejét, amelyet amúgy is erősen leköt sok más, a színházra nézve fontosabb dolog: milyen dolgozótársa vagy dolgozótársakra akarja bízni azt, amit ő maga nem végezhet el.
Mert akármilyen fontos a színháznál az egységes vezetés, az egy akarat, egy ízlés érvényesítése, az azonegy művészi program szemmeltartása, el lehet képzelni, hogy a művészi vezetéssel és az ettől elválaszthatatlan adminisztratív intézkedésekkel együtt járó valamennyi munkát, amelyek egy része aprólékos munka, az igazgató egymaga nem végezheti el. Csak ő maga lehet hivatott annak megállapítására, hogy munkájának melyik részét bízhatja másokra, és hogy amit másokkal kell elvégeztetnie, egy vagy több személyre, egyetlen funkcionáriusra vagy egész testületre bízza-e, mert hiszen azért a munkáért is, amelyet helyette más vagy mások végeznek el, neki kell viselnie a felelősséget.
Bizonyára igazuk van azoknak, akik egy idő óta azon nyargalnak, hogy a drámabírálatnak első munkáját, vagyis a teljesen értéktelen színdaraboknak a figyelemre méltóaktól való különválasztását egy ember is elvégezhetné, s ez az egy ember, nevezzük akár dramaturgnak, akár lektornak vagy titkárnak, fölöslegessé tehetné a drámabíráló bizottságot (vagy legalábbis: a drámabíráló bizottság munkájának egy részét). de ennek a feszegetése s e tekintetben minden tanakodás céltalan, mert itt az a döntő, hogy az igazgató ennek a munkának milyen módon való elvégzését s kire vagy kikre bízását tartja a maga számára előnyösebbnek, a maga felelősségérzetére nézve inkább megnyugtatónak. A mai igazgató pedig, úgy látszik, jobban megbízik egy egész testületnek, mint egyetlen funkcionáriusnak - akármennyire jóhiszemű és illetékes - ítéletében. Az egyik legelső intézkedése az volt, hogy ötről hétre emelte fel a drámabíráló bizottság tagjainak a számát. Valószínűleg azon a nézeten van, hogy: több szem többet lát.
A gyakorlati kérdésre tehát, bármilyen szépen okoskodjanak is az okvetetlenül reformot követelők arról, hogy mi minden lehetne a Nemzeti Színháznál, milyen jó volna másként, s ha másként volna, milyen nagyszerű darabokat írnának egyszerre a magyar drámaíró-anyák, csak az lehet a felelet, hogy: igenis, a drámabíráló bizottságra szükség van mindaddig, amíg igazgató-változás nem lesz, vagy amíg az igazgató véleményt nem változtat.
(Harmadik és befejező közlemény)
V.
Vidor hangú tréfálkozók, akikből azonban keserűség szól, gyakran előadták már kritikaképpen a következő lírát:
- A drámabíráló bizottság! Mi az? Semmi! Mit csinál? Semmit. A tekintetes urak összejönnek, tanakodnak, fontoskodnak, tanácskozást és szavazást játszanak, előadásra ajánlanak darabokat, amelyeket az igazgató nem adat elő, aztán hazamennek. Mi ez? Kupaktanács.
Addig, addig zengték ezt, míg jóhiszemű, komoly kritikusok is elhitték, hogy a drámabíráló bizottság nem csinál semmit, csak javaslatokkal áll elő, amelyekre az igazgató egyet legyint és azt mondja magában: "Beszélhettek, jó vitézek, senki se hallgat rátok!“
Hát az tévedés, mintha a drámabíráló bizottság nem csinálna semmit. Nem semmi az, amit elvégez, csak nem venni hamar észre; mint amikor az előadásra figyelünk, nem is gondolunk rá, hogy mennyi apró-cseprő munka előzte ezt meg szükségképpen, milyen hosszantartó, talán kicsinyes, de sok türelmet kívánó munka, amelynek okvetetlenül le kellett folynia a színfalak mögött, ha nincs is szembeszökő látszatja.
De a harmincezrek elégedetlenségének és örökös fészkelődésének végre is sikerült elhitetnie a legjobbhiszeműekkel is - azokkal, akikről kétségtelen, hogy csak a drámairodalmunk irányában való őszinte érdeklődés szól belőlük -, hogy a drámabíráló bizottság mai működése, ha károsnak nem is mondható, de drámairodalmunk fejlődésének és nevezetesen a drámaírók nevelésének nézőpontjából: ki nem elégítő, kevés.
Így mostanában egyik, éppen komolyságáról és irodalomszeretetéről ismert írónk, aki távol áll a színházak körül lappangó sokféle érdekeltségtől, nyilván kevesellve azt, amit a drámabíráló bizottság működéséről tud, a következőkben ad tanácsot arra nézve, hogy a drámabíráló bizottság, ha meg akar maradni, hogyan tehetné hasznossá magát:
- A drámabírálat nem merülhet ki határozatok hozatalában vagy véleménynyilvánításban. A drámabírálat nem törvénykezés. Sajnálatos, ha a költői alkotásokkal a hivatalos jogszolgáltatás módjára bánnak el. A drámabírálás munkája akkor válnék becsessé, ha a drámabírálók tanácsadóivá, segítőtársaivá lennének a drámaíróknak. Mert csak kivételképpen írnak kifogástalan tökéletességű darabokat. Gyakori jelenség, hogy a kiváló drámaíró is érzi a munkája fogyatkozását, de a hibát megtalálni nem tudja. annyira benne él még a munkájában, hogy ezt a távol álló, idegen néző szemével megítélni hiába próbálja. És akárhányszor olyan könnyen kijavítható, elemi hibát hagy javítatlanul a munkájában, amelyet a bíráló nyomban észrevesz. Máskor észreveszi a hibát, de nem talál módot ennek a kijavítására. Méginkább gyakori, hogy a szerző munkájának az elejét jól írja meg, de aztán ereje kimerül, leleménye kiapad s újabb fordulatokkal a témát tovább fejleszteni és befejezni nem tudja. Vagy fordítva: rosszul kezdett, kínosan elnyújtott expozícióin át vánszorogva jut el sikerült fordulatokhoz és hatásos megoldáshoz. Ilyen esetekben a drámabírálatra az a feladat vár, hogy segítségére siessen az írónak. Mindenütt a világon, ahol a drámairodalom dicsőségre tett szert, virágzását csakis az ilyen drámabírálásnak köszönhette. A legjobb francia darabok, amelyek a világot bejárják, úgy készülnek el, hogy az igazgatók és a dramaturgok úgyszólván együtt dolgoznak a szerzőkkel. A magyar drámairodalom azért nem tudott eddig elsőrangúvá fejlődni, mert a színházaknak nem voltak olyan drámaértői, akik éltető módon segíthettek volna íróinkon, vagy ha voltak ilyenek, nem jutottak megfelelő hatáskörhöz. Szerzői tehetségeink vannak, de mit ér, ha vezető szellemű drámabírálók nem támogatják őket. A valódi drámabírálat nem éri be ítéletének a kimondásával s ennek megokolásával; nem is csak negatív irányban munkálkodik, hanem pozitív módon is megjelöli az utat, amelyen a fogyatkozásokat kijavítani lehetne. Ha majd valamikor lesznek ilyen dramaturgjaink, csak akkor látjuk majd igazán, mennyi költői erő él Magyarországon. Majd csak akkor keletkezhetik drámairodalmi iskola és hagyomány, mely nemzedékről nemzedékre adja a színpad művészetét.
Tisztelt kollégánk, akinek a teljes jóhiszeműségét és a legtisztább irodalomszeretetből fakadó jóakaratát nagyon megbecsüljük, ezekben a javaslataiban - amelyek a legnemesebb idealizmusról tanúskodnak, de arról is, hogy nem egészen tájékozott afelől, hogyan történik a drámabírálás nálunk és külföldön - egyrészt fölösleges dolgot követel, másrészt: lehetetlent.
Fölösleges dolgot követel, amikor azt sürgeti, hogy a drámabírálás mutasson rá azokra a könnyen kijavítható hibákra, amelyeket a szerző nem lát meg, mert még benne él a munkájában, a bíráló azonban nyomban észrevesz. Ezt nálunk is elvégzi a drámabírálat. Nyilvánvaló megtévedések, disszonáns hangok, ízléstelenségek, mindennemű lapszusok törlését proponálni szokta s nem mulasztja el rámutatni az egyszerű szellemi megbicsaklásokra. Megtörténik az is, hogy tehetségre valló és nagyjában előadható munkáknál nem szorítkozhatik annak megállapítására, mik a munka fogyatkozásai, hanem "pozitív módon is megjelöli az utat“, amelyiken a fogyatkozásokon segíteni lehetne. Ez a tanácsa persze többnyire arra irányul, mit kellene rövidíteni vagy mit bővebben kifejteni, jobban megvilágítani, és hogyan lehetne a munkán előnyére változtatni, ha ez könnyen és a koncepció minden nagyobb sérelme nélkül megtörténhetik. Néha, bizonyára már ritkábban, még lényegesebb változtatást is ajánl, ha ez nem vág nagyon az elevenbe. És ha a drámabírálásnak ezt a munkáját a nézőtérről nem venni észre, az csak természetes. Nem lehet megjelölni ugye, hogy hol történt előnyös változtatás a drámabírálás javaslatára?! Néha pedig megtörténhetik a helyes útnak pozitív módon való megjelölése, de ennek nincs foganatja; akár azért, mert a szerző ragaszkodik a maga első konceptusához, akár azért, mert hiába kapta meg a kellő útbaigazítást, nem tudott segíteni a bajon.
Külföldön se történik ennél több, a párizsi színházakban sem. Téved tisztelt kollégánk, ha a francia darabok világhódítását a párizsi igazgatók és dramaturgok köszörülési ügyességének, csiszoló művészetének tulajdonítja; ezt csak a francia drámaírók talentumosságának és kiváló színpadtechnikai érzékének lehet tulajdonítani. Párizsban az igazgatók és lektoraik nem is igen avatkoznak bele a csiszolás munkájába; ha előadhatónak találták a munkát, a detail-ok nem okoznak nekik aggodalmakat. Igaz, ott hosszabban készülődnek egy-egy darabnak a "kihozatal“-ra, több próbát tartanak az újdonságokból, mint nálunk - nem tartozik ide, hogy ez ott miért lehetséges és nálunk miért nem -, s a sok próbán ott úgyszólván napról-napra folyik a köszörülés munkája. De ott ezt a munkát rendesen maga a szerző végzi a színészek segítéségével: a szerző, aki bár többnyire született rendező, a próbákon már jobban látja a darabját, mint amikor csak papíron volt előtte, meg a színészek, akiket nagyon érdekelnek a detail-ok, mert hiszen ezek hatása vagy balsikere az ő sikerüket is növeli vagy csökkenti. De ami a fő dolog: a csiszolásnak ez a munkája ott is mondatok törlésére vagy megváltoztatására, passzusok rövidítésére vagy erősebb kiélezésére, főképpen pedig rendezésbeli dolgokra, a hangulatnak, a hatásnak színpadi eszközökkel való növelésére, szóval jobbára csak külsőségekre szorítkozik, lényegbe vágó dolgokra csak kivételesen.
Aminthogy a drámabírálás és a színpadra való előkészítés munkájától többet nem is igen lehet várni.
Amit tisztelt kollégánk még ezenfelül sürget a drámabírálástól, az már teljesíthetetlen kívánság. Hogy amikor a szerző munkájának az elejét jól írja meg, de aztán kimerült az ereje, a leleménye kiapadt s újabb fordulatokkal a témát továbbfejleszteni és jól befejezni nem tudta, akkor a drámabíráló siessen a maga leleményével az író segítségére és ennek a helyébe lépve, ő eszelje ki, minő fordulatokkal lehetne a drámát továbbfejleszteni és jól befejezni, ami azt jelenti, hogy az író helyett, ha csak vázlatosan is, de lényegében ő csinálja meg a dráma folytatását és befejezését, a maga képzelete szerint: ez lehetetlen kívánság. Hasonlóképpen az is, hogy a sikerült fordulatokban bővelkedő és jól megoldott, de rosszul kezdett drámát ő fejelje meg jó expozícióval.
Nem is érthető, hogyan követelheti meg tisztelt kollégánk a drámabírálótól, hogy jobb drámaíró legyen, mint a költő, akit bírál, s hogy azonnal rendelkezésre álljon a drámaírói képzeletével, mihelyt emezt cserben hagyja az ereje?! Ő, aki maga is bíráló (és bírálója például regényeknek, elbeszéléseknek is, amit még sohasem írt), nem lehet azon a naiv nézeten, hogy a bírálatra csak olyanok jogosultak, akik már a "Besser machen“-ben is jeleskedtek. A drámabíráló végre is a közönség legműveltebb, legjobb ízlésű, irodalmilag is képzett elemét képviseli a színházban s ettől a közönségtől nem kell egyébben különböznie, mint hogy a véleményét képes is, kész is legyen megokolni (s ha ír, hát irodalmi formában); a színházat szolgáló előzetes drámabírálás lényege pedig mindig a színdarabok jóízlésű, helyes megválasztása marad. Tőle, aki csak ezt a funkciót gyakorolja a színházban, nagyobb drámaírói képességet követelni, mint amekkora a - mondjuk - gyakorló drámaíróké: túlzott követelés.
De tegyük fel, hogy megvan ez a nagyobb drámaíró képessége (amint sok esetben meg is van, mert hiszen a drámabírálók között drámabírók is vannak, akik különb dolgokat produkáltak már az előadható, de megfejelésre vagy kifejlesztésre és befejezésre szoruló drámáknál). Tegyük fel, hogy a színház érdekében hajlandó ezt a nagyobb drámaírói képességét a kisebb tehetségűek rendelkezésére bocsátani s ahelyett, hogy maga írna darabokat, beéri azzal, hogy drámaírói képességét csak ott, vagy mindenekelőtt ott használja fel, ahol ezzel a gyöngébbek segítségére lehet (szóval elforgácsolja, ami nemigen állhat érdekében drámairodalmunk fejlődésének). De nagyobb képessége birtokában s bizonyos önmegtagadást kívánó készségével is, vállalhatja-e a felelősséget, a dolgozótársi szereplésével, egy olyan színdarabnak a sorsára nézve, amelyet, akármennyi része van benne az ő munkájának, másnak a nevével adnak elő, s amely, ha megbukik, ennek a másnak a szerencsétlenségére bukik meg?! A legkitűnőbb drámaírónak a műve is megbukhatik... meg is bukik egyik-másik (az egyetlen Feydeau híres arról, hogy noha már sok darabot produkált, "még veretlen“)... kiteheti-e magát annak, hogy a megnevezett szerző, aki csak félig szerző, de akinek a nyakár ő a bírálat címén jutott szerzőtársnak, a balsiker esetén azt mondhassa, hogy az őseredeti darab nagy sikert szerzett volna, de a közös munkának meg kellett buknia amiatt, amit a drámabíráló-drámaíró korrigált bele?! Viszont, önérzetes szerző belenyugodhatik-e abba, hogy amikor a darabja nagynehezen kiküzdi a sikert, joggal mondhassák el róla, hogy sikerét nem a maga erejének köszönheti, hanem annak a szerzőtársának, aki bírálat címén dolgozott bele a munkájába, s aki, minthogy csak a drámabírálói kötelességét teljesítette, nem osztozik vele sem az erkölcsi, sem az anyagi sikerben?!
És ez még csak a gyakorlati része a dolognak.
Az irodalom érdeke még kevésbé tűri meg ezt a természetellenes szövetkezést. A kollaboráció csak olyankor szokott sikerrel járni, ha a szerzőtársak gondolkozásban már szinte egyek s a munkában annyira összeszoktak, hogy képzeletüknek egymásra való hatása s ötleteiknek, gondolataiknak kicserélése nélkül már nem is tudnak dolgozni. Annyi mindenesetre kell két szerző szövetkezésének a jó eredményéhez, hogy a tárgy, a szerkezet, a motívumok, a fordulatok, a tónus egyformán tessenek mind a kettőjüknek. De ígérhet-e sikert az olyan kollaboráció, amelyben az egyik szerzőtársnak, a drámabíráló-drámaírónak a koncepció idegen marad, amelynek az egésze őt végig hidegen hagyja, s amelyhez a részesedése csak a nyilvánvaló nagy hibák kiküszöbölése céljából fűződik?! Hogy nem valóságos kollaborációról van szó? s hogy a drámabíráló-drámaíró semmit se írna bele a darabba, csak tanácsokat adna a szerzőnek, hogy milyen fordulatokkal fejlessze tovább a bonyodalmat, s hogyan juttassa befejezésre? De hát hihető-e, hogy az erre kárhoztatott szerző úgy tudja megírni, amit más eszelt ki, ami más ember képzeletében fogamzott meg, mintha a maga kedves ötleteit írná meg?!... sőt hogy azt, amit más tanácsolt neki, ami számára csak kakukkfiók és a maga kedves ötleteinek a megfojtója, jobban tudja megírni, mint amit maga képzelt el?!
De a fő dolog ez: egy darabnak a külsőségein lehet előnyére változtatni, a foltjaitól meg lehet szabadítani, a kinövéseit le lehet nyirbálni, szóval, amíg - legalább operációval - lehet segíteni a bajain, addig a szerző maga is kijavíthatja a munkáját, pár szónyi figyelmeztetésre is. De azok a dolgok, amelyeket tisztelt kollégánk emleget, ti. a rosszul kezdett expozíció, vagy: ha a szerző ereje a darab közepén kimerül, "leleménye kiapad s újabb fordulatokkal a témát továbbfejleszteni és jól befejezni nem tudja“: ezek nem operálható dolgok, hanem a darabbal "veleszületett alkathibák“. Ezeken pedig nem lehet segíteni. A tapasztalás legalább azt mutatja, hogy akik megkísérlették az ilyen darabok átalakítását, ezzel még rosszabb eredményhez jutottak, mint először. Még akkor se sikerült jó darabbár formálniok át azt, amit először egyik vagy másik lábára sántított, ha hősiesen elölről kezdték a dolgot; mert az emlékeiktől nem tudtak szabadulni s ezek ismét kátyúba vezették őket. És ha ebből a bajból nem tudja kivezetni a szerzőt maga a képzelete, a maga ihlete: vajon kivezetheti-e másnak az a tanácsadása, hogy milyen mozdulatokat tegyen a sakktáblán?! A tapasztalás erre is azt mondja, hogy: nem.
S ha más módja nem volna, csak ez, hogy a drámabíráló bizottság hasznára legyen a színháznak, úgy nemigen lehetne vitatkozni azon: szükség van-e rá vagy - deleatur.