Drága órák
szerző: Anton Pavlovics Csehov, ismeretlen fordító
Művelt emberre nézve nagyon kényelmetlen, ha fogyatékosak a nyelvismeretei. Vorotov különösen fájdalmasan tapasztalta ezt, mikor mint jelölt, elhagyta az egyetemet és egy kisebb tudományos munkába fogott.
– Ez borzasztó! – mondotta, levegő után kapkodva (noha csak 27 éves volt; máris vastag, nehézkes és asztmatikus volt). – Ez borzasztó! Nyelvek nélkül olyan vagyok, mint a madár szárny nélkül! Lehetetlen munkámmal előrehaladnom …
És elhatározta, hogy bármibe kerül is, legyőzi veleszületett lustaságát és megtanul németül és franciául.
Alkalmas tanítók után kezdett nézni.
Egy téli nap délutánján, mikor Vorotov szobájában ült és dolgozott, jelentette a szolga, hogy valami kisasszony tudakozódik utána.
– Kérem, jöjjön be, – mondotta Vorotov. És a szobába egy fiatal, elegáns, a legújabb divat szerint öltözött kisasszony lépett be. Bemutatkozott: a neve Mlle Alice Enquéte, francia nyelvmesternő, akit Vorotov egy barátja utasított oda.
– Nagyon örülök! Kérem foglaljon helyet! – mondotta Vorotov. Pjotr Szergejics ajánlotta hozzám? Persze… megkértem őt… nagyon örülök!
Míg Mlle Enquéte-tel megbeszélte az ügyet, félénken és kíváncsian nézegette. Igazi, nagyon elegáns és még nagyon fiatal francia leány volt. Halovány és álmodozó arca, rövid, fürtös haja és természetellenesen keskeny dereka után ítélve, nem lehetett több tizennyolc évesnél.
– Tehát naponként este héttől nyolcig fogunk tanulni, – folytatta Vorotov. – Ami pedig azt a kívánságát illeti, hogy egy rubelt fizessek egy-egy óráért, nincs ellene semmi kifogásom...
És még megkérdezte, hogy teát vagy kávét parancsol-e, hogy jó-e az idő és jóindulatúan mosolyogva és az íróasztalát borító posztót végigsimogatva, még barátságosan megkérdezte, hogy kicsoda tulajdonképpen, hogy hol szerezte műveltségét és hogy miből él. Mlle Enquéte hűvös, hivatalos hangon mondotta el neki, hogy egy penzióban végezte tanulmányait, hogy letette a magántanítónői vizsgát, hogy atyja nem régen halt meg vörhenyben, anyja virágokat készít és ő, Mlle Enquéte délelőtt egy leánynevelő intézetben tanít, délután pedig késő estig előkelő házakban magánórákat ad…
Mikor eltávozott, a női ruhákat jellemző finom illat maradt vissza utána.
Vorotov még sokáig ült íróasztalánál, anélkül, hogy dolgozott volna, a zöld posztót simogatta és gondolkozott.
Ő, ki még sohasem látott erényes francia nőt, azt hitte, hogy ennek az elegánsan öltözött Mlle Enquétenek, kinek olyan jól fejlett válla és olyan rendkívül keskeny dereka volt, a leckeórákon kívül még más foglalkozásának is kell lennie.
Másnap este, mikor az óra öt percet mutatott hét előtt, Mlle Alice, a hidegtől rózsapirosan érkezett meg; kinyitotta »Margot«-ját, melyet magával hozott és minden bevezetés nélkül belekezdett a tanításba:
– A francia nyelvnek huszonhat betűje van. Az első betűje: a, a második: b…
– Bocsánat, – szakította Vorotov mosolyogva félbe. – Figyelmeztetnem kell önt, hogy módszerét meg kell a kedvemért kissé változtatnia. A dolog tudniillik úgy áll, hogy latinul, oroszul és görögül meglehetősen jól tudok… foglalkoztam összehasonlító nyelvészettel és… Margot megkerülésével mindjárt valami francia szerző olvasásába foghatunk bele.
És megmagyarázta a francia kisasszonynak, hogy felnőtt emberek hogyan szoktak nyelveket tanulni.
– Egyik ismerősöm, – mondotta, – aki a modern nyelveket akarta megtanulni, elővett egy francia, német és latin evangéliumot, egymás mellett olvasta őket, miközben gondosan tanulmányozott minden egyes szócskát és – egy esztendőnél is kevesebb idő alatt elérte célját. Tegyünk mi is így. Vegyünk elő valami írót és vágjunk neki.
A francia leány csodálkozva nézett rá. Vorotov ajánlatát nyilván rendkívül naivnak és együgyűnek találta. Ha gyermek tette volna ezt az ajánlatot, bizonyára megharagudott volna, de minthogy ez alkalommal felnőtt és nagyon vastag ember ült előtte, akinek nem lehetett a lelkére beszélni, csak a vállát vonogatta alig észrevehetően és így szólt:
– Amint parancsolja.
Vorotov könyvesszekrényében kezdett keresgélni és egy kopott francia könyvet húzott elő.
– Lehet? – kérdezte.
– Ahogy parancsolja.
– Akkor kezdjük tehát. Először: is a címet vegyük: Mémoires…
– Emlékezések… – fordította Mlle Enquéte.
– Emlékezések… – ismételte Vorotov.
Jóságosan mosolyogva és nehezen lihegve egy negyed óráig foglalkozott a mémoires szóval és azután épen annyi ideig a de szócskával, ami Alice kisasszonyt kifárasztotta. Kérdéseire kedvetlenül felelt, zavart lett, úgy látszott, mintha nem értené meg tanítványát és mintha nem is akarná megérteni.
Pont nyolc órakor felállott és egy száraz, hideg Au revoir, Monsieur-vel elhagyta a szobát; és mögötte újra az a finom, gyönge, idegcsiklandozó illat maradt vissza, mint azelőtt való nap.
A tanítvány megint sokáig maradt az íróasztal mellett, anélkül, hogy valami munkába fogott volna – és gondolkozott.
A következő napokon arra a meggyőződésre jutott, hogy tanítónője kedves, komoly és rendes kisasszony, aki azonban e mellett rendkívül műveletlen és egyáltalában képtelen arra, hogy felnőtteket tanítson. És elhatározta, hogy minden további időpazarlás elkerülésére, búcsút mond neki és tanítót fogad magának.
Mikor hetedszer jött, egy hét rubellel megtöltött borítékot húzott ki zsebéből és miután a borítékot zavartan forgatta kezében, így szólt:
– Bocsásson meg, mademoiselle Enquéte, de meg kell önnek mondanom, hogy… hogy abban a kínos helyzetben vagyok...
Mikor a francia meglátta a borítékot, azonnal megértette, miről van szó és mióta Vorotovot tanította, most először rándult meg az arca és most először tűnt le róla a hideg, hivatalos kifejezés. Kissé elpirult és szemét lesütve, idegesen babrált vékony óraláncán.
És Vorotov, ki látta zavarát, megértette, hogy mennyire szüksége van minden egyes rubelre és mennyire nehezére esett volna, ha elesik ettől a jövedelemtől…
– Azt akarom önnek mondani… dadogta egyre nagyobb zavarral, miközben megrándult valami a valami mellében…
A borítékot gyorsan visszadugta zsebébe és folytatta:
– Bocsásson meg, de tíz percre el kell önt hagynom…
És olyan arckifejezéssel, mintha esze ágában sem lett volna, hogy felmondjon neki, a szomszéd szobába ment és ott végigülte a tíz percet. Azután még zavartabban tért vissza. Eszébe jutott, hogy a kisasszony rövid időre való eltűnését a maga módján magyarázhatná és ez nagyon kínosan érintette.
Az órák újra megkezdődtek.
Vorotov már minden kedv nélkül dolgozott. Minthogy tudta, hogy ennek a tanításnak úgy sem lesz már eredménye, a francia kisasszonyt szabadjára hagyta, nem szakította félbe és nem kérdezett tőle semmit. Úgy fordított, ahogy tetszett neki, tíz oldalt is egy órában, míg Vorotov alig hallgatott oda, nehezen lélegzett és unalmában majd tanítónője fürtös fejecskéjét, nyakát, majd finom gyönge kezeit nézegette és hajának illatát szívta magába…
Egyszer kissé kivágott, elegáns rózsaszínű ruhában jelent meg Mlle Alice az órán és olyan illat áradt ki belőle, hogy úgy tetszett, mintha felhő burkolná körül. Bocsánatot kért és azt mondta, hogy ma csak fél órát adhat, minthogy bálba megy.
Vorotov a nyakát nézte és ruhájának hátsó kivágását és megértette, hogy miért van ezeknek a francia nőknek olyan hírük, hogy könnyelműek és kevéssé ellenállók. Mlle Alice azonban, anélkül, hogy ismerte volna tanítványa gondolatait, gyorsan forgatta az oldalakat és gőzerővel fordított:
– Az utcán haladt tova és egyik ismerősével találkozott és így szólt: Hová siet, arca olyan halovány, ez fájdalmat okoz nekem.
A »Mémoires«-okkal már régen végeztek, most valami más könyvet fordított Alice.
Egyszer egy órával korábban jött és azzal mentegetőzött, hogy hétre a Kis Színházban kell lennie. Miután Vorotov az óra után kikísérte, átöltözött és szintén a színházba sietett. Azt hitte, hogy csak azért tette ezt, hogy felüdüljön és szórakozzék kissé. Nem tudta azt a lehetőséget elképzelni, hogy egy komoly, tudományos pályára készülő, nehézkes ember csak azért hagyja félbe a munkáját és csak azért menjen a színházba, hogy ott egy tőle távol álló, kevéssé intelligens fiatal leánnyal találkozzék…
És a szünetek alatt mégis gyorsabban dobogott a szíve és éretlen gyerkőcként futkosott ide-oda az előcsarnokban és a folyosókon, mintha keresne valakit… Mikor azonban meglátta az ismert rózsaszínű ruhát és a tüll alatt a szép vállakat, boldogan mosolygott és életében először érzett féltékenységet.
Alice két nem nagyon mutatós külsejű diák és egy tiszt társaságában volt. Nevetett, hangosan beszélt és nyilván kacérkodott. Láthatóan boldog és elégedett volt. Mi okból? Miért? Talán azért, mert ezek az emberek közel állottak hozzá és ugyanabból a milieu-ből valók voltak, mint ő… és Vorotov úgy érezte hirtelen, hogy közte és e milieu között rettenetes űr tátong. Köszönt tanítónőjének, de ez csak hűvösen bólintott és gyorsan elsuhant.
A színházban való találkozás után, megértette Vorotov, hogy szerelmes.
Már a következő órákon nem küzdött többé magával, hanem jó és rossz gondolatait szabadjukra eresztette és szép tanítónőjét elnyelte szemével. De Mlle Enquéte arca mint előbb, most is hideg maradt, pont nyolc órakor nyugodtan köszöntött el »Au revoir, Monsieur«-jével és érezte, hogy egészen közönyös a szép leány számára és örökre közönyös is fog maradni… .
Olykor, óraközben ábrándozni kezdett, tervezgetett, szerelmi vallomást eszelt ki és arra gondolt, hogy a francia nők könnyelműek és engedékenyek… De csak egy pillantást kellett vetnie tanítónője arcára és gondolatai azonnal kialudtak, mint ahogy a gyertya elalszik, ha nyáron a teraszra viszik ki, a szélbe…
Egyszer, amikor teljesen hatalmába kerítette a mámor és nem tudott tovább magán uralkodni, a megadott óra után, mikor tanítónője az előszoba felé indult, elállta az útját és szerelmi vallomásba fogott:
– Oh, milyen drága ön nekem! Szeretem önt!… Engedjen beszélni…
Alice elsápadt, – valószínűleg azért, mert félt, hogy eme vallomás után nem jöhet többé és nem kereshet többé egy rubelt óránként. Ijedt tekintettel nézett reá és gyorsan, suttogva mondotta:
– Oh, ezt nem szabad! Kérem, ne mondja tovább! Nem szabad!
Ezután egész éjjel nem aludt Vorotov, gyötörte a szégyen és szemrehányásokkal halmozta el önmagát. Úgy tetszett neki, hogy szerelmi vallomásával megbántotta a leányt és hogy nem jön el többé.
Elhatározta, hogy másnap a címtárban keresi meg lakását és levélben kér tőle bocsánatot.
De Alice anélkül is eljött. Az első pillanatban zavarban volt kissé, de azután kinyitotta a könyvet és gyorsan és megállás nélkül fordítani kezdett, mint rendesen:
– Oh, fiatal úr, ne tépje szét ezeket a virágokat kertemben, melyeket adni akarok beteg leányomnak…
Még ma is francia órákat ad Vorotovnak. Már négy könyvet fordított le. De Vorotov a mémoires szón kívül semmit sem tud és ha tudományos munkája után tudakozódnak, elutasító mozdulatot tesz és anélkül, hogy a kérdésre felelne, az időjárásról kezd beszélni.