Dosztojevszkij miszticizmusa
szerző: Kuncz Aladár
Dosztojevszkij "A félkegyelmű"-t [*] 1867/8-ban Genfben írta. Ez alkalommal másodízben volt külföldön. Első utazása után, 1865-ben, minthogy az orvosok az írástól eltiltották, egy fiatal lányt, Sznitkina Grigorjevna Annát vette magához, aki a gimnáziumot éppen akkor végezte, családjával együtt nagy Dosztojevszkij-rajongó volt s aki apját elveszítvén, saját munkája után volt kénytelen megélni. A fiatal lányt Dosztojevszkij két évvel később 1867 február 15-én feleségül vette s második külföldi útjára magával vitte. Genfben telepedtek le hosszabb tartózkodásra. Itt írta meg Myskin herceg történetét: "A félkegyelmű"-t. A regényben Svájc is szerepel, amennyiben Myskin herceg egy itteni gyógyintézetből kerül haza, mikor a cselekmény megindul. Myskin herceg a regény folyamán még többször visszatér Svájcra s itteni életéből mondja el a regény egyik legmelegebb legsugárzóbb epizódját, a kis Mari történetét, amely a fejlemények zord és lázas fordulataiból úgy cseng ki, mint orgonán játszott bús kantilena.
De Svájcnak s vele az egész külföldi légkörnek lélektani szempontból még egy másik s ennél mélyrehatóbb szerepe is van a regényben. Itt, a külföld idegen világában s eszmélkedő magányában Dosztojevszkij előtt először bontakozik ki igazi méreteiben és valóságos jelentőségében a nagy lélekdzsungel, az orosz sors.
Ebben az időben életének cselekvőbb fele, az élményekben kiterjeszkedő emberi- és az orosz nép megváltását célzó publicisztikai pálya, már mögötte volt. Nagy folyóirata, az Idő, amelyben az orosz szellem "talajba gyökerezettségéért" küzdött s az orosz "nyugatosok" és maradi "szlávbarátok" két szélsőséges iránya között helyett akart biztosítani az orosz néplélek szerves kifejlődésének, szerepét nagyjában betöltötte. Önmaga az erős Gogol- és Puskin hatásoknak utolsó foszlányát is lerázta magáról. Tisztán látta sajátmagát, célját és művészi hivatottságát. Ezért nem véletlen, hogy első nagy regényét - amelyben már szintézis van - első külföldi útjáról való hazatérése után írta meg. Második szintetikus regénye meg éppen külföldi tartózkodása alatt készült.
Ez a második regény, amelynek a kissé szerencsétlen Félkegyelmű címet adta, a Bűn és Bűnhődés után egy újabb, merészebb lépés Dosztojevszkij eszméinek művészi kifejezésében. Raszkolnyikovban a vezeklővé tisztult orosz nihilistát mutatja be. Ez az orosz léleknek csak egyik, jobban megvilágított felülete. Az orosz nihilizmusban, amely tulajdonképpen a nyugati materialisztikus fölfogásnak oroszosan érzelmi kirobbanása, már eredeténél fogva is több a gondolati elem. Éppen azért Raszkolnyikov egyénisége az európai olvasó előtt könnyebben megérthető és megtérése egészen természetesnek látszik. Az egész regény csupán a gondolatoknak kidomborításában, azoknak messzevivő erejében oroszos, de cselekményének szövésében, mély elemzéseiben sok olyan vonás van, amely a nyugati művészetek értékei között is föllelhető.
A Félkegyelmű ezzel ellentétben tele van itatva orosz levegővel. Elsősorban maga a hős, Myskin herceg, másnak, mint orosznak el sem képzelhető. És ezért az első nehézség mindjárt az ő személye körül támad. Ez a "félkegyelmű" herceg nem a valóságos életből kivágott alak, hanem a legfőbb Dosztojevszkij-eszme testté, egyéniséggé való válása. Komponált, felsőbbrendű lény. Olyan, amilyen az életben soha sem fordult elő, de amely mégis lelki és testi összetételének legapróbb részletében is az orosz életnek szigorúan kirajzolt rezultánsa. Myskin herceg eszmény, szimbólum és egyben determinált anyag, hús-vér- és legfőképpen ideg-ember. E tekintetben a modern regényirodalomban egészen páratlanul áll. Balzacnak egy-két alakítása lenne mellé állítható, ha Balzac ihletét nem a klasszikus tragédiák hőseinek szenvedély-elvontságából merítette volna. Rajta s az ugyancsak klasszikus nyomokon haladó Stendhalon kívül, a modern regénynek mindegyik kimagaslóbb jelleme vagy realisztikusan ábrázolt mindennapi ember vagy romantikusan túlzott könyvember. Ilyen mindennapi ember Raszkolnyikov is, akiben előttünk újszerűnek csak Dosztojevszkij sajátságos lélekábrázolása tetszik, amely mintegy élő agytekercseket és idegszálakat vesz górcsöve alá, sőt - mint az a preparátumokban szokás - meg is színesíti azokat, hogy működésüket annál jobban lássuk. Myskin herceg nem ezek közé az emberek közé tartozik. Benne Dosztojevszkij egészen új embertípust teremtett: az orosz Übermenschet, de nem Nietzschének lírai elvontságával, hanem naturalista regényírónak leggondosabb legaprólékosabb megelevenítő módszerével.
A genfi életnek mindentől elzárkózó magányában ez előtt a megáldott vizionárius előtt föltámadt az orosz élet úgy, ahogy elhagyta: a Mescsanszkája-negyed a maga sötét házaival és sötét ember-sorsaival vízióvá tágult jelentéktelen arcok, mozdulatok és tekintetek, furcsa, alkoholtól fűtött vitatkozások és álmodozások - az egész messzi orosz világ, ez a minden természeti drapériától megfosztott tiszta embervilág, tiszta Humanitás, mely mint valami óriási hússzörnyeteg a gondolatok, szenvedélyek és ösztönök dionüszoszi küzdelmében vonaglik és vajúdja a maga lelkét. Nincs itt madárének, kék kerteknek és holdas éjszakáknak elszórakoztató háttere, itt minden az emberért megy, belőle indul ki s rá esik vissza. S ebből a tompa, suta vajúdásból merítette föl Dosztojevszkij Myskin herceg alakját, az eljövendő léleknek egyelőre még beteg, öntudatlan hordozóját. Látta maga előtt a vergődő orosz Eszményt és ezt valósággá, emberré akarta képzelni. Azért kellett patologikus életformát választania, mert a regényben egyedül lehetséges realisztikus ábrázolás nélkül az Eszményt különben nem tudná megeleveníteni. Egy magasan lebegő, tündöklő ígéretet akart mutatni, amelynek egyelőre csak árnyéka esik az emberekre. Ez a tűnő, szegény kis árnyék: Myskin herceg olyan mint a gyümölccsel teli almafáról lehullt aszott, korai érés: a termés évadja még messze van, a nagy érés még csak álom, de hogy lesz, annak bizonyítéka a lehullott gyümölcs.
A nagy gyümölcsérés, amiről Dosztojevszkij álmodozik, nem más, mint az orosz lélek kitisztulása, az orosz miszticizmus megérése. Ennek a kérdésnek távlatába van állítva a Félkegyelműnek egész cselekménye. Azoknak, akik elolvasták a regényt, talán eszükbe sem jut, hogy tulajdonképpeni témája ugyanaz, mint a Manon Lescaut-jé, mint a Kaméliás hölgyé. Egy herceg s egy jóérzésre hajló félvilági hölgy szerelmének története, de mivé nőtt a sablonos kis téma Dosztojevszkij képzeletén keresztül? Prévost abbé vagy Dumas regénye arasznyi kis kertecske néhány franciásan lenyisszantott bokorral és pázsit-ábrával Dosztojevszkij regényének útvesztő őserdeje mellett. Honnan nőtt ki ez a csodálatos vegetáció? Dosztojevszkijnak lelkéből, vagy ha világosabban akarok beszélni, abból a lélekből amelynek Dosztojevszkijé csak közvetlen emanációja: az orosz nép lelkéből. Erre a lélekre kell világítanunk, ha Dosztojevszkij regényének rengetegében tájékozódást akarunk keresni.
Elindul nyugatról a téma, a gondolat, mint színes kis papírhajó s az orosz vizekre ér. De itt a vizek sodra hamar alámeríti és az imént még könnyen sikló játékszert most hínárok, moszatok, korállok s az egész titkos tengeralatti fauna hatalmába keríti. Ha látnád, hogy az egykori lenge, karcsú semmisség ott lent milyen felismerhetetlen tündéri labirintussá varázslódott, elámulnál rajta. Ez a titkos tengeralatti világ: az orosz miszticizmus.
Minden miszticizmus a gondolatoknak ősélete, a gondolatoknak érzéki teljessége. Nekünk európaiaknak a gondolat annyira mindennapi kenyerünkké, annyira közkeletű váltópénzünkké lett, hogy úgyszólván - a szó fiziológiai értelmében - már nem is gondolkodunk. Számunkra a gondolat csak ritka esetben élmény s azért életünk borzalmasan üres. Szórakozásaink, vágyainknak és ösztöneinknek léha szórakozásai mind arra valók, hogy velük az eseményes gondolatot pótoljuk. A nyugati és keleti ember között e tekintetben szembeszökő a különbség. Nálunk magyaroknál még van némi nyoma a keleti kontemplációnak különösen a parasztoknál s a parasztvérnek elsődleges műveltségi áteszményesülésénél, de mennél inkább nyugatra megyünk, annál inkább lesz a paraszt az ösztönnek és érdeknek durva igavonó állatja s az úr - a gondolat gépies, üreslelkű játékosa. Dosztojevszkij külföldi utazásain látta ezt a különbséget s barátaihoz írt leveleiben élesen mutat rá a nyugatiak lelki életének ösztövérségére.
Mi Nyugaton a nagy kulturális áramlatoknak már csak utolsó hullámveréseit éljük. Oroszországban azonban még tart a misztikus forrongás. Ennek a forrongásnak tulajdonképpeni magja a krisztusi emberségesség-tan. A nyugati műveltségek fejlődésének folyamán a krisztusi eszmék aszerint, hogy milyen fajok lelkében és milyen klíma alatt bontakoztak ki, különböző eredményeket hoztak létre. A román népeknél a kereszténység egyrészt művészi szemlélet és szertartásos pompa, másrészt bensőséges szívügy és a férfiéletnek hősi formája lett, a germánok rideg gondolatépítményt és fajfenntartó erkölcsiséget absztrabáltak belőle: az orosz faj a krisztusi tanokból mindjárt kezdetben a testvériség eszméjét, a jóságnak és a szenvedésnek megváltást kisugárzó erejét választotta ki. Az orosz lélek Krisztust érzékien fogta föl úgy, ahogy a keleti csodavilágból kinőtt. Nem sokat törődött tanainak metafizikus jelentőségével, hanem az Isten fiának szenvedéstől átlelkesült testét mintegy levette a keresztről s azt ölelte magához. Ez a Krisztus-test, ez az illatot lehelő embervirág ott él még mindig csorbítatlanul, a maga érzéki valóságában az orosz lélek mélyén s várja föltámadását.
Az orosz miszticizmusnak krisztusi alapvonását senki sem látta olyan világosan, mint a legoroszabb orosz, az orosz léleknek legközvetlenebb művészi kifejezője: Dosztojevszkij.
Tolsztoj az orosz lélekválságnak kezdetben tárgyilagos ábrázolója volt, s belsőleg csak a feltámadásban jutott hozzá közel, de azután már a művészi formát el is hagyja s irodalom helyett felekezetet alapít. Dosztojevszkijnél az orosz léleknek fölismerése ennél sokkal többet jelentett: nemcsak művészi szemléletének kibontakozását, hanem egyszersmind önnön lényének, uralkodó szubjektivizmusának igazolását is. Az orosz lélekben önmagán talált, s látta, hogyha az orosz általánost, az orosz eszményt akarja kifejezni, elég önmagát adnia. Dosztojevszkij szubjektivizmusa elvben legfeljebb a l'art pour l'arthoz vezetett volna, viszont ő a művészetet mindig rendeltetésének, az élet egészét adó megnyilatkozásnak érezte. E két különböző szándék között egységet csak az a belső föleszmélés teremthetett, amely egyéni szubjektivizmusának az orosz lélekkel való azonosságát nyilván fölismerte. Hogy ez az azonosság kettőjük között szinte megdöbbentő előrerendeltetéssel fennáll, arról meggyőződhetünk, ha a Félkegyelmű keletkezésének lélektani gyökereit közelebbről vizsgáljuk.
Dosztojevszkij nagy regényeinek írása az orosz irodalomnak abba a korszakába esik, amikor a nyugatiság és a pánszlávizmus legerősebb küzdelmét vívta. A nihilizmusban fölvillámló lelki válság mindenki előtt nyilvánvalóvá vált, amióta Turgenyev az Apák és Fiúk-at megírta. A nihilizmus a nyugatiság utolsó üzenete volt s ezzel szemben állt a még alig megmozdult, de bensőséges élettel telített orosz tömeg. A nyugati kultúrák megmutatták, hová vezet a felső rétegműveltség: hová vezet az egyes osztályok önámító szellemgazdasága, amely többé semmiféle talajban nem gyökerezik. Dosztojevszkij a nyugatisággal a Bűn és Bűnhődésben számolt le. A Félkegyelműben már több szólamot, illetve legalább is a nihilizmus és miszticizmus két főszólamát akarta emberré alakítani. Két mélységesen emberi jellemet elevenített meg ebből a célból: a félig-meddig nihilista, de jellegzetesen orosz Rogozsint, aki köré állította az orosz közéletnek legkülönbözőbb árnyalatú betegjeit egészen a haldoklásával pompázó Hippolitig, a nihilizmusnak legelvontabb képviselőjéig s ezekkel szemben hozta a megváltó ígéretnek egyelőre torz, de annál emberibb megtestesítőjét, Myskin herceget.
Mi lett volna Myskin hercegből Dosztojevszkij szubjektivizmusa nélkül? És mit érne ez a szubjektivizmus önmagában, ha nem az orosz lélek lírája volna? Érdekes megfigyelni, hogy Dosztojevszkij Myskin herceg alakjának megrajzolásában mennyire fölhasználta legszemélyibb adatait. Volt bátorsága, - noha orvosai óvták a betegségével való foglalkozástól, - hogy epilepsziájának minden tünetét földolgozza benne. Strachov, Dosztojevszkij egyik legjobb barátja, több alkalommal ír betegségéről. Ha ezeket a följegyzéseket összevetjük a Myskin hercegről adott jellemzéssel, a modellre minden nehézség nélkül ráismerhetünk. Dosztojevszkij egyik rohamát Strachov így írja le: "Egyszer, - ha jól emlékszem, 1863 húsvét szombatján - meglehetősen későn jött hozzám, mintegy 11 óra felé, s élénk beszélgetésbe merültünk. Nem emlékszem, miről folyt a társalgás, de mindenesetre fontos, elvont tárgyról volt szó. Fjedor Mihájlovics nagyon izgatott volt, a szobában fel és alá járt., míg én az asztalnál ültem. Valami nagy, derült dolgot mondott, s mikor gondolatát helyeslő megjegyzéssel támogattam, átszellemült arccal fordult felém: olyan kifejezéssel, amely nyilván elárulta, hogy megszállottsága tetőpontra hágott. Pillanatig állva maradt, mintha gondolatához szavakat keresne s már száját kinyitotta. Láttam idegfeszültségét, éreztem, hogy rendkívülit akar mondani, talán éppen valami kinyilatkoztatást. Hirtelen, nyitott ajkán át különös, értelmetlen kiáltás tört elő s öntudatlanul vágódott el a padlón." Rendes társalgó modora is egészen a Myskin hercegé: "rendszerint félhangon, szinte suttogva beszélt a jelenlévők közül valakivel, mígnem valami felizgatta, elragadta s hangját ekkor hirtelen fölemelte."
Betegsége, akárcsak Myskin herceget, állandóan foglalkoztatja, idegrendszerét és érzékeit valamely ködbe borítja, amelyen át a dolgok különös jelentőséget nyernek. Roham előtt a legnagyobb elragadtatás pillanatait élte. "E néhány pillanatban - vallotta Strachovnak - olyan boldogságot érzek, amilyent rendes állapotban soha s amelyről más embernek fogalma sem lehet. Teljes összhangba csendülök magammal s az egész világgal s ez az érzés olyan erős, olyan édes, hogy cserébe érte éltemből tíz évet, vagy akár egész életemet odaadnám." Roham után napokon át erős kedélylevertség nyűgözte, magát nagy bűnösnek érezte s lelkiismeret-furdalás, szorongató érzések gyötörték.
Az epileptikus szívnek gyöngesége legtermékenyebb forrása a Myskin hercegben rejlő miszticizmusnak. Az örök várás, a rossz sejtelmek hajszálfinomakká teszik az idegeket. Az ilyen ember olyan állandó idegfeszültséggel él, mint az éjjel álmából fölriadt alvó, aki ablaka alatt hangos szóváltást hall. Logikus gondolattá semmi sem tud benne kialakulni s azt lehetne mondani, hogy inkább az érzékszerveivel gondolkozik, mint agyvelejével. Myskin herceg is csak él és semmit sem absztrahál. Épp olyan kevéssé tudja, hogy szerelmes, mint ahogy a virágnak nincs öntudatos fogalma az illatáról. Mikor Rogozsint meglátogatja, az az asztalon megpillantott kés nem fogalmilag, hanem úgyszólván élivel hatol idegrendszerébe. Egész lénye felriadva gondolja végig a kés biztosan bekövetkező szerepét s az idegeneknek e fékevesztett nyugtalansága felett mitsem sejtőn csak öntudata szendereg. Ezért járja végig életét úgy, mint a holdkóros.
Jellemző, hogy a modern regényírás két legnagyobb művészében, a francia Flaubertben és az orosz Dosztojevszkijben az epileptikus szív mennyire más és más utakra vezetett. Flaubert nyugtalanító érzéseitől a legteljesebb magányba vonult s hogy regényalakjainak dolgában beteg szívének lehetőleg kevés közvetlen szerepe legyen, ezeket térben vagy időben a tőle legtávolabb esőkből választotta. Dosztojevszkij éppen ellenkezőleg szinte heroikusan kutatja megkínzott szívének rejtélyeit s epilepsziáját nemcsak a valóságban, hanem művészileg is megéli, hogy Myskin herceg alakját megteremtse.
Dosztojevszkij egyéb személyi benyomásai közül különösen a kivégzés megélésével gazdagította még Myskin herceg életszerűségét. Mindezekkel a vonásokkal együtt azonban Myskin herceg önmagában véve csak kitűnően megrajzolt egyéniség maradna, akivel sok minden történik anélkül, hogy gyönge akaraterejével bármire is hatással lehetne. Myskin herceg igazi jelentőséggé csak akkor emelkedik, ha környezetével együtt tekintjük. Mindenki körülötte csupán az ő tükre, az ő alakját vetíti vissza s általa és vele kapcsolatban él. Pedig csak keresztül megy mások életén, olyan halkan és észrevétlenül, mint testből kiszabadult lélek, s mégis aki csak egyszer is látta, aki szavát csak egyszer is hallotta, többé tekintetét nem tudja levenni róla s fejét nem tudja elmozdítani abból az irányból, amerre ment. Akkor kezdődik a regény cselekménye, amikor első szavát váltja Rogozsinnal, majd Jepancsin tábornok inasával s akkor végződik, mikor a bűn delíriumában fetrengő Rogozsin fejét megsimogatja. Közben mennyi emberrel találkozik! Milyen hangtalan, szörnyű küzdelmet vív Rogozsinnal, Filoppovna Nasztászjával, ezzel a két szertelen, igazi orosz értelemben vett emberi nagysággal. Mennyire szétpattannak érintésétől az érdektől, önzéstől valósággal abronccsá zárult Gavrilla és Lebegyev. Hogy fölcsillog a rejtett jóság a nagyszerű Prokofjevna Jelizavétában, a fiatalos rajongó hűség Kolyában és az érintetlen, ösztönös szerelem Aglájában. Hatása alól még a részegesen álmodozó Ivolgin tábornok, még nihilizmus és halálfélelem dialektikájába megőrült Hipolit sem tudja kivonni magát! Annyira tőle függ körülötte minden embernek a sorsa mintha nem is rajtuk kívül álló szegény, ügyefogyott embere volna, hanem saját lelküknek legmélyéről feltörő hang, valami, amiről mindnyájan tudnak, amitől félnek s ami több, mint ők mindnyájan hiú életükkel, szenvedélyeikkel és gondolataikkal együtt. És így van ez valóban. Myskin herceg ott, ahol él, abban a környezetben, ahol megfordul, több, mint a körülötte lévő emberek, sokkal több, mint önmaga. Ennek a gondolatnak, ennek a misztikus hitnek éreztetése teszi a regény levegőjét oly sűrűvé, adja meg a szavaknak felejthetetlen kihangzását és nyitja az események mögé a végtelenség távlatát. Ebben emelkedik Dosztojevszkij művészete oly magaslatra, amelyre őt senki sem tudja követni. Mert ez már nem is művészetnek, nem is tehetségnek kérdése, hanem az egyénből kisugárzó tömegléleknek ereje. Hatalmas erő, amely az első vallásalapításoktól kezdve végig Keletnek legújabb profetikus jelenségeiig, minden világtörténeti csodának szülő oka volt. Nem egy egyéniséghez s nem a tömeghez kötött, hanem e kettőnek titokzatos viszonyán alapszik. Ez a kapcsolat Myskin herceg törékeny alakja köré környezete szemében a hatásnak, a szuggesztiónak ugyanazt a belülről kisugárzó fényívét vonja, mint amelyet a festők a szentek feje felett ábrázolnak. Ezzel a fénnyel feje körül a beteg Myskin herceg, akinek semmi sem sikerül s aki látszólag eredmény nélkül megy vissza ugyanabba a kórházba, amelyből jött, teljes szimbólumává lesz az orosz lélek nagy várásának és Dosztojevszkij jövőbe vetett hitének.
A sötét orosz égen Myskin herceg épp úgy, mint az őt életrehívó Dosztojevszkij csak halvány, elvesző csillagfény, de már ennek föltűnésére is megmozdul a napot váró végtelen tenger: az orosz lélek s ezen túl az emberiség lelke. Dosztojevszkij hiszi és minden szavával hirdeti, hogy a Jóság útban van. Nem a tudatlan, nem az ártatlan jóság, hanem a magát minden szenvedésen átgyötrő, a világ minden önzésével és aljasságával számotvető, a mindenttudó jóság. Ez a gondolat volt Dosztojevszkij életének és művészetének végső betetőzése. Ezért támasztotta életre a nyomor utcáin meglapuló árnyakat, ezért tette messzehangzóvá az emberi sírást s emelte priedesztálra az emberi szenvedést.
Nincs talán az egész XIX. században még egy olyan alkotó művész, mint ő. De ezzel nem elégedett meg. Életét és művészetét alárendelte, föláldozta a legnagyobb, a legkivihetetlenebb emberi eszménynek: a jóság heroizmusának.