A lap feldolgozottságának foka

Dolgusov halála

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Dolgusov halála
szerző: Iszaak Emmanuilovics Babel, fordító: Pap József
A szerző Lovashadsereg című kötetéből.


A csata fellege közelebbvonult a városhoz. Délfelé, fekete nemezköpenyben, Korocsájev2 vágtatott el mellettünk, a negyedik hadosztály száműzött parancsnoka, aki most egyedül harcolt és a halált kereste. Ellovagoltában odakiáltotta nekem:

„Az összeköttetéseinket elvágták. Radsivilov és Brody lángban állnak!”

És lobogó köpennyel száguldott tovább, egészen feketén, olyan szembogarakkal, mint a szén.

A síkságon, mely lapos volt mint egy deszka, átcsoportosultak a dandárok. A nap piros porban görgött. Sebesültek ültek rágcsálva az árkokban. Betegápoló nővérek feküdtek a fűben és félhangosan énekeltek. A csatatéren Áfonyka3 járőrei cirkáltak, a hullák egyenruháit kutatták át. Áfonyka két lépéssel előttem lovagolt és anélkül, bogy a fejét odafordította volna, mondta:

„Ezúttal nem rosszul dögönyöztek el bennünket. Olyan biztos ez, mint kétszer kettő négy! Ugy hírlik, hogy a parancsnokot elcsapják. Az emberek már nem bíznak benne...”

A lengyelek közelebb jöttek az erdőhöz és talán három kilóméterre tőlünk valahol gépfegyvereket állítottak föl. A golyók pattognak és zümmögnek. A vonításuk elviselhetetlenné nő. A golyók belevágnak a földbe, belevájják magukat, a türelmetlenségtől reszketve. Vityagajcsenko, az ezredparancsnok, aki a napon horkolt, fölkiáltott álmában és felébredt. Felszállt a lovára és az élen levő századhoz lovagolt. Az arca gyűrött volt, teli kék csíkokkal a kényelmetlen fekvéstől; a zsebei teli voltak szilvával.

„Kutyafajzat!“ Morgott gonoszul és magokat köpködött ki. „Átkozottul unalmas! Timoska, bontsd ki a zászlót!”

„Nekimegyünk?” kérdezte Timoska, kihúzta a nyelet a kengyeléből és kigöngyölte a zászlót, amelyre egy csillag volt festve és amelyen valami volt írva a harmadik Internacionáléról.

„Azt majd meglátjuk!” felelte Vityagajcsenko és hirtelen vadul felkiáltott: „Gyerekek, nyeregbe! Hívjátok össze az embereket...”

A kürtösök riadót fújtak. A svadrony oszlopba állott fel. Az árokból egy sebesült mászott elő, a kezét az arca elé tette és így szólt Vityagajcsenkóhoz:

„Tárász Grigorjevics, én delegált vagyok, úgy néz ki, mint hogy ha itt kellene maradnunk...”

„Vágjátok át magatokat...” morgott Vityagajcsenko és a két hátsó lábára állította a lovát.

„Félünk, Tárász Grigorjevics, hogy nem vágjuk magunkat, keresztül”, kiáltott utána a sebesült.

„Ne untass,” fordult meg Vityagajcsenko, „majd csak nem hagylak itt benneteket” és megrántotta a kantárt.

És azonnal felhangzott barátomnak, Áfonyka Bidá-nak sírós asszonyhangja:

„Ne vezényelj már most vágtát, Tárász Grigorjevics, öt kilómétert kell megtennünk. Hogy harcoljon az ember, ha a lovak fáradtak... Ne olyan sietősen, éppen elég korán fogsz a fűbe harapni...”

„Előre!” Vezényelte Vityagajcsenko, anélkül, hogy felpillantott volna.

Az ezred ellovagolt.

„Ha igaz az, amit a hadosztályparancsnokról beszélnek”, súgta Áfonyka, „ha igaz az, hogy elcsapják, akkor becsomagolhatunk.”

Könnyek folytak a szeméből. Meredten bámultam Áfonykát. Körben forgott mint egy csiga, a kucsmáját fogogatta és nyögött. Aztán egy csatakiáltást hallatott és elvágtatott.

Griscsuk az ő nehézkes szekerével és én, – egyedül maradtunk és estig égő házak között kódorogtunk. A hadosztály törzskara eltünt. Idegen csapattestek nem vittek bennünket magukkal. A lengyelek megszállották Brodyt, egy ellentámadás azonban ismét visszavetette őket. A városi temetőhöz közeledtünk. A sírhalmok mögül egy lengyel őrjárat ugrott elő és fölemelt fegyverrel akart nekünkjönni. Griscsuk úgy megfordult, hogy a szekerének mind a négy kereke felsikoltott. A szél üvöltött.

„Griscsuk! ” kiáltottam a sivító szélbe.

„Gyerekjáték!” válaszolta szomorúan.

„El vagyunk veszve”, kiáltottam halálos lelkesültséggel, „el vagyunk veszve, öregem.”

„Miért kínlódnak az asszonyok? ” mondta még szomorúbban, „minek a leánykérés, minek a lakodalom, minek örül a rokonság?”

Az alkonyatban egy rózsás sáv világolt fel és ismét kialudt. A tejút kiütközött a csillagok közül.

„Nevetni való,” mondta Griscsuk keserűen és az ostornyéllel egy emberre mutatott, aki az úton ült. „Nevetni való, minek kínlódnak az asszonyok?”

Az ember, aki az úton ült, Dolgusov volt, a telefonista. A lábai kinyujtva feküdtek ott, ránkbámult.

„Ide nézzetek,” mondta Dolgusov, amint közelebb értünk, „végem van. Értitek?”

„Értjük,” felelte Griscsuk és megállította a lovakat.

„Rám kell pazarolnotok egy lövést,” mondta Dolgusov komolyan.

Egy fához támaszkodva ült. A csizmái reszkettek. Anélkül, hogy elfordította volna rólam a szemét, óvatosan húzta fel az ingét. A hasa fel volt szakítva, a belei a térdére omlottak és látni lehetett a szívverését.

„A slachta jön – mulat majd rajtam. Itt vannak a papírjaim, – írd meg az anyámnak, hogyan és mikor...”

„Nem,” feleltem tompán és megsarkantyuztam a lovamat.

Dolgusov kinyitotta a kezét és hitetlenül nézett a kék tenyerére.

„Elszaladsz,” mormolta roskadozva, „szaladj, te dög!”

Izzadság verte ki a testem. A gépfegyverek egyre élesebben kalapáltak, hisztériás makacssággal.

A naplemente sugaraitól körülfonva vágtatott Áfonyka Bida hozzánk.

„Már csipkedjük őket,” kiáltotta vidáman. „Hát itt miféle vásár van nálatok?

Megmutattam neki Dolgusovot és ellovagoltam.

Röviden beszéltek egymással. Nem hallottam a szavaikat. Dolgusov odaadta a barátomnak a zsoldkönyvecskéjét. Áfonyka beledugta a csizmaszárába és belelőtt Dolgusovnak a szájába.

„Áfonya,” mondottam szánalmas mosollyal és közeledtem a kozákhoz, „én nem tudtam megtenni!”

„Eredj innen,” kiáltott, egész sápadtan, „megöllek téged! Ti szemüvegesek úgy sajnáltok minket, mint a macska az egeret ..”

És felhúzta a kakast.

Lépésben lovagoltam, nem fordultam meg, a hátamban hideget és halált éreztem.

„Hagyd ezt,” hallottam magam mögött Griscsukot, „ne ostobáskodj!” És megragadta Áfonykának a karját.

„Cudar vér!” ordított Áfonyka. „Nem fog előlem megmenekülni...”

Griscsuk utólért a keresztúton. Áfonyka eltünt. „Látod, Griscsuk,” mondottam, „ma elvesztettem Áfonykát, a legjobb barátomat!”

Griscsuk egy össze töpörödött almát vett ki a tarisznyájából.

„Egyél,” mondta, „egyél, kérlek.”

És én elvettem Griscsuktól az alamizsnát és megettem az almáját, gyászban és áhitattal.