Dobozi Mihály
| Dobozi Mihály szerző: Vida József |
I.
Mint fergeteg, mint sáskahad,
Dul a rabló török csapat,
A merre mén, a merre jár,
Diadaltort ül a halál.
Török basa duló hada
Budavárból szétárada,
És elsodor, miként az ár,
Mindent, a mi utjában áll.
Rabló csoport halad, halad,
A rémült nép szalad, szalad;
Távolról nézi, városok
És falvak lángja mint lobog.
„Maróthon van Mihály vitéz,
Szegény népet ő védni kész:
Oda hamar! itt a török…
Im a jele: ott füstölög!”
II.
Jó dobozi, hamar állj a résre!
Hallik már a török lovak
Harsány nyeritése.
„Ide mellém, fiaim, vitézek!
Török vérben fürödni ma
Szörnyü kedvet érzek!”
Támad a tar, de hiába támad,
Nem türheti villogását
Dobozi kardjának.
Támad ujra másod-harmadizben;
De magyarnak – nem a tarnak
Kedvez a hadisten.
Nyugszik a nap, piros az égalja;
Mihály vitéz derék vitéz,
A török is vallja.
Holnap is lesz, holnap is lenyugszik,
De csak nem lesz ur Maróthon
A török napnyugtig. –
Jó dobozi, hej hagyd abba álmod!
Álnok a tar, csalni akar…
Résen kell ma állnod.
Jó Dobozi, az alvás elárul!
Szegedelem – veszedelem
Érkezik Budáról…
Piros az ég hajnal derültétől,
Pirosabb lesz a barna föld
Magyarok vérétől.
„Állah, Állah!” – támad a török had,
Egyre csillog, egyre villog…
Ágyu is szól öt-hat.
Rémül a nép, látva a sok ellent:
Ennyi tarnak, ennyi karnak
Hogy állhatna ellent!?
Fut, a ki tud, kinek birja lába,
S tovább is él, kinek nem ér
A török nyomába.
III.
,Repülj, repülj, édes lovam,
Az ellenség nyomunkba’ van;
Ha fejünkről elszáll a vész,
Szép ifju nőm kedvencze lészsz;
Repülj, repülj, édes lovam!’
„Jaj végünk van, én kedvesem!
Az ellen üldöz sebesen;
Lovunk kettős terhe alatt
Tajtékot hány, lassan halad.
Jaj, végünk van, én kedvesem!”
,Bizzunk Istenbe’, drága nőm,
Segithet ő a csüggedőn;
Ha akarja, a gyenge győz…
Imádkozzál, hogy légy erős.
Bizzunk Istenbe’, drága nőm!’
„Az egekre, álljunk meg itt!
Futás rajtunk már nem segit;
Roskad a ló, vére csepeg,
Török nyila sebezte meg…
Az egekre, álljunk meg itt!”
,Meghalni, hej! lesz még idő,
Ha a veszély fejünkre nő.
Használni kell a perczeket,
Fussunk, fussunk, a mig lehet…
Meghalni, hej, lesz még idő!
„Emeld reám, oh! kardodat,
Mig el nem ér a bősz csapat:
Inkább ezer halált türök,
Mint rabul ejtsen a török.
Emeld reám, oh, kardodat!”
,Imádkozzál, én kedvesem,
Hogy a lelked erős legyen;
Éltünk fáklyája eltörött,
A halál ül fejünk fölött…
Imádkozzál, én kedvesem!’
„Csókold még egyszer ajakam,
Mint szoktad, ollyan nyájasan.
Kezedből a halál nekem
Nem fájdalmas, én kedvesem…
Csókold még egyszer ajakam!”
Töröld le véres fegyvered,
Mellytől lerogyott hitvesed,
S aztán tusára szaporán!
Körülfogott már a pogány,
Félszáz fegyver tör ellened!
Nagy a te erőd, jó vitéz,
Hogy el nem dönthet annyi kéz.
Már öt pogány földön hever,
S karod még egy kettőt lever.
Míg a düh áldozatja lészsz.
Jó dobozi, véred omol,
S te még egyre viaskodol!?
Nézd, nézd, az égből integet,
Kezével híva, hitvesed.
Ki angyalok között honol.
Menj, menj az égbe hős magyar!
Eldönte, oh! a büszke tar;
Ledülték, mint az ifju cser,
Mellyet tövestől kiteker
A nekibőszült zivatar.