Dobozi (Első ének kezdete)

Dobozi szerző: Kisfaludy Károly

1.

    Első ének kezdete

Múzsa! te kit többször fellengző lelkem imádva
Sejte: jer isteni! ó hagyd el fény-lepte tetődet,
S hirdesd egy bajnok tettét, mint szálla ki harczra,
Mint nyere ő diadalt, mint lelte vitézi halálát.
Lengj ihletve körűl, s buzdúlt elmémet erősítsd!

"Rajta magyar! nyergeld paripádat! előre vitézek!
A törökök jőnek, Szolimán rabigába akarja
Vetni nyakunkat! Fel, fel védeni drága hazánkat!"
Ily szózat harsog mindenhol Hunnia földén.
És a véres kard fegyverre kiáltja lakóit.
És tódulva nemes seregek mindjárt gyülekeznek
Ifju királyhoz, hogy az őket, szittya szokásként,
Elenségök elé a vér piaczára vezesse.

   Dobozi is fegyvert ragad, Árpád hív unokája,
És szeretett hölgyét dagadó keblére szorítván
Kész elválni: "Magyar vagyok én is, szent kötelesség
Harczra kiált ismét, és elragad édes öledből.
Hallod a tárogatót? legutolsó Dobozi nem lesz,
A ki szabadságért kész mindig ontani vérét,
És ha hazája kiált, nem hibáz a bajnoki sorból."
Így szólott, s éles kardját, rezgő buzogányát
A falról leszedé, s próbálva sulyát, felövedzi;
Aztán domboru pánczélját mellére csatolván,
Ércz sisakot lobogó tollakkal nyomva fejére,
S mint hadi isten előjő s hitvese színe előtt áll,
A ki nyugott s bátor lélekkel nézi hivének
Készületét, elszánt érzéssel kész vala tűrni,
Hogy férjének erős szive ne gyengüljön idétlen
Fájdalom által, s némán őt a vár kapujához
Kíséré, hol már szép rendbe' lovagjai álltak
És vídám kedvvel várták az urok jelenését.
Menj, úgy mond, bajnok férjem, menj merre dicsőség
Lángösvénye vezet; híven lelsz minden időben.
Czélod nagyságát lelkem méltánylani tudja."
Dobozi arra nemes hölgyét még egyszer ölébe
Zárja: "Te jó lélek, légy boldog, kedvesem! úgy mond,
És ha ezen harczban létemnek vége szakadna,
S e szív, mely híven szeretett, vérfagyba hever, légy
Ó légy akkor erős, enyhítsen ama nemes érzés,
Drága bizonyság, hogy férjed mint bajnok esett el
Ősi szabadságért, Érted, s a drága hazáért."
Dobozi ezt mondván, erdélyi lovára felugrik,
Mely hortyogva kapar földet, hogy kénytetik állni;
S zászlót kapva erős jobbjába, kiszöktet az útra,
Elszáguld, s egyenest a nagy táborba iramlik.

   Lina csodálva soká ott áll a vár kapujánál,
Fellengző szemmel néz bajnok férje után, míg
Elrejté őt a távollét szürke homálya.
Annakután' felment csendes várába s magányos
Helyre vonúlva szorúlt kebelét enyhíti könyével.