Dicskép
A nap, a hellén Helioszsza,
Arany fogatján útra kel,
Tudván, a világ szélehossza
Hódolva néz hozzája fel.
S látván, a felhők égi lánya
Buvában könyre könyet ejt,
Minden sugárát néki szánja
S víg tájra sütni elfelejt.
Belé merűl e borzalomba,
A felleg-éjre fényt derít,
Gyötrelmeit megaranyozva
Csókolja minden gyöngyeit.
Fölnéz az, a fényt kéjjel iszsza,
Nem szűnik feltekinteni,
És Helioszt tükrözve vissza,
Alakot nyernek gyöngyei.
S így tarka ívben, nászi kedvre
Várja urát a szép ara:
A Nap feléje jön sietve,
De ah, nem éri el soha.
Így engem, ha feléd repülnék,
Eltilt a sors határzata,
S bár Heliosz-szekerén ülnék,
Nem érlek el soha, soha!