Diaz levele
szerző: Bálint György
Diaz egy kaktuszra akasztotta sombreróját, és leült a parton. Tűnődve nézte a tengert, és a nagy víz zárkózottan, csaknem szigorúan nézett rá vissza. „Nem tévesztesz meg – gondolta Diaz mosolyogva. – Sejtem minden titkodat. Simának és fegyelmezettnek látszol, de züllött vagy, homályos és megbízhatatlan.”
A csónak a kavicsos partszegélyen lapult, egy szikla alatt. A nap már közeledett a tenger színéhez; Diaz tudta, hogy nemsokára indulnia kell. Meleg délután volt, fülledt szél fújt Guatemala felől. Guatemala messze volt most, mérhetetlenül messze, mint általában azok a helyek, melyeket talán már nem látunk viszont. „Én már nem vagyok Guatemalában, de Guatemala bennem van, és nem múlik el többé belőlem” – állapította meg Diaz tárgyilagosan. A kaktuszra pillantott, és elnevette magát. A zömök, tüskés növény öntudatosan, büszkén viselte a széles, fehér sombrerót. „Akárcsak egy fontos közéleti szereplő Guatemalában” – gondolta Diaz, és várta, hogy a kaktusz zengő és ünnepélyes szónoklatba fogjon. A növény azonban gőgösen, rosszindulatúan hallgatott a kalap alatt. Diaz papírt és ceruzát kotort elő a zsebéből, és írni kezdett.
– Nem tudom, elérem-e a szigetet. Az út hosszú, és csónakom nem a legjobb. A tenger gyanúsan viselkedik, és lehet, hogy hamarosan nyílt támadásba megy. Az idő is rossz mostanában, nagy a forróság, és dúsan tenyésznek a bacilusok. Számolni kell a cápákkal is. Sokan vannak, és váratlanul jelennek meg. Könnyen felboríthatják csónakomat, és akkor nem tehetek egyebet, mint hogy barátságos arccal jó étvágyat kívánjak nekik. Lehet, hogy a gyengébb gyomrúak másnap majd rosszul érzik magukat, de ez már az ő bajuk lesz.
Egyszóval, nem tudom, hogy elérem-e a szigetet. Megvallom, ezt nem is tartom nagyon fontosnak. A fontos dolgok ideje elmúlt, most a szenzációs események kora következik. Az igazán fontos dolgok nem ilyenkor történnek. A fontos dolgok nem hangosak, és nem szerepelnek a lapok hasábjain. Feltűnés nélkül történnek, a könyvtárban, a laboratóriumban, a hálószobában, a lépcsőházban, az autóbuszon vagy a mezőn. Most úgynevezett történelmi időket élünk, és a fontos dolgokból csak néhány emléket viszek magammal. A csónak fenekén már elhelyeztem úti könyvtáramat, mely három kötetből áll: 1. egy szociológiai szakmunka, 2. egy régi guatemalai költő verseskönyve, 3. Thomas Mann európai író Varázshegy című regénye. Gondoltam, hogy magammal viszem egy másik európai író, Marcel Proust regényét is, de ehhez legalábbis egy vitorlásjacht kellene. Különben is: Proust túlságosan nehéz és lassú volna a cápáknak. Elég lesz ez a három könyv is. Ezenkívül néhány fényképet is magamhoz vettem.
Palackot nem viszek, mert a tengerről már nem akarok üzenni. Tulajdonképpen már most sincs semmi mondanivalóm. Már mindent sokszor elmondtam, különösebb eredmény nélkül. Hosszú időn át mindig ugyanazt mondtam, mert mindig ugyanabban hittem. Még most is hiszek, de már nem beszélek. Vannak helyzetek, mikor a beszéd céltalanná válik, és amellett fizikailag is megnehezítik azok, akik nem szívesen hallják. Ilyenkor jönnek divatba a máglyák és a méregpoharak. Giordano Bruno máglyára ment, Szókratész mérget ivott. Én nem vagyok mély és finom bölcselő, mint Bruno és Szókratész. Sohasem mondtam olyan nagyszabású dolgokat, mint ők, csak azt ismételtem makacsul, éveken át, hogy kétszer kettő az négy. Ezt a tanítást eleinte bűnös tévtannak nyilvánították. A felháborodás, amit szerény megállapításom kiváltott, további makacs kitartásra izgatott. Most már azonban ezen is túl vagyunk. Ma már, ha azt mondom, hogy kétszer kettő az négy, fölényesen nevetnek rajtam, és csaknem elnézően jegyzik meg, hogy soha életükben nem hallottak ilyen képtelen ostobaságot. A máglyát és a méregpoharat még csak vállalnám, de nevetségessé válni nincs kedvem. Nem mintha bántana, hogy nevetnek rajtam, egyszerűen csak nem szeretem a hiábavaló dolgokat. Nincs kietlenebb érzés, mint fölöslegesnek lenni.
Nem haragszom senkire – nem szeretem a nagyon szoros személyi kapcsolatokat, márpedig a harag ilyen. Az emberek iránt már csak mélyebb indulatot érzek, és ez a sajnálat. De ezt sem mindenki iránt. Csak a peonokat sajnálom, a szegényeket, akik a haciendákon kaucsukfákat csapolnak, és a kávét szüretelik. Történelmet csinálhattak volna, és ehelyett megelégedtek néhány csésze ingyen kávé ígéretével. Nem az ő hibájuk, ezért sajnálom őket. Önmagukban kellene hinniük, az erejükben, lehetőségeikben, a történelmi rendeltetésükben. Mindezt nem vették észre, és most vakon mennek el a jövőjük mellett. Hisznek Alvareznek, a népbűvölőnek. Alvarez varázsló: bárányokká varázsolja a peonokat, és közben elhiteti velük, hogy szabad, harcoló farkasok. Színvakká teszi őket, sugallatára összetévesztik a fehéret a feketével, a valódit a hamissal, az öklöt a tenyérrel. Peonok, guatemalai peonok, talán még nem késő: ne higgyetek Alvareznek!
A nap hanyatlik, nemsokára indulnom kell. Három könyv és néhány fénykép: ez minden, amit magammal viszek. Nem sok, de talán ennyire sem lesz szükségem. Az út kimenetele nem nagyon érdekel – ami érdekelt, az nagyjából elmúlt. Szerettem volna mélyebb, őszintébb, szabadabb értelmet adni az életnek, a magaménak és a többiekének. Szerettem volna megérni, hogy a civilizáció többet jelentsen, mint kifogástalanul működő jégszekrényeket és modern mellékhelyiségeket. Amiért éltem, az most nem időszerű. Minden jel amellett szól, hogy hiába éltem. De azért, bevallom, voltak nagyon szép napjaim is. Az életnek vannak apró, jelentéktelen szépségei, melyek váratlanul napfényessé és örök emlékűvé tudnak tenni egy-egy „eseménytelen”, „szürke” órát. Hála istennek, akadtak ilyen óráim. Ezek természetesen kivételek voltak – talán azért is olyan szépek és felejthetetlenek. Az órák többsége, ha nem volt is rossz, többé-kevésbé kínos volt. Van egy érzésem, melytől nyilván sohasem fogok szabadulni. Ez az érzés ott van minden hangulatnak mélyén. Zavart, bizonytalan érzés, mintha elvesztettem volna valamit; mintha reggel elfelejtettem volna magamhoz venni valami döntően fontosat, ami nélkül nem teljes az élet. Sohasem jut eszembe, mi az, éppen ezért kínos ez az érzés. (Talán az okozta, hogy emberi kapcsolataim sohasem voltak hiánytalanok. Valami alig észrevehető, finom zavar volt mindig a legfontosabb személyi kapcsolataimban is: mintha egy gépezet fogaskerekei nem kapaszkodnának egymásba egészen tökéletesen. Egy milliméternyi távolság maradt mindig a kerekek között. Nagy bajt azért nem okozott ez, és most már úgyis mindegy.)
Most már minden végtelenül egyszerű. A mély és finom problémák elültek, megoldatlanul. Egy maradt csupán, a fizikai fennmaradás kérdése, az alapvető létkérdés. Ez foglalkoztatja a növényeket és az állatokat is, az egysejtűektől a pálmákig és az emberszabású majmokig. Az embert az különbözteti meg a növényektől és az állatoktól, hogy egyéb problémái is vannak. De most, mint már megjegyeztem, történelmi időket élünk, és ez a különbség ilyenkor megszűnik. Ilyenkor nem az a kérdés: embernek lenni, hanem egyszerűen csak lenni. Megvallom, hogy ez a kérdés, ebben a fogalmazásban, számomra egy kissé unalmas. Nem érzek semmi heves vágyat, hogy úgynevezett érdekeimet képviseljem. Érdemes cápákkal veszekedni? Én egy kissé, hogy úgy mondjam, halszagúnak találom ezt az életcélt. No mindegy, azért megkísérlem.
Mikor Diaz idáig jutott, enyhén unni kezdte a levélírást. Mindig rossz levélíró volt, és most is elhatározta, hogy abbahagyja. Egy ideig még gondolkozott valami hatásos befejezésen, aztán legyintett, eldobta a ceruzáját, és a kéziratot feltűzte a méltatlankodó kaktusz egyik tüskéjére. Azután felvette sombreróját, a vízre tolta a csónakot, és mikor a nap elérte a tenger színét, vállat vont, és elindult a sziget felé.