Delikatesz
| Delikatesz szerző: Krúdy Gyula |
- Ne bántsátok szegény “Flegman”-t, őmiatta már nyugodtan kukorékolhat minden hitvány kakas a maga szemétdombján - mondogatta Ulrik úr, beteg, úri barátunk, aki szeretett magáról har¬madik személyben beszélni, amikor rájött, hogy így érdekesebbek mondanivalói. - “Flegman”-nak régen kampec, csak azért lázong még a napsugáron, hogy barátainak, jótevői¬nek hálásan megfizessen azokért az emberséges cselekedetekért, amelyekben őt betegségektől nyomorított életében részeltették (Sic!) - fűzte hozzá, mintha titkon ő maga is javítgatná szavait. - De azért változtatni kell a helyzeten...
Ugyanezért “Flegman” név alatt nyílttéri hirdetést küldött be a Nyíri Vinkó című hetilapnak, amely a Tiszántúl jelent meg, valamint Udvarhelyinek, a híres ágensnek, aki a világon mindennel ügynökösködött, és kis boltja volt az Angyalzugban; napközben lehetett őt látni a boltocskában, íróasztal mellett, és régimódi lúdtoll volt a füle mellett, nagy könyvbe nézett, de minden angyalzugi lépésre felemelte a szemét, amelynek balja üvegből volt - hogy a félősebb asszonyfélék ijedtükben keresztet vetettek a boltocska előtt. (Vajon hová teszi az üvegből való szemét Udvarhelyi, ha alszik? - kérdezték a bátrabbak. - Pohár vízbe, lelkecskéim, hogy másnap még jobban lássak vele.) Tehát Udvarhelyi boltocskájának kirakatába is kiragasztotta Ulrik úr a hirdetését, amely így hangzott:
“Magányos, független, de jelenleg betegeskedő, javakorbeli, gyermektelen, nem egészen szegény, de egyszerűséget szerető... de tisztaságot, kényelmet, nyájasságot, otthont, csendet, háziasságot, megbízhatóságot kedvelő, falusi úriember derék házvezetőnőt keres, akit nyugodt lélekkel a háziasszonyt megillető helyre ültethetne. Aki a politikai, a társadalmi vitákhoz is konyít.”
Csapó Gizella, ez a “páratlan” gazdasszony, aki már esztendők óta szolgálta Ulrik urat ismeretes falusi udvarházában (“abban a reményben, hogy egyszer mégiscsak elvisz az ördög, így vagy amúgy” - mondta Ulrik úr, és kezével különböző jeleket tett fején, szívén, gyomra tájékán) - Csapó Gizella egy hetivásár alkalmával, amikor maga is Udvarhelyi boltjában nézelődött (mert egy szegény nőnek mindig szüksége van valamely reménységre, vőlegényre, jövendőre, ami szinte örökre befellegzett, amióta a Képes Családi Lapok-ban a Levelezés című zöld boríték megszűnt) - Csapó Gizella nyomban megtudta, hogy gazdája, Ulrik úr helyezte el a hirdetést, amelyet Udvarhelyi szemüvegén át csemcsegve olvasott fel az asszonyságnak.
- Delikatesz - mondta a hirdetés felolvasása után az ügynök, aki bár pocakos, zsírfoltos mellényű emberke volt, mindig szárnyas kabátot viselt, amellyel olyan kunsztokat tudott elkövetni, mintha maga is házasodni akarna. (Két felesége volt már.)
És ne felejtsük, hogy történetünk idejében Magyarországon még szerették a ceremóniákat.
- Delikatesz? - kérdezte Csapó Gizella. - Az én időmben ezt patkányméregnek nevezték - mond, szótlanul hazaszekerezett a hetivásárból, jóformán semmit sem vásárolt, mert a kofákkal inkább az anyjuk kínjairól beszélt, mint az új sóskák, babok, káposzták áráról (amely terményeket már csak azért is kedvelt Ulrik úr, hogy elmondhassa a másvilágon, hogy még evett az 19**-iki szamócából. “Ki tudná, hol a fenében lesz szegény »Flegman« a jövő tavaszkor?”) Csak egy nagy füstölt sódart vett, amely lehetett volna fából is, agyon lehetett volna vele ütni egy bivalyt. És egy száraz lóbőrt vett, amelyet “egy szegény zsidó” keservesen kínálgatott, amíg megesett a szíve Csapó Gizellának.
- Sóskánk, babunk, paradicsomunk, galambbegyünk, káposztánk, tengerink egy-két nap vagy egy-két hét múlva úgyis lesz bőségesen a kertünkben, kár érte pénzt kidobni. De lóbőrünk nincs, és nem is lesz otthon, ha én egyszer itt hagyom ezt a házat - mondta igen komolyan, amikor porköpenyegében (amely olyan volt, mint a faluzó állatorvosoké), nyolcvan vagy nyolcvankettő kilós termetével olyan könnyedén ugrott le a magas “bricskáról”, amelyet egy kőhajításnyira kezdődő Felvidék kedvéért nevezett így az udvarias Ulrik úr; - mondják, Csapó Gizella oly huszárosan ugrott, hogy nem kellett nyomban felpofoznia a “tigrist”, aki hosszú szárnyú, rézpitykés kabátot kapott magára, ha kocsizörgés hallatszott a ház előtt, és Csapó Gizella alsószoknyáiról, ecetvirágszínű harisnyáiról, rövid szárú csizmáiról mindig egy hétig vigyorogva beszélt este a konyhán. Gizella leugrott, és a lóbőr felől úgy intézkedett, hogy azt nyomban a padlásra vigyék. - Minek? - kérdezte az igazi “Flegman”, Ulrik úr férfi beteg¬ápolója, aki a gazdasszony távollétében a betegeskedő házigazda körül őrködött, hogy “végrendelkezését elmondhassa valakinek”.
- Minek? - ismételte a valódi “Flegman”. - Hiszen a Ténsasszony úgyse tud a létrán járni, mert elszédül.
Csapó Gizella, aki “Flegman szemtelenségeit” megszokta (ha ugyan meg lehet szokni valaha az ilyen frátert), midőn darab időre kihúzta a lábát a házból - Csapó Gizella egy könyvecskét vett elő karon hordott kézitáskájából, amelyben a Felső-Tisza menti urak egész vagyona elfért volna, akár bankóban is. S így szólt:
- Mielőtt a tekintetes úr új gazdasszonyt fogadna, aki politizálni tud az ebédlőben, olvassa el ezt a könyvecskét. A városi könyvkereskedő ajánlotta, mert a patikaszerek már nem használnak a tekintetes úrnak.
- Sohase használtak - legyintett az ámbitusi karosszékében üldögélő Ulrik úr.
(Ma azt képzelte, hogy a Tiszántúl valahol azért kalapácsolnak, hogy az ő életét emígy is megrövidítsék ellenségei. Ugyanezért “Flegman”-ját minden fertályórában kiküldte a Tisza-partra, hogy bömbölő hangján valamit visszaordítson ellenségeinek. “Flegman” tehát naphosszat ordított: “Túl a Tiszán faragnak az ácsok...” kezdéssel egy dalt, most, esteledvén: kissé fáradt volt, s a tekintetes úr helyett csupán egyetlen pillantást vetett a könyvecskére. “Illik? Nem illik?” Ez volt a könyvecske címe.)
- A könyvkereskedők az asszonyságoknak, ha arra valóknak látszanak: mindig csiklandós könyvecskéket ajánlanak - mondta “Flegman” bölcs férfi módjára.
- Szemtelen - felelt Csapó Gizella.
Mielőtt “Flegman” felelhetett volna, Ulrik úr csendet intett, s szokásos elérzékenyedésével így szólt:
- Csak hagyjátok a pörpatvart, ti ostoba cselédek. Én akkor voltam életemben a legboldogabb, amikor az édesanyám dorgált gyermekkoromban, és a Drága szív a megbántó szavak helyett mindig csak ezt az egy szót használta: “Szentelen”. Mi, gyermekek, azt hittük, hogy Édesanyánk póri származása és rokonsága miatt nem használta a korrekt nyelvtani kifejezést... Istenem, azóta hányszor kellett megtudnom az életemben, hogy milyen különbség van a szentelen és szemtelen szavak között!
Ulrik úrnak e váratlan közbelépésével erre a napra meglehetős nyugalom költözött az úrlakba, bár mindnyájan otthon voltak, akik Ulrik úrral a másvilági csendet szokták megkívántatni. A “kutyahangú Flegman”-on és a hűségére büszke Csapó Gizellán kívül jelen volt az elcsípett “Nyílttér”; de az alig elviselhető vendégeken kívül is voltak itt olyan hascsikarások, amelyek Ulrik úrnak mindig azt a napot juttatták eszébe, amikor csaknem egy hétig tartó dorbézolás után (amikor már németül beszélt a szánkáját hajtó Kalimpa nevű tót kocsisával, s az németül válaszolt neki a bakról) végre Hájfelhez, a sajtoshoz ért... Szokás volt ide betérni máskor is, különösen az olyan úriembereknek a szokása, akik hosszú életűek akartak maradni, hogy mindent elvégezhessenek, s ugyanezért már nem a patikárushoz jártak ebéd előtt pálinkát inni, hanem “Hájfel”-hez, a sajtoshoz, “táplálkozni”. Igaz, hogy pufogtak itt is a kis termetű sörös¬üvegek, azonban csak halkan, előkelősdien, “grófiasan”, mert ezek az újmódi sörösüvegek testvérei voltak azoknak a sörösüvegeknek, amelyek az akkoriban divatba jött vasúti étkező¬kocsikban “szolgáltattak”. (Sic! - nyögött még betegségei közben is Ulrik úr, mert szerette önmaga kijavítani nyelvtani botlásait.) A külföldi étkezőkocsikat Püspökladánynál vagy Újhelyen érhette el legkönnyebben a tiszántúli pasasér, és egy bizonyos nyírségi úriember, K. Bandi egy teljes esztendeig utazott az étkezőkocsiban, hogy alaposan kiismerhesse annak minden csínját-bínját, mint valamely divatos új vendégfogadóét... - De minek annyi hiábavaló fáradtság, amikor Hájfel ugyanazokat a sörösüvegeket bontogatja, aranyos papirossal, aranyos felírással? - kérdezte kocsisától Ulrik úr (most persze csak hascsikarásos álmában), mielőtt végérvényesen kiadta volna a parancsot Kalimpának a sajtosbolt irányában. De Hájfli mégiscsak Hájfli, és nem Dolgoruczki hercegné, akivel K. Bandi nagyságos úr az étkező¬kocsiban Püspökladánynál megismerkedett - felelt a bakról Kalimpa, aki a jóravaló urasági kocsisok módjára ismert minden valamirevaló úriembert a Tiszántúl. - De... ellenkezett Ulrik úr (most álomban, egykor valóságban) van a Hájfli boltjában egy pléhskatulya, az van ráírva: hogy valódi orosz kaviár, a dobozon van egy női arckép... Annál szebb nőt nem láttam életemben. Menjünk csak be a nagy lábú Hájflihoz, igaz, hogy olyan büdös a boltja, hogy még Mátészalkán is érezni a heringszagot - mond Ulrik úr húsz és egynéhány esztendő előtt, amikor még megjegyezte magában azokat a hölgyeket, akiknek arcképei a datolyás-, és delikateszskatulyákra vannak festve. Másnap (a Nyílttéri hirdetés nyomán) beállított Ulrik úr Tisza menti úrlakába a Hájfli boltjában látott hölgy...
- Itt a Delikatesz! - jelentette kárörömmel Csapó Gizella, amikor Ulrik úr az ágy szélén üldögélve “Flegman”-nal, ápolójával diskurált, és azzal fenyegette, hogy fog még bagóért táncolni, mint általában reggelenkint kezdeni szokta beszélgetéseit.
- Semmi szó sincs erről az Illemkönyvben - felelt “Flegman”, miután hajnalodás óta az “Illik? Nem illik?” című könyvecske tartalmával ismertette gazdáját. - Hajmeresztő dolgok ezek, nagy jó uram. Ha a magamfajta ember az összes paragrafusok megtartásával akarna ezentúl élni: akkor beállhatna gavallérnak a pesti Kerepesi úton, a ruhásbolt kirakatába, mert ott nem kell beszélni - mond “Flegman”.
A gazdasszonyjelölt valóban a Hájfli-féle kereskedésből jött - mint Ulrik úr megállapította. A pénztárban ült, és hallgatta az úriembereket, akik délben és estefelé a kasszát körülállották, mikor ez így volt divat. Sajnos, a divatok változnak; a hölgy (különböző nevei voltak, mint az ételeknek, amelyeket a kipödrött gavallérok körülötte fogyasztottak), a hölgy így adta elő mondanivalóját:
- Hallottam Udvarhelyitől, hogy egy gyomorbeteg úriember gyógyításáról van szó, nyomban útra keltem tehát, hogy helyemet elfoglaljam, mert ha valaki tudja a dolgát ebben az országban, hogyan kell a gyomorrontást gyógyítani: én vagyok, Esztragon Lili.
- Esztragon? - kérdezte Ulrik, az ágy szélén üldögélve, és látszólag csak arra figyelt, hogy mennyit dagadtak a lábai az elmúlt éjszaka. - Egy mártás volt, ha jól emlékszem.
- Volt ő minden, kérem szépen, mert az urak akkoriban kezdtek a gyaluforgácsos csárdák helyett a Bodegába járni. Rózsakertiné lacipecsenyéi, frissen sült kolbászai mellől Esztragon Lili Cassájához.
- Igen, a hetivásárban füst és por volt, nem mindenki hordott sót, paprikát a mellényzsebében, hogy a lacipecsenyét a vásárban élvezhesse. Az urak elkényesedtek.
A gazdasszonyjelölt nevetett:
- Nem is egészen kényelmi szempontból hagyták ott drága jó uraink a lacikonyhákat, hanem azért, mert így akarta a divat, s a gyomrok felkapták az új divatot, mint az elmék az új eszméket. Tisza Kálmán volt ennek az oka, amikor a Bihari pontokat kitalálta.
- Amiről azt hittük eleinte, hogy valami pikáns ennivaló - sóhajtott Ulrik úr.
- Valóban ennivaló volt - kiáltott fel Esztragon kisasszony. - Delikateszüzletekben lehetett kapni bádogskatulyákban, olyan íze volt, mint talán manapság a “ringli”-nek.
- Aztán valami édességet is, valamely bonbont is neveznek így... Bihari pontok.
Esztragon kisasszony vállat vont:
- Cukrászatban nem voltam, mert abban az időben az urak édesség helyett halsalátát, tengeri heringet (mégpedig a “tejes”-et), apró kis ruszlikat és rengeteg savanyított hagymát szerettek fogyasztani. Azt mondták, hogy ez bátrabbá, egészségesebbé teszi az embert. Karcosabbá, mint a töltött káposzta, mert akkor kezdett már szegényedni Magyarország...
- És nem tellett mindenkinek töltött káposztára! - kiáltott Ulrik úr, mintha valamely nagy felfedezést tett volna.
- Hát az igaz, hogy akkoriban jött környékünkre a járásbíróság, a törvényszék, a szabók rengeteg Kaiser-kabátot varrtak az új intelligenciának, és Hájfli delikateszei olcsóságuk miatt kapósak lettek. Be kellett rendezkedni arra nézve, hogy “ebéd előtt” és “vacsora előtt” még a “zónapörkölt”-nél is olcsóbb, illetve intelligensebb ennivalóval szolgáljanak az úri közönség¬nek. Nyitott dobozban árulták a kaviárt, hogy a kisebb erszényűek is élvezhessék, mert ugyan kinek jutott volna egy dobozra való halikra? Kis zsemlécskékre kenegettünk vajacskákat, tojást, szardíniát; igaz, hogy a bodegában az úriemberek még mindig azon vitatkoztak, hogy melyik szardínia a jobbik, előkelőbb, az ízletesebb, a portugál vagy a francia; megbeszélték, hány deka és milyen minőségű halikra, mennyi vöröshagyma, vaj, angol mártás szükséges ahhoz a bizonyos szardíniás keverékhez, amellyel téli estéken az egész család jóllakhatik - de tudtommal senki se vitt már haza ilyen nagy mennyiségű keverékhez való anyagot... Inkább egy-két zsemlyécskét fogyasztottak a boltban, és hozzá egy flaskó sört parancsoltak. Azt mondta a főispán, hogy ez Ferenc Józsefnél is így van, takarékoskodik az öregúr.
- Az ördögbe, magam is hallottam ilyesmit - kiáltott fel Ulrik úr, aki kaján mosollyal hallgatta, hogyan szegényedett el a városi élet, mióta ő onnan “kihúzta a lábát”. (A káröröm még a beteg embereket is megvigasztalja.)
- Ajánlanám, ha a tekintetes úr is mértékletesebben élne. Éppen elég ebédre egy kis vajas kenyér, persze a hozzá való delikateszekkel, amelyek az étvágyat kielégítik - mondta Esztragon kisasszony. - Egy-két harapás, egy-két falat, egy-két szívvidámító íz a szájba!...
(A ravasz Csapó Gizella nyikorgatta a száraz lóbőrt a padláson.) Ulrik úr megrettenve nézett körül, aztán így szólt Esztragon kisasszonyhoz:
- Köszönöm, fiam, az ajánlkozását, de hát a cselédeimet mégse táplálhatom delikatesszel. Azok egészséges, bő gyomrú, nagy étvágyú emberek, akik egész nap dolgoznak.
“Flegman”, aki természetesen egész idő alatt a kulcslyuknál hallgatódzott, elérkezettnek látta az időt, hogy belépjen. Az Illemkönyv volt a kezében, s arra hivatkozott.
- A délelőtti vizithez ölts zsakettet...
De hamar észrevette, hogy rossz helyen nyitotta fel, és a könyvet zsebébe süllyesztette:
- Nem gondolná tekintetes úr, hogy itt volna ideje a reggelizésnek. Rendeltem három tükörtojást pecsenyezaftban, három tojásból rántottát szalonnával, zöldpaprikával és mellé újhagymával. Cipót debreceniesen süttettem. És egy kis hordó sört is megcsapoltattam, mert éppen tegnap erre járt egy söröskocsi.
- Hát csak egyetek, fiaim, nekem nem szabad az ilyen ételekhez nyúlni, amelyek szomjúságot okoznak. Én majd csak tejet iszom itt magamban.
Esztragon kisasszony nehéz szívvel távozott a beteg úriembertől. Mikor az ajtó bezáródott, Ulrik úr felsóhajtott:
- Ki tudná, hogy volna jobb? Mindenesetre megnézem azt a három ökörszemet a pecsenye¬zsírban - szólt, és a reggelizőasztalhoz indult.