Darmay Viktor 1850-1878
szerző: Szabó Endre
Nagy adósságom van. Ezt az adósságomat akarom most törleszteni: felelevenítem Darmay Viktornak, a múlt század hetvenes éveiben rövid ideig működött költőnek emlékét, a költészet kedvelő olvasó közönség figyelmébe akarom ajánlani a nagytehetségű énekes két kötelét.
Tudom: meglepetten tekintenek rám az olvasók és tekintetökben azt a kérdést látom: ki az a Darmay Viktor? Tudom, hogy igen-igen kevesen vannak, akik e névre vissza tudnak révedni és mint valami álomban emlékeznek is az elfelejtett költő egy-egy dalára, de a nagy többséghez, az író céhhez tartozók is vállat vonnak: soha nem hallották ezt a nevet.
Hiszen népszerű soha nem is volt Darmay - tehát némiképpen érthető, hogy annyira elfelejtették. Fiatalon, alig 28 éves korában halt meg, tehát valami monumentális művet nem alkothatott. Hanem az a két kötet, ("Felhők és csillagok", Újabb költemények"), miket hátra hagyott, megérdemlik, hogy elolvasásuk után azt mondhassuk: Darmay Viktor nem tartozik azok közé, akik örökre meghaltak. Az ő költészetének tárgy is: szabadság, szerelem. Az előbbiről kissé pathétikus hangon szólal meg, de ez a pathosz ne rhétori, nem kisebbíti érzésének igazságát, sőt mintha szárnyat adna neki. Tudjuk pedig, hogy a hazafias verset a pathosz többnyire a vezércikk szintjére dobolja le s nem kell bizonyítani, hogy a leghíresebb e nemű költemények, még a legkiválóbb költőknél is, a kevésbé értékesek közé tartoznak, még ha hatásukban országra szólók is. Darmay szabadságról szóló és hazafias költeményeit a pathétikus hang nem laposítja el azért, mert minden szava a közvetetlenség és izzó szenvedély tüzétől ég.
Szerelmi dalai a boldogtalan szerelem kesergései. Ezekben a keresetlen egyszerűség, muzsikás nyelv és az érzések őszintesége kapják meg az olvasót.
Úgy a szabadság-, mint a szerelmi dalok keletkezésük korának adalékai.
A hetvenes évekről lévőn szó, eszünkbe kell venni, hogy nem messze voltunk az 1848.-i katasztrófától és a - 67.-i kiegyezéstől - , a szerelmi dalok borongása meg felette jellemzi az akkori lírában feltűnően uralkodó pesszimizmust, mely némelyeknél unatkoztató, émelyítő nyavalygásig ment. Darmay ebben is elütött költő társaitól erős férfiasságával.
Szabadság-dalaival, politikai költeményeivel a szélső balszárnyra állt. A 60-70-es évek öregei, meglettjei megörültek a 67.-i kiegyezésnek, a fiatalok azonban el voltak keseredve és Kossuth független Magyarországát követelték: ezek közt volt minden hevességével Darmay Viktor.
Itt kell megjegyeznem, hogy költőnk az előkelő ungi-zempléni Viczmándy család fia volt, (a Darmay nevet csak mint író használta, szülőhelye: Őr-Darma után) ez a család pedig hagyományosan a konzervatív politikai híve maradt s talán a legmakacsabb volt köztük költőnk édesapja. Valószínűnek kell tartanom, hogy hevességét még ez is fokozta, hiszen elkeseríthette az, hogy még a hozzá legközelebb állók sem voltak vele egy véleményen. Itt kíméletet nem ismert s egyszer tanúja voltam, hogy eszmecseréink közben apjával szemben is elképzelhetetlenül nyers volt. Gondolható, hogy e megalkuvást nem ismerő, borostás, tehát összeférhetetlen költő természetét másokkal szemben sem változtatta meg a legintimebb barátaival is minduntalan összecivódott.
Hát lehetett-e népszerű? számíthatott-e közkedveltségre? Hiszen valóságosan féltek tőle, kikerülgették nemcsak az akkori szerkesztők, író, de alig akadt egy-két igazi jó barátja, aki bölcsen el tudta választani a rakoncátlan, erőszakoskodó atlétát a különben igazlelkű, lobogó, melegszívű költőtől.
De hát hol vette fentebb említett pesszimizmusát? Fiatal volt még, észlelődés, tapasztalat - ha volt is rövid életében, de annyi nem lehetett, hogy természetét átformálja, csalódások ha érték is, de hiszen az ifjúkori csalódások sebei hamar gyógyulnak. Nem lehet az esetnek más nyitját találni, mint azt, hogy akkoriban mindenfelé sűrűn olvasták, olvasgatta Darmay is - Schopenhauert, majdnem oly belemélyedéssel, mint Reviczky Gyula. Olvasta Byront, Büchner "Kraft und Stoff" könyvét már diák korában. Csak így lehet elképzelni, megérteni, hogy alig 19-20 éves korában oly sötét festésű, programszerű versben állapítja meg élete folyását, filozófiáját, mint amilyen az itt közölt darab:
"Engem egy perc ki nem elégít
S hitem alig van a jövőre,
Nem bírom egy lét szenvedésit
És ezer vágy űz, hajt előre.
Sejtem, hogy el kell buknom, esnem
S a diadalért mégis küzdök,
Nincs, amért ezt vagy azt szeressem
S szívemben égő lángok, üszkök.
A szabadságot úgy imádom
S megyek a végzet rabja lenni,
Egy titkos jel, egy könny, egy álom:
Az én életem ennyi, ennyi.
Nem az a megkapó, hogy e tizenkét sorban oly rengeteg sokat, oly keserű paradoxonokat tudott elmondani, hanem az, hogy olyan jól sejtette, nem: világosan látta sorsát, az, hogy sejtelme beteljesedett, de azért: "a diadélért mégis küzdők." Ez nagy lélekre, nagy szívre vall.
Darmay Viktor költeményeit én gyakran olvasgatom, de mindig ennek a rövid versnek a perspektívájából. Öröme, bánata, fellángolása, lehűlése, szilajsága, ellágyulása, sírása és kacagása - mind erre a tizenkét sora csendül, viharzik vissza.
Másik versében:
Bús avar, ahol bolyongok,
és körültem ezer lábnyom,
mennyi jár még tévelyegve,
mennyi - mint én - a pusztákon?!
Mily kevés még a csillag, mely
E sötét földön ragyog,
Én tudom csak: mit jelent, ha
Néha sírok, ha - sírok.
A világ hitványsága, emberek gyászos sorsa elszomorítja:
Ezredévek jönnek, mennek
Tűnő habján a jelennek.
Titkos örvény forgataga
Ami fenn volt leragadja.
Óriások, szörnyhatalmak
Hova lettek, merre vannak?
Nagyságukból nincs egy porszem...
S az a világ nincs sehol sem.
Az ős-khaosz ködmönébül
Régi romra új rom épül
S új koroknak kürtje harsan
Vágyban, hitben, gondolatban.
S mily csodák, hajh! mennyi fenség!
Megvalósult képtelenség...
Szolga-láncok szét-szaggatva
S az ész milljó diadalma!
És ah mégis - vagy ah mégse...
Bármit szült az idők méhe,
S bár sok jósló fény jelenté -
De az ige nem lett testté.
Ez örök, gyors káprázatban
Van egy ami változatlan:
Sötét átok, gyászos bélyeg
Arcán az emberiségnek.
Oh még ma is úgy, mint régen
Van, aki él verőfényben.
S ki tengődik ázva, fázva
Nyomorúság pitvarába.
A nép nagyobb, de bölcs nem lett,
Ravaszság nyer győzedelmet,
S az igazság keservébe
ma is búsan néz az égre.
Farizeus- Júdás-lelkek
Most is nagyban tiszteltetnek
S ma is az a legjobb köztünk,
Kit mindnyájan megköveztünk.
Hát ez a mély gordonka-hangú borongás:
Óh, azok az én álmaim,
Amikről ti nem is tudtok,
De amiket ösmer régen
A hajnal-csillag az égen
S mikről minden szellő suttog!
Óh, azok az én álmaim...
Miket nem fejt meg az éjjel,
Mik szebb világot alkotnak
S míg alkotják, tele vannak
Harcmorajjal, mennydörgéssel!
Óh, azok az én álmaim...
Maradnak-e nekem álmak?
Síromra veti-e fényét,
Vagy hajnalát elérem még
A nagy világszabadságnak?
A világszabadság lelkes harcosa, hiszen a világszabadságban benne van a magyar szabadság is és magyar hazafiassága magától értendő. Az 1874-76.-i fúzió idején elkeseredve énekel:
Nem, nem tudnánk mi egyetérteni,
Erős-kitartók soha sem valánk,
Mentünk nem egyszer a szent cél felé,
Tettünk nagyot - mi volt? csak szalmaláng,
A végtusában elhagyott hitünk,
Szívünkben már nem érzénk több erőt,
Ügyünk feladtuk a végső napon.
Egy lépéssel a győzelem előtt.
Ah, ingatag és gyenge faj vagyunk,
Nem érdemeljük meg magyar nevünk,
Mint a gyermek mindenre ráununk,
A legszentebb cél csak játék nekünk.
Játék, titánok nagy játéka ma,
Ahol szabadság és jog születik,
S holnap csak őrült zsibvásári zaj,
Ahol az elvet adják és veszik.
A meleg családi körben szeret meg-megpihenni, de csak rövid időre, azután siet a pesti élet forgatagába, mintha ott halaszthatatlan dolga volna. Hiszen van is: vagy elvehetjük-e a parázs lelkű költőtől azt az ábrándot, hogy ha ő kellő időben egy-egy dalt mond, azt meghallgatják, annak valami sikerének kell lenni? Hiszen ha ilyen álmok nem táplálnák a szegény költőt, akkor minek verné hiába a lantot? Otthon jól él:
Otthon gavallér, úr vagyok,
De álmaim százszor oly nagyok:
Egy reggel tüszköl a vasút
S hátamba veszem a falút.
Itt fent pedig sok küszködéssel él, mert atyja nem bír kibékülni azzal, hogy fia író legyen, mikor itthon gazdálkodhatnék, jó módban élhetne. Szerencse, hogy anyja, aki őt bálványozza, titokban pompás elemózsiákat, finom borokat, még kenyeret is küldöz neki. Az otthonról, anyjáról írja:
Minden, minden a régi még,
Mint akkor volt, hogy elmenék,
Hogy megcsókolta homlokom s rám
Nézett szomorúan,
És átölelt, vállamra hajlott
Zokogva: "jaj, fiam!"
Hogy várt, hogy várt reménykedőn,
"Ma vagy tán holnap végre jön!"
De nem jövék - és minden levele
Csak erről panaszol,
S hogy tán vádolna is, ha tudna,
Ah, szívem érzi jól.
De vádolhat más engemet,
Ő soha! ő csak szeretett...
Egy másik versében:
Már ki-kicsillan itt-ott, egy darab kék
A menny tavaszi boltján,
Száll a meleg s virágok bezárt kelyhén
vidor szellő kopog már.
Hangzik a kert rigók, s az udvar-ösvény
Ajkam hangos füttyétűl,
Hallom, beszélik: "a fiú bizonnyal
Már megint útra készül."
Anyám elsápad - s az ajtó-küszöbnél
Megáll némán, remegve,
- Szegény anyám, hogy szeretett s örökké
Mily gondomat viselte.
De én e gonddal, e nagy szeretettel
Hiába, be nem érem,
Isten veled boldogság, megyek Pestre,
Talán meghalni éhen.
Gyöngéd szeretettel simul kisebb testvéreihez. "Alvó gyermekek" elégiájában. A családi körről több ilyen költeményében szól megható hangon, amit külön azért jegyzek meg, hogy megállapítsuk: mily mindenre kiterjedő változatosság árad a fiatal költő érzékeny szívéből.
Fogékony volt a természet minden jelensége iránt s megkapó képeket találunk elszórtan igen sok költeményében. A leírásban, festésben, a azok megvonásában, a színek felrakásában mesterien biztos kezű. Ennek bizonylatára egész terjedelemében ide kell másolnom egy remek zsáner képét:
A vén dádé
Hej, mi ez itt, ház vagy kunyhó,
Vagy csak olyan vakondtúrás?
Gyönge vályog oldalának
Elég volna egy-két rúgás.
Szerteszét áll a födele
Mint a bolond ember haja,
Rókalyuk az ablak, ajtó,
Kunyhó biz ez, cigánykunyhó...
Hanem azért nem addig a!
Tekintetes, méltóságos,
Ne izéljen most az egyszer,
Húzza lejjebb a pipáját
Mindenféle mesterember,
Ami nincsen az ínyére,
Hagyja abban, hagyja békén,
De ne bántsa ám a gazdát,
Ne gucsmolja ringyét-rongyát
Árok partján, falu végén.
Haj vén Zsiga, öreg dádé,
Azért, hogy most itt ülsz lomhán,
Sürgő-forgó háznéped közt
A tűzhelynél guggolván,
S a füstön, mely szemed marja,
Annyi néznivalód akad.
Hogy aki lát, sajnál minden -
Te sem voltál mindig ilyen
Semmi haszna, ágról szakadt.
Jobb időben, nem is régen
Dehogy voltál, dehogy voltál,
Mint valami bársony mentén
Az ezüst gomb, úgy csillogtál.
Egy fél ország vigadott, sírt
Édes hangján hegedűdnek,
Húrjairól egyre, másra
Mint torul a gólya, szárcsa
Szebbnél szebb nóták repültek.
Hogy hallgattak, hogy újráztak!
S te mily büszke, hetyke lettél,
Hogy meghánytad fejed, vállad,
Mikor neki tüzesedtél,
Aztán húztad kivirradtig
S ők daloltak, táncolának...
S egy nap - mintha csak ma volna -
Úgy rohantak indulóra
A csatába - a halálnak!
- - Ácsi Zsiga! vége annak,
Hír, dicsőség, minden elhagy,
Nem hallod már: hogy volt, hogy volt!
Nagy-Sarlónál egy ágyú hang.
Szegény dádé, fülbe rúgott:
Azt se hallod, azt se, midőn
Kedves régi hegedüdőn
Pattognak a régi húrok.
Szerelmi dalaiban a csalódást nem pipogya pityergéssel, hanem ironikus mosollyal énekeli. E dalok közül álljon itt egy, mely egyszerűségével, igazságával, gyönyörű befejezésével messze földön párját ritkítja:
Milyen régen meghaltál már
Reményinek, vágyaimnak -
Szívem édes álomképe
Tudom-e még hogyan hívnak?
Pedig úgy fáj... mennyi ábránd
Fűződik szép emlékedhez!
Hányszor mondtam: "ez a kislány
Még az én feleségem lesz."
"Az a csillag - szólottam én -
Mennyivel van feljebb, mint mi,
Pedig arra a csillagra
Fogom én még neved írni."
- "Ez a virág - feleltél te -
Még oly piciny, még bimbó csak,
De ha megtérsz, ezt kötöm majd
Homlokodra koszorúnak."
...Óh dicsőség délibábja!
Óh szerelem! csalfa tündér!
Óh szent álom, óh bohóság,
Hova lettél, hova tűntél?
Hogy az idő irigy habja
Semmit sem hagy illetlen,
Kioltja a csillag fényét
És a lángot a szívekben.
Hogy az a hit, mely oly épp volt,
Sajt és, melynek nincs határa,
Vágy, amely csak egymásban élet,
Nem ismer többé magára!
Szép szivárvány - rózsafelhő
Leolvad egy néma könnyé
S mintha még a bú sebét is
Valami lassan bekötné:
Az emlék is jobban-jobban
Halaványúl, el-elmarad,
Mint mikor a lemenő nap
Elvisz egy-egy fénysugarat.
Azt írtam az ismertetésem elején, hogy adósságomat akarom letörleszteni. Úgy érzem, hogy nemcsak az én régi költő barátom irányában állt fenn ez az adósságom, hanem a költészetet kedvelő, megbecsülni tudó olvasók irányában is. Cikkem végére érve megkönnyebbülést érzek: leróttam régi adósságomat. És mérhetetlen lesz az én örömem, ha az olvasók azt fogják mondani, hogy tartozásomat nem hamis pénzzel fizettem le.
Fájdalom: Darmay Viktor két kötetnyi költeményeit könyvárustól már aligha lehet megszerezni, antikváriusnál talán, de remélem, hogy nagyobb, kivált nyilvános könyvtárakban meg lehet kapni.
Megérdemli a fáradtságot, hogy megkeressék.