Dalok (Jakab Ödön I.)
szerző: Jakab Ödön
I.
A minap, hogy az alkonyat leszálla,
Becsapott egy denevér a szobámba,
Bár a földet künn is sötétség lepte,
Mégis nálam magát jobban érezte.
A mi neki legkedvesebb barátja,
Azt nálam a legjobban megtalálta:
Rom vagyok én, roskadozó, árva rom,
S minden éjnél sötétebb a bánatom!
II.
Sokszor eltűnödöm; vajjon ki lehetett,
A ki készítette a koporsót neked?
Kinek volt rá lelke, hogy igy elgyötörje,
Hogy a szivemet így darabokra törje?
Azt a bús koporsót valami rosz ember
Robotolta össze, hideg, fásult kedvvel,
S mire se gondolva, semmit sem érezve
Adta ki kezéből, mikor elvégezte.
Mint mikor valaki, ablakához állva,
Könnyelműen kilő a vak éjszakába
Nem törődve azzal: a golyó hol áll meg,
És szivén sebezve vajjon kit talál meg?
III.
A hol te most békével aluszol,
Azt üzenik abból a faluból:
Beállott már ott a tél, fagyával,
S beszitálta sirodat havával.
Üzenhetik nekem azt százszor is,
Nem fogom én hinni még akkor is:
Fagyos hóba takarva hogy’ lehet
Az a forrón lobogó szeretet?
Nem lehet az, bizonynyal csalódnak,
Híre sincs ott fölötted a hónak:
Sírodból, mi hó a más szemében,
Csak jóságod ragyog ki fehéren.
IV.
Puszta szobámban
Mély, árva csend,
Lassan csak órám
Ingája leng.
Csendes ütemben
Neszel felém,
Mint halk eső a
Ház fedelén.
Talán nem is az
Óra ketyeg,
Csak sebzett szivem
Vére csepeg!