Dalmácziából Montenegrón át Albániába

Dalmácziából Montenegrón át Albániába szerző: Mauks Károly

Eredeti kiadás: Mauks Károly: Dalmácziából Montenegrón át Albániába. Uránia (1905) 9. sz. 343–357. o.

Dalmácziából Montenegrón át Albániába.

– 1902 április 2–9. –

Önkéntesi évem második felét – a kórházi félévet – Ragusában szolgáltam le. Régi szándékom volt e félév leteltével ellátogatni Montenegro fővárosába: Cetinjébe.

Eredetileg nagyobb társaság kiséretében akartam az utat megtenni, de végre is csak hárman indultunk útnak, 1902. április 2-án. Ragusából kocsin mentünk át a gravosai vasuti állomásra, honnan az Ombla völgyén végig vezető vasuton értünk a Herczegovina határára s az ennek közelében fekvő Uskoplje állomásra. Az Ombla folyó mintegy öt kilométernyire a tengertől ered s inkább mély tengeröbölre, mint folyóra emlékeztet; nagyobb hajók majdnem a forrásáig járhatnak, állítólag 100 méternél mélyebb forrása pedig oly erős, hogy kis része is elegendő a föléje épült nagyszabású műmalom, jéggyár s olajprés üzeméhez szükséges erő szolgáltatására. A folyó vize már kevéssel a forrás alatt a tenger hullámaival vegyül, minek következtében már itt is sós izű. Különösen jobb partján az olajfakertek s ezeken felül a szőllőültetések meglehetős magasra nyulnak fel a meredek lejtőn, mely a herczegovinai határhegylánczról hanyatlik alá. Közvetlenül a folyó partján sok a romokban heverő úrilak, mely többnyire a velenczeiek és a ragusai köztársaság idejében épült, oly időben, midőn Ragusa szebb napokat látott a maiaknál. Az egykori paloták egy-egy félig épségben maradt boltíves zugában ma szegény halásznép keres menedéket eső s vihar ellen s egy-egy megmaradt karcsú datolyapálmán kívül ma már alig emlékeztet valami a régi szebb időkre.

A vasút, mely csak az utóbbi években készült el, az Ombla bal partján kapaszkodik a Monte Sergio lejtőjére, mely többnyire a szamóczafával (Arbutus unedo), myrtussal, rozmarinnal s helyenként babérbozóttal van benőve.

A hegyek csakhamar elzárják a kilátást a tengerre, mely azonban ismét előtünik, a mint a Breno-völgy fölé érünk. A vasút mentéről itt szép kilátás nyilik a völgyre, a brenói öbölre, e mögött Ragusa vecchiára s a közelében fekvő kis szigetecskékre, melyek az öböl s a nyilt Adria közt a határt képezik. A Breno-völgy déli Dalmáczia legtermékenyebb részeihez tartozik; olajfakertjei magasra felnyulnak a lejtőkön s cyprusligetei is szép kiterjedésűek. Az elszórtan álló kis kőházak körül nem ritka az érett gyümölcscsel megterhelt narancs- és fügefa. A brenói völgyből az ivanicai fensíkra fölérve a kép gyorsan változik: átléptük a dalmát-herczegovinai határt: tenger s termékeny zöld völgyek helyett a legkopárabb karszt környékez. Kő hátán kő, csak itt-ott egy-egy törpe bokor, melynek friss hajtásait a kecske s juhnyájak rég lerágták. Több óra hosszat a vonat ki sem kerül e kőtengerből, melynek egyhangúságát csak ritkán szakítja félbe egy-egy gyér tölgyerdőcske.

A kis kőházakból álló helységek nagyon messzire fekszenek egymástól; ember is alig látható, csak a minden zöldet pusztító kecskenyáj nem hiányzik e kopár vidéken sem. E nyájak őrizete többnyire gyermekre vagy asszonyra van bízva; utóbbiak a nyájőrzést rendesen egybekötik valamely kézimunka készítésével. Különösen a harisnyakészítést gyakorolják ilyenkor; megszakítás nélkül dolgoznak, már akár az úton haladnak a nyáj után, akár egyik szikláról a másikra ugrálva követik ezt a meredek hegylejtőkön.

A herczegovinai nép könnyen megkülönböztethető szomszédjaitól, nemcsak jellemző viseleténél, de már testalkatánál fogva is. Úgy a férfi, mint az asszony feltünnek magas, csontos termetük által, miben különösen a jóval kisebb s zömökebb bosnyákoktól különböznek. A férfi rendesen fehér daróczruhában jár, melynek fő alkotórészei: a hosszú, térdig érő kabát, a díszes mellény, a színes öv, s a bő nadrág, mely a térden alul azonban egészen a lábszárhoz simul; fejükön az alacsony, kerekded, sötétvörös „fezt” viselik. Ugyanily „fezt” viselnek az asszonyok is, csakhogy erről hátul hosszú fehérvörös szegélyű fátyol hull alá, ezenfelül a fez a legtöbb esetben czérnára fűzött ezüstpénzzel van díszítve. Az asszonyok is hosszú – bokáig érő – daróczköntöst viselnek, ez alatt többé-kevésbbé díszített mellényt és sötétszínű harántsávos fodros kötényt, melyet ezüstcsatos övvel erősítenek meg. Úgy a férfi, mint a nő hosszú vastag harisnyát s opánkát visel. Ünnepi öltözékük díszesebb az említettnél; az ünnepi öltözéknél többnyire a kék szín pótolja a fehéret.

Szokásaiban a herczegovinai sokban hasonlít a bosnyákhoz; az asszony itt is nagyon alárendelt szerepet játszik, ő végzi a legnehezebb munkát s ő szállítja le hátán mezőgazdaságuk gyér terményeit a herczegovinai kopár hegyekről a ragusai piaczra, férjét néhány lépésnyi távolságban követve, még ilyenkor sem hagyva fel a harisnyakötéssel, vagy egyéb kézi munkával, míg férje a legcsekélyebb teher nélkül, gyakran még lóháton is, czigarettáját szíva halad nehezen megrakott felesége előtt, ez utóbbit még egy szóra sem méltatva.

Egész más viszonyokat találunk, a mint, ismét dalmát földön, elérjük a Karszt szélét. Körülbelül 500 méterrel alattunk megpillantjuk ismét a tengert s az ennek hosszában elterülő Canali-völgyet, mely terjedelem és termékenység tekintetében még a fentemlített Breno-völgyet is felülmulja. A kopár hegyekről mindinkább lejebb szállunk a termékeny síkság felé. A vaspálya e részét most katonai erődök építése által biztosítják esetleges ellenséges támadás ellen.

Ragusa vecchia mögött kezdődik a Canali-völgy, mely mintegy 14 kilométernyi hosszúságban Grudáig terjed. Párhuzamosan halad a tengerparttal, melytől csak egy alacsony dombsor választja el. A helységek mind a hegyoldalra épültek, minthogy a völgy feneke egész télen át víz alatt áll. Ilyenkor a Ljuta patak, mely nyáron rövid folyás után a föld alá tünik, elhagyja keskeny medrét s a völgyet tóvá változtatja át (hasonlóan a zirknitzi tóhoz Krajnában). Ez időszakos áradásoknak köszönheti a Canali-völgy nagy termékenységét, mely tekintetben talán első helyen áll Dalmácziában. A völgy termékenysége magyarázza a canalibeliek jómódúságát, melyre már külső megjelenésük után is lehet következtetni. Különösen a feltünően szép és finom vonású nők nagyon sok gondot fordítanak ruházatukra, melyről könnyen rájuk lehet ismerni még a ragusai zöldségpiaczon összetömörülő – színesnél színesebb alakokból képződő – embertömegben is. Ruházatuk legjellemzőbb része a művésziesen összehajtott fehér fejkendő, mely alatt a kis vörös – aranydíszítéssel ékített – sipkát hordják. Nyári viseletük vakító fehérsége s példás tisztasága által tünik fel, míg a téli hónapokban a fehér ruha fölé még egy sötétkék is kerül. A férfiak viselete nehezebben különböztethető meg a szomszédos Breno-völgy férfiviseletétől s egyáltalában sokban egyezik a Balkán többi országában szokásos viselettel.

Kevéssel Ragusa vecchián túl körülbelül 20 canalii asszony jön velünk szembe – öszvéren vágtatva, mi valóban érdekes látványnak mondható.

A Canali-völgy lakosai, úgymint a Dalmáczia belsejében lakó többi néptörzs, szlávnak vallja magát (szerb és horvát) ámbár a századok folyamán a Kelet és Nyugat oly számos népfajával vegyült, hogy a szláv typus bennük már fel nem ismerhető.

Az olasz elem Dalmácziában manapság mindenütt a tengerparti városokba szorul s különösen déli Dalmácziában már a nagyobb tengerparti városokban is hátrálnia kell a szláv elem elől. Ezt tapasztaljuk nemcsak Ragusában, de főkép Castelnuovóban: a szerb párt főfészkében.

Castelnuovo képezi mai útunk végpontját; mielőtt azonban oda érünk, még egy történelmileg is nevezetes területen megyünk át: a Sutorina völgyén. A Sutorina herczegovinai terület s mint ilyen az occupatio előtti időben az ozmán birodalomhoz tartozott. Hosszú keskeny ék gyanánt nyulik Dalmáczia testén keresztül a Topla-öbölig, tehát az Adriáig, úgy hogy a dalmát part egy alig fél kilométernyi szélességű török terület által megszakíttatott. E feltünő jelenségnek magyarázata a következő:

A hajdani ragusai köztársaság területe a Sutorináig terjedt, a szomszédos Castelnuovo pedig Ragusa hatalmas ellenségének és vetélytársának Velenczének a birtokában volt. Ragusát ez oldalról nagy veszély fenyegette, miért is a passaroviczi béke megkötésénél kieszközölte, hogy a Sutorinának az ozmán birodalomhoz való csatolásával ne Velencze, hanem a szultán legyen a szomszédja. A ragusai köztársaságot északnyugaton Neumnál egy hasonló keskeny török terület választotta el a velenczei dalmát parttól.

Castelnuovónak legérdekesebb része: régi vára, mely éppen a tenger hullámai közül kiemelkedő sziklára van építve. Omladozó falait sűrű zöld lepel takarja, annyira benőtte a borostyán, hogy a falak csak helyenként láthatók.

Másnap még alig hajnalodott, mikor a meredek szűk utczákon leballagtunk a kikötőbe, melynek irányából éppen ekkor hallatszott a kis parti gőzös füttyentése, figyelmeztetéséül annak, hogy már nemsokára indulunk Cattaro felé. Leérve a kis gőzöshöz még elég időnk maradt arra, hogy megcsodáljuk az ébredő Castelnuovót s a kissé háborgó nyugtalan Topla öblöt. A harmadszori jeladás után 5 órakor reggel, megindult a kis gőzösünk a Bocche belsejébe.

Három egymásután következő nagyobb öbölből áll a Bocche di Cattaro. Az elsővel, a „Baja di Topla”-val már tegnap ismerkedtünk meg; ennek lejtős északi partján fekszik Castelnuovo melytől éppen búcsút vettünk. A Kumbur csatornán át a tágasabb „Baja di Teodo”-ba jutunk. Ez is mély árnyékban nyugszik még; hideg szél söpör végig a kis gőzös födélzetén, hol már csak a mi kis társaságunk daczol a nyirkos ködös hideggel, többi útitársunk mind a hajó belsejébe vonult. Jól ismerik mind e partvidéket, mert talán kivétel nélkül bocchebeliek vagy montenegróiak, kiknek az e fajta utazásban nem először van részük. Kihaltnak látszik körülöttük minden, mindössze egy-két sirály követi útunkat s lesi: mikor jöhet egy kis ételhulladék birtokába, vagy mit hoznak a gőzös csavarjai által felkavart hullámok a víz felszínére.

E közben több helyen is kikötünk. Többnyire zöldséget áruló asszonyok szállnak fel kis gőzösünkre, a cattarói piaczra viszik köves kertecskéjük gyér terményeit. Mert termőföld itt alig látható. Közvetlen a tenger partján emelkednek a terméketlen dombok, az északi parton pedig a kopár hegytömeg, melynek folytatása a Krivosije, mely vadságáról és terméketlenségéről messze földön híres. Nem is a földművelés adja meg a bocchebelieknek mindennapi kenyerüket, hanem a halászat és a hajózás. Haditengerészetünk legjobb legénysége innen kerül ki; úgy a mi monarchiánk valamint idegen országok nem egy viharedzett hajóskapitánya a Bocchét vallja hazájának. Korán hagyja el a fiú szüleinek házát, hajóra szegődik, melyen élete legnagyobb részét tölti; bejárja a világ minden részét, míg végre vén napjaira pihenőre tér hazájának valamely kis halászkunyhójába. Azok, a kiknek a szerencse kedvezett s kik gazdagságra s kincsre tettek szert, ritkán térnek vissza terméketlen hónukba s idegen városokban, idegen országokban keresnek szebb hazát. Gazdagságukból semmit sem juttatnak szülőföldjüknek s az továbbra is szegény marad, kopár és elhagyott.

Végre oszladozni kezd a köd, kissé lecsöndesedik a hideg szél s midőn kikötünk az öböl főhelye: Teodo előtt, még a nap is kibuvik a hegyek s felhők mögül. Teodo előtt állandóan hadihajó horgonyoz: az egyedüli a Bocchében. De annál több a katonai erőd a szomszédos hegyormokon. Igaz, hogy ez utóbbiak úgy el vannak rejtve, hogy nagy részüket a tenger felől egyáltalában észre sem lehet venni. Ez erődökben töltik katonáink legkeservesebb szolgálatukat. Heteket töltenek egy-egy ilyen „Werk”-ben, hetekig nem látnak egyebet kőnél és felhőnél, míg végre üt a megváltás órája s más csapat veszi át a lélekölő szolgálatot.

Gőzösünk csakhamar tovább folytatta útját, észak felé kanyarodva a „Le Catene” csatornába. A két part egyszerre erősen közeledik egymáshoz, úgy, hogy a csatorna végén már alig 300 méternyire van egymástól. E helyen, még nem is oly régi időben, a tengerbe sülyesztett lánczczal el volt zárva a csatorna, úgy hogy ellenséges hajó nem lopódzhatott be éjnek idején a „Golfo di Cattaro“-ba, melybe most egész váratlanul betoppantunk. Fenséges és ebben a ködös félhomályban majdnem félelmet gerjesztő e harmadik öböl, mely már egészen elveszti a tenger jellegét és inkább óriási tó benyomását teszi.

Ezer és több méter magasságba emelkednek ki az öböl hullámaiból a szürke hegyóriások, Montenegro határhegyei. A csöndes öböl ólomszürke vizében visszatükröződnek e zord sziklafalak, mi csak még magasabbnak tünteti fel őket. Kis gőzösünk balra kanyarodik, jobb kéz felől hagyva a kápolnával díszített San Giorgio szigetét. Eltünik szemünk elől a Le Catene csatorna keskeny bejárata is; minden oldalról körülvesznek a magasabbnál-magasabb hegyóriások, úgy hogy valóban inkább elhinnők, hogy alpesi tájon hajózunk, mintsem a kék Adria hullámain. Mondják is, hogy a cattarói öböl sokban hasonlít a „Königssee” tavához. De bármily kopár is a környékező hegytömeg, bármily meredek is a számos sziklafal, az öböl partjai nem lakatlanok. Számos kisebb-nagyobb helységnél haladunk el, melyek közül felemlítendők: Morigno, Risano, Perasto, Stolivo, Perzagno stb. Ezek egynémelyikének valóban mesés a fekvése: így például Perastonak az épületei – melyek közt sok omladozó régi úrilak látható – majdnem egyenesen a tengerből emelkednek ki. Ily elhagyott, rombadülő kastély és úrilak nagy számban található a Bocchéban; többnyire a velenczeiek idejéből valók s arról tanuskodnak, hogy itt is hajdanában jobb időket éltek e paloták lakói, kiknek utódai azóta vagy kihaltak, vagy új hazába költözködtek. Risano az öböl legészakibb pontján fekszik, erre visz az egyik út Montenegróba. Egy egész sor erőd védi ez utat s a határt, a montenegróiak esetleges betörései ellen. Ledenice, Coli vrh, Grcovac, Veli vrh, Markov do, stb., stb., mind ily erődök, melyek némelyike szédítő magasságból tekint le az öböl csendes vizére. A kanyargós út, mely az erődökhöz felvezet, messzire ellátszik a tengerre. Risanóban sok hegylakó száll fel hajónkra; erős, komor, szép szál legények, melyeknek úgy a termete, mint a viselete nagyon hasonlít a montenegróihoz.

Négyórai hajózás után délelőtt kilencz órakor érkezünk Cattaro kikötőjébe, búcsút veszünk kis gőzösünktől s egyszersmind néhány napra a tengertől is. Cattaro főkapujával szemben kötünk ki; a kapu felett a szt.-márkustéri oroszlán, mely eszünkbe juttatja Velencze egykori hatalmát, melynek Cattaro kénytelen volt épp úgy hódolni, mint Dalmáczia legtöbb parti városa.

A mai napot Cattaróban töltjük; ez idő nagyon is elég a város megtekintésére. Ragusa módjára Cattaro is magas kőfallal van körülzárva; azzal a különbséggel azonban, hogy Cattaro a mai napig is kellőképpen meg van erősítve, katonai erődképpen szerepel ma is, míg ellenben Ragusa a többi várfalas dalmát várossal együtt, mint katonai erőd már fel van hagyva. Cattaro ez idő szerint tehát az egyetlen dalmát város, mely a katonai erődök sorába fel van véve. Ebből kifolyólag este 9 órakor a vár kapuit elzárják; idegennek pedig fegyverrel nappal sem szabad a városba lépni. Ez óvintézkedéseket különösen a szomszédos montenegróiak ellen gyakorolják, kik tudvalevőleg mindig fölfegyverkezve járnak.

A montenegrói tehát csak úgy mehet be Cattaróba, ha revolvereit, tőreit vagy puskáját a város falán kívül hagyja, egy e czélra berendezett kis kőházikóban, hol fegyvereit ismét magához veheti, ha a várost elhagyja.

A város olasz módra épült, utczái felette keskenyek és kanyargósak, szabad terei alig vannak; a tisztaság pedig a szűk utczákban nem a legkifogástalanabb. A város falain kívül azonban az öböl partján nagyon csinos villaszerű új épületek is láthatók, rendesen szép kertnek a közepén.

Cattaróban a montenegrói piaczon ez érdekel bennünket leginkább a város falai előtt. Már a kora reggeli órákban szállnak le kisebb-nagyobb csapatokban a montenegróiak a meredek ösvényeken sziklás hazájukból a cattarói piaczra, hogy értékesítsék országuk gyér terményeit. Burgonya, paradicsom, hagyma, füstölt hal, tojás, csirke, bárány, faszén és száraz galyak, ez képezi árúczikkeik legnagyobb részét. Többnyire az asszonyok szállítják e terményeket a cattarói piaczra, vagy saját hátukon vagy pedig a hegymászáshoz jól értő öszvéren, szamáron, ritkább esetben lovon. Terményeik elárusítása után ismét útnak indul a karaván a meredek ösvényen, melyen bámulatos gyorsassággal és biztossággal haladnak e szálas, csontos, barnaképű hegylakók, kiknek hazájába most mi is el- akarunk látogatni.

Április 4-én már jó korán kelünk, hogy megtegyük az előkészületeket útunk folytatására.

Mai útunk végczélja Montenegro fővárosa: Cetinje. Cattaróból két úton juthatunk el a montenegrói határhoz.

Mi nem a hosszas hadi utat, hanem a köves, meredek ösvényt választottuk. Gyalog indultunk útnak Montenegro felé. Ez elhatározásra csak az előző nap jutottunk, minthogy vendéglősünktől megtudtuk, hogy egy német úriember a napokban gyalog tette meg az utat Cattarótól Cetinjébe és vissza.

Reggel 8 órakor hagytuk el Cattarót, ködös, borus időben, úgy tetszett, hogy az esőt már semmiképpen sem kerülhetjük ki. A felhők ugyan megvédtek a nap sugarai ellen s ennek mi annál is inkább örültünk, mert az izzadság már amúgy is csurgott homlokunkról, alig hogy néhány száz méter magasságáig kapaszkodtunk. Közbe-közbe pihenőt tartva, örömmel konstatáltuk gyors előrehaladásunkat, a mint egymás után a tengerpartot, a várost s végre a vár legmagasabb pontját is magunk alatt láttuk; de azért mentül magasabbra értünk, annál magasabbnak tünt fel a hegyoldal, melyre kapaszkodtunk s annál inkább végnélkülinek gondoltuk meredek ösvényünket.

Körülbelül 500 méternyi magasságban egy mély hegyszakadékhoz értünk: a Torrente Scurda széléhez. Ennek fenekén, több száz méterrel alattunk, egy vékony kis vízér igyekezett a hegy tövéből szakadó széles patak felé. De mi már e hegy tövéig is alig láttunk, ködben úszott ez éppúgy, mint a szűk öböl és a környező hegyóriások. Mire pedig a Pračišće hegyfokot (628 m.) megkerültük, egészen elvesztettük szem elől a tengert és Cattarót s kopár szürke hegyeknél egyebet nem láttunk magunk körül. A Pračišće megkerülésével egyszersmind a montenegrói határt is átléptük. Erről az időben ugyan nem volt tudomásunk, mert a határt a hegygerinczen képzeltük. Hogy a fehér kőfalak, melyek az előbb említett hegyszakadás felső végét itt mintegy elzárják, a határoszlopok legyenek, arra nem gondoltunk; annál kevésbbé, mert az eső utolért, s mi inkább a gyors előrehaladásra, mint a határoszlopokra ügyeltünk. Dalmát területen képzeltük magunkat még akkor is, midőn kb. 800 m. magasságban az első épületre, egy hegyi malomra akadtunk, melynek félszemű gazdája szívesen megengedte, hogy az eső ellen malmában menhelyet keressünk. Pedig voltakép ez volt az első montenegrói, a kivel saját hazájában és házában találkoztunk. Megvendégelt jó friss forrásvízzel, mivel nem győztünk eléggé jóllakni, miközben a molnár készségesen elmagyarázta malma szerkezetét és kezelése módját.

Közel a malomhoz egy kőhidon átkelve a már többször említett hegyszakadáson, rövid negyedórai kapaszkodás után, – miközben csak egy montenegrói leánynyal és két hamvasvarjúval találkoztunk – fölértünk Krstac mellett (963 m.) a széles országutra.

Az első ember, kivel találkoztunk, egy fegyveres montenegrói volt, ki úgy látszik a Lovćenről jött vadászatról. A Lovćen északi és nyugati lejtőit aránylag véve elég szép lomberdők borítják, hol gyakran nyilik alkalmuk a montenegróiaknak a vadászásra, a mint ezt már a hegy neve (lovćen = vadász) is sejteti.

Az országút elérésével kapaszkodásunknak egyelőre vége van, a széles út széles sziklakatlanban vezet Njeguši felé. Csak egy-két alacsony kőházat látunk útunk mellett s a puszta kősziklák közt még kevesebb az élet: csak néhány sármány és Sitta cesia élénkíti a hegyes tájat.

Lassanként egy széles katlanba ereszkedünk alá, melyet köröskörül magas hegyek öveznek: jobbról a hófedett Lovćen (1759 m.), balról a dalmát határon a Peštingrad (1072 m.) s ennek szomszédja a Mrajanik (1315 m.), elől pedig kelet felé elzárja a láthatárt a Bukovica és a Colo brdo (1274 m.) E katlanban fekszik a Petrovič dinastia ősi fészke, a montenegrói fejedelem szülőfalva Njeguši, hova déltájban érkezünk. A kis falu egyik első háza korcsma, melybe azonnal be is térünk, hogy végre éhségünket és szomjunkat is csillapítsuk. A korcsmáros az ajtóban fogad; szép fiatal montenegrói, szokásos nemzeti öltözetben, széles övében néhány nagy revolverrel és késsel. Az előcsarnokban is lógott több revolver a falon, a mi nem nagyon biztató volt reánk nézve. De fiatal korcsmárosunk nyilt, barátságos tekintete azonnal elárulta, hogy a sok revolver daczára a legcsekélyebb okunk sincs a félelemre. És a montenegrói tényleg nem oly vad és vértszomjazó nép, mint a milyennek oly gyakran mondják. Számtalanszor volt alkalmunk meggyőződni barátságos, nyilt modorukról, úgy hogy a következő napokban már egész biztonságban éreztük magunkat körükben.

Tehát a njegušii korcsmában is nagy nyugalomban fogyasztottuk el az elénk tálalt füstölt sonkát, rántottát és tojást, nemkülönben a dalmát vörösbort, mely utóbbinak azonban már a szaga is elárulta, hogy hordó helyett az általános szokásnak megfelelően: kecsketömlőben állt. Egyikünk sem lévén dohányos, nem élvezhettük a jó montenegrói és török czigarettákat, melyek itt a dohány adómentessége miatt rendkívül olcsó pénzért kaphatók.

Elhagyva korcsmánkat a kevés épület közt csakhamar ráismertünk a fejedelmi villára, mely ugyan szintén csak olyan kis négyszögletes (egyemeletes) kőépítmény, mint a szomszéd épületek nagy része, de felismerhető a pléhereszről, mely a háztetőről levezeti az esővizet a közeli cisternába és a zöldre festett külső védablakokról. A ház körül még egy kisebb kert is terül.

Nemsokára elhagytuk a kényelmes országutat s egy keskeny köves ösvényre tértünk, mely hegyen s erdőn át egyenes irányban visz Cetinjébe. Körülbelül negyed óráig mehettünk ez ösvényen, mikor egy nagy forráshoz értünk, mely kőfalakkal volt körülvéve és födéllel ellátva, jeléül annak, mily nagy értékű itt e karsztvidéken egy ily friss forrás. A forrásnál utólértünk egy montenegrói asszonyt, ki ugyanez ösvényen haladt s most itt a forrásnál öszvérét itatta. Kérésünkre elmagyarázta nekünk útunk irányát s még késznek is nyilatkozott bennünket egy darabig elkalauzolni. Mi azonban csakhamar elmaradtunk, mert ösvényünk hegynek vezetett, mi meg nem voltunk képesek az öszvérrel és asszonynyal lépést tartani Minél feljebb értünk, annál hűvösebb lett a légkör, míg végre fölérve a hágó legmagasabb pontjára már hóban jártunk. Ez ugyan már mindenfelé olvadozott, a mi a gyaloglást még csak kellemetlenebbé tette. A hágón kénytelenek voltunk egy kis pihenőt tartani, hogy tájékozódjunk az útirány felől, mert katonai térképünk ismét cserben hagyott, a mennyiben az út kanyarulatai és elágazásai a térképen kifejezést nem nyertek. Egy arra járó revolveres montenegrói ismét útbaigazított s követtük is mindaddig, a míg siető öszvéreivel együtt végre el nem tünt szemeink elől.

Eddig még gyakrabban találkoztunk asszonyokkal és gyerekekkel, kik az erdőből jöttek alá galyakkal megrakott szamaraikkal, most azonban, hogy magunk is bent voltunk a fiatal lomberdőben, nagyon kihaltnak és elhagyatottnak tetszett környezetünk. Lassan hanyatlott ösvényünk a Krivačko ždrijelo völgybe, mely ugyan nem völgy a mi értelmünkben, hanem inkább dolinák (karszti tölcsérszerű katlanok) hosszú sorozata. E tölcsérszerű katlanok megadják a talajnak a karszt félreismerhetetlen jellegét; mindannak daczára szép fiatal lomberdő (többnyire bükk) nőtt ki a szürke mészsziklák közül. Kanyargós ösvényünk helyenként mélyen beszorult a sziklák közé, úgy hogy valóságos sziklakapukon jutottunk át egy ily dolinából a másikba.

Jobbra útunktól égnek meredezik a hatalmas Lovćen, a montenegróiak szent hegye, melynek csúcsán 1657 méternyi magasságban fekszik eltemetve II. Péter fejedelem, ki nemcsak mint bölcs államférfi, de mint költő is felejthetetlen maradt népe emlékezetében. Hálás népe kápolnát emelt sírja fölé s e fehérlő kápolnáról messziről is könnyen lehet ráismerni Montenegro e nevezetes határhegyére.

Soká ballagunk szótlanul, magunk körül csak fát és sziklát látva, a mint egyszerre – fölérve egy kis hegyfokra – megnyilik előttünk a láthatár s délkeleten mélyen alattunk egy tág hegykatlanban meglátjuk Cetinje pirostéglás házfedeleit. Késő délután volt, a nap már közel járt a hegyek ormához s még nagy út állt előttünk; de mi mégsem állhattuk meg, hogy le ne pihenjünk e hegyfokon, a honnan soká gyönyörködtünk az érdekes panorámában. Végre egy közeledő férfialak vonta magára figyelmünket. Gyors léptekkel közeledett felénk a völgy felől s gyorsabban, mint a hogy gondoltuk, fölért hozzánk s mellénk telepedve egy sziklára, letörülgette homlokáról a sűrű izzadságot. Sok kérdezősködés nélkül is elmondja, hogy Rjeka- ról jön a Scutari-tó vidékéről, hol ma délelőtt nagy mennyiségű hal került hálóiba. A halakat azonnal öszvérekre rakatta s délben elindult Cetinjébe, hol azonban alig pihent meg s gyorsan tovább sietett „Kotor” (Cattaro) felé. Öszvérei kellő ember kiséretében nemsokára követik s az egész társaság még az éj beállta előtt Cattaróba akar érni. Alig hogy ezeket elmondta, már búcsút is vett tőlünk és gyors tempóban, a mint jött, csakhamar el is tünt a sziklák közt. Néhány percz mulva már messze fentjárt a köves ösvényen s mi nem kételkedtünk többé benne, hogy ő azt az utat, melyhez nekünk majdnem egynapi gyaloglás kellett, néhány óra alatt megteszi. Kellőkép kipihenve most már mi is gyorsabb tempóban haladtunk a völgy felé; jó félóra mulva csakugyan találkoztunk a rjekai halász karavánjával. A sok hal nagy kosarakba szórva az öszvérek hátára volt pakkolva és elég nehéz lehetett egy-egy ilyen állat „tovarja” (terhe).

Most már mindinkább több emberrel találkoztunk, ösvényünk néhány alacsony kőház és kőfalakkal körülvett kis termőföldnél is elvezetett mig végre a bajcei hannál (695 m.) leértünk a hegyről a Cetinjébe vezető széles országúira, ugyanarra, melyről Dugi donál letértünk. Egyszersmind le is értünk a cetinjei széles katlanba, mely minden valószínűség szerint egy kiszáradt karszt-tó feneke, a melyet az országút egész hosszában szel át. Ez úton haladva délután fél hat órakor elértük Montenegro fővárosát Cetinjét.

Már utazásunk megkezdése előtt sokat hallottunk a montenegróiak kicsiny fővárosáról, nem lepett meg tehát csekély terjedelme, mely hazánkban legfeljebb falunak válna be. A hosszú széles főutczát több mellékutcza keresztezi; a kőből épült házak túlnyomó része csak földszintes, de elég nagy számban láthatók az emeletes épületek is. A széles utczákat első sorban jellemzi a nagy tisztaság, mely valóban példásnak mondható.

Szállásunk – a Grand Hotel – a hosszú főutcza legvégén feküdt s így már ez alkalommal is véges-végig kellett mennünk az egész városon, a mi ugyan nem túlságos sok időt vett igénybe.

Útközben tanui voltunk egy érdekes jelenségnek, mely élénken megvilágítja a kis ország patriarchális viszonyait, szokásait: A főutcza egyik sarkán nagy néptömeg gyűlt össze s élénk beszédbe ereszkedett egy idősebb – nemzeti öltözetben járó – benszülöttel, ki a hozzá intézett kérdésekre kinek-kinek készségesen s barátságosan válaszolt. S e derék hadfi nem volt más, mint a fejedelem érdemdús hadügyminisztere, az öreg Plamenac, ki magas rangja daczára nem resteli szóba állani hazája legszegényebb pásztorával sem.

A montenegróiak egyáltalában nem ismernek semmiféle rangkülönbséget, testvéreknek tekintik egymást, a mi már abban is kifejezést nyer, hogy mindenkit tegeznek, a fejedelmet éppúgy, mint a legszegényebb koldust. Más megszólítást a tegezésnél egyáltalában nem is ismernek s úgy természetesen bennünket is minden montenegrói, kivel szóba álltunk, tegezett, a mi eleinte – midőn a njegoši gyerekek szájából hallottuk – nagyon idegenszerűnek tetszett ugyan, de csakhamar mégis megszoktuk.

Másnap felkerestem egy ott élő magyar czipészmestert műhelyében, hol öt segédjével dolgozott. E segédek – egynek kivételével – albánok voltak, kik a vérbosszútól való félelem miatt hagyták el hazájukat, hogy ezt talán soha többé meg ne lássák. A vérbosszú – e barbár szokás – Albániában még nagyon el van terjedve s évente számos ember esik áldozatául. Az albán, kinek testvérét vagy hozzátartozóját megölték, köteles ezért bosszút állni akképpen, hogy vagy a gyilkost, vagy pedig ennek egyik hozzátartozóját megöli. Ez a második gyilkosság ismét vérbosszút kiván s így megy ez a végletekig, úgy, hogy gyakran egész nagy családok kölcsönösen kiirtják egymást. A gyilkos a gaztett elkövetése után rendesen a hegyek közé menekül, hol vagy valamely rokon törzsnél keres oltalmat, vagy mint valamelyik rablóbanda tagja folytatja életét. Sokan azonban végkép elhagyják országukat s montenegrói területre szöknek, hol a bosszúálló golyójától nem kell félniök.

Hajdanában a vérbosszú Montenegróban is el volt terjedve – éppúgy mint a Balkán többi népe között; Montenegro fejedelmei azonban erélyes intézkedésekkel régen kiirtották e barbár szokást kis országuk területén.

Sok ily bujdosó albán tartózkodik montenegrói területen, beszegődik a nagyobb városokba munkásnak vagy iparosnak s idővel végkép letelepszik új hazájában. A montenegrói kereskedelem nagy része az albánok kezében van; meg is gazdagodnak, mert a becsületes montenegróit valósággal kiszipolyozzák. Mondja is a montenegrói közmondás, hogy: rosszabb egy albán öt zsidónál.

Földink állítása szerint gyakrabban kerülnek Cetinjébe albánok, kiknek teljesen magyar hangzású nevük van, úgy mint: Nagy, Kiss, Kovács, stb. Ezek állítólag az albán hegyvidékről származnak, hol egész törzseket képeznek e magyar nevű albánok, kik a Hunyadi idejében ide származott magyar katonák utódai volnának. Tény, hogy Hunyadi küldött magyar katonákat az albánok szabadsághősének: Skanderbegnek, a törökök ellen. Nevükön kívül ma semmi sem emlékeztet többé magyar származásukra, mert úgy nyelvük, mint vallásuk, viseletük s szokásaik azonosak a szomszéd albán törzsökéivel. Sajnos, hogy e fölötte érdekes állításokról nem volt alkalmunk személyes meggyőződést szerezni.

Reggeli után elindultunk a város megtekintésére. Legjobban áttekinthető a város a nyugati oldalán fekvő Orlovról, mely dombra kényelmes út vezet. A domb tetején egy kis kupolaépítmény alatt Danilo püspök – az uralkodóház megalapítója fekszik eltemetve. A sír fölé épült kupolaépítmény párkányzatáról az alattunk elterülő város minden utczája és épülete látható.

A főutczán fekszik a consulátusok s küldöttségek nagy része – hat nagyhatalomnak a küldöttei élnek a kis Cetinjében.

A legimpozánsabb küldöttség az osztrák-magyar, melynek emeletes új épülete már a tulajdonképpeni városon kívül – egy kis park közepén – fekszik s Cetinje legnagyobb épületeihez tartozik.

Az egyik mellékutczában fekszik a fejedelmi palota, egyszerű kétemeletes szürke épület, mely minden díszt és pompát nélkülöz. A mögötte elterülő befásított kis udvar sem árulja el, hogy ez épületben lakik a montenegróiak fejedelme, mire bizony aligha gondolna valaki, hacsak nem a főbejárat előtt sétáló fegyveres őrszem költené fel ebbeli gyanuját.

A trónörökös palotája, mely a város déli szélén fekszik s mely csak nemrégen épült, már sokkal szebb, habár csak egyemeletes. Nagy park veszi körül, mely szintén újabb eredetű s idővel, ha a most még fiatal fák megnőnek, nagyon szépnek igérkezik.

Újabb épület a tiszti casino is, melynek olvasótermében a szláv világ majdnem minden napilapja s folyóirata található; főképpen nagy számban vannak az orosz lapok, de nem hiányzik a művelt nyugati országok néhány nagyobb lapja sem.

Közel az Orlovhoz fekszik a kolostor, a montenegrói fejedelmek kriptájával. E kolostor 1485- ben alapíttatott s e körül épült idővel a mostani főváros.

A fejedelmi lak s a kolostor közt fekszik egy hosszú, régi egyemeletes épület, melyben a minisztériumok s a gimnázium van elhelyezve. A gimnázium jelenleg három osztályból áll s elég jól látogatott; tanulói azonban némileg különböznek a mi gimnáziumjaink 10–13 éves látogatóitól, mert nem oly ritka jelenség, hogy házas s családos férfiak ülnek ez osztályok valamelyikében, mert csak későbbi korban adták magukat a tanulásra. A tanulási kedv különben Cetinjében nem csekély; úton útfélen lát az ember szorgalmas diákokat – kicsinyeket s nagyokat – földrajzot, történetet stb. tanulni.

Magasabb rangú hivatal elérésére különben nem követeltetik különös qualificatió, csak a szükséges esze s reátermettsége ne hiányozzék az illetőnek. Beáll például gyermekkorában valaki szolgának a minisztériumok valamelyikébe, kezdi pályafutását a termek söprésével, tisztogatásával. Időközben megtanulja az irás-olvasást, megismerkedik a hivatalos teendők egyik-másik ágazatával s lesz belőle kisebb hivatalnok, majd fokozatosan előrehaladván, ha a kellő észbeli tehetséggel rendelkezik, fölviheti a miniszterségig, minden különös vizsga s iskolázottság nélkül.

Különben van Montenegrónak sok jól iskolázott embere is, ki tanulmányait a continens nagy egyetemein – Párisban, Bécsben, Olaszországban, Oroszországban, Szerbiában stb. végezte s hazájába visszatérve hozzájárul a külföldön szerzett műveltség terjesztéséhez.

Van Cetinjének a papiképezdén kívül egy nevelőintézete, mely jogosan jó hírnévnek örvend még az ország határain túl is. Ez az orosz czárné által fentartott leánynevelőintézet (felsőbb leányiskola) melyben kitünő orosz, franczia s német tanerők működnek s mely intézetben nemcsak Montenegro előkelőbbjei neveltetik leányaikat, de előkelő szerbiai, dalmát s horvátországi családok is. Magam is ismertem Ragusában egy előkelő úrileányt, ki a cetinjei intézetben neveltetett s kinek magasfokú műveltsége általános elismerésben részesült. Cetinjében való tartózkodásunk ideje alatt megismerkedtünk egy horvátországi művelt úriasszonynyal, ki leányát itt neveltette, s a nevelés egész ideje alatt – négy év – Cetinjében él, daczára annak, hogy leányát legfeljebb egyszer egy héten látogathatja meg az intézetben.

Az ez intézetekből kikerülő leányokból lesznek az előkelőbb fiatal montenegróiak feleségei s így nem csodálhatjuk, ha Montenegróban is folyton növekszik az európai műveltséggel bíró asszonyok száma. A köznépnél azonban az asszony még azon az alacsony fokon áll, mint a kelet legtöbb népfajánál. Ő végzi a nehéz munkát, ő szállítja mezőgazdaságuk terményeit a távoli piaczra, férjétől útközben is tiszteletteljes távolban marad, kezet csókol a férfinak, férjétől elkülönítve étkezik, nyilvános ünnepségeken alig vesz részt stb. A nő a férfit fölötte tiszteli, nemcsak mint a család föltétlen urát, de főképpen, mint az ország bátor és elszánt védőjét az ellenség – értsd a török – támadásai ellen.

Állandó katonasággal Montenegro nem rendelkezik – kivéve a kis testőrcsapatot. Háború esetén azonban minden férfi, ki a 16 évet már betöltötte s a 60. évet még nem érte el, hadköteles, úgy, hogy Montenegro veszély idején kb. nyolcz nap alatt 45,000 főnyi sereget tud teremteni, a mi tekintve, hogy Montenegro összes lakosának száma kb. 250,000, nagy számnak mondható.

Katonai kiképzés czéljából a fiatal montenegrói életében egyszer – három hónapra – bevonul Cetinjébe vagy Nikšićbe, hol a katonai szolgálat legelemibb ismereteit elsajátítja. E három hónap leteltével minden egyes legény megkapja fegyverét és 100 töltényt, mely ezentúl mindvégig – haláláig – birtokában marad. Évente egyszer fegyvere felülvizsgálása czéljából megjelenik az erre kitűzött szemlén. E szemlén a hibás fegyverek kicseréltetnek s a rjekai fegyvergyárba vándorolnak javítás czéljából.

Egyenruhája a montenegrói katonának nincsen, mindenki saját öltözetében szolgál – közlegény éppúgy, mint katonatiszt – a népviselet egyformasága miatt nagyjában azonban mégis megvan az egyöntetűség. A katonatisztet csak a sapkája oldalára erősített jelvényről lehet felismerni. Fegyverük hátultöltő: Werndl, Krnka és Peabody. Van azonkívül kisebbszámú ágyújuk is. Kevéssel itt tartózkodásunk előtt a fejedelem 24 ágyút kapott ajándékba Oroszországtól. Az ágyútalpak elkészítésére egy magyar ácsmester vállalkozott, de minthogy munkáját nem akarták kellőképpen megfizetni – az első ágyútalp elkészítése után, egy nappal ideérkezésünk előtt, elhagyta Montenegrót, hogy másfelé nézzen munka után.

Nem is a mi embereinknek való e hegyes-köves ország, hol sohasem tudnak a viszonyokkal kellőkép megbarátkozni. Nem oly ritka dolog, hogy magyar fiúk kerülnek Montenegróba, még pedig – mint katonaszökevények, a szomszéd Dalmácziából vagy Herczegovinából. Déli Dalmácziában s a montenegro-herczegovinai határon magyar katonaság állomásozik. A nehéz határszéli szolgálat, szigorú bánásmód, vagy a büntetéstől való félelem valamely kihágás miatt nem egyszer juttatja eszébe a fiúknak a montenegrói határ közelségét, melyen túl nem kell félni sem büntetéstől, sem nehéz szolgálattól. Montenegro a katonaszökevényeket nem szolgáltatja ki, de sokan visszatérnek a maguk jószántából Cattaróba, miután hetekig, hónapokig, esetleg évekig nyomorogtak a szabad de szegény országban, melyben hasztalan kerestek munkát s megélhetést.

Földinkkel kisétáltunk a Cetinje közelében fekvő Belvedere-re. Az odavivő széles országúton a séta természetesen nagyon kényelmes, habár az áprilisi napsugarak magas hőfoka mindjárt eszünkbe juttatja, hogy messze lent járunk déli országokban. Útunktől jobbra mutatja kisérőnk azt a helyet, hol néhány évvel ezelőtt Montenegro egyik leghirhedtebb rablóját agyonlőtték. Nagy ritkaság, hogy egy montenegróiból rabló váljék. A közbiztonság Montenegróban semmivel sem áll alacsonyabb fokon, mint a művelt nyugat országaiban. Az idegen teljesen fegyver nélkül bátran járhat-kelhet mindenfelé az országban, bántódásnak sohasem lesz kitéve, sőt a legtöbb esetben csak vendégszeretetre s jóindulatra fog találni a benszülötteknél.

A Belvedere a cetinjeiek egyik kedvelt kirándulóhelye, keletre fekszik a fővárostól a Rjekára vezető országút mellett; egyszersmind az országút legmagasabb pontja (720 m.) Nevét a valóban szép kilátástól kapta, melyet e helyről élvezünk. Míg eddig a láthatárt a cetinjei hegykatlant körülvevő hegyek elzárták, most messze elláthatunk délkelet felé, az alattunk fekvő rjekai völgybe s a távolból kéklő Scutari-tóra. Esetleges rossz időjárás ellen a kirándulók a primitiv gloriettben találnak némi menhelyet.

Elmentem a kórházba, mely a város s egyszersmind a síkság legszélén fekszik. Az emeletes épület már régebbi keletű, de belső berendezése teljesen megfelel a kor követelményeinek. A kórház kb. 30 beteg számára van berendezve s többnyire egészen megtelik; a betegek nemcsak montenegróiak de a szomszéd Herczegovinából, sőt Dalmácziából vagy Horvátországból is kerül egy-egy patiens, ki a jó hírnevű kórházban keres orvoslást baja ellen.

A kórházban megismerkedtem Ognjenovič főorvossal, egy művelt s képzett úriemberrel, ki Oroszországban nyerte képesítését mint katonaorvos. Nagy előzékenységgel magyarázta el kórházuk berendezését, s nem csekély volt meglepetésem, midőn a műtőterembe vezetett. E terembe csak gummiczipőben szabad belépni s mi is kénytelenek voltunk poros czipőinkre a készenlétben álló gondosan megtisztított gummiczipőket húzni.

A műtőterem maga, valamint berendezése megfelel az antisepsis és a sepsis legmesszebbmenő követelményeinek s az elég gyakori nagy műtétek – laparotomiák – jó eredménye elég ok arra, hogy csak a legnagyobb elismerés hangján szóljunk ez intézetről, mely sok nagyobbszabású intézetnek is mintául szolgálhatna. A műtéteket az említett két orvos végzi – Cetinje egyedüli orvosai – assistálásra az ápolók, egykori kecskepásztorok vannak betanítva s ebbeli hivatásukat nagy lelkiismeretességgel végzik. A kórház laboránsa, egy intelligens fiatal ember, ki az olasz nyelvet (éppúgy mint a két dalmát származású orvos) teljesen bírja, egészíti ki a személyzetet s műtétek alkalmával mint első assistens szerepel. A betegek közt nagyobb számban voltak csontszúban szenvedők, a mi e felette erőteljes s egészséges népfajnál mindenesetre feltünő jelenség.

A kórház közelében, szintén a sikság szélén fekszik a nagy kaszárnya is, melyben éppen most várták a szemlére bevonuló legénységet.

A sikság túlsó oldalán a minisztériumok közelében fekszik a börtön, melyben a rabok többnyire szabadon járnak-kelnek, minden kellő őrizet nélkül. Szökésre nem gondolnak, minthogy ez a montenegrói becsületérzetével nem fér össze. Egyébként csak kisebb vétségért kerülnek a cetinjei börtönbe: a fegyház – nagyobb bűnösök befogadására – a kis Crnozuri szigeten van, a Scutari-tóban.

Montenegróban a legmegszégyenítőbb büntetések közé tartozik: a fegyverviseléstől való eltiltás hosszabb vagy rövidebb időre, a szerint, hogy milyen volt a vétség. A montenegrói legnagyobb büszkesége a revolvere s tőre, mindig ott látható a tarka öv alatt; e nélkül még a serdülő ifjú sem menne ki az utczára. Elképzelhető, mily súlyosan érinti a montenegróit a fegyverviselés eltiltása, mi egyértelmű a társadalomból való kizárással.

A börtön közelében, de már a hegyoldalon (a püspöki székhely: a kolostor felett) egy régi torony emelkedik, melyen még nem is oly távoli időkben a csatában megölt törökök fejei lógtak. Most a török fejek helyén egy harang lóg a toronyban, mely harang állítólag Magyarországról került ide.

Másnap Albánia felé indulva rövid időre búcsút mondtunk Cetinjének. Az utat Cetinjétől Rjekára kocsin tettük meg.

Vasútja eddigelé Montenegrónak nincs s így a szárazföldi utas a postakocsit kénytelen igénybe venni. E postakocsik sem egyenlőek azonban. Mert míg Cattaro s Cetinje közt nagy fedett – négy lovas – omnibus közlekedik, addig Cetinje s Rjeka közt, közönséges négyüléses (régi, kopott) nyitott kocsin szállítják az utast s postát.

Útunk eleinte hegynek föl vezetett. Az országút a meredek sziklás lejtőkbe van vájva. E meredek kopár lejtők az utat baloldalt kisérik, míg jobboldalt mély dolinák hosszú sorozata húzódik; e dolinák fenekén jól megművelt földek s nagy helységek láthatók, jeléül annak, hogy a víz, mely eddigi montenegrói vándorlásunk alatt csak nagyon gyér kis források alakjában mutatkozott, itt már nagyobb mennyiségben kerül napfényre, habár még nagyobb patakokat itt sem alkot.

Minél közelebb érünk Rjekához, annál inkább háttérbe szorulnak a szürke karsztkúpok, gyér s fiatal lomberdőcskéikkel, melyek e nevet többnyire meg sem érdemlik, s mindinkább előtérbe lép a délvidék flórája: füge, szőllő, mandula s végre leérünk a Rjeka zöld partjaira. A Rjeka, mely mint erős folyó bugyan ki a kőszirtek közül, az első folyó, melyet Montenegróban látunk, s egyszersmind a Crnagorának egyedüli folyója is. Montenegro többi folyóit nem láttuk, mert nem jutottunk el a Brdákba, Montenegro e vízdúsabb és termékenyebb felébe; a merre mi eddig jártunk, az túlnyomó részben víznélküli kopár terület volt, melyen csak elvétve s órákig tartó vándorlás után akadni egy-egy forrásra s ilyenkor ez gondosan cisternába van foglalva, jeléül annak, mily nagy értéke van Montenegróban a víznek – ez éltető elemnek, melyet az ember csak ily kopár száraz helyen tud igazában megbecsülni.

Cetinjének újabban vízvezetéke van, mely több mint nyolcz kilométernyi távolságról – a dalmát határ közeléből – hozza a jó ivóvizet a fővárosba.

A víz megjelenésével Rjekánál megváltozik az egész természet is. A folyó partjait dús növényzet borítja, az alacsonyabb dombokat pedig zöld lomberdő. Sudár nyárfák szegélyzik a partot s egy eperfasoron át érkezünk a Rjeka partján fekvő hasonlónevű kis városkába: Rjekába, hol elhagyjuk a postakocsit, hogy további útunkat hajón folytassuk.

Rjeka városka közvetlenül a folyó bal partján húzódik el s építkezési modorával a dalmát partvidéki városkákra emlékeztet; egy széles utczából s egy házsorból áll, mely házsor végén a fejedelem nyári laka épült, mellette a szalmafedelű s szalmafalazatú udvari istállóval.

A fejedelem jelenleg éppen itt időzött; két izben is láttuk kis palotája előtt, melynek méretei a lehető legkisebbek, a mennyiben az alacsony emeletes kőépületben alig lehet több 5–6 kis szobánál. A fejedelem, ki köszönésünket nagyon nyájasan fogadta – éppen kihallgatást tartott; a palota előtt egy fa tövében egy 90 éves montenegrói ült a fejedelem előtt; kinek a fejedelem – tekintettel alattvalója agg korára – maga hozatta ide a széket, hogy a kihallgatás közben el ne fáradjon. Kihallgatás közben a fejedelem legkisebb fia (kb. 12 éves) apja közelében vígan „boce”-zott a tisztekkel s miniszterekkel, kik e játékot úgy látszik épp oly szenvedélylyel űzik, akár csak a dalmátok vagy triesztiek.

Panaszával a montenegrói bármikor járulhat személyesen a fejedelem elé, ki ilyenkor saját bölcs belátása szerint, sok hasztalan tanácskozás és irogatás nélkül szokta a vitás ügyeket elintézni. Ezért szeretik annyira a montenegróiak ősz fejedelmüket, kiben valóban minden alattvalójáról gondoskodó atyjukat tisztelik.

A montenegróiak kedvenczét: Mirko herczeget, a fejedelem másodszülött fiát, is láttuk, még pedig két izben is. Először fele úton Cetinje s Rjeka közt, elegáns kétfogatú hintón, melynek láttára kocsisunk s montenegrói útitársunk már messziről levette süvegét s leszállt a kocsiról, miben mi is követtük példájukat, nehogy a jó nép kegyeletét megsértsük. Nagy elragadtatással beszélnek a „mladi knjaz”-ról, kit daliás megjelenése s nyílt kedélye miatt sokkal jobban szeretnek, mint a csendesebb természetű trónörököst, ki azáltal, hogy német herczegnőt vett feleségül, ki a „durva” montenegróiakkal kerüli az érintkezést – nagyon elkedvetlenítette büszke honfitársait, jövendőbeli alattvalóit, kik csak Mirkóban látják a nép barátját s jóakaróját.

Mirkót, ki körülbelül fél óra mulva visszatért kocsiján Rjekára, egy kedvező pillanatban lefényképeztük, a mit ő, úgy látszik, egy cseppet sem vett rossz néven.

A hajó indulásáig a Rjeka partján sétálgatva gyönyörködtünk az érdekes tájképben, melynek hatását csak emeli a városkában összegyűlő – különböző népfajokból sorakozó – embertömeg. Rjekában t. i. már sok az albán iparos, ki rendesen az épületek földszinti helyiségeiben rendezi be műhelyét, üzletét. De más is magára vonta figyelmünket az üzlethelyiségek és műhelyek közelében, még pedig ama kis félgömbalakú fakalitkák, melyek oly sok ház tornáczán láthatók s melyek mindegyikébe egy-egy szirtifogoly van zárva. E szép madár (Perdix saxatilis) mely a közönséges fogolynál nemcsak nagyobb, de élénk szinezete által is lényegesen különbözik tőle, valódi karsztlakó. A hol a hegység a legkopárabb, a növényzet a leggyérebb, ott az ő hazája. A Balkán népei nagy előszeretettel tartják fogságban, még pedig külön e madár számára készülő kis fakalitkában, mely kalitkák alig kétszer oly nagyok, mint maga a madár.

Estefelé gyakran szólal meg a madár a sűrű rácsozat mögül s éles hangja nagyon emlékeztet a gyöngytyúk rikácsolására. E rikácsoló hangot a Karszt csendesebb dolináit járó utas elég gyakran hallhatja alkonyatkor vagy a kora reggeli órákban, de a félénk s óvatos madarat magát csak nagyritkán sikerül meglátni, miért is a szirtifogoly-vadászat alapos jártasságot s a madár tartózkodási helyeinek alapos ismerését követeli. A benlakók különben többnyire hurkokban fogják, s az így fogott madarakat nagy mennyiségben szállítják a piaczra, hol ízletes húsa miatt mindig akad vevőre.

Míg a Karszt fensíkjain s dolinái közt a madárvilágnak, a szirtifoglyon s a dögön élő nagy ragadozókon kívül csak nagyon kevés a képviselője, addig Rjekánál e tekintetben is változás áll be. Rjekával szemben a bokros bozótos dombokon a fejedelemnek kiterjedt fáczányosa van s a Rjeka és a Scutari-tó mesés halbősége a víziszárnyasok ezreinek nyújt biztos megélhetést. De nemcsak a madárnak, hanem az embernek is. Nemcsak Montenegrót árasztják el a Scutari-tóból és Rjekából származó halak, melyek füstölve a montenegrói egyik főtáplálékát és kereskedelmi czikkét képezik, de Montenegro kivitelében is szerepet játszik a természetnek e bőséges adománya, mely némi kárpótlás a kopár karsztvidék terméketlenségéért.

Rjekában látjuk az első londrákat, e kivétel nélkül koromfekete, hosszú keskeny bárkákat, melyeknek orra feltünően hegyesen végződik s erős fölfelégörbülése következtében magasan kiemelkedik a víz színe fölé. Berendezése a lehető legegyszerűbb, padokkal nem rendelkezik, úgy hogy az utasnak vagy állnia kell, vagy pedig a magával hozott podgyászon foglal helyet.

Az evezés állva történik, hosszú evezőlapátokkal, szintúgy a kormányzás is, mely czélra külön kormány nincs. A londra a Scutari-tó különlegessége, máshol ily alakban nem található.

Ily londra szállított bennünket a lejebb – mélyebb vízben – horgonyzó kis gőzhajóra, a Danitzára, mely hetenként kétszer teszi meg az utat Rjekáról Scutariba s egyszersmind az egyedüli hajó, mely a Scutari-tavon közlekedik.

A Scutari-tó az idők folyamán számos változáson ment át. Nemcsak a földtan, de hagyomány s történet is bizonyítja, hogy a tó és környékének képe még nem is oly régi időkben teljesen elütő volt a mai képtől.

A Scutari-tó természeténél fogva, mélységi méretei nagyon alacsonyak; e körülmény okozza hogy a nép gyakrabban beszél scutarii mocsárról mint scutarii tóról. Az elárasztott lapály képét legjobban a tó északi része tünteti föl, rendkívüli sekélységével, a part csekély magasságával s a partnak észrevétlen alásülyedésével a víz tükre alá. Ellenben délre a Hoti-Humtól a lapos part sokkal gyorsabban hanyatlik alá s csak négy métertől kezdve sülyed lassabban.

A sziklás nyugati parton a hajlási szög a legnagyobb, úgy hogy egy-két kilométernyi távolságban már a legnagyobb mélység – hét méter – mérhető. Még nagyobb mélység, például 8 és 10 méter már határozottan a legnagyobb ritkaságokhoz tartoznak.

Minél közelebb értünk a tó végéhez, annál határozottabb alakot öltött a távolból is észrevehető scutarii várhegy, szürke várfalaival; a tó vizén pedig egy fekete pont, mely – midőn közelébe értünk – a Scutari előtt állomásozó török hadihajónak bizonyult. E hajó, melynek árboczán a félhold lobog, évek óta itt horgonyoz egy és ugyanazon ponton, helyéről el nem mozdulva, a mit már azért sem tehetne meg, mert rossz kazánja állítólag valahol a szárazföldön hever. A hajó legénysége épp gyakorlatozott az ágyúk körül, a mint mellettük elhaladtunk s némi távolságban – délután három órakor – horgonyt vetettünk.

Hajónk körül ekkor már nagyszámú londra tolongott, melyeknek rendkívül vad kinézésű, félig meztelen, napbarnított, himlőhelyes arczú legénysége egyáltalában nem volt barátságos külsejűnek mondható. Mindegyik első akart lenni hajónk lépcsőjénél, hogy neki jusson az utazók s a rakomány legnagyobb része. Hogy e versengés nem folyt le a kellő czivakodás és lárma nélkül, az elképzelhető.

Beszállva a londrák egyikébe, még körülbelül 10 percznyi útunk volt a kiszállás helyéhez, minthogy a hajó a sekély vízállás következtében már nem jöhet le a Bojánába – a Scutari-tó vizét az Adriába vezető széles folyóba mely a scutarii bazárnál levő vámháznál egy 250 lépés hosszú fahíd által van áthidalva. E fahíd tövében, a vámháznál, szálltunk partra s nagy meglepetésünkre láttuk, hogy a part s vele együtt a bazár egy része bizony víz alatt áll. A lóháton járó albánok átgázoltak a vizen, mi azonban nagy kerülővel voltunk kénytelenek az utasokra várakozó kocsik közelébe eljutni. A bazár főterén, ezreket számláló czifrábbnál czifrább keleti viseletű, lármázó s zúgó néptömeg közepén, hosszú sorban várakozott a sok „fiakker”, melyek mindegyike nagy lármával kinálta rongyosabbnál rongyosabb kocsiját, melybe két-két félszemű, valódi sovány fiakkeres ló volt fogva. Jó úton s olcsó pénzért (személyenkint kb. kilencz krajczárért) szállítják az utast a kb. egynegyed órányira fekvő tulajdonképpeni városba, melyre a délutáni nap igazi délvidéki erővel süt alá.

Scutari (szerbül Skadar, albánul Skodra) a tó déli sarkán, termékeny lapályon fekszik 18 méternyire a tenger színe fölött. Nagy területre szétszórt épületcsoportjait számtalan utcza metszi, melyek közül azonban csak a néhány nagy széles utczán lehet kocsival közlekedni, a szűk mellékutczák egyenetlen kövezete s feneketlen sara ezt lehetetlenné teszi.

A számos karcsútornyú minaret s a hallatlan piszok megadják a városnak a török jelleget, bár a 35,000 lakos tetemes része nem az izlamhoz, hanem a katholikus egyházhoz tartozik.

A keleti népviselet s az utczai élet tarkasága sokban emlékeztet Sarajevora, habár Bosnia fővárosa manapság aránytalanul csinosabb és tisztább külsejű.

Scutarinak fölötte nagyszámú török katonasága van, mely itt a fölötte harczias s örökké zavargó albánok fékentartására bizonyára szükséges. S mégis alig veszik komolyan az albánok a török uralmat s a legtöbb törzs teljesen függetlenül él a nehezen járható hegyek között.

A török katona meglehetős szánalmas megjelenésű: vörös feje még megjárja, de barna darócz egyenruhája majdnem kivétel nélkül kopott, rongyos és foltos, nem is szólva a lábbeliről. Az egyik katona régi czipőben jár, melyből mind a tíz újja kilátszik, a másik hosszúszárú csizmában, a legtöbb talán bocskorban, sőt egyik másik mezitláb, van olyan is, kinek egyik lábán bocskor, másik lábán pedig csizma látható s olyan is akad, a kinek csak az egyik lábára jutott csizma vagy bocskor, a másik pedig mezitelen maradt. Legények s tisztek kivétel nélkül mohamedánok s a nagy török birodalom legtávolabbi pontjairól kerülnek ide; főképpen sokan vannak a Kis-Ázsiaiak, de a néger sem ritka, úgy a legénység, mint a tisztikar sorában.

Sok katonának – kiállott himlő következtében – arcza hihetetlenül el van rútítva, de akad köztük még félszemű is, sőt a sántaság sem ok arra, hogy valaki ne legyen katona.

Lehet ezenkívül a legénység sorában öreg, megőszült alakokat is látni. Szolgálati idejük 3 vagy 4 év, de különböző ürügy alatt, sőt minden indokolás nélkül is visszatartják a legényt még néhány évvel a szolgálati időn túl is. De mind e fogyatkozásai daczára a scutarii katonaság nagy parádéfelvonulásokra is képes. Egy ily érdekes katonai parádénak voltunk szemtanui a délután folyamán, a nagy kaszárnya udvarán.

A nagy kaszárnya, mely árokkal van körülvéve, a város közepén áll és magába foglalja az egész scutarii helyőrséget. A kétemeletes sárga épület, mely nagyon emlékeztet a mi kaszárnyáinkra, három oldalról veszi körül a tágas udvart, melyen minden délután hat órakor, naplenyugtakor, végbemegy a helyőrség újbóli fölesketése. A török katona t. i. nemcsak egy izben, egyszer és mindenkorra esküszik hűséget uralkodójának, mint a mi katonáink – hanem minden nap kezdetén újra meg újra. S minthogy a török órabeosztás szerint a 24 órára beosztott nap d. u. 6 órakor – naplementekor – kezdődik, a katonák ünnepélyes fölesketése is ez időre esik. A fölesketés a scutarii basa személyes jelenlétében folyik. Harsonaszó mellett a kaszárnya minden kapujából tódul ki a több ezer katona a kaszárnya udvarára, mely néhány percz alatt a szó szoros értelmében tömve van katonával.

Chakir basa – Scutari helytartója – a főbbrangú tisztekkel az udvar közepén helyezkedik el és a két főcsoportra osztott legénység a basa felé fordulva, adott jelre háromszor egymásután kiáltja: „Csok ia sar”, a mi annyit jelent: „sok évekig”, azaz soká éljen a szultán. E kiáltás közben pedig kezüket homlokukra, szájukra s szívükre emelik, jelezvén ezzel, hogy: eszük gondolja, szájuk mondja, szívük óhajtja.

A fölesketés után újra megszólalnak a harsonák s nagy rendben vonul vissza a legénység; minden szakasz a maga lakosztályára. Hogy e lakosztályok nem lehetnek a legbarátságosabbak, azt már amúgy is a nyitott ajtókon keresztül megitélhettük, mert ágynak vagy bútornak a tágas termekben úgy látszik nyoma se volt s a legénység csak a tágas padlóra hintett szalmára heveredhetik.

Bármennyire idegenszerűnek tartjuk a katonaság mindennapi fölesketését, ennek – a török viszonyok közt – mégis megvan a maga értelme. Hiszen még ez sem képes elejét venni az elég gyakori katonai lázadásoknak, melyekről éppen a scutarii helyőrség híres. Rendes körülmények közt a katonaság a neki járó zsoldot nem kapja meg teljesen, sőt gyakran egészen hiába vár rá. Ha e várakozás már nemcsak hónapokig, de esetleg egy-két évig eltart, a katonaság megtagadja az engedelmességet s követeli fizetését. Ilyenkor egy-két hónapi zsold- ját meg is kapja, újra belenyugszik sorsába, míg egy-két év mulva újra vége a katonák türelmének s a lázadás újra kitör.

A katonák fölesketését követi a vacsorájuk. Nagy csoportokba verődnek össze a kaszárnya udvarán s a kaszárnya előtti térségen a szabad tűz fölött nagy rézkatlanokban készítik egyszerű eledelüket, mely főtt rizsből áll. A rizs meg van zsírosítva s néhány húsdarab közéje keverve. Egy-egy ily nagy katlan körül tíz-húsz s több katona guggol, keresztbevetett lábakkal. A katonák körülveszik a katlant, a katonák csoportját pedig körülveszi a számos gazdátlan kutya, mely egy török városban sem hiányzik, mert kutyát megölni a mohamedán vallás szerint nem szabad.

A míg e gazdátlan kutya valamely betegségben vagy vénség következtében el nem pusztul, addig kénytelen szemétdombokon, vagy az utcza közepén éjjelezni s táplálékát a hulladék, a szemét vagy az utcza sarából keresni ki. A katonák étkezőhelye s a bazár tehát e félvad állatok kedvencz tartózkodási helyei közé tartozik s vacsora idejében már apraja-nagyja ott leskelődik a kaszárnya körül, várva, hogy kaphasson egy-egy sovány csontdarabot vagy néhány itt felejtett rizsszemet.

Vacsora után a katonák visszakullognak a kaszárnyába, az őrség pedig kivonul a határszélre s a közelebbi s távolabbi őrhelyekre. Néhány megrakott öszvérrel hagyják el e kis őrcsapatok a várost, hogy fölváltsák vagy megerősítsék a határszélen őrködő barátaikat. Elég szomorú az ilyen török őrszem élete, mert nem egyszer esik meg, hogy még mielőtt kiér rendeltetése helyére, valamely bosszúálló albán golyója leteríti az öszvér hátáról; vagy a montenegrói határőr lövi le az éhező s így montenegrói területre lopni járó közvitézt.

De Scutari utczáinak nem a rongyos török katona a legszánalomraméltóbb alakja, sőt még a vak és nyúzottbőrű kutyánál is van itt egy undokabb élőlény, még pedig emberi alakban: és ez a scutarii koldus! Ugyanazon helyeken fordul meg legsűrűbben, a hol a gazdátlan kutya, épp úgy, mint ez, az utcza porából s a hulladék közül keresi ki a „betevő falatot”; hajléktalan a szó legszorosabb értelmében, s foszlányokban lelógó ruházata néhány – az utczán fölszedett – daróczrongyból van összetákolva. Az idegennek állandó s legmakacsabb kisérője, egy lépést sem tehettünk az utczán a nélkül, hogy már egy tuczat ily piszkos, rongyos, kiéhezett alak, – gyerek éppúgy, mint aggastyán – ne kisért volna s ne nyujtotta volna felénk szennyes kezét, örökké csak a baksisért könyörögve. De minél több baksist osztogatunk, annál több koldus gyűlik körülünk s annál nagyobb kitartással kisérnek azok is, a kik már megkapták a nékik szánt obulust. A melyik megúnja a sok kéregetést, egyszerűen csak oda áll az ember elé s némán nyujtja ki feléje kezét, húszszor elkergetve, húszszor újra visszatér, úgy hogy menekülni e kisérettől teljesen lehetetlen.

Szállodánk előtt azonban egy olyan koldus is állomásozott, ki nem akart érdemetlenül szert tenni az óhajtott baksisra; életének czéljául azt tűzte ki, hogy az érkező idegen mellől elkergesse a többi koldust; e fáradozása fejében most azonban ő követeli a jól megérdemelt jutalmat.

Az ország népességének salakja, a naplopók százai itt gyűlnek össze Scutariban, hol könnyebbnek gondolják a megélhetést, mint zord hegyeik között.

Scutari utczáinak egy másik, végtelenül szánalmas alakját az albán hegyek legnyomorultabb, a civilisatió legmélyebb fokán álló lakói, az úgynevezett „montanjuolók” képezik. A hegyek közt élnek, állítólag földbe vájt mélyedésekben s Scutariban többnyire kis csoportokban láthatók, a mint egyetlen jószágukat, a hatalmas hosszúszőrű kost, vagy a néhány piszkos kecskét s juhot hajtják a vásárra. Ily alkalommal az egész család lerándul a hegyekről. Elől megy a vad kinézésű, néhány tőrrel s revolverrel fölfegyverkezett családapa, kinek báránybőr mellénye s rongyos darócznadrágja az egyedüli ruházata. Utána jön az asszony, kinek ruházata még a férfiénál is sokszorta rongyosabb s ki szopós gyermekét rendesen magával viszi a hátára erősített fabölcsőben. Nagyon sok ily bölcsővel megterhelt asszonyt lehet Scutariban látni, s gyakran még karjukon is czipelnek egy-egy kis albán férget, míg a nagyobbak – félmeztelen állapotban gyalog kisérik szüleiket. Bő alkalmunk volt ilyen s hasonló alakok szemlélésére, mert szembe szállodánkkal, kis park közepette, egy török kávéház állott, melynek deszkafalai mögött, fapadokon heverészve szürcsölgették az albán honfiak az olcsó fekete kávét, melynek csészéje – a mi pénzünk szerint – körülbelül egy krajczárba kerül. Nagy figyelemmel hallgatják a tamburicza hangjait, melylyel a jelenlevő népénekes monoton dalát kiséri.

Egyszerre csak velőig ható éktelen nyikorgás szakítja félbe az énekes dallamát. Csakhamar ki is derítjük, hogy e pokoli zajnak mi az okozója. Két bivaly által vontatva lassan közeledik felénk egy török jármű; két embermagasságú fakeréken egy négyszögletes faállvány nyugszik, négy oldalt néhány másfélméteres hegyes faczölöp által határolva. Ez a török szekér; teljesen fából készült, egyetlen vasalkatrésze nincsen. Óriási kerekei segítségével átgázol mocsáron, vizen s feneketlen sáron, mert Albániában az országút fogalma ismeretlen. A mi szekereink vagy pláne kocsijaink albán területen az első negyedórában forgácscsá törnének a sziklás ösvényeken vagy elakadnának a feneketlen sárban. A kocsis – ha annak nevezhetjük a fehérsipkás, kurtamellényü, darócznadrágos albánt, – rajta áll a járművön s bottal biztatja a bivalyokat a húzásban való kitartásra.

A ki azonban mindezek után azt hiszi, hogy az ember Scutari utczáin nyomornál s piszoknál egyebet nem láthat, az nem csekély tévedésben van. A nyomor mellett ott van a keleti fényűzés, a jóllét, a gazdagság. A déli órák forróságának elmultával, mindinkább nagyobb számban láthatjuk a dúsgazdag scutarii kereskedőket s notabilitásokat, gazdagabbnál-gazdagabb keleti öltözetben, melynek temérdek válfaja ismeretes az albán főváros területén. A közmondás kilenczvenkilencz különböző viseletről tud s ha e szám nem közelíti is meg a valóságot, mégis sejteti velünk a Scutariban látható viseletek sokféleségét.

E sokféle viselet mindegyikének leírása csak hosszú tanulmány után lehetséges, a mi a maga részéről sok időt vesz igénybe. Rövid itt tartózkodásunk után még kisérletképpen sem láthatnánk hozzá, hogy az itt látott tarkaság tömkelegét némi rendszerbe szedjük. Mert más és más itt a viselet a mohamedánnál, a kereszténynél, a hegylakó albánnál, a scutarii gazdag kereskedőnél, a különböző hivatalnokoknál, mesterembereknél, környékbeli benszülötteknél stb.

Az asszony ruházata is elárulja ennek rangját, társadalmi állását, vallását stb. Jellemző a török viszonyokra, hogy még az előkelő albán keresztény asszony is nagy részben elfödi arczát s ezerránczú, otromba, gazdagon díszített bő ruházata teljesen fölismerhetetlenné teszi a test formáit. Vannak azonban számosán az előkelő mohamedán asszonyok sorában, a kik nem viselik már a hagyományos bő török bugyogót, hanem modern szabású európai ruhában jelennek meg az utczán, s csak arczukat fedik el sűrű fátyollal s napernyőjükkel. Az előkelő asszonyt némi távolságban egyik nőcselédje kiséri, éppúgy mint az előkelő urat a nélkülözhetetlen testőr, a „kavasz”, mely kellőkép fölfegyverkezve nehány lépésnyi távolságban kiséri gazdáját.

Scutari legdaliásabb, legimpozánsabb alakja azonban kétségtelenül a harczias képű, karcsú termetű, tetőtől-talpig felfegyverkezett albán vezér, a mint gyönyörű arabs ménjén vágtat végig a népes utczán, oly büszkén s oly mereven ülve a díszes nyeregben, mintha tajtékzó lovával egybe volna forrva. Hosszú albán puskája, mely ezüst- s gyöngyházbetéttel gazdagon van ékesítve, keresztbe lóg a hátán, mellén pedig két ferde sorban a sok éles töltény; tarka övében több elefántcsontos s ezüstös töltött pisztoly meg revolver s végül még néhány különböző hosszúságú kés meg handzsár. Ez a harczias albán vitéz fegyverzete, mely nélkül tüzesvérű lovára szállni büszkesége tiltaná; pedig a török kormány megtiltotta az albánoknak a fegyverviselést, de e tilalommal épp oly keveset törődnek, mint a török hatóság minden egyéb parancsával.

Az albánok ez ellenséges viselkedése a török uralommal szemben nagyon gyakori összetűzésre s vérontásra ad okot s a mohamedánok s keresztények kölcsönös gyűlölete örökös zavargásokat s általános nyugtalanságot szül.

Az amúgy is nagyon kérdéses közbiztonság érdekében a török kormány többrendbeli intézkedéseket léptetett életbe, melyek egyike abban áll, hogy este 9 óra után senkinek az utczára kilépnie nem szabad, kivéve, ha többedmagával van s égő lámpával jár. A sötétben vagy egyedül járókat a török őrjárat irgalmatlanul bekiséri a tömlöczbe, melynek amúgy is többnyire számos vendége van.

Az említett intézkedésekből magyarázható, hogy a sötétség beálltával Scutari utczái oly hirtelen elnémulnak s hogy a nappali zajt és zűrzavart oly hirtelen követi a legfélelmetesebb csend, melyet az uralkodó sötétség csak még feltünőbbé s kisértetiesebbé tesz.

Lakásunkon a nyitott ablak mellett még soká figyelve álltam, várva, hogy nem akad-e ily késő órában még egy-egy járókelő. De a majdnem félelmetes síri csendet csak távoli kutyavonítás, báránybégetés s millió béka brekkegése szakította félbe, ember ilyenkor Scutari sötét utczáin már nem jár.

A kora hajnali órákban (április 7-én) különös zajra ébredtünk. Úgy rémlett, mintha egy megvadult ménes száguldana végig Scutari rosszúl kövezett utczáin. Reggel megtudtuk, hogy e szokatlan zaj honnan eredt: a török hatóság lóháton rándult ki egy a közelben előfordult templomégés színhelyére, hogy nyomban megejtse a szigorú vizsgálatot s ez által esetleges további zavargásoknak elejét vegye.

Míg a reggelink elkészült, hajónk gépészével rövid sétára indultunk Scutari távolabbi utczáiba, minthogy eddig csak a főutczákon jártunk. Az első utczában, melybe befordultunk, megmutatta kisérőm az osztrák-magyar konzulátust s tőle nem messze a jezsuiták kolostorát. Mindkét épület az utcza felől magas kőfallal van elzárva, éppúgy mint Scutari legtöbb épülete. Az egymás mellé sorakozó magas kőfalak által körülzárt épületek inkább hasonlítanak mindmegannyi ostromállapotban levő erődhöz, mint békés emberek lakásához, annál is inkább, mivel a néhány – utcza felé nyíló – ablak sűrű farácsozattal van ellátva s az utczára vezető nagy fakapuk kivétel nélkül zárva vannak, úgy, hogy az utczán haladó embernek fogalma sincs róla, mi történik e magas kőfalak mögött, s milyen egy ily albán ház belső berendezése.

De nekem kedvezett a szerencse, s mégis bejutottam egy ily épület belsejébe. Egy távoli szűk utczában – melybe egymagában elmenni az idegennek egy cseppet sem tanácsos – megállt kisérőm a számos nagy fakapuk egyike előtt s tudtomra adta, hogy itt nevelik az ő kicsiny – alig néhány hónapos – árva leánykáját, kinek anyja kevéssel a kis féreg születése után áldozatául esett a tüdővésznek. A kis gyermeket most egy albán család vette magához s apja csak kétszer hetenként látja néhány perczre, ha Montenegróból átjön a kis gőzössel Albánia fővárosába.

Kisérőm kinyitotta a nagy kaput s mi beléptünk a tágas udvarba, mely mintha élőlényt még sohasem fogadott volna be magába, oly kihaltnak látszott. A fatornáczos házban is mély csend honolt; fölmentünk az emeleti előcsarnokba s innen egy tágas nagy terembe, melyben sem szék, sem asztal, sem más bútor nem volt látható, csak a fal hosszában futott egy egyszerű falócza, s a szoba egyik szögletében állt a nyitott kandalló. Ez volt a nagy társalgóterem, melyben ünnepélyek vagy családi összejövetelek alkalmával a vendégek találkoznak. Az egész tág terem a férfiak befogadására való s ilyenkor a padlóra terített szőnyeg pótolja a hiányzó székeket. A nők sem családi ünnepélyen, sem más összejövetel alkalmával nem vegyülnek a férfiak társaságába, számukra egy külön karzat készült, az ablakokkal szemközti fal hosszában, közvetlen a vastag, füstös gerendákon nyugvó mennyezet alatt.

Már mindezt megszemléltük s még mindig nem akadtunk a nagy épületben egyetlen egy emberre sem. Végre előkerült néhány idősebb asszony. Tiszteletteljes távolból köszöntöttek s szó nélkül megkináltak egy csésze forró fekete kávéval, melyet nem is utasítottunk vissza, mert ezt a jó emberek sértésnek veszik. Behozták a gépész kis leánykáját is, majd csendesen visszavonultak a szoba legtávolabbi szögletébe s egész ittlétünk alatt meg sem szólaltak többé. Mert férfiak jelenlétében albán felfogás szerint is szerénynek s alázatosnak kell az asszonynak lennie.

Férfit a házban egyáltalában nem láttunk s csendben, a mint jöttünk, nemsokára el is hagytuk a kihaltnak látszó hajlékot.

Scutarii tartózkodásunk vége felé közeledett, hajónk délelőtt indult vissza Rjekára, s minthogy csak három nap mulva tért ismét vissza, elhatároztuk, hogy még ma visszatérünk Montenegróba.

Útitársul egy scutarii albán szegődött mellénk, ki szintén Cetinjébe igyekezett. Intelligens, komoly gondolkozású ember volt, ki az olasz nyelvet folyékonyan beszélte s ki sok érdekes dolgot tudott mesélni hazájáról. Védte hazáját ama – szerinte igazságtalan – vádak ellen, melyek szerint Albánia a rablók s gyilkosok eldorádója s biztosított róla, hogy kiséretében bejárhatnók Albánia legnagyobb részét, a nélkül, hogy a legcsekélyebb bántódás érne bennünket.

Az idegennek – szerinte – nincs mitől félnie albán területen. Azt nem tagadta, hogy egymás közt az albánok gyakran hadakoznak s főkép, hogy a török fenhatósággal rossz lábon állanak. A legtöbb bajt, még a vérbosszút is, a törökök léhaságára, fanatismusára és zsarnokságára vezeti vissza s meg van győződve róla, hogy keresztény uralom alatt országuk csakhamar virágzásnak indulna, s oly jóllétnek örvendene, mely kihasználatlan temérdek természeti kincsével egyenes arányban állana. Erdőségeik beláthatatlan kiterjedésűek s a legértékesebb fanemeket rejtik, így például nagy mennyiségben egy teljesen feketebélű fát (ébenfa?). Bányászatuk egyáltalában nincs, mert a mohamedán hit szerint mindennek a föld belsejében kell maradnia, a mit Allah odateremtett.

Cetinjébe este érkeztünk, s másnap (ápr. 8.) délelőtt 9-kor utaztunk el ismét kocsin Dalmáczia felé.

Április 9-ikén Cattaróban hajóra szállvan, rövid idő mulva már Castelnuovo előtt voltunk s még néhány perczczel később megkerültük a híres Punta d Ostrót s kiértünk a nyilt Adriára. Még egy utolsó pillanatig látjuk a Lovćen méltóságteljes csúcsát s gyors egymásutánban tünnek el Montenegro s a Krivosije hófedte határhegyei.

Érdekesnél érdekesebb képek vonulnak el előttünk, míg végre meglátjuk Ragusa hatalmas várfalait, messzire benyúlva a tenger felé. A magas városfalak legkiugróbb szögletén pedig – magasan az Adria habjai felett – ott áll kórházunk elkülönítő pavillonja, melyről annyiszor bámultam a Sirokkó által felkavart, felbőszült tenger óriás hullámjainak tombolását s a vihar által ideűzött számtalan sirály merész játékát és bámulatos repülési ügyességét.

Még néhány percz s elhajózunk a Bella vista mellett, megkerüljük az erdős Monte Petkát s kikötünk a tágas gravosai kikötőben, melyből nem egyszer indultunk már kis csolnakon a nagy tenger hullámaira.

Másnap, (ápr. 11.) a Gravosából reggel öt órakor induló vonattal keltem útnak Budapest felé.

Felejthetetlen emlékek fűződnek ez érdekes és tanulságos utazásunkhoz, nemkülönben az általam annyira megkedvelt Ragusához, melyet teljes hat hónapi ott tartózkodásom alatt oly annyira megszerettem, hogy valóban nagyon nehezemre esett az elválás e kedves helytől.

Hetekig s hónapokig voltam már távol Dalmáczia partjaitól s még mindig fülemben csengett a ragusaiak mélabús nótája: „Addio Ragusa.. addio il Stradun”... Isten veled szép Ragusa!

Dr. Mauks Károly.

Képek

• Cattaro: a várfalak előtt.
• Montenegro: Rjeka.
• Albán nő.
• Albán hegylakók.
• Ragusa.