Dal a katonaruháról
szerző: Gyóni Géza
Ott látta meg az utcasarkon,
Ahogy sietve ment tova, -
Sok cifra lány között olyan volt,
Mint rózsák közt az ibolya.
Igy zengett róla a poéta
S azóta minden délután
Ott várta meg, mikor jön ujra
A kék-kartonruhás leány.
Nem mondta néki, hogy: kisasszony...
S az nem felelte rá: uram...
Sosem beszéltek még egymással,
De tudta, hogy szép hangja van.
Poéta-álmok tündérkertjén,
A hárfák zengő lágy dalán
Csak átcsicsergett szívén, lelkén
A kék-kartonruhás leány.
És várta mindig, várta hiven,
Hogy kék ruhája megjelen,
S mig el nem tünt a sok selyem közt,
Nézett utána szüntelen.
Nem kérdte, honnan jő, hová megy
Mindennap arra egyaránt -
Óh szive megtelt, hogyha látta
A szép kartonruhás leányt.
Egyszer - hogy, hogy nem - rózsa hullott,
Levél zörgött a fák alatt -
A hű poétán is erőt vett
Valami őszi hangulat.
A hervadás - az nem bántotta:
Lesz uj virág a rózsafán -
De hol lehet, kérdé szorongva,
A kék-kartonruhás leány?
Nap-nap mult és hiába várta,
Többé meg nem jelent soha
A cifra, festett rózsák útján
Az egyszerű kis ibolya.
S poéta álmok dúlt kertjében
A hárfák bongó, bús dalán,
Minthogyha átsiklott volna
Egy kék-kartonruhás leány.
Bohó szivében hitte mégis,
Hogy álomképe visszatér.
Ott várt kitartón, míg egészen
Üres lett mind az utca, tér.
S ahogy befordult ott a sarkon,
Eltépelődve bús magán -
Selyemsuhogva jött elébe
Egy szép, selyemruhás leány.
Csábító arca, mozdulatja,
Ahogy megszólítá: uram...
Csak elsápadt a bus poéta
És félrefordult szótalan.
Fülébe csengett hangja mindig,
Nem így, - az álmok szűz szaván -
S óh tudta most már: nem tér vissza
A kék-kartonruhás leány.
S úgy elszorult a szíve akkor,
Majd megfojtotta őt a lég.
Pedig csak álma lett szegényebb,
Csak egy angyalt vesztett az ég.
Bolondság, ejh! - mondotta - s mégis
Önéltét adta volna tán,
Ha szép selymet nem öltött volna
A kék-kartonruhás leány.