Dal (Gabriele D’Annunzio)
Az álmatag égen
a Hold teje csorran:
a lomb a fasorban
hozzá epedez föl
fehéren.
Neszt visz tova fájón
a szél, a tűnő is,
és bőg az ünő is,
párját hívogatja
a tájon.
Az égi úrasszony
jön s véle a vágyak,
hangok, pihe-lágyak
s nem hallja az édes
panasz-szóm.
Hol mámora ringott,
még gödrös a párna,
és nélküle árva,
testvértelenek mind
a bimbók.
De nincs, aki szívem
csókkal telehinti...
Ó szív s szemeim ti,
haljunk meg az éjbe,
szelíden.