Dózsa György
| Dózsa György szerző: Kiss József |
Temesvári szabad határon
Jegenye áll egy sorba' három,
Tollaszkodni varju megszállja,
Ős időktől varjak tanyája.
Állnak sötét századok óta,
Nem áldás - az iszonyat óvta;
Vész kimélte, ember kerülte,
S nem akadt fejsze, hogy ledűtse.
Állnak zordon, meredve égnek,
Mintha ujjal fenyegetnének,
Lombjuk közt sír, ha lombjuk rezzen,
Egy bolygó lélek, temetetlen,
Ki koporsót és sírt nem látott...
Itt Dózsa Györgynek trónja állott
Sistergő, izzó, gyilkos fénybe'...
Itt nyomtak koronát fejébe.
A trón helyén engesztelésül
Idővel itt kápolna épült,
Szerény kis fülke - minden éke
A szelid Szűz Mária képe.
S akiket üldöz titkos bánat,
Imádkozni ide kijárnak.
Pórnő mellett térdelni láttam
Úri asszonyt selyem ruhában.
És minden istenáldott este
Mécsek gyulnak - pirosra festve
A színehagyott, halvány képet,
Oltárt, fülkét, egész környéket.
Túlnan az országút szegélyén,
A nyesett akácfasor végén,
Ott szoktam korhadt kis fapadon
Elmerengni nyári alkonyon;
Nézni, amint a villó pára
Szakadozott fehér foszlánya
Lingve-lengve, kisérő rajba'
Ráfekszik a mocsártalajra,
S hallgatódzni... ki a mély csendbe...
- A kápolnával épen szembe' -
Gondolatok hálóját fonva,
Multon, jövőn el-elborongva.
Mint sebes ölyű jött az éjjel,
Szárnyát hirtelen bontva széjjel:
Se láng, se csillag, se szövétnek,
Csak a fülke mécsei égtek
Vöröses izzó lánggomolyba,
Mikéntha parázs láva folyna,
És a káprázat közepében
Ott ül Dózsa királyi széken!
Parázsból, gúnyból koronája,
Kivillan a nagy éjszakába,
Hogy belepirul még az ég is,
Mely látta, nézte, tűrte mégis!
- Te kárhozott, gyűlölt árnyalak!
Se hős - se mártir - se áldozat:
Rém csupán, kit mindenki retteg -
Hányszor jelentél itt nekem meg!
Arcodon dölyf - szemedben átok:
»Rut ráfogás a koronátok!
Emberjogért keltem én harcra,
Küzdelmem egy nagy eszme harca!
De jönnek-mulnak évszázadok
És - reszkessetek - feltámadok!
Szellemem a földet bejárta,
S rám ismertek: - ez Dózsa árnya!« -
Mig emberjog tiporva senyved
S hazugság marad a legszentebb,
Mig könny és vér patakba folynak
És átka lesz csak a nyomornak;
Mig egy szív lesz, amely fellázad,
Hogy a születés megalázhat,
Megalázhat, pokolra vethet:
Dózsa lelke meg nem pihenhet.