Délszaki kalandok
szerző: Kosztolányi Dezső
A feketét hozták, a pálinkákat. Vacsora után voltak, arról beszéltek, hogy az erkölcs a délköröktől, a hosszúsági és szélességi fokoktól függ, s ami a föld egyik pontján érthetetlen és illetlen, a föld másik pontján a hagyomány és véralkat szerint – érthető és illendő.
Valaki, aki hosszabb ideig élt Spanyolországban, megemlítette, hogy ott egy nőnek odasuttogni az utcán, a villamosban: szép vagy édes, egyáltalán nem sértés, sőt ennek a lovagi bóknak elmaradása figyelmetlenség, s Sevillában s Madridban az imádott nőt napokig, hetekig kísérgetni szinte kötelesség, természetes bevezetője az udvarlásnak, földerítő szolgálata a későbbi, komolyabb szerelmi csatározásoknak.
Aztán az olaszokra terelődött a szó, akik oly gyorsan lobbannak és robbannak, az ő áradó szenvedélyükre, melyben érzik a Chianti* fűszere, a Lacrima Cristi* zamata, az a lávás talaj, melyből ez a bor mézét és tüzét szívta.
A vita elvi síkon maradt. Férfiak cserélték ki gondolataikat. A nők hallgattak. Aztán megszólaltak ők is. Élményeiket mondták el, eszmei háttér nélkül. Ezzel azonban sokkal jobban megvilágították a tárgyakat, mint a férfiak a maguk szempontjaikkal és elméleteikkel.
AZ ELSŐ HÖLGY EZT A TÖRTÉNETET MESÉLTE EL:
Velencében laktunk egy fogadóban, melynek ablakai a Canale Grandéra nyíltak.
Egy délelőtt letelefonáltam a portásnak, küldjön föl nekem valami borbélyt, aki majd rendbe hozza a lábamat.
Jött a pedikűr, a körömvágó, a velencei lábápoló, hatalmas, feketés sörénnyel, melyben sárga, piros és lila fésűk voltak beleakasztva. A fürdőszobában szakszerűen kezelni kezdte lábamat, tündöklő ollóival, késeivel, csipeszeivel, ráspolyaival, aztán meggyúrta mindenféle fehér kenőcsben, és mennyországi habban fürdette, majd fecskendőivel illatszereket fújt rá, s kendőivel, leheletével megszárította. Fájdalmatlan műtét volt. Nem is igen ügyeltem rá. Valami regényt olvastam. A lábápoló dolgozott, és hallgatott.
Amikor befejezte, megkérdeztem tőle:
– Mivel tartozom?
– Ó – felelte zavart mosollyal –, semmivel.
– Hogyhogy?
– Akinek ilyen gyönyörű lába van, az semmit se fizethet. Tessék nekem megengedni, signora.
– De signore, bocsásson meg.
– Nem, nem. Végtelenül megsértene, signora*. A világért sem.
Mit tehettem? Ezt mondtam:
– Köszönöm, signore*.
– Én köszönöm, signora* – szólt, szinte a földig hajolt, és eltávozott.
Este, mikor kikönyököltem erkélyemre, s magamba szívtam a kora május enyhe, gyógyító levegőjét, és bámultam a Canale Grande* színes, megunhatatlan életét, gondola állott meg közvetlen a fogadónk lépcsőjénél, az erkélyem alatt. A gondolát nyolc lampion világította meg, s rajta, kezében mandolinnal egy férfi állt, az én rajongó lábápolóm, s mandolinozott s énekelt, serenatát* adott nekem. Csengő hangja az érzéstől áttüzesedve és megszínesedve egészen a csillagokig csapott föl. Szeme állandóan az erkélyre meredt. Kezét olykor szívére nyomta. Fogalmam sincs, hogy honnan tudhatta meg, hogy Máriának hívnak, de többször tüntetőleg elénekelte azt a nápolyi dalt; melyet ti is ismertek. Még máig is hallom a hangját:
Ó, Mari, ó Mara,
Quanto sonno ho perso per te!