Déli derű

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Déli derű
szerző: Tóth Árpád
1909

Nyakam nyugtatja most puhácska pázsit
S nézem a fénylő fákat, fülledt árnyban
S a füszált, mely rámdől s furcsán parázslik.
Ó boldog bágyadozás... egykedvün ásit
A fáradt száj s izzadt izmokkal, lágyan
Hevernek karjaim s ernyedt kezem...

A tavon víg nők mennek csónak-útra,
Arcuk csiklándja szeleburdi szél,
A blúzokon kecses redőt nyom ujja
S csipkéiket hevült nyakukra fujva
Hajló füvek közt halkan erre tér
S nedves szájjal megcsókol csendesen...

Áldott derű! ó hányszor hívtalak
S lásd, izzadt fák közt, most suhansz le hozzám,
Mikor a holtralankadt gondolat
Aléltan alszik homlokom alatt
S minden vágyam: hogy fáradt, forró orcám
Egy nyomorú tál vízben megmerítsem...

Ó símogasson illatos kezed
S áltass, hogy a jövő csodákat hoz még.
S mely bánatok közé temetkezett
Hordozd meg szép álmok közt lelkemet
Mint béna aggot hord könyű toló-szék
Napfényes fák alatt, csendben, szelíden...

Ó most, míg minden búm ernyedten elhal
Mutass, csendes derű! szép víziókat:
Kis házat, télizöldes, tiszta fallal,
A balkonra szép nő lépjen ki halkal
S mondja: édes... s mondjon más drága szókat,
Mik lágyabbak, mint pongyolája fodra...

Hisz az örök törvény a szörnyű alkonyt
Ma is elhozza s nézem majd leverten
A csendes házakon a barna balkont
S míg elhagyott utcákon halkan elkong
Léptem, a bú tükrére hajlik lelkem,
Mint csonka tönk ferdül az éji tóra...