Délebéd
| Délebéd szerző: Tömörkény István |
Halbőr Förgeteg János a szérűn kívül áll, a mellénye kigombolva, a kalap karimája lehajtva árnyékot adónak, s onnan nézi a nyomtatást. Az öregebb fia az ágy közepén áll, és hajtja a lovakat, a kisebbik gyerek favillával egyengeti a lovak elébe a nyomtatni valót, a két fogadott munkás pedig hordja a kévét a tött-helyre.
A nap magasan jár, az idő abban a tájban van, mikor az árnyékát egy lépéssel végigméri az ember, a szellő elült, a fűszál nem mozog, a meleg felülről nem "jön", hanem szinte esik: világéletében tanyátlakó ember órája szerint azt jelenti ez, hogy dél van. Ami nyáj a pusztaaljban volt, elfeküdt, kocsi nem jár a tájon, csak a távol homokföldek fölött lebegteti csalóka játékát a levegővíz.
Förgeteg János fölemeli a kezét, és azt mondja:
- Huja.
A pihentető szóra előbb a pénzzel fizetett munkás áll meg, azután a saját gyerekei, legutoljára a lovak. Az utóbbiakat a legerősebb fiú kiköti a tanya háta mögé a vékony árnyékú enyhelybe, hadd pihenjenek. Azoknak ott a terített asztal: a hitványos fű, amit még meghagyott a nap melege.
Halbőr azután újra szól:
- Gyerünk önni.
Mennek be a tanyába; legelöl Halbőr, némi társadalmi modorra való oktatás szempontjából orrba rúgván a pitvar ajtaja előtt settenkedő kuvaszt.
A földdel tapasztott szoba hűs bensejében az öreg asztalon nagy kerek tálban áll a tarhonyás lé, elkészítve ahhoz értő módon mindennel, ami bele való. Körülállják az asztalt, maga az anyjuk tisztességtudóan lesimítván a kötényével a hátas széket, féloldalt foglal helyet a saroknál. Ő csak nézője a délebédnek, amit az is tanúsít, hogy csak öt kanál van kirakva, abból a fajtából, melyet kalánnak szokás nevezni, mivelhogy fából való, feketére van festve, a feketén megint szép zöld meg piros virágok látszanak - nagyobb tetszetősség okáért. Mellette nagy karaj kenyerek, a rozzsal kevert búza barnás színével, abból is öt szelve éppen.
Legelsőbben Förgeteg meríti a tálba a kanalat, s a szájához emeli az ízletes ételt azzal a tudással, amely már szokása a parasztikus embernek. Mert asztalkendő gyanánt a kenyérkaréjt szokás a kanál alá tartani, mert az elcsöppent ételért - messzirűl szedve - először is kár, másodszor meg nem tisztesség.
Förgeteg, ahogy az ételt műértve lenyelte, s egy falást tett a kenyérre, jóakarattal tekint az asszonyra.
- Jól van elkászolítva - mondja -, hanem egy kis hagymával tán jobban el löhetött volna bolondítani.
Az asszony a földre tekint, s a kötényével az asztal megkopott, fényes sarkát törüli serényen. Förgeteg így adja föl ezután a szót:
- Ögyetök, no.
Ez az utolsó hang az ebédnél.
Az öt kanál, mintha hajósok csapkodnák evezőkkel a vizet, ütemesen merül a tálba, a hajnalpirkadástól napközépig munkában állott ember törekvő szorgalommal szedi ki a tálból az ételt.
A kanalak egyszerre haladnak a tál felé, a másik kézben tartott kenyerek is egyszerre állnak oda az edény széléhez, azután kenyér és kanál egyszerre szorulnak a szájhoz. Az étel rohamosan fogy, a kanalak széles alja nagy mennyiséget vesz el belőle minden újabb támadásnál.
Egyszer ahogy Halbőr belemerít, koppan a fakanál, feneket ért. Nem fogyott ugyan még ki egészen az étel, mert van még a tálban vagy húsz kanálra való, de a koppanás azt jelenti, hogy kevés az már. Pedig még ennének, ha több volna.
A négy fiatal hirtelen - mint mikor a szél által kergetett felhő árnyéka átfut az országút fehér porán - összenéz, s a már félig útban levő kanalakat leteszik az asztalra.
Fölkelnek. A szoba sarkában gyékény van, arra letelepszik mind a négy. Előbb nagyot húznak a korsóból, azután a pipához nyúlnak, oda se tekintve az asztal felé.
Pedig Förgeteg, aki szedi tovább is kifelé az ételt, hívja őket vissza.
- Gyertök, no. Van itt még.
Az egyik napszámos, ahogy végighasal a gyékényen, és félkönyökére dűlve az ökölbe fogott bicskába aggatja bele a fogait, elütőleg szól vissza:
- Nem öhetnénk...