Dávid énekel Saul előtt
1
Ó Király, hallod-e hárfahangom,
messzeséget nyit s benne mi szállunk;
csillagok surolják már a vállunk,
majd esővé és virággá válunk
s újra élet kél az árva hanton.
Lányok érnek, akik egybefűznek,
mert ma asszonyok és engem űznek;
érzed illatát sok gyenge szűznek
s ifjak sírnak a bezárt kilincsen
és lihegnek, hogy a kedves intsen.
Vajha visszahozná ezt az ének.
Ámde részeg és dadogva vall:
Éjszakáid, ó Király, az éjek —,
jaj de szépek voltak jaj de mélyek,
s nőid teste is mily fiatal.
Dalnokod emlékeztetni óhajt.
Ám a kéjbe fulladt női sóhajt
mily húron beszélje el a dal? -
2
Ó Király, te mindezekkel áldott,
aki teljes-súlyos életeddel
nyomsz s beárnyalsz, most hozzád kiáltok:
lépj le trónodról, törd össze, vedd el
hárfámat, mit ellankaszt az álmod.
Mint szedett fa olyan az én hárfám:
és gyümölcsös ága puszta már, köztük napok üressége vár,
mik jövendenek —, s én várok, árván.
Éjjel itt ne hagyj a hárfa mellett;
ó Király, e gyermekkézre nézz:
azt hiszed tán, hogy a női mellek
oktávját nem éri be e kéz?
3
Ó Király, elbújsz a titkos éjbe
és rabul tart mégis ez ideg.
Nézd, dalom nem zendül fázva-félve
és a tér körültünk oly hideg.
Árva szivem és zavart szived
a haragod fellegébe csüng most,
egymást marják, egymás ősi titkát,
és egy göccsé forrad két szivünk most.
Érzed-e, hogy egymást alakítják?
Ó Király, most lélek lesz a súly.
Hogyha összetartunk, régi s új,
te az ifjúhoz, és én az agghoz,
lelkünk mint egy új csillag kalandoz.