Cymbalum mundi
Thomas Du Clévier üdvözlettel barátjának Pierre Tryocannak:[1]
Nyolc éve már, vagy akörül, hogy megígértem neked, kedves barátom, hogy francia nyelven rendelkezésedre bocsátom ezt a négy költői párbeszédből álló Cymbalum Mundi című kis traktátust, amelyet egy kolostor vén könyvtárában találtam Dabas[2]városának közelében, és amely ígéretemet sok-sok nap munkája árán igyekeztem a lehető legkevésbé rosszul teljesíteni. Hogyha nem szó szerint adtam vissza a latin szöveget, az cseppet sem a véletlen műve, mert én a mi beszélt francia nyelvünk kifejezési módját akartam követni a lehető legszorosabban. E törekvésre könnyedén rá fogsz ismerni a káromkodási formák kapcsán, amikor a Me Hercule, Per Jovem, Dispeream, Aedepol, Per Styga, Proh Jupiter és más hasonlók helyett olyan kifejezéseket választottam, mint Morbieu, Sambieu, je puisse mourir,[3] amelyeket a mi elegáns gazfickóink használnak érzelmeik kifejezésére. Hasonló elv szerint tettem a szövegbe beaunei bort a falernói helyett, hogy érthetőbb és bensőségesebb legyen a szöveg. Ezért kapcsoltam össze Gonin[4]mestert és Próteuszt,[5] hisz az előbbi érthetővé teszi az utóbbi jelentését. Ami pedig a Cupido által énekelt dalokat illeti, volt a szövegben néhány szerelmes lírai vers, amelyeket korunk dalaival helyettesítettem azt gondolván, hogy ezek betölthetik ugyanazt a szerepet a szövegemben, mint az említett lírai versek, amelyek (megítélésem szerint) lefordítva sohasem lehettek volna ilyen kecsesek. Elküldöm hát neked ebben az állapotában, de feltétlenül őrizkedned kell attól, hogy másolatot kiadj a kezedből nyomtatás céljából. Ez a művészet sok könnyebbséget hozott a múltban az irodalomnak, de ma már közönségessé lett, és ez azt jelenti, hogy ami nyomtatva van, szükségképpen kevésbé kellemetes, és nem is értékelik annyira, mint ami kéziratban marad; természetesen csak akkor, ha a nyomtatás nem szép és nem is eléggé szakszerű. Ha nem találod ez írást rossznak, küldök majd újabb jó dolgokat. Most pedig, kedves barátom, Isten kegyelmébe ajánllak, és kérem őt, adjon meg mindent neked, amit a szíved kíván.
I. PÁRBESZÉD
[szerkesztés]Mercurius, Byrphanes, Curtalius, Kocsmárosné
A parancsot, azt kiadta, hogy köttessem vadonat újra ezt a könyvet, de nem tudom, hogy fatáblás vagy kartonkötést kíván-e inkább. Azt sem mondta, hogy borjúbőrrel vagy bársonnyal boríttatná. Bizonytalan vagyok abban is, hogy a címlapot aranyoztatni akarja-e, meg hogy kicseréltessem-e a vasalást és a szegecselést a legújabb módi szerint. Így azután szorulhatok, ha nem lesz kedvére való. Különben is, annyira hajszol, olyan sok feladatot ad egyszerre, hogy mindig elfelejtem valamelyiket. Ráadásul Venus[7]is megkért, hogy adjak át valami üzenetet a ciprusi fruskáknak szép bőrszínükkel kapcsolatban. Júnó[8] meg csak úgy mellékesen azzal bízott meg, hogy hozzak neki valami aranydíszt, divatos nyakláncot, vagy övet, ha ugyan kapható idelent. Pallasz[9] meg arról faggat majd hazatértemkor, hogy a költők fabrikáltak-e valami újdonságot. Mindemellett még le kell szállítanom Kharónnak[10] tizenhét nyomorult lelket, akik végelgyengülésben patkoltak el az utca kövén, meg tizenhárom gazfickóét, akik kocsmában koncolták fel egymást; és tizennyolc másik úriemberét, akik a kuplerájban szenvedtek ki, ezen felül még nyolc kisgyerekét, akikbe a Vesta-szüzek[11] fojtották bele a sírást, meg még öt druidáét,[12] akik a transzba és veszett dührohamokba haltak bele. Hogy mikor jutok én a végére mindennek? De egyáltalán, hol végeznek itt jó könyvkötő munkát? Athénban, Germániában, Velencében vagy Rómában talán? – Leginkább még Athénban. Legokosabb, ha itt landolok. Végigmegyek az aranyművesek és a divatcikk-kereskedők utcáján, és meglátom, találok-e valamit Júnó asszonyság számára. Onnan átmegyek a könyvesekhez, hátha találok valami újat Pallasz számára. A legfontosabb, hogy megőrizzem inkognitómat, nehogy rájöjjenek, miféle házból jövök, mert ezek a híres athéniak kétszeres árat vasalnak be az idegeneken, tőlem meg egyenesen a duplája négyszeresét kérnék.
Mit nézel olyan erősen kenyeres pajtás?
Hogy mit nézek? Valami olyasfélét latok, amiről már rengeteget olvastam, de nem hittem, hogy létezik.
Mi az ördög az?
Az istenek hírnökét, Mercuriust láttam leszállni az égből a földre.
Álmodsz pajtás! Képzelődsz csupán, ébren is álomképeket látsz. Gyere, igyunk egy kupával inkább, és ne gondolj hiábavaló látomásokra!
Istenemre[13] mondom, nincs ennél valóságosabb valóság; cseppet sincs kedvem viccelni: itt ért földet, és rögvest erre jön újra. Várjunk egy kicsit! Nézd! Látod már? Itt is van.
Hinni is alig merem, amit mondasz, pedig a saját szememmel látom. Az Istenit! Ezt az embert pont olyannak agyusztálták, ahogy a költők Mercuriust szokták ábrázolni! Ez bizony Ő, tagadhatatlan.
Hallgass már! Nézzünk egy kicsit utána, mit csinál. Éppen felénk jön.
Adjon isten cimborák! Iható bort mérnek itt? – Az ég szerelmére, nagyon szomjas vagyok.
Jó uram, egész Athénben sem árulnak jobbat. Mi új hírt hozott, jó uram?
Lelkemre, semmit. Éppen hírt hallani jöttem. – Fogadósné! Bort ide, az angyalát!
Ide a bökőt, ha nem Mercurius ez a fickó, megismerem én a tartásáról. Figyelj csak, van itt valami, amit az égből hozott. Ha érünk egy fabatkát, megtudjuk mi ez, és megcsapjuk, hitemre mondom.
Az lenne csak az igazi dicsőség: meglopni a tolvajok tolvaját, minden tolvajlás szülőatyját!
Bizonyosan itt fogja hagyni a csomagját az ágyon, hogy körülszimatoljon, hátha talál valami meglovasítani valót. Közben mi szépen megnézzük mit is cipel.
Okosabban nem is szólhattál volna.
Hozták már a bort? Gyertek cimborák, menjünk a másik szobába megkóstolni a nedűt.
Mi épp most hagynánk abba az ivást, de azért örülünk, hogy az úrral tarthatunk, és koccinthatunk méltóságoddal.
Nos, uraim, amíg megjön a bor, elmegyek egy kicsit szórakozni. Mosassátok ki a poharakat, és hozassatok valami harapnivalót.
Gáláns az úr, mi? Kiismertem már a szokásait. Akasszanak fel, ha, be nem szimatol minden sarokba, és nem ragad a kezéhez minden, ami mozdítható, mielőtt visszajön. Biztosítalak, hogy nem tér vissza egyhamar.
Éppen ezért nézzük meg jól mi ez itt, és tüntessük el, amilyen gyorsan csak lehet, mielőtt rajtakapna minket.
Egy könyv.
Miféle könyv?
Quae in hoc libro continentur: Chronica rerum memorabilium quas Jupiter gessit antequam esset ipse. Fatorum praescriptum: sive, eorum quae futura sunt, certae dispositiones. Catalogus Herorum immortalum, qui cum Jove vitam victuri sunt sempiternam.[14]
A teremtésit! Ez aztán szép könyv, haver! Ilyent se árulnak Athénban! Tudod, mit csinálunk vele? Van egy hasonló nagyságú könyvem; menj, hozd elő, azt tesszük a tarisznyájába e helyett, azután visszakötjük úgy, ahogy volt. Még csak gyanakodni sem fog.
Az áldóját, gazdagok vagyunk! Lesz olyan könyvkereskedő, aki tízezer tallért is megad ezért a könyvért. Ez bizony Jupiter könyve. Azért hozta le Mercurius az égből, hogy újraköttesse (gondolom én), mert darabokra esik szét az öregségtől. Nézd, itt a cserekönyv, nem sokkal különb, és külszínre alig különböznek egymástól.
Nagyon jó. Remek! A csomag most pontosan olyan, amilyen volt: senki sem jönne rá a különbségre.
Lássunk hozzá cimborák, igyunk! Körbejártam a házat, hogy kedvemre való szobát találjak.
Úgy bizony, uram: attól szép a szoba, amit az ember benne talál.
Mondjátok már, mi újság?
Tudni fogjuk, ha az úr hajlandó lesz az orrunkra kötni.
Jól van, no; az egészségetekre iszom urak!
Legyen üdvözölve nálunk, uram. Az egészségére!
Milyen bor ez?
Beaunei bor.
Beaunei? Istenemre, finomabb nektárt még Jupiter sem ízlelt.
A bor az tényleg jó, de azért mégsem lehet az e világi nektárt Jupiteréhez hasonlítani.
Istenuccse, tartom a szavam. Különb nektár Jupiter asztalán sem fordulhat elő.
Vigyázzon a szavaira uram, mert istent káromol durván; és szerintem nem lehet rendes ember az, aki istennel esküszik ilyesmire!
Ne gorombulj be ennyire barátom! Én kipróbáltam mindkettőt, és állítom, hogy ez a különb.
Eszemben sincs bedühödni. Én nem ittam abból a nektárból, amiről az úr beszél, de mi abban hiszünk, amit arról írni és beszélni szoktak. Nem szabadna összehasonlítani az e világon termett közönséges bort azzal, amit Jupiter emel ajkaihoz; nincs, aki az úr véleményén lehetne.
Azt hisztek, amit akartok, de állítom, hogy úgy van, ahogy mondom.
Bocsásson meg uram, de haljak meg gonosz halállal, ha nem juttatom olyan helyre (ha véleménye mellett kitart), ahol saját lábát sem látja legalább három hónapon át, és nem csupán ezért, de olyasmiért is, amiben úgy látszik, nem hisz az úr. – (Figyelj cimbora, ez meglovasított valamit az emeleti szobából! Biz’isten, ez a tiszta valóság.) – Én nem tudom, hogy az úr kicsoda, de nem helyes, ha ilyen véleményt hangoztat: drágán fizethet érte, meg más dolgokért is, amiket mostanság elkövetett; és hordja el magát sietve, mert istenemre mondom, nagyon ráfizet, ha én hagyom el előbb ezt a helyet. Olyan embereket hozok a nyakára, hogy szívesebben küzdene meg a pokolbéli ördögökkel, mint a legszelídebbel is azok közül.
Uram, a cimbora igazat szól: nem szabadna ilyen szentségtörő módon nyilatkoznia. És vigyázzon vele, mert csak a legnagyobb körültekintés óvhatja meg a meglepetéstől. Esküszöm az élő Istenre, hogy megteszi, amivel fenyeget, ha felpaprikázza.
Keserves egy ügy az emberekkel kapcsolatba kerülni! A fő ördögnek is része volt abban, hogy Jupiter atyám tisztül adta nekem, hogy emberi lényekkel barátkozzak, és velük üzleteljek!
Fogadósné! Fizetek. Itt a pénz, vegye el, amennyit kell! Nos, elégedett?
Igen uram.
Asszonyom, hadd súgjak egy szót a fülébe. – Meg tudná mondani, hogy hívják a két cimborát, akik velem ittak?
Az egyiket Byrphanesnak hívják, a másikat Curtaliusnak.
Ennyi elég is. Isten áldja asszonyom; de mert örömet okozott a jó bor felszolgálásával, és mert megmondta e két csibész nevét, megígérem magának, sőt garanciát is adok rá, hogy ötven évvel meghosszabbítom az életét jó egészségben és örömteli szabadságban, az acsarkodó párkáktól nem fenyegetve.
Csodákat ígér uram egy semmiségért; de nem is hihetem, mert meg vagyok győződve, hogy ez lehetetlen. Köszönöm uram, hogy őszintén jót kíván nekem, meg is teszek érte amit tudok, mert tetszene is az ön által ígért módon hosszú ideig boldogan élni. De ilyen a világon sincs.
Mit mond? Csak nevet és komolytalannak néz! Nem! Azért sem fog annyi ideig élni, és szolgasorsa lesz egész életében, meg minden holdfordulóban beteg lesz a vérzéstől. Itt az asszonyok még a férfiaknál is rosszabbak. Minthogy nem akart hinni, nem lesz része örömben. Soha többé nem lesz olyan vendége (bármilyen gyönyörben is részesíti), aki ilyen gazdag ígérettel jutalmazná. – A veszedelmes semmirekellők! A teremtésit! Soha még nem ijedtem még ennyire; valószínűleg észrevették, hogy elcsentem az emeleti kredencről ezt a kis ezüstképmást[15] ajándékul Ganümédész[16] unokaöcsémnek, aki mindig nekem adja az italt, ami Jupiter kupájában marad. Erről beszéltek egymással. Ha elkaptak volna, gyalázat ér engem és egész mennyei családfámat. Csak kerüljenek a kezembe egyszer! Megkérem Kharónt, hogy várakoztassa őket egy kicsit a folyóban, beleteljen legalább háromezer év, amíg a túlsó partra érnek. Kiszúrok én még veletek Byrphanes és Curtalius urak, mert mielőtt visszaadnám atyámnak a halhatatlanság könyvét, amit újra kell köttetni, kitörlöm belőle becses neveteket, ha egyáltalán benne vannak, a szép fogadósné nevével együtt, aki annyira gőgös, hogy sem elhinni sem elfogadni nem akarja, ha jót akarnak vele tenni.
Lelkemre mondom, jól kidurrantottunk vele. Ezt kellett tennünk Byrphanes cimbora, másképp nem tudtunk volna lelécelni. Kizárt a tévedés, ez bizony Mercurius maga.
Egészen biztos, hogy ő az. Soha ilyen szerencsés fogást! Megloptuk a tolvajok hercegét és nagy patrónusát. Halhatatlan emlékű tett ez barátom; rátettük a kezünket arra a könyvre, amelynek nincs párja a világon.
A csel remek, hisz olyan könyvet tettünk a helyébe, amely egészen másról beszél, mint az eredeti. Egy valamitől azért félek: ha Jupiter látja, és rájön, hogy lába kelt a könyvének, a mi disznóságunk miatt villámaival elpusztítja e szegény lenti világot, amely semmiről sem tehet. Nem sokat lehetne tenni, mert bizony félelmetes, ha egyszer begerjed. Megmondom, mit teszünk. Úgy gondolom, hogy mivel minden, ami történik, meg van írva a könyvben, semmi sem eshet meg, ami itt nem szerepel. Megnézzük, meg van-e írva, hogy el fogjuk lopni a könyvet, és benne van-e az is, hogy egyszer netalán visszajuttatjuk: így biztosak lehetünk a dolgunkban.
Ha benne van, akkor annak itt kell lennie; nézzük a címet: Fata et eventus anni.[17]
Csitt, csitt, dugd el gyorsan! Hallom, hallom, hogy jön Ardelió, és bele akarna nézni ő is. Máskor majd kedvünkre böngésszük.
II. PÁRBESZÉD
[szerkesztés]Trigabus, Mercurius, Rhetulus, Cubercus, Drarig
Ide figyelj, Mercurius, gebedjek meg, de a szemedbe mondom, ha százszor is Jupiter fia vagy, huncut csaló és csibész szolga vagy. Emlékszel az általad elkövetett galádságra? Azóta vissza sem jöttél. Jól csőbe húztad a mi révült filozófusainkat.
Mire gondolsz?
Még hogy mire! Arra, amikor azt mondtad, kezedben van a bölcsek köve, és fel is mutattad nekik; azóta is törik magukat érte. Annyira zaklattak imáikkal, hogy nem tudtad eldönteni, kinek juttasd. Összetörted, majd porrá zúzva szétszórtad annak a körszínháznak az arénájában,[19] ahol azóta is arról vitatkoznak, hogy ki talált egy darabkát. Te meg biztattad őket, hogy keressék csak szorgalmasan, mert ha egyszer birtokába jutnak a bölcsek köve bármely kis darabkájának, csodákat fognak művelni segítségével: átalakíthatják a fémeket, felnyithatják a nyitott kapuk reteszeit, az egészségeseket meggyógyítják, Könnyedén megfejtik a madarak nyelvét, nehézség nélkül elérik mindazt, amiért az istenekhez imádkoznak (legalább is azon dolgokat, amelyek egyébként is rendben bekövetkeznének): szép időt eső után, virágnyitó langyos meleget tavasszal, port és meleget nyáron, ősszel gyümölcsöt, sarat és hideget télen; röviden szólva mindent és még annál is többet el tudnának érni a segítségével. És valóban, azóta is túrják az aréna homokját, remélve, hogy ráakadnak egy-egy morzsácskára. Igazi mulatság nézni őket, amint egymásnak esnek. Homokharcot vívó gyerekeknek gondolnád őket egészen addig, míg gyilkolni nem kezdik egymást.
És egy sem talált még egyetlen darabkát sem?
Nem bizony, az ördögbe is! De van, aki azzal dicsekszik, hogy már rengeteget gyűjtött össze, tízszer annyit, mint amennyit kitett a szétzúzott kődarab.
Bizony az meglehet, hogy a bölcsek kövének morzsái helyett homokot találnak, és ez rendjén is van, hiszen oly nehéz megkülönböztetni tőle, annyira kicsi a különbség.
Nem is tudom, mit gondoljak, de többek állították már, hogy igazit találtak, majd nem sokkal később kételkedni kezdtek, elhajították az egészet, hogy újra nekikezdjenek a kutatásnak. Majd miután újra összekapartak egy rakásra valót, megpróbáltak megbizonyosodni arról, hogy mit is tartanak a kezükben; senki nem látott még ennél kacagtatóbb komédiát, és még kevésbé volt szerencséje bárkinek is színre vinni ilyen kiváló történetet. Istenemre mondom, jól megdolgoztatod ezeket az ökör filozófusokat!
Tényleg?
Az isten szerelmére! Látnod kellett volna egy kicsit, hogy verekednek a homokban, hogyan tépik ki egymás kezéből az aréna morzsácskáit, és hogy vicsorognak egymásra, amikor összehasonlítják, amit találtak. Míg az egyik azzal dicsekszik, hogy többet talált, mint a társa, a másik szitkozódva tiltakozik. Egyesek heves meggyőződéssel magyarázzák a többieknek, hogyan lehet megtalálni azt, amit maguk hiába keresnek. Mások visítanak, hogy ők jobban értenek hozzá. Van, aki úgy tartja, vörösbe és zöldbe kell öltözni ahhoz, hogy rátaláljon a bölcsek kövére; megint mások a sárgára és a kékre esküsznek. Az egyik szerint hatszor kell enni naponta, betartva bizonyos diétát. A másik úgy gondolja, nem tesz jót asszonnyal feküdni. Van, akinek gyertyára van szüksége fényes nappal is a keresgéléshez, mások hevesen tiltakoznak ez ellen. Üvöltöznek, pocskondiázzák egymást, átkozódnak, és csak a jó isten tudja, hány és hány ragyogó per született ebből, hisz nincs utca, udvar, templom, kút, kemence vagy malom, tér vagy kocsma, de még egy árva bordélyház sem, amely ne az ő locsogásukkal, hangoskodásukkal, disputáikkal, irigykedésükkel, klikkezésükkel lenne tele. És vannak közöttük olyan gátlástalan fafejűek is, akik annyira meg vannak győződve arról, hogy az aréna általuk felszedett morzsája az igazi bölcsek köve, hogy készek mindenkit kioktatni, meg ítéletet mondani az égről, az elíziumi mezőkről, a börtönről, az erényről, életről és halálról, békéről és háborúról, a múltról és jövőről. Semmi sem kerülheti el, hogy eszmefuttatásaiknak tárgya legyen: még unokáik játék babái vagy a druidák ágyasainak pincsijei sem. Igaz viszont, hogy beszélik egyesekről: valódi darabkát találtak; ezek azonban más erénnyel vagy tulajdonsággal nem rendelkeznek, mint hogy az embereket énekes kabócává változtassák, akik halálukig csak ciripelnek, vagy szitkozódó papagájokká, akik maguk sem értik, mit fecsegnek, esetleg olyan makacs szamarakká, hogy szét lehet verni hátukon a botot. Röviden, ez a legszórakoztatóbb időtöltés, semmin sem lehet jobbat nevetni, mint nézni viselkedésüket: sem látni, sem hallani nem lehet különbet.
Na, ne mondd! Valóban?
Isten bizony! És ha nem akarsz hinni nekem, elviszlek a körszínházba, ahol ettől a színjátéktól részegre röhögheted magad.
Jól szóltál. Menjünk! Csak attól tartok, hogy felismernek.
Tüntesd el a pálcádat, meg a sarkaidon lévő szárnyacskákat meg a kalapod is; nélkülük soha nem ismernek rád.
Nem, nem; én jobbat tudok ennél: megváltoztatom az arcom. Nézz meg jól! Nos, ki vagyok?
Hű, a teremtésit! Hát ez meg mi? Próteusz vagy te? Netalán Gonin mester? Hogy tudtál ilyen gyorsan arcot változtatni? Az előbb még szép fiatal fiú voltál, most meg aszott öregember. Kezdem érteni, hogy csinálod: a szavak mágiájához értesz; láttam, amint varázsszavakat mormogtak ajkaid. Az isten szerelmére, ki kell, hogy taníts erre a tudományra, különben nem vagy a barátom; annyit kérhetsz érte, amennyit nem restellsz. Nem hagyok békét neked, amíg ki nem tanítasz. Könyörgök Mercurius, édes jó cimborám, tanítsd meg a varázsszavakat, légy a tanítóm!
Jól van, jól van már. Megtanítom neked, mivel jó cimbora vagy. Megtanítom, mielőtt elszakadnék tőled. Menjünk előbb az arénába, utána majd elmondom a bűvös szavakat.
Rendben, hiszek neked, mert szavadat adtad. Látod ott azt az embert, aki olyan idegesen rohangál? Szeretném, ha hallanád érvelni egy kicsit: életedben nem láttál még ilyen jópofa filozófust. A világon sincs ennél szórakoztatóbb fecsegő. Felmutatja az aréna egy kicsike morzsáját és az üdvére esküdözik, hogy az a bölcsek köve, sőt a lelke minden bölcsek kövének. Nézd csak, hogy forog a szeme a koponyájában! Igencsak elégedett önmagával. Látod? Számára önön értékéhez képest porszemet sem ér a világ.
Amott van egy másik, az sem kevésbé visszataszító; menjünk közelebb, és nézzük meg, mit művelnek egymás között, mi mindent vagdosnak egymás fejéhez.
Helyes.
Hiába keresgélnek uraim, én már megtaláltam a piros csövű kukoricát.
Ne dicsekedjen annyira barátom! A bölcsek köve elveszíti minden erényét, ha az ember túl sokat tart magáról, csak azért mert megtalált néhány darabkát. Elhiszem, hogy talált néhány morzsát, de viselje el, hogy mások is kereshessenek és találhassanak. Mercurius, aki ránk hagyta a kő darabkáit; nem akarja, hogy viszály legyen közöttünk, azt kívánja, hogy szeressük egymást, mintha testvérek lennénk. Nem azért késztetett minket ily nemes és isteni tárgy felkutatására, hogy marakodjunk, hanem hogy szeretetet tanuljunk. Mi pedig (legalábbis szerintem) pontosan az ellenkezőjét tesszük.
Mondhat, amit akar, mert amit maguk mindannyian itt összekapartak, értéktelen homok csupán.
Csak úgy dől a szájából a hazugság! Nézzék, itt van egy gyönyörű darab, sokkal különb az övénél, ez valóban része a bölcsek kövének.
Nem szégyelled magad! Erről állítani, hogy a bölcsek kövének darabja? A vak is láthatja. hogy egyszerű homokszem! Pfuj, pfuj, vidd odébb!
Miért ütötted ki a kezemből? Soha nem találom meg többé! Meg tudnék halni a méregtől! Ha katona lennék, vagy legalább volna egy kardom, itt helyben kiontanám a beledet. Nem, ezt már lehetetlen megtalálni. Annyit kínlódtam, mire végre kezembe került ez a darab, és emiatt az átkozott undorító gonosz féreg miatt elveszítem!
Nem sokat vesztettél, ne siránkozz már annyit!
Hogy-hogy nem sokat veszítettem! Nincs az a kincs a világon, amiért odaadtam volna. Hogy kínozzanak halálra a leggonoszabb fúriák! Micsoda aljas irigy vagy! Nem tudtál másként ártani nekem csak úgy, hogy egy pillanat alatt tönkretetted harminc év munkám eredményét? Ne félj, előbb-utóbb kegyetlen bosszút állok.
Van tizenöt vagy tizenhat kövecském, amelyek közül legalább négy annyira eredeti, hogy már eredetibb sem lehetne.
Mondják uraim, mit keresnek a filozófus urak nap, mint nap olyan véghetetlen szorgalommal eme amfiteátrum arénájában?
Mire jó ezt kérdezni? Mi a célja vele? Hát nem tudja, hogy a bölcsek kövének darabkáit keressük, amit Mercurius összetört és szétszórt ezen a helyen?
És mit kezdenének azokkal a darabokkal?
Még hogy mit? Hát átalakítanánk a fémeket, és azt csinálnánk belőlük, amit akarunk, és mindent elérhetnénk, amit csak kérnénk az istenektől.
És ez lehetséges is?
Hogy lehetséges-e? Maga kételkedik benne?
Hát, kételkedem bizony. Mert az imént hangoztatta, hogy legalább négy igazi kövecskéje van; igazán felhasználhatná az egyiket (ha már a többivel spórolni akar), hogy a társa könnyedén megtalálja a sajátját, amelyet egy másik társa kiütött a kezéből, és ami miatt veszett düh rágja. És jó magam, mivel nincs ezüstöm, szívesen megkérném magát, hogy tessék nekem tallérrá változtatni azt a tizenöt fontnyi aprópénzt, amit a bugyellárisomban tartok; maga nem veszítene semmit: csak akarnia kellene, és rögtön kiderülne, hogy azok a kövecskék valóban olyan hatásosak-e, mint állítja.
Azt mondanám uram, hogy nem kell így venni a dolgot; úgy kell venni, hogy a kő nem rendelkezhet oly erényekkel, mint rendelkezett valaha, mielőtt Mercurius darabokra törte; kiszellőzött azóta, hogy szét lett szórva az arénában; és mondok még valamit: azt, hogy már nem szükséges erényeit megmutatni. Nélküle is biztos, hogy megvannak a képességei. És különben is, Mercurius akkor vonja vissza, vagy kölcsönöz neki újra csodaerőt, amikor kedve tartja.
De ha már nincs szükség képességei megmutatására, akkor miért törik a fejüket, rongálják szemüket, és veszélyeztetik veséjüket a makacs keresésben?
Ne mondjon ilyet! Ugyanolyan ereje és erénye van a kőnek, mint amilyen azelőtt volt, még ha ki is szellőzött, mint maga mondta. Ha az a kövecske, amelyet a kezében szorongat, nem tesz tanulságot valamiféle képességről, az annak a jele, hogy fikarcnyi köze sincs az eredetihez. Ami viszont az enyémet illeti, állítom, hogy azt teszek a segítségével, amit akarok. Ólmot alakítok át arannyá – elnézést: aranyat ólommá – de meg tudom változtatni az embereket is. Bármely fémnél keményebb véleményüket is át tudom formálni; új életmódot tudok velük elfogadtatni. Meg tudok például győzni férfiakat, akik korábban rá sem tudtak nézni a Vesta-szüzekre, hogy kiváló dolog velük hálni; de át tudom szoktatni török ruhára a cigány módra öltözködőket, vagy rá tudom venni gyaloglásra a lovagokat, meg kéregetésre az adakozókat; olyan sikereim vannak, hogy rólam beszél egész Görögország, és rengetegen életük árán is állítanák, mindenkivel szemben, hogy az én kövem valóban igazi. Hosszasan mesélhetném még a kövecském erényeit dicsérő csodákat. Nos, hát jó ember, mit gondolsz ezek után filozófusainkról?
Azt, hogy még annál is kevésbé bölcsek, mint gondoltam, és ön sem különben.
És aztán miért?
Azért küszködnek és veszekednek, hogy egy összetört kődarab morzsáit keresgéljék a homokban, vesztegetik a földön tölthető idejüket, mást sem cselekedve, mint kutatva valami után, amit esetleg lehetetlen megtalálni, és ami talán még csak nem is létezik. Különben is, nem maguk mondták, hogy Mercurius törte össze és szórta szét a kő darabjait az arénában?
Hát persze, hogy Mercurius.
Szerencsétlen emberkék! Mercuriusba bíznak, aki köztudottan a csalás és a beugratás nagymestere. Nem tudják, hogy csak a szája nagy, és behízelgő szép szavaival elhiteti magukkal, hogy a húgyhólyag lámpa, a felhő meg közönséges pókháló? Eszükbe sem jut, hogy esetleg közönséges kődarabot tört össze vagy egy maroknyi homokot szórt szét, és arról hitette el magukkal, hogy a bölcsek köve volt, hogy bolondot csinálva magukból jót nevethessen a küszködésükön, a dühöngéseiken és a perpatvaraikon, meg azon, hogy olyan valamit vélnek megtalálni, ami nincs?
Ne mondjon ilyet uram! Hiszen ez kétségen kívül a bölcsek köve volt: megtaláltuk néhány darabját, és ígéretes tapasztalataink is voltak velük.
Mondják maguk. Én viszont kételkedem, mert ha így lett volna, sokkal különb eredményeket is felmutathatnának, főként, ha arra gondolunk, micsoda varázserőt tulajdonítanak neki; mi több, ilyen jó szándékú emberek, mint önök, bizonyára gazdaggá tennék a szegényeket, vagy legalábbis ellátnák őket minden szükségessel, és nem hagynák koldulni őket.
Óh, uram, a nélkülözők nélkül nem lehetne meg a világ, mert ha mindenki gazdag volna, nem volna kin gyakorolni a nagylelkűség erényét.
De hát könnyen megtalálhatnák az elveszett tárgyakat, bizonyosság léphetne a kételyek helyébe, és a már megismert igazság birtokában segíteni tudnának egyességre juttatni az egymásnak feszülő emberi akaratokat, és képesek lennének békét teremteni az emberek között az ön által ismert igazságnak megfelelően.
Mit szólnának ehhez a bírák, ügyvédek és vizsgálóbírók? Mit kezdenének törvényeikkel, szabályzataikkal, jegyzőkönyveikkel, eme oly fontos és tiszteletre méltó dolgokkal?
Ha egy beteg szorulna segítségre, olyan könnyű lenne egy kődarabkát a testére helyezve késedelem nélkül visszaadni egészségét.
Mit kezdenének akkor magukkal az orvosok, és mire szolgálnának a Galenusnak, Avicennának, Hippokratésznak, Enginátusznak[20] tulajdonított méregdrága könyvek? Különben is, akkor mindenki, mindig, mindenféle betegségből meg akarna gyógyulni és senki sem óhajtana elhalálozni, ami bizony nagyon is ésszerűtlen lenne.
Nézze csak! Valaki talált valamit! Mindenkit odahajt az irigység, és mindenki ott kezd kutatni.
Nagyon helyesen teszik, mert így esetleg megtaláltatik, ami még nem találtatott meg.
Talán. De se híre, se hamva nincs annak, hogy bárki is véghezvitt volna a bölcsek kövéhez méltó dolgot, amióta keresgélik darabkáit; és ez azt súgja nekem, hogy ama bizonyos bölcsek kövének a darabkái nem is léteznek, vagy ha igen, nem rendelkeznek a nekik tulajdonított képességekkel, maguk találják ki e gyermekmeséket.
Uram, én több olyan dolgot is említettem, amelyet a birtokomban lévő darabkákkal vittem végbe.
Ugyan! Nem a homokszemek csodás tulajdonsága működött: a maga nagy dumája, és pocskondiázása hatott; azt viszont valóban Mercuriusnak köszönheti, aki ahogy Mercurius szavakkal fizette ki magukat elhitetve a bölcsek kövének létezését, úgy áltatják most maguk a világot pusztán szép és tartalmatlan szavakkal. Úgy gondolom, ezt valóban Mercurius hagyta örökül maguknak.
Esküszöm, ha a szenátus tagja lennék, eke elé állítanám mindnyájukat: kényszermunkára vagy gályarabságra ítéltetném. Azt hiszik, kellemes dolog egy rakás nagyra nőtt borjút szemlélni, akik egész életüket arra szánják, hogy apró kövecskéket keresgéljenek, mint a gyerekek? Érteném, ha legalább volna valami hasznuk belőle, de hitük csak vágyaikat és álmaikat táplálja. Az egek urára mondom, gyermetegebbek a gyermekeknél, mert azok legalább kezdenének valamit a köveikkel, míg ezek végképp semmire sem használják. Ha a gyermekek értelmetlenül rendetlenkednek, valamiféle hasznos munkával könnyedén le lehet kötni a figyelmüket, de ezekkel a fecsegő, álmodozó filozófusokkal nincs, aki képes lenne abbahagyatni a szakállasok ostoba játékát, ha egyszer elkezdték keresgélni az arénában a bölcsek kövének morzsáit: örök gyermekként vénülnek és halnak bele. Pedig hányan közülük valóságos csodákra is képesek volnának! És ehelyett...? Pedig milyen hasznos is lehetne!
Nehezebb találni kövecskéket, mint szeretnénk, meg azután Mercurius sem mindig kedvez nekünk.
Én is így gondolom.
Elnézést uraim, de el kell köszönnöm öntől, Venulus szenátor úr hívott meg vacsorára, és ideküldte értem szolgáját.
Akkor hát isten vele, uram.
Hát ilyenek az én embereim; az asztalfőn foglal majd helyet, a legjobb falatokat fogja kapni, nagy tisztelettel hallgatják majd, és ő lesz az est csillaga, és csak az isten tudja, még mire viszi?
És mindezt én tettem lehetővé a bölcsek kövével.
Ez bizony így van. Nélküle nem volna módjuk az ingyenes lakomákra. Neked tartoznak hálával érte.
Látod, mire jó a művészetem? De most mennem kell, el kell juttatnom Jupiter atyám titkos üzenetét egy dámának, aki Apolló templomának közelében lakik; és meg szeretném látogatni kis barátnőmet is, mielőtt hazatérnék. Isten veled!
Hé, hát nem akarod betartani az ígéretedet?
Miféle ígéretemet?
Megígérted, hogy megtanítod a varázsigét, hogy meg tudjam változtatni a fizimiskámat meg az egész külsőmet kedvem szerint.
Oh, hát persze, igazad van. Figyelj, hadd súgjam a füledbe!
Nem hallak jól, nem értem, beszélj hangosabban!
Ennyi az egész. El ne feledd!
Mit is mondott? Az ördög vigye el! Semmit sem lehetett érteni, vagy talán nem is mondott semmit, mert én semmit nem hallottam. Ha megtanította volna a varázsigét, sok huncutságot elkövethetnék, és soha nem kellene attól félnem, hogy egy vas nélkül maradok, mert ha pénzre lenne szükségem, felölteném valaki másnak az arcát, akinek tartozásai vannak, és behajtanám a nevében. És, hogy könnyebben élvezhessem a szerelem gyönyörűségét, és veszély nélkül bejuthassak a kedvesemhez, valamelyik szomszédasszony bőrébe bújnék, hogy fel ne ismerjenek. És még sok-sok hasonló dolgot művelnék. Micsoda álarcaim lehetnének, ha tudnám a varázsszavakat, és ha nem rázott volna át. De észre kell térnem végre, és tudomásul kell vennem, hogy bizony bolond ember az, aki nem létező csodára vár, de még nálánál is bolondabb és szerencsétlenebb, aki olyat remél, ami elérhetetlen.
III. PÁRBESZÉD
[szerkesztés]Mercurius, Cupido, Coelia, Phlegón a ló, Statius, Ardelio
Fel sem tudom fogni, hogy lehet ekkora türelme Jupiternek. Lükaón[22] bűne, ami miatt özönvízzel büntette egykor a földet, meg sem közelíti förtelmességében ezt a gonosztettet. Nem is tudom, mivel magyarázható, hogy nem zúzta szét villámaival ezt a szerencsétlen világot. Hisz ezek a hálátlan lények nem csupán arra vetemedtek, hogy ellopják könyvét, amelyben jövőbelátó tudománya rejlik, hanem csúfot űzve belőle, olyan irományt küldtek vissza helyette, amelyben részletesen leírják az ifjak játszadozásait és a szeretkezés pajkosságait, amelyeket az istenek és az emberek egyaránt művelnek titokban, és amelyeket – úgy hírlik – nem mulasztott el Júnó sem megtapasztalni. De benne van az is, hogyan lett bikává maga Jupiter, hogy elrabolja Európát,[23] hogyan szeretkezett hattyú alakjában Lédával,[24] hogyan vette fel Amphütrión[25] alakját, hogy könnyebben bújhasson Alkméné ágyába, és arról is olvashatni, amikor aranyesőként élvezte Danaet[26] vagy amikor Diána,[27]pásztor, tűz, sas, kígyó képében csintalankodott; csupa olyan dolgok ezek, amiket nem illik az emberek tudomására hozni, írásban pedig különösen nem. Gondolják csak el, ha egyszer Júnó kezébe kerül ez a könyv, és tudomására jut mind eme hőstett, mekkora lenne a patária! Tátva a szám a csodálkozástól, hogy még nem taszított a mélybe, mint egykor Vulcanusszal[28] tette, aki sánta maradt, és marad örök életére, úgy összetörte magát. Kitörtem volna a nyakamat, annál is inkább, mivel nem voltak felszerelve bokáimra a szárnyacskák, amelyek repülni segíthettek volna. Istenemre, való igaz, hogy részben én vagyok a hibás a történtekért, jobban kellett volna vigyáznom, amikor köttetni vittem a könyvet. Mit tehettem volna? A Bacchanáliák[29] előestéje volt, koromsötét; és annyi volt a komissióm, hogy azt sem tudtam, hol áll a fejem. Másrészt bíztam a könyvkötőben, rendes embernek látszott, amint azt az általa szépen bekötött értékes könyvek bizonyítják. Voltam nála azóta, ám esküvel esküszik, hogy azt a könyvet adta vissza, amelyet nála hagytam, és biztos lehetek, hogy nem nála cserélődött ki. Pontosan hol is jártam azon a napon? – Ezt kell végiggondolni. Talán azok a csibészek lophatták el és cserélhették ki, akikkel a Fehér Szén fogadóban ittam együtt. Elég hosszú időre magukra hagytam őket, amíg felszolgálták a bort. És esküszöm: nem értem, hogy nem szégyelli magát a vén fecsegő! Nem volt képes kiolvasni a könyvből (pedig ebben van minden tudománya), hogy mi történhet magával a könyvvel? Azt hiszem elvakította a saját fénye, mert végtére is, ennek a balesetnek éppen úgy írva kellett lennie benne, mint minden másnak, vagy ha nem, ez az átkozott könyv hamis. Kár tehát dühöngenie; vessen magára, és ne rajtam kérje számon, én nem tudok rajta segíteni. De hogy is hangzik a szöveg, amelyet oly mélyen az emlékezetembe vésett? – „A magasban mennydörgő Jupiter nevében hirdettessék ki Athén minden utcasarkán, szükség esetén pedig szerte a világban, hogy ha valaki talált egy könyvet, amelynek a címe: Quae! in boc libro continentur: Chronica rerum memorabilium, quas Jupiter gessit antequam esset ipse. Fatortuni prćscriptum, sive eorum quae futura sunt, certae dispositiones. Catalogus Heroum immortalium qui cum Jove vitam victuri sunt sempiternam,[30] vagy tud valamit erről a könyvről, amely Jupiter tulajdona, adja tudtára, vagy juttassa el Mercuriusnak, aki minden nap az akadémián vagy a főtéren tartózkodik, és aki ezt teszi, jutalomból annyi bort ihat, amennyit csak kíván. Ám azt a személyt, aki bitorolja, és e felhívás közzétételét követő nyolc napon belül nem adja vissza, maga Jupiter kutatja fel; ha kell, végigjárja az ég tizenkét házát, és éppen úgy meg fogja találni a bitorlót, mint az asztrológusok. Szolgáltassa tehát vissza a könyvet, akinek a kezében van, ellenkező esetben kegyetlenül bűnhődni fog.”
Hát ez meg mi? – „Mercurius adja át Júnó részéről Kleopátrának eme levélben található receptet arról, hogyan lehet gyermeket csinálni, és hogyan lehet tőle megszabadulni éppen olyan gyönyörrel, mint amilyen gyönyörrel megfogant, továbbá szerezze be a következőket! ” – Szerezzem be! Szerezzem be! Meglesz, csak várjon türelemmel. De mit is kell beszerezni? – Először is egy papagájt, amely kívülről végig tudja mondani Homérosz Iliászát; egy bármely témából szónokolni képes hollót; egy a filozófiában tökéletesen jártas szarkát; egy tekézni tudó majmot; egy cerkófmajmot, amely tartja a tükröt, amíg az istennő cicomázza magát. A fellelhető legnagyobb velencei acéltükröt, cibetparfümöt, ólomfehéret, nagyítót, ébenfából készült mankót más kiváló parfümöket; azután el kell menni az ékszerészhez a megrendelt nyakláncért, meg kell vásárolni a Száz új novellát,[31] meg Ovidiustól Szeretkezés művészetét és kell még neki hat pár ébenfa mankó. – Soha vissza nem jutok az egekbe, ha én minderre vállalkozom. Íme, már szét is téptem a listáját meg a receptjét is. – Keressen magának más szolgát, az ördögit neki! Hogy a fenébe tudnám mindezt felcipelni az égbe? Ezek a nők úgy kérnek mindenféle szívességet, mintha csak értük élne az ember! Az egyik így fordul hozzám: „Fogd, Mercurius; ezen vegyél nekem egy nemez kalapot!” A másik meg a kezembe nyomja ezt itt, ni: „Mercurius ne feledje el megmondani Cupidónak, hogy az anyja azt üzeni, hogy (Ezt meg Venus adta. Oh, Nagysád, önnek mindig engedelmeskedem, ebben hiba nem lesz! ) mihamarabb vegye kezelésbe a Vesta-szüzeket, akik oly szemérmesnek és visszafogottnak hirdetik magukat, és forralja fel vérüket egy kissé, hadd legyenek vakmerőbbek! És e munkájában nyugodtan forduljon Somnuszhoz[32] segítségért, ő szívesen odakölcsönzi legényeit, hogy e szüzek éjjel álmukban megízlelhessék azt, amit folyton csak leszólnak nappal, és hogy hallgassa figyelmes fülekkel, amint sajnálkoznak és bánkódnak magukban; és késedelem nélkül adjon tudtára jó szaftos mesével minden új hírt velük kapcsolatban.
Item: Meg kell mondani e kisasszonyoknak és dámáknak, hogy városba menet otthon ne feledjék álarcukat, mert sokkal kényelmesebb és kellemesebb is álarcban egymásra nevetni jól szórakozván azon, amit a városban látni, hisz így a külvilág nem ismeri fel őket.
Item: Figyelmeztetni kell eme francia leánykákat arra is, hogy ne feledjék meglocsolni ibolyáikat szárazság idején, és arra is, hogy ne feküdjenek le túl korán, ha az est leszáll, és főként ne azelőtt tegyék ezt, mielőtt fogadnák barátaik köszöntését, és ne kívánnának maguk is jó estét nekik; és hogy óvakodjanak tükör nélkül fésülködni, meg hogy tanulják meg az új dalok szövegét; meg hogy legyenek kellemesek, szeretetre méltók és készségesek szeretőikhez, legyen sokkal több „igen” a tekintetükben, mint „szó sem lehet róla” az ajkaikon, de kéressék csak sokáig magukat és ne siessék el (legalábbis szavakban ne) barátaik tudtára adni vágyakozásukat, rejtsék el amennyire csak képesek erre; mert ez a lényeg: a gyönyör a szavakban rejlik.”
Rendben, rajtam nem fog múlni, ha rátalálok Cupidóra. Mennyi komissió! Nocsak! Ez meg Minerva[33] asszony kérése, megismerem az írását. Itt semmi sem hibázhat, mert halandóságomat veszíthetem. – „Mercurius feltétlenül szóljon a költőknek Minerva nevében, hogy szűnjenek meg egymást pocskondiázni, különben megtagadja őket. Nem szereti, sőt nagyon is helyteleníti az ilyen viselkedést, éppen úgy mint a hazug szavakat, amelyekben jelenleg túl sok gyönyört találnak: ne tartózkodjanak tehát annyira az őszinte és oly hasznos hallgatástól; és ha mégsem bírják ki, hogy ne írjanak a szerelemről, tegyék ezt oly visszafogottan, oly szűzies és isteni módon, amennyire csak képesek erre, az istennő példáját követve. Ezen kívül tudja meg Mercurius, hogy Pindarosz[34] alkotott-e valami újat, és hozzon fel mindent, ami elérhető Apellész, Zeuxis, Panhasziósz[35] és más jelenkori festőktől, valamint mindenféle hímzést, csipkét, faliszőnyeget és patront. És figyelmeztetni kell a kilenc Múzsa[36] tisztelt társaságát, hogy őrizkedjenek attól a sok-sok senkiházitól, akik szeretetet és szolgálatot mímelnek mindaddig, amíg hírveréssel révükön nevet szereznek a költők között (mint mindenből, hasznot húzva belőlük is) ám, amint Plutoszhoz[37] utat találnak, és bukszájuk meghízik, undorral elhagyják jótevőiket, akiket bizony bölcsebbé tehetnének a tapasztalatok.” – Így igaz, nagyságos Minerva asszony, hibátlanul át fogom adni az üzenetet hódolatból Ön iránt. De ki repül itt? Istenemre! Fogadok, hogy Cupido.
– Cupido!
Ki az ott? Hé! Jó napot Mercurius! Te vagy az? Mondd, mi Újág? Mi szépet mesélnek odafent az égi útjaid során? Fut-e még Jupiter a szerelem után?
Már hogy szerelmeskedik-e, az ördögbe is! Most éppen visszafogja magát, viszont korábbi félrelépései nem kevés fejtörést és bosszúságot okoznak neki.
Hogy-hogy?
Ezek a kéjenc földiek könyvben örökítették meg kalandjait, amit kínos véletlen folytán vittem fel neki a sajátja helyett, amelyből ki szokta puskázni, milyen időjárást parancsoljon; köttetni vittem, és valahogy kicserélődött. Kénytelen vagyok világgá kürtölni a dolgot, hátha visszaadja a könyvet az, akinek kezébe került. Jupiter majd megevett miatta.
Mintha hallottam volna valamit egy könyvről: azt mondják róla, hogy ilyent még nem látott ember; úgy hírlik, két legény birtokában van, és jósolnak belőle minden jöttmentnek; éppen úgy meg tudják jövendölni a történéseket, mint egykor Teiresiász[38] vagy a dodonai tölgy.[39] Az asztrológusok egymást tapossák, hogy megszerezzék a könyvet vagy legalább a másolatát, hogy mint mondják, tökéletesítsék prognosztikájukat és pontosítsák almanachjaikat. ’S mi több, ezek a pernahajderek még azt is ígérik a jó pénzt fizető hiszékenyeknek, hogy beleszerkesztik őket a halhatatlanság könyvébe.
Tényleg? A mindenségit! Ez az a könyv! Nem is lehet más. Komoly a veszély, hogy szegénynyúzó uzsorások, bugrisok, latrok nevét írják be a könyvbe, kihúzva olyan rendes emberekét, akiknek nincs módjuk fizetni nekik. Jupitert kitörné a frász, az ördögbe is! És hol találhatnám meg ezeket?
Azt bizony nem tudnám megmondani, mert hát ez nem az én asztalom. Én csak kis játékaimra, apró gyönyöreimre, vidám kis kicsapongásaimra gondolok. Bújócskát játszom, és az ifjú hölgyek szíve csücskébe kilőtt nyilaimat gyakran ott felejtem, mielőtt átsétálok az agyukba, majd megsimogatom gyenge velőjüket és érzékeny belső részeiket, hogy később megjelenjek és sétálgassak nevető tekintetükben, becsússzak kemény kebleik közé, onnan pedig lesétáljak a gyönyörök völgyén át az ifjúság forrásába, ahol eljátszadozom kissé, felfrissülök és újraalkotva önmagamat legboldogabb óráimat töltöm.
Anyád rám bízott számodra egy üzenetet, amelyben megkér valamire. Fogd! Lesz rá időd figyelmesen elolvasni és tartalmának megfelelően eljárni. Nekem mennem kell, nagyon sietek.
Csigavér, csigavér, Mercurius uraság!
Hagyj már, a teremtésit, leszaggatod a szárnyaimat! Engedj már elmenni Cupido, nekem nincs olyan játszani való kedvem, mint neked.
„Miért zavar úgy barátom,
Hogy testem még gyengécske?
Én még jobban is csinálom,
Mint aki már vénecske.”
Neked aztán jó dolgod van! Fütyülsz rá, hogy Jupiter esőt vagy havat zúdít a nyakunkba, mivel elvesztette a könyvét.
„Minden nap
Szeretőkre süt a nap
Mert télen és viharban
Szívükben csak tavasz van.”
Jó, rendben, helyben vagyunk. Másról sem tudsz beszélni?
„Van valami, kis galambom,
Van valami, nem tudom mi...”
Ki az a szép leány, aki árvácskán sétál amott a kertben? Hisz ő még nem is volt szerelmes. Hadd lássam csak szemtől szembe! Nini! – Én meg jól tudom, hogy közben a barátja eleped a vágyakozástól. Szívtelen szép hölgy, két lépést sem teszel, és szerelmes leszel, mint az ágyú.
Óh, mily rosszul ismerem az embereket, és milyen hálátlan is vagyok én! Nem vettem észre időben, mennyire szenved miattam e fiú. Csak most döbbenek rá (sajnos túlságosan is későn), micsoda hatalma van a szerelemnek, és hogy bosszúját senki el nem kerülheti. Nem követtem-e el súlyos hibát, amikor megvetettem és eltávolítottam magamtól azt, aki oly nagyon szeretett, talán jobban, mint önmagát? Hát életem végéig olyan érzéketlen akarok maradni, mint a márvány? Holtomiglan egyedül akarok élni? Óh! Jaj! Ő csak hozzám ragaszkodik; az én hibám, az én hamis vélekedésem. Kicsi madárkák, akik énekeltek nekem; tanítsatok engem! Milyen szerelmetes jó anya a természet, amikor játékaitok és motettáitok[40] segítségével tanítja meg nekünk, hogy isten alkotásai nem képesek egymás nélkül élni! Hadd valljak be nektek valamit őszinte szívvel: kedves dallamaitok már nem ellenszenvesek számomra, mert értem már, nagyon is jól értem, mit szeretnétek mondani; és kérni szeretném, hogy óvjatok meg szerelmes együttlétetek látványától: nem okoz az örömet nékem, mert sokszoros erővel adja tudtomra, hogy én vagyok a legszerencsétlenebb teremtmény ezen a világon. Vajon visszajön-e a kedvesem? Óh, jaj, miért is voltam oly vadóc, az arcát sem meri felém fordítani. Óh, ha megtenné, ha szeretne még annyira engem, mint ahogy én most szeretem! Miért késlekedik annyit, hogy orcáját láthassam; ha visszajönne, mennyivel kedvesebb, odaadóbb is lennék: úgy fogadnám, ahogy soha sem tettem előbb.
„Menj! Isten megáldjon!
Mondta a lányka remegve,
Mert gyógyszer nincs a sebedre.”
Pedig mindene megvan e hölgynek, minden, ami kell a legénynek.
Hát nem szomorú ez? Akár a földre jövök, akár ha visszatérek az égbe, az emberek is meg az istenek is folyton azt kérdik, mi újság? Hírtenger kellene ahhoz, hogy nap, mint nap új hírt közöljek mindenkivel. Igaz, e lenti világ, ha kell, minden kíváncsi fület kielégíthet, legalábbis a magasságos fülekét; és miért ne segítenék egy kicsit nekik?
– Még ebben az órában megszólítja lovasát az a ló, és hogy mit mond, meglátjuk, vagy meghalljuk inkább; de mondjon bármit, újság lesz minden bizonnyal. „Garabanado Phorbantas Sarmotoragos”![41] De, mit tettem? Majdnem hangosan kimondtam a varázsigét, amely szóra bírja az állatokat. Nagy szamár vagyok: ha meggondolom, hogy ha végigmondtam volna az egészet, és a közelben lett volna valaki, kitanulhatta volna a módját.
Valaha beszéltek az állatok; és ha a régi időkben nem vonták volna meg tőlünk a beszéd tudományát, nem tartanátok bennünket olyan butáknak, mint ahogy most azt vélitek.
Hát ez meg mi? Teremtő isten! Beszél a lovam!
Nahát! – Beszélek. Már miért ne beszélnék? Óh, ti emberek! Minthogy kizárólag ti őrizhettétek meg a beszéd képességét, és mi szegény állatok nem tudjuk egymást megérteni, mert hogy nem tudunk egymáshoz szólni, nem csupán úgy szóltok rólunk, amint kedvetek tartja, de felültök a hátunkra, döfködtök, és vertek bennünket; táplálni, ruházni és szállítani kényszerülünk titeket; eladtok, leöltök, megesztek bennünket. Miért van mindez? Kizárólag azért, mert nem tudunk beszélni. Mert ha tudnánk beszélni, és elpanaszolnánk mindezt, másként bánnátok velünk, gondolom én, mert ti emberségesek vagytok, legalábbis annak kellene lennetek!
Haljak meg, ha látott már ilyet a világ! Jó emberek, kérlek benneteket, gyertek, halljatok csodát, másképp magatoknak sem hinnétek. Istenemre! Beszél a lovam!
Mi a fene lehet ott, hogy az emberek úgy gyűlnek össze, mint egy birkanyáj? Ezt látnom kell!
Ardelio! Hallod? Istenemre! Beszél a lovam!
Mit mondasz? Ez aztán a csoda! No, és mit mond?
Nem is tudom, mert annyira meg vagyok döbbenve, hogy szavak jönnek ki a száján, hogy képtelen vagyok felfogni, mit mond.
Szállj már le a földre, és hallgassuk beszélni egy kicsit! Hátrább, uraim, hátrább! Helyet! Helyet! Távolabbról ugyanannyit látnak, mint közelről.
Mondd csak, mit akarsz mondani, szép jószágom, emberi szavakkal?
Jóemberek! Minthogy a jó Mercuriusnak úgy tetszett, hogy visszaadja nekem a beszéd képességét, és ti magatok annyi munkátok között veszitek a fáradtságot, hogy meghallgassátok egy olyan szegény állat panaszait, mint amilyen én vagyok, tudjátok meg, hogy lovászom minden disznóságot megcsinál velem, amire csak képes. Óh, ha ütne csupán, és böködne, de éhhalálom okozója is lesz, hacsak ...
Még hogy hagynálak éhen dögleni?
Igenis, hagysz éhen halni.
Hazudik, hogy a nyavalya törje ki az urat! És ha tovább is kitart állítása mellett, a torkát vágom el.
Vágja a fenét! Volna bátorsága elvágni egy beszélő ló torkát? Olyan ajándék lesz ez Ptolemaiosz[42] királynak, amilyent még nem látott a föld. Krőzus[43] kincstára sem volna elég, hogy megfizessen ilyen csodát. Gondolja meg jól, mit csinál, merészel-e egy ujjal is hozzáérni!
Miért mond olyant, ami nem igaz?
Hát nem emlékszel rá, hogy a minap, amikor négy ló ellátására kaptál pénzt, így számoltál: „Sok szénátok, sok szalmátok van, zabáljatok; lesz zabotok napközben, a maradék pénzt elszórakozom a babámmal.”
Megállj csak! Jobb lett volna neked soha meg sem szólalni!
És ez még semmi, nem is ez fáj igazán; a legnagyobb keserűséget az okozza, hogy ha véletlenül egy kancával találkozom a szerelem havában (ami egy évben csak egyszer fordul elő), ez a fickó megakadályozza, hogy felhágjak rá, miközben én őt nap, mint nap kényszerűségből a hátamon hordom. Ti emberek más jogokat követeltek magatoknak, mint amit másoknak megadtok; a természet minden gyönyörét megtartjátok magatoknak, és igyekeztek megfosztani tőlük a többieket: ezt teszitek velünk, szegény állatokkal. Hányszor láttam, hogy kurvákat hoztál az istállóba, hogy lefeküdjenek veled? Hányszor voltam kénytelen tanúja lenni szép viselkedésednek! És még csak kérni sem mertem volna, hogy engedd hozzám a kancákat az istállóba, mint ahogy ezt te oly sokszor megengeded magadnak, de legalább akkor hagynál békében egy kicsit, ha a mezőre megyünk, és éppen ideje van a szerelemnek. Már hat éve a hátamon lovagolsz, és egyetlen huncut alkalommal sem hagytad békében csinálnom ...
Teringettét! Igazad van barátom; te vagy a legnemesebb ló, és a legaranyosabb is, akit csak láthattam életemben. Bízd csak rám, van egy kancám, és ő a rendelkezésedre áll. Szívesen kölcsönzöm neked, mert jó haver vagy, és megérdemled; kedved lelheted benne. És a magam részéről igenis örülnék, ha termékeny lennél, már csak azért is, mert akkor mindenkinek elmondhatnám: „Íme a beszélő csődör utóda.”
Még mit nem! Kétszeresen is vigyázni fogok ezután, mivel úgy mert beszélni, ahogy beszélt. Gyerünk, gyerünk, indulás! Kocogjon csak vidáman az úr duma helyett, és ne makacskodjon, mert ha okoskodik, megelőlegezek néhány kemény simogatást ezzel a bottal.
Nos! Agyő, jó haver; jól berezeltél, hogy úgy odamondogatott a lovad.
Be ám, a teremtésit! De érjünk csak az istállóba, kidíszítem én az irháját, ha még olyan kiváló is a beszélőkéje.
Ha nem magam látom és hallom, nem hittem volna, hogy egy ló beszélni képes. Százmillió tallért is megér ez a ló. Százmillió tallért? Ez bármennyit megér. Elmegyek és elmesélem ezt az esetet Cerdonius[44] mesternek, bizonyosan nem fogja kihagyni az évkönyvéből.
Végre, van már valami újdonság! Örülök, hogy jó nagy volt a csoportosulás, és Istennek hála, sokan látták és hallották a dolgot. Hamar tudni fogja az egész város, és akad valaki, aki megírja, és mintegy véletlenül ki is színezi, hozzáadva saját fantáziája képeit. Így legalább bizonyos lehetek arról, hogy hamarosan utánnyomást lehet vásárolni a könyvesboltokban. De szükségem van más természetű hírekre, és más megbízásaimnak is eleget kell tennem. Meg kell keresnem a város kisbíróját is, hogy közhíré tétessem, keresem azt a személyt, aki megtalálta azt az átkozott könyvet.
IV. PÁRBESZÉD
[szerkesztés]Két kutya: Hylactor, Pamphagus
Ha Anubisz[46] volna oly kegyes segíteni, hogy ráakadjak egy olyan kutyára, amely beszélni tud, és éppen úgy tud érvelni, mint én, bizony nagy örömet szerezne nekem. Mert addig én meg nem szólalok, amíg hasonszőrűvel nem beszélgethetek. Ennél már csak az lenne különb, ha akaratom szerint szólhatnék az emberekhez; ha ez sikerülne, én lennék a legboldogabb minden kutyák között. Úgy gondolom, nincs a földön sem herceg sem király, aki méltó lenne birtokolni engem, értékeim annyira felbecsülhetetlenek lennének. Ha csak annyit szóltam volna embertársaságban, amennyit most mondtam nektek, hírem már az Indiákra is eljutott volna, és ezt suttognák mindenütt: „Egy bizonyos helyen létezik egy bizonyos beszélő kutya.” Felkeresnének a világ mind a négy sarkából, és fizetnének, hogy engem láthassanak és hallhassanak. Sőt, akik engem láttak és hallottak egyszer, azzal keresnék kenyerüket, hogy távoli országok lakóinak mesélnék el, amit tőlem és rólam hallottak. Mert ilyen páratlan, csodálatos és gyönyörűséges esetnek még nem volt tanúja senki. Ám addig nem szólalok meg az emberek előtt, amíg nem találok egy kutyát, aki éppen úgy beszél, mint én, mert el nem hihetem, hogy én volnék az egyetlen beszélő kutya ezen a világon. Tudom, hogy ha a legkisebb szócska is kiszaladna a számon, azon nyomban odacsődülnének az emberek, hogy kíváncsiságukat kielégíthessék; és lehet, hogy emiatt istenként imádnának Görögországban, mint ahogy ezt Anubisszal tették Egyiptomban. Ezért nem mondtam és nem fogok mondani semmit emberi nyelven az embereknek, amíg nyelvükön beszélő kutyára nem akadok. Pedig hallgatni kutya nehéz olyan kutyának, mint én, akinek annyi a mondanivalója! Lám, mit is teszek, amikor egyedül vagyok, és senki sem hall: gyakran azon veszem észre magam, hogy önmagam előtt öntöm ki a szívemet és mindazt, ami a zsigereimben van, és kiönthető – mármint – anélkül, hogy oltanám a világ szomját. És még gyakrabban azzal szórakozom, hogy éjnek éjjelén, amikor mások legmélyebb álmukat alusszák, nevén nevezek valakit a szomszédok közül, aki felébredve a fülét az ajtóhoz tapasztja és üvöltözni kezd: „Ki az? Van ott valaki?” És jól szórakozom, amint dühöng, miután rendesen kiüvöltözte magát. Amikor pedig a kutyatársaság összeverődik, hogy egy jót flangáljon, szívesen csatlakozom hozzájuk, hogy fennhangon beszélve kipróbáljam, hátha van közöttük olyan, aki érti, amit mondok, és válaszol; nagy vigaszomra lenne ez, és leghőbb vágyam teljesülne. Amikor pedig játszadozunk és belemarunk egymásba, mindig fülükbe súgok, nevükön és becenevükön szólítom őket, tudakolván, hogy nem beszélnek-e emberi nyelven, ami annyira meglepi őket, mintha kürt szólalna meg a fülük mellett; mert nem tudják elképzelni mi történt: hogy ember bújt-e kutyabőrbe vagy kutya szólt emberi nyelven. Azután, ha már minden más ötletem kimerült, hogy ne kényszerüljek némaságra, kiabálni kezdek: „Gyilkos! Segítség! Jó emberek! Gyilkos!” Erre a szomszédok kiugranak az ágyból, és orruk az ablakhoz tapad. Amikor látják, hogy vicc az egész, visszabújnak az ágyukba, én meg a szomszédos utcában kezdem kiabálni: „Rablók! Rablók! Fel vannak törve a boltok!” Mire azonban felkelnek, én már egy sarokkal odébb kerültem, és riadóztathatok újra: „Tűz van! Tűz van! Ég a házatok!” – Oh, ha látnátok, hogy rohannak a helyszínre az emberek egy szál ingben vagy teljesen meztelenül; az asszonyok kibomlott hajjal, és kiabálnak össze-vissza: „Hol? Hol van a tűz?” Amikor pedig már jól megizzadtak és végigkutattak mindent, rájönnek, hogy nem történt semmi, bosszúsan visszafekszenek, és ki-ki a maga módján befejezi az éjszakát. És miután végigcsináltam bolondos éjszakáim minden csíntevését eljutva odáig, hogy: Qui sunt leves et importuni loquutores,[47] kitalálok még valamit: pirkadatkor a hátsó udvarba megyek, és farkasként riasztom a baromfikat; vagy kitépek néhány rosszul elültetett fát, vagy összebogozom a halászok hálóit, vagy csontokat meg köveket rakok Pygargus[48] uzsorás mezei földbe ásott kincsei helyébe vagy odapisálok a gerencsér köcsögfájának a tövébe, azután pedig belepiszkolok remekbe készült vázáikba. Ha meg véletlenül összeakadok az őrjárattal, belemarok néhány alabárdosba, azután megiramodok, és visszakiáltok: „Fogjon meg, aki tud!” Ám, akárhogy is veszem, bizony kellemetlen, hogy nem vagyok képes találni egy kutyatársat, aki éppen úgy tud beszélni, mint én. De meg fogom találni, ha egyáltalán létezik ilyen ezen a világon. Reményem kiolthatatlan. Itt van Gargilius,[49] vadászni megy összes kutyájával együtt; csatlakozom hozzájuk, játszadozom velük, közben megtudakolom, van-e közöttük olyan, amelyik beszélni tud. – Adj’isten barátaim! Adj’isten spanyol barátom! Adj’isten agár koma! – Hát persze, mind némák; az ördög sem tudna belőlük egyetlen szót sem kiszedni. Hát nem siralmas? Senki sem képes válaszolni szavaimra, találnom kellene valami füvet vagy mérget, amely megfosztana a beszéd képességétől, és újra olyan némává tenne, mint amilyenek ők. Akkor is boldogabb lennék, mint így, hisz folyton szenvedek a nyomorult vágytól, hogy beszéljek, és hogy vágyaimnak megfelelő alkalmas, értő fülekre találjak. És te, kedves barátom te sem tudsz megszólalni? – Akárha állathoz beszélnék!
- Hé! Mondd csak, kuvasz! Nem beszélsz véletlenül?
Engem nevezel kuvasznak? Kuvasz vagy te magad!
Édes jó haverom, kedves barátom, bocsáss meg, kérlek, és ölelj meg, könyörgöm. Te vagy az, akit leginkább vágytam megtalálni, és akit a legkitartóbban kerestem ezen a földön! Egy hatalmas ugrással áldozok Diána tiszteletére, aki boldoggá tett, mert segített megtalálni e vadászaton a társat, akit annyira kerestem. Egy másik ugrással meg neked tisztelgek, kedves Anubis;[50] egy harmadikkal meg Kerberosznak,[51] a pokol kapuja őrzőjének. Mondd meg a neved, kérlek!
Pamphagus.
Te vagy az, Pamphagus, kedves unokaöcsém, édes jó barátom? Akkor te ismered Hylactort!
Már hogyne ismerném; hol van most?
Itt áll előtted.
Becsszóra? Akkor hát bocsáss meg barátom, kedves rokon: nem ismertelek meg, mivelhogy egyik füled hiányzik, és valami nagy forradás van a homlokodon. Mi történt veled?
Ne erőltesd, kérlek: nem szívesen beszélnék róla; váltsunk témát! Hol jártál, mit csináltál, amióta elvesztettük kedves gazdánkat, Aktaiónt.
- Az volt az én nagy, nagy szerencsétlenségem. Ne is emlegesd, sebeket tépsz fel bennem! Nagyon sokat veszítettem a halálával, kedves Hylactor barátom, mert nála mindenem bőségesen megvolt, azóta meg éhség a részem.
Esküszöm, csodás sorsunk volt nála. Finom ember volt Aktaión, igazi nemesember, mert szerette a kutyákat. Az ő idejében egyetlen kutyát sem lehetett megcsapatni, bármit is tettek. Mindent meg tudtunk szerezni magunknak a konyhában, a raktárban vagy bárhol, és amit megszereztünk, az a miénk volt: senkinek nem lett volna bátorsága megverni bennünket, vagy akárcsak hozzánk érni, mert ő rendelte el, hogy szabadon és a lehető legjobban táplálkozhassunk.
Sajnos, nagyon igaz. Mert nem ilyen az én mostani gazdám, messze nem ilyen. Ég és a föld a távolság közöttük, mert ez fütyül ránk, de még az emberei is csak hébe-hóba adnak valamit ennünk; és ha véletlenül a konyhában látnak minket, üvöltenek, kikergetnek onnan, fenyegetnek, ütlegelnek, véresre és félholtra vernek, mint az utolsó csavargót.
Hát ez van, kedves Pamphagus barátom: türelemmel kell lenni. Úgy tanultam, hogy a legjobb orvosság a jelen fájdalmaira az, ha elfeledjük a múlt örömeit, és megpróbáljuk megőrizni magunkban a jobb jövő reményét; ugyanakkor, a múltbéli szenvedések felidézése, amikor már sem tőlük, sem még rosszabbtól nem kell félnünk, sokkal kellemesebbé teheti a jelen adományát. Tudod, mit fogunk tenni Pamphagus öcsém? Itt hagyjuk a többieket, hadd fussanak a nyulak után, mi pedig félrevonulunk és elbeszélgetünk egymással.
Az jó lesz, de a közelben nem maradhatunk.
Nem maradnánk tovább, mint ahogy te azt jónak látod; de lehet, hogy nem lesz módunk találkozni hosszú ideig. Szívesen mesélnék neked, és hallgatnám a te történeteidet. Nézd csak, itt jól megleszünk, ebben a kis ligetben nem látnak meg minket, és a vad sem ebből az irányból jön. Közben szeretném megtudni tőled, miért beszélünk pont mi, és miért némák a többi kutyák; mert rajtad kívül egyet sem találtam, aki beszélt volna, pedig éppen elég kutyát láttam már életemben.
Hát te erről semmit sem tudsz? Elmesélem. – Talán emlékszel, hogy amikor Melancheres,[52] Theridamas és Oresitrophus rátámadtak Actaiónra, közös jó gazdánkra, akit Diana szarvassá változtatott éppen, mi mindannyian odarohantunk, és úgy belemartunk, hogy a helyszínen elpusztult. Talán azt is tudod (én ezt egy könyvben olvastam, amely valahol itt hányódik a házban).
Te tudsz olvasni? Hol tanultad?
Majd később elmesélem, de ezt a történetet hallgasd előbb. – Amikor mindannyian rárohantunk, én véletlenül a szájából kilógó nyelvéből téptem le egy jó darabot, majd lenyeltem. A könyvben megírt történetben az van, hogy én emiatt tudok beszélni; és bizonyosan igaz, mert Diana akarta így. Ám, mivel még nem szólaltam meg emberek előtt, azt hiszik, csak mese ez; ami nem akadályozza őket abban, hogy azóta is kutassanak a két kutya után, mert úgy tudni, hogy ketten is beleharaptak a szarvassá lett Aktaión nyelvébe, és közülük ez egyik én vagyok.
Az ördögit! Akkor hát én vagyok a másik, mert nagyon is jól emlékszem, hogy egy darabot én is ettem a nyelvéből. De nem gondoltam volna, hogy emiatt tudok emberi nyelven beszélni.
Biztosítalak, hogy ez az igazság, mert megírva láttam.
Boldog lehetsz, hogy kiismered magad a könyvekben, amelyekben olyan sok jó dolog található. Igazán jó időtöltés lehet. Bárcsak hozzám is lett volna oly kegyes Diána istennő, mint tehozzád!
Én meg azt szeretném, ha jóval kevesebbet tudnék, mert mire jó egy kutyának annyi tudás, és mit tud kezdeni azzal, hogy beszélni tud? Elég, ha ugatni tud, megugatni az idegeneket, őrizni a házat, hízelegni a háziaknak, vadászni menni, torkon ragadni a nyulat, csontot ropogtatni, kinyalni a tálból a maradékot, és hűséggel követni a gazdát.
Ez mind igaz, de azért jó egy kicsit többet tudni, mert jobban kiismeri magát az ember. De miért nem adtad tudtára eddig az embereknek, hogy beszélni tudsz?
Csak.
Hogy, hogy csak?
Mert nekem úgy tetszik. Inkább hallgatok.
Pedig, ha csak egyszer is megnyikkannál a nyelvükön, tudod, hogy nem csupán a városlakók jönnének látni és hallani a csodát és kifejezni elragadtatásukat, jönne az egész környék, jönnének a világ minden tájáról, hogy lássanak, hogy halljanak, meg hogy beszélhessenek róla. Nem szeretnéd, ha tíz millió fül hallgatná, amit mondasz, és ugyanennyi tekintet tapadna rád?
Átgondoltam én mindezt. De mi hasznom lenne belőle? Hogy őszinte legyek hozzád, én nem vágyom a fecsegés dicsőségére, mert komolyan fárasztana, ha minden kis csibésznek köteles lennék válaszolni, sőt igazat adni. Benntartanának egy szobában, jól tudom; dörzsölgetnének, fésülgetnének, cicomáznának, altatgatnának, aranyoskáznának és be is aranyoznának. Egyszóval, másként kényszerítenének élni, mint ahogy egy rendes kutyának az kedvére lehet. Ebben biztos vagyok. De ...
Nem volna kedved egy kicsit úgy élni, mint az emberek élnek?
Ahogy az emberek élnek? Esküszöm Kerberosz három fejére, jobban szeretek az maradni, ami vagyok; semmi kedvem az emberekre hasonlítani, átvenni nyomorult életmódjukat már csak a túl sok beszéd miatt sem, amiben kénytelen lennék osztozni velük.
Nekem nem ez a véleményem. Igaz, még én sem szólaltam meg előttük, de azért nem tettem, mert előbb találni akartam valakit a saját fajtámból, aki éppen úgy beszél, mint én. Különben nem teketóriáztam volna mondani nekik valamit, mert jobban élhetnék: megbecsültebben, nagyszerűbben. Bármit mondanék, súlya lenne szavamnak, többet érne, mint bárkié az emberek közül; mindenkit csendre intenének, mihelyt kinyitnám a számat, mert engem kívánnának hallani. Jól ismerem én az embereket. Hamar betelnek azzal, ami megszokott, mindennapi, kézenfekvő és bizonyos, mindig jobban szeretik az új, a különös, a lehetetlen, a rendkívüli dolgokat; és olyan ostobán kíváncsiak, hogy elegendő lenne, ha egy pici toll felemelkedne a földről, az is megtévesztene minden rendű és rangú embert.
Való igaz, hogy az emberek elég hamar megunják egymás szónoklatait, és szívesen hallgatnának valakit önmaguk körén kívülről. De gondold csak meg jól: hosszabb távon megunnák a veled való fecsegést is. Az újdonság akkor a legizgalmasabb, amikor éppen bemutatják szép szavak kíséretében. Lycisca[53] is akkor képes a legnagyobb gyönyört okozni, amikor először ugorják meg. A nyaklánc is akkor a legkedvesebb, amikor először veszik fel. Mert az idő minden dolgokat megöregít, és friss bájukat elemészti. Ha már hallottak az emberek kutyát beszélni, később a macskáktól, az ökröktől, a kecskéktől, a szamaraktól, a kocáktól, a pocáktól, a házi szárnyasoktól, a madaraktól, a halaktól és minden más állattól elvárják ugyanezt. És mi előny származik abból, ha már mindent kimondtak? Gondold meg jól: hasznosabb, ha van még a begyedben, mint ha már mindent kiadtál magadból.
Én bizony már nem tudom sokáig tartóztatni magam.
Ez a te dolgod. Csodálni fognak, rólad fognak beszélni, kapsz majd jó falatokat, és mindennel ellátnak, amit kívánhat szemed és a szád, csak azt nem fogják megkérdezni: „Melyikből óhajt uram?” ... Mert hát, ha jól tudom, te bort nem iszol. Egyébként mindened meglesz, többet nem is kívánhatsz, csak szabadságod lesz kevesebb, mint szeretnéd, mert például, akkor is társalognod kell majd, amikor az alvás ideje van, és pihenni volna kedved. És végül is, nem tudom, nem unnak-e meg időnek előtte. De most már nagyon itt az ideje, hogy csatlakozzunk a többiekhez, és tegyünk úgy, mintha rengeteget futottunk volna és a sok munkától kilógna a nyelvünk!
Nézd csak! Van itt valami az úton. Mi lehet ez?
Egy levélköteg. Valaki elvesztette.
Bontsd ki, kérlek, és nézzük meg, mi van benne! Hisz te olvasni is tudsz.
„A Felső Antipódusbeliekhez”
A Felső Antipódusbeliekhez? Úgy sejtem, itt valami egészen új dolog készül.
„Az Alsó Antipódusbeliek a Felső Antipódusbeliekhez!”[54]
Istenem! Milyen messziről kerültek ide!
„Antipódusbeli Urak! Attól a vágytól hajtva, hogy emberi módon tárgyaljunk Veletek abból a célból, hogy megismerjük, hogyan éltek, és Ti is megtudhassátok hogyan élünk mi, a csillagok tanácsát követvén elküldtük hozzátok a Föld középpontján keresztül néhány emberünket; ám ti, amikor erről tudomást szereztetek, betömtétek a lyukat, ennél fogva embereink kénytelenek a Föld gyomrában maradni. Kérünk tehát Benneteket, legyetek szívesek utat nyitni nekik, különben annyi lyukat fúrunk a mi oldalunkról, hogy nem lesztek képesek betömni azokat. Tegyétek hát meg jó szándékból és felebaráti szeretetből azt, amit kényszerűségből kellene megtennetek nagy romlásotokra és szégyenetekre. Isten legyen Veletek! Hív barátaitok az Alsó Antipódusról.” – Ez aztán a hír!
Az bizony! Mégpedig rendkívüli.
Hallod? Már hívnak. Mennem kell. Majd legközelebb tovább olvassuk a leveleket.
Hová dugod őket? Rejtsd el ennek a piramisnak valamelyik lyukába és takard le egy kővel; soha nem találják meg, és még ma, ha lesz rá módunk, vagy holnap a Saturnáliák[55] napján visszajövünk és végigolvassuk; remélem, lesz bennük valami jó hír is. Meg aztán szeretnélek megismertetni néhány korábban hallott szép történettel is Prometheusról,[56] a líbiai nagy Herkulesről,[57] Páris[58] ítéletéről, Sapphóról,[59] a kétszer élt Erószról,[60] és elmondanám Ricochet[61] énekét is, ha véletlenül nem ismernéd.
Nagylelkű vagy. Mindig is ilyen történetekkel ringattak el. Siessünk, kérlek, és hallgassunk, nehogy a gazdáink, akik itt lehetnek a közelünkben, meghallják, hogy beszélünk!
Ma tehát már nem beszélhetek? De én beszélni fogok, Diánára esküszöm, mihelyt hazaérek, mert nem tudom tovább türtőztetni magam. Isten megáldjon!
Ne feledd jól kilógatni a nyelved, hogy azt higgyék, sokat futottunk. – Ez a bolond Hylactor nem lesz képes őrizkedni attól, hogy szóljon az emberekhez, annyira óhajtja, hogy róla beszéljen a világ. Alig szólal majd meg, máris emberek tömege gyűlik köréje; híre, mint a tűzvész futja majd be a várost, hisz olyan kíváncsiak az emberek, és olyan szívesen fecsegnek minden új és furcsa dologról!
- Íme a vége a Cymbylum Mundi címet hordozó
- francia nyelven írt könyvnek, amelyet
- frissen nyomtattak Párizsban
- Jehan Morin könyvkereskedő
- megrendelésére
- a Szent Jakab utcában a Kifli cégér alatt.
- M.D. XXXVII.
- Bonaventure Des Périers
- Magyar nyelvre fordította,[62] jegyzeteket készítette:
- Újfalusi Németh Jenő
Jegyzetek
[szerkesztés]- ↑ Mindkét név anagramma. Du Clévier = incrédule = élucideur; magyarul: hitetlen (esetleg Felvilágosító) Tamás; Troycan = croyant, magyarul: Hívő Péter
- ↑ Dabas városa: Bonaventure Des Périers, Contes et Nouvelles récréations et joyeux devis suivis du Cymbalum mundi, Paris 1872. Gondozója: P.L. Jacob szerint főnevesített kifejezés az alapja: d’O’Bas talán Lyonra utal.
- ↑ Morbieu, sambieu, je puisse mourir: esküdözések, káromkodások Isten nevével, amelyek a későbbiek során átalakultak, majd jelentésüket tekintve kiürültek éppen úgy, mint a corbieu, vertubieu, tubieu stb. formák.
- ↑ Gonin mester: a francia néphit különböző varázslatokra és átváltozásokra képes figurája.
- ↑ Próteusz: Poszeidón metamorfózisra képes fia.
- ↑ MERKÚR, Jupiter fia (a görögöknél Hermész): hírvivő, a kereskedelem, a tolvajlás istene, Byrphanes: mágjagyújtó, Curtalius szimbolizálhatja a Párizsi Parlamentet. Párizsi Parlament = amolyan legfelső bíróság. Lásd. Remarques onomastiques , in Bonaventure Des Périers, Cymballum Mundi, Texte établi et pésenté par Peter Hampshire Nurse, Préface de Michael A. Scrrch, Librairie Droz. S. A. 11 rue Massot, Genève, 1983. p.44-45.
- ↑ Venus a szerelem és a szépség istennője.
- ↑ Júnó: Jupiter felesége.
- ↑ Pallasz Athéné: Athén városának védő istennője.
- ↑ Kharón: a görög mitológia alakja, ő szállítja a lelkeket hajóján az alvilágba.
- ↑ Veszta-szüzek: a tűz és a családi tűzhely istennőjének (Vesta) papnői a rómaiaknál.
- ↑ Druidák: a francia-kelta mitológia költő papjai.
- ↑ Szó szerint: Isten testére esküszöm.
- ↑ „A könyv tartalma: Azon emlékezetes dolgok krónikája, amelyeket Jupiter elkövetett, mielőtt ő maga létezett volna. Az eleve elrendelt fátum: vagyis előre megírt emberi sorsok és a jövőben biztosan bekövetkező dolgok pontos egymásutánja. A halhatatlan hősök jegyzéke, akik Jupiterrel együtt élnek örök életet.”
- ↑ Egyszerű vendégfogadóban díszként a bárszekrényen vagy felett szinte csak Krisztus képmása lehet.
- ↑ Ganümédész : Szép trójai királyfi, Zeusz /Jupiter fiúszeretője.
- ↑ A bekövetkező történések (ford. U.N.J.)
- ↑ Merkúr kivételével a többi név anagramma. Rhetulus és Cubercus vonatkozásában megegyezés van a szakemberek között: Rhetulus Luther Márton, Cubercus pedig Bucerus (reformátorok). Vita van Drarig kapcsán. Már a XVII. században felismerni vélték, hogy Drarig Girard anagrammja, Girard pedig Erazmus családneve. Legújabban M. A. Screech az általam is használt kiadás előszavában, valamint Yves Délègue ( Bonaventure Des Périers Le Cymbalum Mundi, Paris, Champion, 1995.) a Sorbonne által veszedelmes lutheránusnak tartott, de katolikus Girard Rousselt, Oleron püspökét vélik az anagrammában felfedezni. Trigabus figuráját viszont nem tudták még azonosítani. A szerző maga? Vagy esetleg Olivetan akivel együtt megteremtették e francia nyelvű Bibliát?
- ↑ 19
- ↑ Galénosz: görög orvos és anatómus (I.sz.131-201), Arisztotelész mellett a legnagyobb tekintély. Avicenna: iráni tudós és filozófus (980-1037), a mediterrán kultúra szintézisének megalkotója. Hippokrátész: Az antikvitás leghíresebb orvosa (i.e.460-337), vele kapcsolatos az orvosi eskü szövege világszerte. Eginetus: híres orvos a hetedik századból.
- ↑ Cupido a szerelem istene. Coelia: az elszalasztott szerelem szimbolikus alakja. Phlegón a napszekér egyik lovának a neve. Statius: egy római lovag szolgája a Nocte Atticae c. latin műben.
- ↑ Lükaón: Árkádia gonosz, emberáldozatokat követelő királya, akit Zeusz farkassá változtatott.
- ↑ Európa: föníciai királylány, akit Zeusz bika képében elrabolt.
- ↑ Léda: Tündarósz spártai király hattyú formájában megjelent Zeusz által elcsábított felesége.
- ↑ Amphütrión: Zeusz által felszarvazott Alkméné férje.
- ↑ Danaé: a görög hőstörténetek alakja. Perseusz e nászból született.
- ↑ Diána: A görög Aphrodité (a szerelem istennője) latin változata, Zeusz /Jupiter lánya és szeretője.
- ↑ Vulcanus: Hépaisztósz latin megfelelője: a kovács isten.
- ↑ Bacchanáliák: Bacchus istent ünneplő összejövetelek, amelyeket mint erkölcsteleneket és az állam biztonságára veszélyeseket betiltottak Rómában i. e. 186-ban.
- ↑ A 14. számú jegyzetben magyarra fordítva.
- ↑ Cent nouvelles nouvelles: a korban divatos francia novellagyűjtemény.
- ↑ Somnus: az álom istene.
- ↑ Minerva: Pallasz Athéné latin változataként Róma védő istennője.
- ↑ Pindarósz: (latinosan Pindarus) az egyik leghíresebb görög költő (i.e. 518-438), szinte minden műfajban kiváló; a pindaroszi óda a reneszánsz (Ronsard) kedvelt műfaja.
- ↑ Apellész: i.e. IV. századi görög festő: egyebek között ő készítette Nagy Sándor portréját. Zeuxis: i. e. V. századi festő, műveit csak régi szerzők révén ismerjük (Apollodórosz) Panhasziósz: ő is az ion festőiskola híressége, Zeuxis riválisa.
- ↑ A kilenc múzsa: a görög művészetek ihletői.
- ↑ Plútósz: a gazdagság istene a görögöknél.
- ↑ Teiresziász: Híres vak thébai jós, Szphoklész Oedipus királyának ismert alakja.
- ↑ A dodonai tölgy: Aphrodité jósolt a tölgy közvetítésével
- ↑ Motetta: A fogalom több zenei műfajra utal. Főként vallásos polifonikus darabokról van szó, amelyek nagyon kedveltek voltak a reneszánsz idején.
- ↑ Érthetetlen varázsszavak.
- ↑ Ptolemaiosz: Több egyiptomi király neve (i.e. 305-230)
- ↑ Krüzosz / Kroiszosz: a kisázsiai líd állam királya (i.e. 56-48)
- ↑ Cerdonius mester: A név görög köznévből származik, jelentése fizetett krónikás; talán Paulus Aemiliusra utal, aki XII. Lajos és I. Ferenc megbízásából a De rebus gestis Francorum szerzője.
- ↑ Hylactor és Pamphagus: két kutya azok közül, amelyek Aktaiónt szétmarcangolták, miután a fürdés közben meglesett Diána szarvassá változtatta. Lásd. Ovidius Metamorphosis III. fejezetét.
- ↑ Anubis: egyiptomi kutyaalakban ábrázolt isten.
- ↑ „Akik felkeltek, nagyon nyugtalankodtak.”
- ↑ Pügargosz: A gazdagság istene
- ↑ Gargilius: római nemzetségnév. Író a III. századból, Horatius kortársa.
- ↑ Anubis: Egyiptomban a kutyaisten. Szerepe ugyanaz, ami Kharóné a görögöknél.
- ↑ Kerberosz: az alvilág kapujának az őrzője.
- ↑ Melancheres, Theridamas, Oresitrophus: Aktaión többi kutyája.
- ↑ Lycisca: Szintén Aktaión kutyája.
- ↑ Antipódus: A Föld két szemben lévő pólusa. Ebben a szövegben tűnik fel először a francia nyelvben.
- ↑ Szaturnáliák: Szaturnusz isten ünnepe; ez időtartama alatt eltöröltetik a rabszolgák és rabszolgatartók közötti különbségek
- ↑ Prométheusz: Titán a görög mitológiából; ő hozta le az égből a tüzet az embereknek, ezért büntette Zeusz a Kaukázushoz kikötve a máját tépő sas prédájául.
- ↑ Herkules: A görög mitológiai alak latin változata. A görög Heraklész egyebek között lelőtte a Prométheuszt kínzó sast.
- ↑ Páris / Parisz: Heléna elrablója: Hekuba és Priamosz fia (Iliász).
- ↑ Saphó: Görög költőnő (Leszbos, i.e. 625-586). 650 népi ihletésű költeménye maradt ránk.
- ↑ Erósz: A szerelem görög istene. Platón szerint külön érosza van a testi és a lelki szerelemnek.
- ↑ Ricochet: P.L. Jacob (lásd. 3. jegyzet): jeu de ricochet= apró kaviccsal kacsázni.
- ↑ A fordítás alapja: Cymbalum mundi, réimpression de l’édition de 1537 facsimilé, Pierre Paul Plan, Paris. Société des Anciens livres, 1914. (Ellenőrzés céljából felhasználva: Bonaventure Des Périers? Cymbalum mundi, Texte établi par Peter Hampshire Nurse, préface de Michael A. Screech, Oroz, Genéve, 1958/1983. Cymbalum Mundi, édition critique pa Max Guana, Paris, Honré Champion, 2000.)