Csordás Andris
szerző: Gárdonyi Géza
Ahogy a kapuban ácsorogtam, egy gyerek jött velem szembe. Mezítláb volt, térdig érő gatyácskában; a mellén pitykés posztómellényke; a fején legyűrt szélű kalap. De furcsa gyerek! Mért nem jár cipőben?
Hogy hozzám ért, ő is megállott és nézett engem.
Akkora volt, mint én. Az arca piros és szeplős. A szemei kékek. Az orra gömbölyű és piciny, mint a mogyoró.
Megállt és nézett. Az egyik kezében leveles fűzfavessző. A másik kezét betette a lajbizsebbe.
Ha megüt, gondoltam, beleragaszkodom a hajába. Hosszú haja volt a gyereknek, a nyakáig ért.
De a gyerek nem ütött meg. Bámészkodva nézett rám. A cipőmre is nézett, a ruhámra is.
Akkor tetszeni kezdett nekem. Láttam, hogy nem akar bántani.
Ő is közelebb lépett hozzám, és megszólalt:
- Tudok egy fészket.
- Micsoda fészket?
- Madárfészket.
- Madár van benne?
- Az.
- Meg lehet fogni?
- Meg lehetne.
- Hogyan lehetne megfogni?
- Ha benne van, megfogjuk.
- Hát hol az a fészek?
- Jöjjön, megmutatom.
A szívem repesett az örömtől. Micsoda érdekes gyerek ez! Ismeri a madarak titkait. Ha akarja, megfogja a kismadarat!
A kőfal mellett mentünk. Ő elöl, én utána.
A falon át gesztenyefák és almafák hajoltak ki a kertből. A fal tövében csalán zöldellett, s itt-ott egy szürke pásztortáska, sárga pitypang virág.
- Itt van - súgta a gyerek, ahol a fal beszögellett -, lassan menjünk!
Lábujjhegyen ment előttem. A kalapját a kezébe fogta. A fal behajlásánál megállott, és merőn fölfelé nézett.
- Ott van - súgta -, az a lyuk. Emeljen csak fel!
Átfogtam a térdénél, és fölemeltem.
Hallottam, hogy a kalapját rácsapja a falra. Egypercnyi csend. Nem láttam, mit csinál. Az ő testi súlya foglalkoztatott erősen, s közben éreztem, hogy a ruhájának tehénszaga van.
- Emeljen feljebb! - mondja izgatottan.
Nagy innal-kínnal feljebb emeltem. Meztelen lábujjaival támaszkodni igyekezett. A vakolat hullott előttünk, de az erőm is kimerült.
- Emeljen!
- Nem bírom!
- No, csak egy kicsit!
Lerogytam, és ő meg végighuppant a fal mellett.
- A madár nincs benne - szólott feltápászkodva. A homloka vérzett. Attól tartottam, hogy elbődül.
De nem sírt. Füvet tépett a fal tövéről, és letörülgette vele a homlokát.
Különös fickó ez - gondoltam rábámulva -, nem sír, mikor vérzik!