Csontváry Kosztka Tivadar önéletrajza
szerző: Csontváry Kosztka Tivadar
1853. július 5-én Kis-Szeben szabad kir. városban születtem a posztupici dr. Kostka-Kosztka László orvos gyógyszerész és Ungh-megyei daróci Hajczelmajer Franciska fia lettem.
Atyám tiszteletből a rendőrkapitányi és postai teendőket is végezte, szabad idejét pedig vadászattal és tűzijátékkal töltötte.
Középtermetű, hízásra nem hajlamított természetű, szeszesitalokkal, dohányzás és kártyázással nem törődő egyszerű, de energikus ember volt; a vadászat kedvéért állandóan tartott egy ügyes vadász laboránst - s ez abban az időben Pirics Jancsi volt.
A Jancsi teendői közé tartozott; az agarak, kopók-vizslák etetése, farkas, rókakölykök nevelése; a fogoly kihallgatása, figyelése, a farkasles fűtése, a gyermekhinta, kuglizó ellenőrzése s a négy fiú kívánságának a kielégítése is.
E szórakozáshoz járult a sárkányok és a rakéták készítése, a tűzijáték rendezése, s télen a farkasoknak közszemlére való kitevése.
Emlékszem jól arra az időre, amikor még járni nem tudtam, a földön csúsztam s a róka meg a kutyakölykökkel játszottam. Emlékszem jól a kétéves koromra, egykori huszárlábaimra, hátulgomboló hozentrageres nadrágomra, amelyből kifityegett rendesen az ingem csóvája.
Így kerültem az utcára Kis-Szebenben nevezett promenádé labirintba. Egyik kezemben krumplicukor, másik kézben pige, avagy gomb volt; a szerint, mit akartam játszani, kiléptem a járdára - utánam sompolygott a pajtások hosszú sora. Ám de mikor egy-egy ablak betörött, avagy a városi lámpa csörömpölt s a pige a kofa hátába ütődött: megvolt a társaság szeppenve - dacára annak, hogy Burkus volta nevem s a fiúk között mint bíró szerepeltem : mégis a verebek szétrebbentek s az anyai szárnyak alá menekültek - ahonnan azonban rendesen egyenkint a lábszíjra kerültek. llyenkor rendesen találkozott egy kárörvendő banda, ezeket atyánk szeretettel fogadta - a végén azonban a sötét pincébe záratta. Ilyenképen rend volt minálunk, változatosságból néha térdepeltünk: de ha nagy csintalanságba keveredtünk - borsóra kerültünk. A borsóra való térdeplés akkor következett be, ha a bodolaki Lyompával összejöttünk: az idegen szatócsnak macskazenét adtunk, avagy a Babarcsikot esik-esik-kel ingereltük. Ebből rendesen a piacon olyan kavarodás támadt, hogy a hetivásár is megakadt. Lyompa Babarcsik dühösen utánunk szaladt; a sátrakat feldöntötte, a hajdúkat felkőtötte s amikor a kavarodás tetőpontját érte, a Burkus-had a padlásablakból azt nevette. Ez volt szülővárosomnak gyermekkori színielőadása - melyről tanúskodik még ma is a plakátja: a nagy kőből faragott búzamérő - mely a városházán korec néven volt mint színházi rendező.
Itt a korecben ülésezett a Burkusok hada, jobbról-balról pedig a hajdúk mogyorófa pálcája. A mogyorófa pálca volt az. egyedüli óvszer abban az időben a cigányok betörésével, a lopás, csalás, Isten-káromlás jóvátevődött huszonöttel.
Így csendesen éltünk Kis-Szebenben, különösen a hatvanas években, ahol még az ökör is zeneszóval a városon végigsétálhatott s csak azután a pecsenye tálra juthatott. A borjú hátulja pedig minden vasárnap a falusi zsidóktól kínálva volt. Baromfi, hízott liba, sertés, fejőstehén egy házban sem hiányzott, gyümölcs, zöldség mindenkinek termett, s a híres barackból még a galíciaiaknak is tellett.
A búza mosva volt, napon szárítva került a városi vízimalomba. A házikenyér minden házban kovászolva, külön kemencében sütve volt; a hordó káposzta a pincében, a krumpli a veremben; a daráló kézimalom, a ruhamángorló az volt minden helyen, cukrászbolt nem volt, de cukrászsütemény nem hiányzott sehol sem. Otthon készült minden - a fehérnemű horgolás-hímzés, harisnyakötés, ez napi szórakozása volt nőknek; a cselédek lent és kendert fontak; a gyerekek pedig esténkint, hogy ébren legyenek, lószőrt és tollat fosztottak.
A városban volt takács, kékfestő, pokróc- és gyapjúszövet készítő, kalapos, tímár, asztalos, kötélverő, csizmadia, cipész és szabó, kályhás, gyertyaöntő, mézeskalácsos, mészés téglaégető, és két ví2í papírmalom - ebből állotta Kisszebeni forgalom. A városban sem cukrászda, sem kávéház, sem borbély, sem bordély, sem szobás vendéglő nem volt. Mindössze két korcsma volt, egy a városházán és egy az eperjesi úton, ahol a fuvarosokat kiszolgálták, mert a ρolgárság korcsmába nem járt, még a svablyufkának neνezett kénfürdőben sem νοlt szokásban az ivás és a dohányzás.
Α városban ittas embert nem lehetett látni, kihágás, lοpás nem νοlt, mert minden háznak volt egy munkaképtelen örege, vagy fiatalja, aki az asztalmaradékkal meg νοlt elégedνe. Az életnek tehát νolt kellemes, patriarchalis zamatja, amely már a megszólításban kifejezését találta; amice barátom wie gehtes braviska.
De a magyar nyelv tökéletes megtanulására mégis csak az Alföldre kellett mennünk atyánk rokonaihoz, ezzel azután az iskolában is hozzájutottunk a magyar szóhoz. De hozzájuttottunk az iskola útján a fertőző betegségekhez is; nevezetesen a szamárköhögéshez, vörheny- és νáltóláz-félékhez, amelyeket a Kosztka gyerekek könnyen kihevertek.
A kisgyermekkori élményeimet kiegészíti az óriási nagy üstökös, mely nyáron, 1856. vagy 57-ben a Kis-szebeni óratorony fölött képződött, de éjfél felé a világító csóvája az égbolton νégighúzódott, s fényes csiilaga pedig házunk fölött ragyogott. E tünemény álmaimat soha nem látott tájakkal ébrentartotta, a νalóságot pedig az éghez irányította. De mert gyermekésszel az égbe hatolni nem tudtam, a természetet tanulmányoztam. A természetből a növényt, a rovart, a pillét, a kőzetet és a madarakat válogattam ki.
Az asztalunkon nyitva volt egész nap a nagy képes biblia, ahol láttam a tüzesfarkú rókáknak mi a célja; mi célból harcol a csatában a teve álla, láttam az aszsonyok harcát, a Salamon koponyájának a ráncát, látttam Noe beszámíthatatlanságát s Mózes koponyájának a szarvát s amikor a nagy biblia képeit ismertem, a kis biblia tót igazságait nem szerettem.
A hatvanas években Kis-Szebenben tót és német iskolák voltak, én kerültem az iskolát, ahol rendszeresen a nadrágjainkat porolták. Ki-kimaradoztam az iskolából, a pozamuri város fala között a természethez jártam tanulni, a rovarokkal, pillékkel, dongókkal, méhekkel beszélgettem; s nem egyszer egy aranyos futonc kedvéért a sáncdombon a napnál ebédeltem. De egy-egy apolló pilléért Jancsival elmentünk az őserdőkben lakó szénégető kukához gombát pirítani, málnát ebédelni s közben pedig a császármadarat s az apolló pillét ejteni. A természet iránti szeretetem korán bontakozott s e réven a gymnáziumi igazgatóval a sors összehozott, ki a napi sétáinál engem soha ki nem hagyott: séták közben fejlődött ki a Kis-szebeni gymnáziumí múzeum létesítésének eszméje, a természetrajzi gyűjteménnyel való megkezdése. Gyűjtöttünk mindent szeretettel, mindennek nevét ismertük rendszeresen: s amikor már az anyag együtt volt - atyám a Kis-szebeni gyógyszertárat eladta, közbejött tűzvész következtében elpusztult nővéremet siratta: elment felejteni anyám rokonaihoz Ung-megyébe, pihenni.
Szerednyén húzódott meg, s itt földműveléssel és vadászattal szórakozott. E szokatlan változatba bele kellett törődnünk, az életet más alapon újból kezdenünk.
Ungváran a tanároknál laktunk, a feladott leckét szóról szóra fel kellett mondanunk, azután mehettünk labdázni, az Ungba fürödni, télen pedig korcsolyázni: más szórakozás nem volt, mint a neveletlen sihederek tilos pipatóriuma s az összejövetelekből csak hátrány származott az iskolára és az ifjúság erkölcsi világára, mert más kicsapongásra is vezetett.
Már Ungváron a selyemtenyésztéssel nagyobb arányban foglalkoztam, csókát, baglyot idomítottam és ezeket Szerednyén a szünidő alatt is folytattam. Szerednyén a vadászaton kívül, amely a darurétre, saját gazdaságunk területére és az őserdőkre terjedt, nem volt más szórakozásunk, mint a selyemtenyésztés, bagoly idomítása és az esteli összejöveteleknél a dalárda gyakorlata. De közben kiütött a porosz háború, Jancsi bevonult katonának. Én 12 éves koromban nagyban törtem a fejem. Nagypénteken a daruréten egy madarat megsebeztem s a csatornán át kellett kelnem, de ugrás közben a havas partról lecsúsztam a feneketlen csatornába s csak halálos erőlködéssel vergődtem ki a partra. Hideg sötét lett, napfogyatkozás közeledett. A másik szerednyei könnyelműségem az volt, hogy fáért menő kocsisainkkal kirándultam az erdőre: de amint az erdő szélére értünk, gyönyörű érett szilva kínálkozott előttünk; én a kocsiról leszálltam, az ágat a puskaravasszal lehajtottam, de a puska elsült s a töltés a lábam között eltűnt.
A harmadik könnyelműség pedig az almáskerti kunyhóban történt, ahol öcsémmel éjszakáztam s egy éjjel idegen kutyára bukkantam. A kutyát nem bírtuk eltávolítani, atyánkat és Jancsit kellett felébreszteni s ártalmatlanná tenni, mert a kutya veszett volt.
E három végzetessé válható körülménnyel szemben csak a selyemtenyésztés érdemel komoly említést, s mint kuriózum említést érdemel a széles fatalp, amit télen a nagy hóban használtunk a vaddisznó és őzvadászatoknál.
A háromévi szerednyei élmények után egy szünidői napon bátyámék Kis-Szebenbe rándultak s engem is felpakkoltak: de Eperjesen egy ismert nagykereskedő gyárosnál, ahol néhány napi vendégségben voltunk, engem otthagytak.
Három szép leányka volt a háznál. Szelíd, mosolygó arccal. Későn vettem észre a cselt, mely csecsemőkoromat érte - engem elválasztottak örökre. Így lettem kereskedő három és fél évig, ahol gyorsan megtanultam németül és pontosan számolni, mert a forgalom nagy volt: Bártfán volt egy fűszeres fiók, két üveggyárral, az anyaüzletben pedig a férfinői cikkek mellett üveg, porcellán, nürnbergi áru lerakattat. Mindez nagy munkát és szakértelmet igényelt, a munkát bírtam, a szakértelmet egy éven belül már annyira elsajátítottam, hogy önállóan már a főnököt, aki a takarékban elfoglalva volt, helyettesítve pótoltam. Az anyag beszerzését és továbbítását én irányítottam.
A hűségi próba pedig akként történt, hogy kaptam kisimítás és megolvasás céljából mindjárt első napokban egy csomó 500-1000 drb. tízkrajcáros bankjegyet, de rendesen eggyel többet találtam - ezzel igazoltam, hogy kleptomániában nem szenvedek.
Jól emlékszem arra, hogy a selyem remek színezése reám rendkívül kellemesen hatott, a különböző színárnyalatnak az ismerete az áru osztályozásánál előnyöket biztosított, a személyzet élére kerültem, s az üzlet menetére befolyást gyakoroltam.
Kb. 17 éves koromban egyszerre csak azon vettem magam észre, hogy egy sejtelem fejlődött ki bennem, amely azt súgta nekem, hogy a kereskedelmi pályán nincs mit keresnem. Közbejött az önkéntesség kérdése is, mely a kereskedőknél három évet vett igénybe, de közbejött, hogy atyám a szerednyei állapotot megelégelte, gyógyszertárat vett s átköltözött Szabolcs-megyébe.
Ebben a gyógyszertárban töltöttem el a gyakornoki éveimet, a kereskedelmi tapasztalataimat itt értékesítettem. De értékesítettem a Kis-szebeni természettudományaimat is, mert azok a tapasztalatok, amelyeket ott szereztem, még ma is élnek bennem. A Tisza mentén a szikes talajon ott találtam kocsiszámra az illatos székfűvirágot, ott találtam a fehér mályvát, az ökörfarkkórót, a pipacsot, az ezerjófüvet és a pemetefüvet, s ott volta kőrisfákon a sok kőrisbogár. Ezeket már gyermekkoromból ismerem. Itt összegyűjtve lényegesen szaporítottam atyám gyógyszertárának jövedelmét, sőt lehetővé tettem, hogy az 1873-iki bécsi világkiállítást is megtekinthettem.
A világkiállításon láttam és tapasztaltam, micsoda előnyöket szereztem azzal, hogy kereskedő lettem, micsoda szakértelmes szemmel hasonlítottam össze árukat, országokat, világrészeket a világ versenyében. Már itt feltűnt a gyárak kiszámíthatatlan teljesítménye, szemben ezzel a keleti népnek a kézi szerénysége. Engem a nagy gépek óriási teljesítményei gondolkozóba ejtettek, de fiatal voltam, világraszóló problémákkal még nem foglalkoztam. Nem ismertem a világ gazdasági statisztikáját, mely nélkül a világ kereskedelmét bírálni nem lehetett. Meg kellett elégednem a látottakkal s tapasztalataimat kiegészítettem a tanulmányokkal.
Az első tanulmányutam gyújtogatással kezdődött. Történt pedig ez olyképpen, hogy 1873. december 1-én kellett volna a Lévai gyógyszertárba belépnem. Én kocsit rendeltem Léváról Párkánynánára, de fogat hiányában utalva voltam a lisztszállító fuvarosokra. Amíg a nap sütött, jól éreztük magunkat a liszteszsákokon, de amikor a nap eltávozott, fáztunk, a bakokról leszállottunk s gyalogoltunk. Közben nem ettünk semmit, mert pálinkánál egyebet nem kaphattunk; a kocsisok bepálinkáztak - én meg a lóval fázva, éhezve gyalogoltam. Éjfélfelé a kerekek is megunták a hideget, nyikorogva jeleztek. Zúzmarás hideg, a ruházatunk, hajunk már merevedett. Dideregve jöttünk Zselizre, a Hunyadi-grófok fészkébe, ahol a korcsmáros nem akart kinyitni, mi pedig nem bírtuk a hideget elviselni: megfenyegettük a korcsmárost, hogy felgyújtjuk a boglya szalmát, de ő erre sem reagált. A boglyát tehát felgyújtottuk, fagyos testünket átmelegítettük s azután, mintha semmi sem történt volna, tovább vonultunk éhes lovainkkal Kálnóig, ahol tisztességes házra akadtunk, amelynek gazdája az imént a Nyitrához vidralesre ment. Itt szereztem pompás meleg kávét, a kocsisaim számára is - meleg szobát s meleg istállót a lovaknak, amelyek egész nap húzták a nagy terhét, de nem ettek, nem ittak szegények, hanem csendesen, kötelességszerűen meneteltek.
Ezután a szíveslátás után Kálnóból a napsütéses úton kezdtünk kibontakozni s déltájban Lévára vonulni.
Lévai tartózkodásom jelentősége abban domborodik ki, hogy Nagysarlón sorozás alá kerültem, ahol kilátásba helyeződött az egyéves önkéntességem, amit 1875-76-ban szolgáltam le mint járulnok.
A másik kiemelkedő része az volt Léván, hogy ott egy általános gyógyszerkönyvet írtam, s így behatoltam a gyógyszerek ismeretébe, a legszélesebb rétegeibe.
1874 nyarán a Magas Tátrába vágytam, s e célból Iglón gyógyszertár vezetésére vállalkoztam.
Ugyanabban az időben Budapesten az egyetembe iratkoztam be, ahol nagy szeretettel foglalkoztam a górcsői tanulmányokkal (preparátumokkal), amelyeket a gyógyszer isménél a növénysejtek megfigyelésénél a rajzó spóráknál magam készítettem.
De behatóan foglalkoztam a vegytannal, az ásvány- és földtannal, a krisztallografia és a napszínelemzéssel, továbbá az ismeretlen vegyületek meghatározásával is.
Ez ismeretekhez járult a Margó-féle összehasonlító bonctan, mely Darwin elméletére támaszkodott s ezzel engem a világ minden ismeretére buzdított. Ott ültem Margónál az első padsorban s vártam - szemben a tanárral - nap-nap után mikor pattan ki a szikra a világ fejlődéséről - s mert Margó ki nem pattantotta - hát neki estem a kutatásnak, elsősorban az egyetemi könyvtárnak; s amint a különféle szakmák könyveit éjjel-nappal forgatom: a világ statisztikája kerül a kezembe és ott hazánk szegénysége ötlik a szemembe. Az ország pénzügyi helyzete a bécsi krach után a csőd szélén állott, hitel nem volt, a napilapok szomorú vallomásai után a magból, mely bennem csírázott, kipattant egy kisebb szikra - nem a világ fejlődésének a szikrája, hanem hazánk anyagi helyzetének a javítása, egy új monopólium, a selyemtenyésztés iskolák útján való meghonosítására. A beadványom már 40 éve, hogy várja a miniszteriumokban az elintézést. Csodálatos, hogy egyetlen egy nagyszabású miniszternek sem adatott meg a megértéssel járó kezdeményezés.
1876-ban mint okleveles gyógyszerész egyéves önkéntes voltam. Vasárnapi szolgálatra a központba beosztva, szabad időmet felhasználva beiratkoztam a jogegyetemen hallgatónak s a közigazgatás tanulmányozása céljából a főváros II. ker. elöljáróságánál dolgoztam fel a hátralékot (restanciákat), azután a tiszti főorvosi hivatalban helyettesítettem a szabadságra ment orvost, utána pedig a kiadóban körmöltem, s végül az elnöki ügyosztályban állapodtam meg. Márkus és Hentallerrel egy asztalnál dolgoztam, de gondolatban mással foglalkoztam, mert lehetetlennek tartottam azt, hogy meg ne győzzem az embereket az igazságról.
A sors ezt máskép oldotta meg. A szegedi árvízkatasztrófa engem az egyetemi hallgatók élére állított, akikkel kivonultam Szegedre; de a nagy viharban a hallgatókat az Ölthalmon kellett hagynom éjjelre: magam pedig két legénnyel átkeltem a háborgó tengeren és kikötöttem a vasúti indóház kötelében a nagy töltésen. A csónakot a töltésről lesodorta az árvíz, én pedig ott álltam a két legénnyel sokáig, ázva fázva s vártam a katonai pontonra.
Tavasz volt, jeges eső zuhogott alá, a hideg hullám oldalazott, csapkodott, a ponton soká megvárakoztatott.
Amikor a városházára értem s ott éjjelre inspekciós lettem: egy új kép tárult fel előttem: százával hevertek az emberek a nagyterem padlózatán. Öreg-ifjú, asszony-férfi, szegény-gazdag, leány-gyermek különböző változatban.
Már láttam a sors csapását a nagy természetben, a falánk hernyók elpusztítását, a kántevő pockok elszaporodását, de tömeges embereknek a büntetését még nem láttam. E komor éjszakán mély gondolatok foglalkoztattak, s magamban kérdem magamat, ugyan mit vétettek ezek az emberek, hogy a sors kivétel nélkül a vízzel lepte meg? Mélyebb tapasztalataim még nem voltak az emberismeretről, mert hisz az önismerettel is csak a kezdet kezdetén állottam s így mélyebben a dolgok eseményeibe bele nem hatolhattam. Meg kellett elégednem azzal, hogy a Tisza áttörte a gátat s kizavarta otthonukból a polgárokat.
De hajnalodott, jött a nappali valóság. A gazdag Szeged városában nekem mint inspekciós orvosnak is behozták a reggelit, amely állott ehetetlen sárga avas szalonnából és szurkos szalonnás fekete kenyérből - más nem volt. A menekülő nép remegő kézzel utána nyúlt. Engem ugyan az éhség nem bántott, habár 24 órája semmit sem ettem. Az eféléhez már szokva voltam. Eszembe jutott az Alföld híres búzatermő kalácsa, mely a veszedelem pillanatában a ropogós paprikás szalonnával eltűnt, senki sem gondolhatott reája, mert a riadás, menekülés sötét éjjel történt.
Egy kávéház elszigetelve volt nyitva, ahol egy kis reggelit szedtem magamba, azután siettem menteni, ami menthető volt. Utamban láttam szegényt-gazdagot egy-egy kenyérért küzdeni, fázni, dideregni, mert legtöbbnek ruhája s mindene ottveszett; különösen a földszintes házak lakóinak csak a koldusbot maradta kezében.
llyen tapasztalatok után kedvetlenül kerültem vissza Budapestre, meg egy meghűléssel is, mely nem volt alkalmas az írás-olvasásra, a tanulmányok folytatására.
Testem-lelkem pihenésre szorult, sorsom azt kívánta, hοgy keressek üdülést a gyógyszertárban. Így kerültem Iglóra, ahol a főnököm a legnagyobb szeretettel fogadott s különböző, jövőm illető tervekkel alkalmazott.
Szabad időmet a Kárpátok alján tölthettem, fenyvesillat, szamóca, málna, áfonya körében. Búzaföldeken a pacsirta hangját, a csalitban a fülemüle dallamát hallgattam, fent a magasban a sasokat fütyülve vonulni láttam. Itt ebben a csendes magányban eltűnt az árvíz réme, a háborgó elem végzete. Itt örül mindennek a lelke, amott könnyezik az emberek szeme. Itt látni az isteni természet szépségeit, amott a háborgó vesedelem intelmét. Itt vendégszeretettel, a fülemüle dallamával fogadja az embert az isteni természet amott háborgó morajjal éjjel költi fel a végzet. Keresem a különös különbözet okát és kutatom az intelem forrásának a titkát. Megkönnyebbülve, de még mindig terhesen távozom a gyönyörű természet látlatából. A szegedi rémes napok lassan elmosódnak lelkemben, s én visszavágyom gyönyörködni a természetben. A gyönyörhöz járul a Tátra pírja, ez a nap gyönyörű hajnala.
Hajnalban nap-nap után a lángoló Kárpátokat figyelem s egy délután csendesen bubiskoló tinós szekeren megakadt a szemem. Egy kifejezhetetlen mozdulat kezembe adja a rajzónt s egy vénypapírra kezdem rajzolni a motívumot.
A principálisom nesztelenül hátul sompolyog, a rajz elkészültével a vállamra ütött. „Mit csinál: hisz maga festőnek született.” Meglepődve álltunk, egymásra néztünk s csak ekkor tudtam és eszméltem, amikor magam is az eredményt láttam, hogy valami különös eset történt, amely kifejezhetetlen boldog érzésben nyilvánult meg. A rajzot oldalzsebbe tettem s e perctől fogva a világ legboldogabb embere lettem. Principálisom távoztával kiléptem az utcára, a rajzot elővettem tanulmányozásra: s ahogy a rajzban gyönyörködöm, egy háromszögletű kis fekete magot pillantok meg balkezemben, mely figyelmemet lekötötte. E lekötöttségben fejem fölött hátulról hallom : Te leszel a világ legnagyobb napút festője [Cs.K.T. utólagos betoldása a szövegbe, ld. köv. bek.], nagyobb Raffaelnél.
A legnagyobb szó után a következő szót nem értettem meg, kértem az ismétlését, de ez nem ismétlődött meg.
A kinyilatkoztatás -az egy szón kívül értelmes magyar nyelven szólott; rendkívül komoly hangsúlyozással, mely arról győzött meg, hogy bizonyos magasabb hatalommal, avagy akaraterővel állok összeköttetésben, talán a világteremtő hatalommal, azzal a pozitívummal, amit mi sorsnak, láthatatlan mesternek, talán Istennek nevezünk, avagy a természet erejének véljük, ami egyremegy, mert tisztában voltam azzal, hogy elképzelhetetlen és kifejezhetetlen felelősség hárul reám, amikor egy olyan helyre jelölt ki a sors, amelyre én magamat késznek, gyakorlottnak nem találtam.
A t. Olvasó nekem fog adni igazat, amikor ezt a titkot, ezt a misztikumot a nyilvánosságra nem hoztam; mert amint látni fogjuk, a nyilvánosság úgy sem segíthetett volna rajtam ebben a teljesen ismeretlen dologban. A teljesítmény nemcsak azt kívánja, hogy a munka a világot túlszárnyalja, hanem nagyobb legyen Raffaelnél; hogy miért kell Raffaelnél nagyobbat alkotnom, azt csak a sors tudná megmondani.
Éppen ezért, mert emberfölötti munkára kellett vállalkoznom, amihez nemcsak a természet szeretete, a szép iránti érzék, a színérzés teljes fokozata szükséges: de szükséges a levegőtávlat élethű perspektívája, olyan energia, amilyen még nem volt ezen a világon kifejezve. Erről tanúskodott a tinós rajz és szimbólumként a pici kis mag, melyből fejlődik a fa, tehát nekem is a fejlődés volt kijelölve, ez volt a kis magnak az értelme.
Az első rajz a tinókkal, amelyre hivatkozom, Kelety Gusztáv Reáltanoda-utcai rajziskola igazgató hagyatékában maradt mint bemutat rajzom, amelyet eddigelé visszaszerezni nem tudtam.
E rajzon kívül semmi egyéb pozitív támasztékom nem νοlt a világraszóló feladattal szemben, így hát ez nekem némi gondot okozott.
A principálisom jólelkű idősebb ember volt, úgy segített a dolgon, hogy hozott egy csomó Hermes-féle füzetet másolás céljából, amelyeket oly hűen másoltam le, hogy az eredetitől meg sem lehetett különböztetni. Ezt azonban hamar megelégeltem s a természetbe vágyódtam. A természetben, miután a szén előttem ismeretlen volt, a nagyarányú dolgot rajzónnal nem csinálhattam. Amint így a nagy rajztáblával járom a vidéket s keresem az alkalmas felvételeket, befordultam Csütörtökfalvára, a híres Rákóczi-klastromba. A klastromban X gvardian atya szívesen fogadott, ő néhány esztendeig Rómában magyar gyóntató volt.
Ebéd közben ráterelődött a beszéd Rómára s Raffael munkáira. X atya Szoldaticshoz ajánlott Bauer német gyóntató felkeresésével, noteszomba pedig a következőket írá bele: io inviarlo questo bravo pittore nome Theodoro Kostka in vostro bono mani.
Erre főnököm azzal állott elő, írjak Kelety Gusztáv felső rajziskolai igazgatónak, s a rajzok alapján kérjem a felvételt az iskolába gyakorlatozónak. A válasz az volt: maradjak csak ott abban az aranybányában, ahol jó a dolgom s nem kívánkozzam a göröngyös pályára, amelyen a megélhetés sincs biztosítva. Erre nem estem kétségbe, hanem meghozattam az Önsegély című munkát, azt hiszem, Schmilestől, amelyből megtudtam azt, hogy minden nagy munkához nagy idő kell, s hogy a nagy időhöz csak pénz kell, amely nem állott rendelkezésemre.
Egyébként pedig meg kell vallanom, hogy az anyagi rész, dacára annak, hogy nem volt készletem, gondot nem okozott és nem hátrált az sem, hogy 56 forinttal Rómába induljak el.
1881-ben húsvét szombatján a Castello s'Angelo tűzijátékánál már jelen is voltam, s másnap Bauer gyóntató atyával is tanácskoztam. Ugyanaz nap már azt is tudtam, hogy az osztrák-magyar zarándokhelyen magyarokat föl nem vesznek, mert a magyar püspöki kar az intézetet nem. támogatja kellőképen. Ugyanaznap megtudtam Bauertől, hogy Szoldatics Egerben van; s a Collegie Austro-Hungaricoban pedig meggyőződtem arról, hogy ott egyetlen egy magyar Prohászka nevű kispap tanul, aki szívesen, de félénken fogadott, és egy tányér supát belém is csúsztatott.
Az első napi délelőtti élményem után kiléptem az utcára lakás után nézni, mert a Hotel Veneciában napi három lírát kellett fizetni s én ezt a közelben levő Piazza St. Aggatan úgy oldottam meg, hogy öt líráért egész hónapra való lakást konyhával és fürdőhasználattal szereztem, ennél többet nem is vártam a Jó Istentől, mert a házban volt még egy bolt is, ahol egy soldóért egy nagy cipót kaptam, mely 30 dekának megfelelt, egy soldóért a legnagyobb fürt szöllőt választhattam, és egy soldóért egy tenyérnagyságú kecskesajtot kaphattam, s ha még ez sem volt elég, akkor egy soldóért rántott halat vettem frissen készítve, ez azután az étlapot teljesen kiegészítette.
Került tehát havonta az első római tartózkodásom 1881-ben nyolc koronába a mi pénzünk szerint, mert az akkori olasz pénzen 30% aggio is volt, így hát az én 56 forintom 150 lírára gyarapodott. Az útiköltségem nem egészen negyven lírát fogyasztott, maradt tehát Rómában száztíz lírám, amiből havonta csak tizenöt lírát kellett költenem. A műkincsekhez a követségünk útján szabadjegyet kaptam. Ambro attasé honfitársunk volt az egyedüli magyar, akivel én nap-nap után a korzón találkoztam s magyarul elbeszélgettem.
E bevezetés után elindultam a Vatikánba, a műkincsek birodalmába, széjjeltekinteni, a reám várakozó munkát kibetűzni. A szobroknál kezdtem, ahol nem bírtam felmelegedni, nem a hűvös, zárt levegő okozta hideg miatt, hanem kevesellem a munkákban az életenergiát, mert arról, hogy művészi energia is létezik, akkor még nem tudtam semmit sem: de mert a természetet nagyon jól ismertem s az életet tisztán éreztem, tehát a munkákban elsősorban ezt kerestem.
Átmentem a Raffael Loggiáiba, ott sem borultam lázba. Megnéztem a nagy csata falfestményét és a többit mind együttvéve, de élő természetet nem találtam. Ezzel a tudattal már az első látogatásnál felülemelkedtem az egész Vatikánon, csupán azt irigyeltem a mesterektől, hogy ők sokat és szépet is alkottak; de az isteni természetet hűségesen nem szolgálták, - idegen szellemnek voltak hirdetői és ez nem volt az Igazi Isteni.
A sorsommal tehát kibékültem, mert most már elméletileg is tudtam miről van szó, miért kell nekem nagyobbnak lennem Raffaelnél. E perctől fogva lelohadt bennem a bizonytalanság utolsó fokozata, olyan voltam, mint egy nagy hadvezér, aki csatát nyert, s csak másnap vonul ki széjjeltekinteni, a nagy zsákmány eredményéről meggyőződni. Magam is úgy jöttem-mentem a Vatikánban s a zsákmányra nézve tanakodtam egymagamban.
Hol és hogyan kezdjem el? Rómában csupán az időre történt megállapodás, mely húsz évre tervezve volt.
(Ezek után haza is indulhattam volna mint győztes teoretikus, mint nagy kakas kukorékolhattam volna valamely szemétdombon, írhattam volna néhány regényt, elöl kezdve, hátul végezve, és hátul kezdve és elöl végezve, mert a papiros türelmes, s a közönség kíváncsi minden misztikummal szemben.)
Rómában maradtam, a műkincseket végigtanulmányoztam, a vidékre is kirándultam, amíg pénzem tellett, azután amikor már a pénzem fogytán volt - útrakeltem Firenze-Bolognán át a magyar határra, ahonnan utánvéttel kerültem haza.
De amikor hazakerültem, senkinek sem mondtam, mi járatban voltam Rómában, hanem azonnal, mintha semmi sem történt volna, elmentem Eszékre kondícióba.
De kinek is mondhattam volna azt a hihetetlen történetet, mely nem regény, hanem isteni csodát rejtegetett? Kinek? Mikor a leközelebb állók is bizalmatlanok voltak velem szemben, a titkot tehát magamba zártam, s mosolygós arccal jártam-keltem a nagyvilágban s mindenkiben csak modellt láttam. Olyan voltam, mint az a kis mag; amikor a földbe kerül, ki törődik vele, miképen él a fold alatt, s fejlődik-e tovább? Ki törődött velem, amikor azon tűnődtem, hogyan és hol kezdjem? De mikor már a fa koronával bontakozik s ízes gyümölccsel rendelkezik - akadt bámulója, vevője és fogyasztója is bőven. Ugyanez történik az emberrel is - tessék észrevétlenül kifejlődni, nem törődik azzal senki sem; ki törődik a hernyóval, mikor kutyatejjel él, avagy csalánnal táplálkozik, de amikor mint fecskefarkú pillévé kifejlődik - az már más valami.
Már most az ne hátráltasson senkit sem, micsoda kutyatejen vagy csolaminon rágódtam, a fő, hogy kibontakoztam, s olyan pillévé váltam, amilyen nem volt és nem lesz ezen a világon. De jött Munkácsy Krisztus Pilátusa.
Az eszéki állomáson voltam, havonta ötven forintot megtakarítottam, és egy év után ezer frankkal Párizsba utaztam azzal a szándékkal, hogy Munkácsyval megbeszélem a dolgomat. Ott Bruck Lajos műtermében tudtam meg, hogy Munkácsy hosszabb időre távol nyaral: de kezembe került az Egyetértés, amelyben olvastam Tisza belügyminiszter rendeletét a gyógyszertárak felállításáról s az okleveles gyógyszerészek jogosítványáról. Oly eseményesen hatott ez reám, hogy teljesen tisztában állott előttem az anyagi helyzetem megalapozása. Ezzel elesett Munkácsyval való értekezésem szándéka, elesett minden közvetítésnek a játéka, mert saját lábaimon haladhattam tova. Visszatértem Budapestre s onnan Szentesre kerültem, ahol megtudtam azt, hogy Gács alkalmas hely egy gyógyszertár felállítására, s amikor erről személyesen is meggyőződtem, a jogosítványt 1884. október 15-én meg is szereztem.
Egy cimbalmom volt, melynek értékesítéséből indultam Gácsra, a szükséges kézi gyógyszereket pedig táviratilag rendeltem meg; addig, míg az állványok, felszerelések elkészültek, már a kiadásokat a napi bevételek fedezték, úgyhogy a gyógyszertár még az évben a forgalomnak átadható volt.
Tíz évi szorgalmas idő után az összes kiadások fedezve, ház és kert állott rendelkezésemre és a gyógyszertár bérlete.
A gyógyszertárt 1894-ben bérbeadtam, és Stetka Gyula barátom tanácsára Münchenbe utaztam.
A Gácson töltött tíz esztendőt, mely a magyar közművelődésre is befolyással volt s azt a küzdelmet sem ecsetelem, mely az anyag megszerzésénél előállott, csupán azt írom ide, hogy amikor a szűkös jövedelem napi négy koronát már elérte, vállalkoztam a festői terv keresztülvitelére, és Münchenben a Hollósy-féle festőiskolába léptem be. Az első rajzom koponyarajz volt, amihez a híres Wertmüller Mihály állta a modellt : aki a rajz befejezése után magából kikelve mondó: „Sie lieber Herr, ich stehe 17 Jahre modell, aber so kräftig hat mich noch niemand gemacht wie Sie.”
Ez volt az első nagy meglepetés, amit a kinyilatkoztató ígéretnek tulajdonítottam és az eredménnyel az egész iskolát felvillanyoztam, - mert napról-napra mint a fa, fejlődésnek indultam. De nemcsak a rajzban, hanem a színelemzés terén is nagyot haladtam, mert Münchenben nyáron már a napszíneket kerestem és elemeztem oly nagy arányban, hogy az Hollósynak is feltűnt. Komolyan Hollósy a festőiskoláját kezembe adta, nemcsak szellemi, hanem anyagilag is obmanja voltam az iskolának, úgy hogy mikor Münchenből Lietzenmayer Sándor barátom tanácsára Karlsruhéba utaztam, az iskolát Hollósy tőlem a legszebb virágzásban vehette át. Karlsruhéban Kallmorgen tanár festővel ismerkedtem meg, háromhavi ottlétem után Zárában kötöttem ki, ahol télen a hűvös színek ki nem elégítettek; visszavágytam a modellokhoz s Düsseldorfban kétheti utánjárással sem tehettem szert modellre. Párizsban a Julien akadémiába iratkoztam be - de vesztemre, mert az akadémián a nagyarányú rajzolás nem volt megengedve.
E kényszer késztetett Párizs elhagyására s az akadémiákkal való teljes szakításra.
Előbb Svájcba utaztam, de az idő már zimankós volt, továbbutaztam Genuába, azután Rómába. Rómában kisebb dolgokat festettem, s átkeltem Nápolyba s a telet Pompejiben a Hotel del Soléban töltöttem. Itt találkoztam dán tanárral és tanítónőkkel, akik nyíltan egyenesen Bismarck számlájára készítették a talajt a társadalmak felforgatására.
Pompejiben festettem a „porta principalét”, a Haνe-t [Háborgó Vezúv, Cs.K.T. röv.-e] napút-színekkel, s egy nagyarányú naplementét is gyakorlatnak kiszemeltem. Innen rándultam ki Capri szigetére, a kék barlang megtekintésére - Vico, Sorrento, Amalfi, Posilio szépségeinek megfigyelésére, s mikor mindezeket végig tanulmányoztam, tavasszal Spalato, Salome s Trau vidékére rándultam, ahol a napút-motívumokban válogathattam; a nyarat Selmecbányán töltöttem; a város megfestése után a budapesti keleti pályaudvar éjjeli világítása kötötte le figyelmemet, azután Bosznia-Hercegovinát kellett elővennem. Mosztárban a római hidat a smaragd színű Neretvával, a virágos kerteket pedig tavasszal. Utána következett a jajcei Pli'va vízesése a szivárványos színekkel, az éjjeli villanytelep üzeme és a villannyal világított platánok naplementéje. Jajcéból útrakeltem Woboj tuzlánát [...?] a Woinánál kerestem a sasfészkeket. A nyarat a Magas Tátrában töltöttem s a Tarajkán a Szilágyi Dezső emlékénél állapodtam meg. Innen gyönyörködtem a nagy tarpataki vízesésben, a Lomnici csúcs és társainak büszkeségében; a középormon levő eleven sziklak világítása és a mélységnek kifejezhetetlen távlata hatott rám.
Nem rajzoltam, nem festettem, hanem csak figyeltem és bámultam a természet monumentális szépségét, a hangulat csendes mély ütemét, a gyönyörnek a legszebb természet zenéjét.
Kirándulásokat tettem minden irányban, s kerestem a szépet, gyönyörködtem a nagyarányú távlatok mérhetetlenségében. Innen ősszel egyenesen Nápoly vidékén Castellammare di Stabiába rándultam, ahol a telet festői tanulmányokkal töltöttem el.
Castellammaréból tavasszal Scardonéban a Kerka vízesést festettem s nyáron ismét a Tátrában vagyok s kiszépítem az első rajzot, a Tarajkáról nézve a nagy vízesést; háttérben az összes ormokkal s a kiálló sziklákkal, de az egyméteres rajz ki nem elégített. Egyenesen Siciliába utaztam, ahol Syracusa, Gyrgenti, Palermo, Messina, Catania, Caltanisetta, Francaville, a St. Giovanni megtekintésével Taorminában állapodtam meg.
De mert a taorminai görög színház az Etnával rendkívül nagy távlatot követelt, nagyobbat a tátrai vízesésnél, hosszabb tanulmányozás miatt évi lakást béreltem ki, de kisebb részletek megfestése után, - a nagy motívumhoz hozzá nem nyúlhattam, nyáron visszakívánkoztam a Tátrába, a nagy-tarpataki völgynek újbóli tanulmányozására.
De hiába tanulmányoztam - a nagy monumentális feladatra még gyenge voltam.
Visszavágytam Taorminába, s amikor ott is arról győződtem meg, hogy egy két méter hosszúságú napkeltében készült festménnyel célt nem érek s ezzel a világ elébe nem léphetek; a vászon megsemmisítésével szembekerültem a pozitívummal, és kértem a további felvilágosítást: e szóvita közben az a meggyőződés kristályosodott ki az egészből, hogy világkörüli útra kell mennem, s amit még nem láttam, meg kell néznem.
Kétezer korona segélyre volt szükségem s ezt a kultuszminisztérium útján gondoltam kivihetőnek „sürgős esetben” kölcsönképen, de onnan felelet nem jött; én kénytelen voltam hazautazni s a pénz kérdését drogistám útján a Credit Lyonais bankkal csekkekkel nyélbe ütni.
Ugyanakkor nyáron a Hortobágyon egy csíkós-jelenetet festettem, s onnét Amsterdamba készültem: de a rajnai nagy vízesésnél maradtam. A nagy rajnai vízesés megfestése után Basel, Amsterdam, Haarlem, Hága, Rotterdam hosszabb tanulmányozásával Antwerpen, London, Brüssel, Paris, azután Madrid, Toledo, Sevilla, Granada, Cordova, Malaga s Gibraltár volt a végpont a tengerrel. Gibraltárból angol hajón viharban tengerre szálltam, azzal az elhatározással, hogy Betlehemben a Jézus születése-éjszakát a helyszínen figyelem meg és ez impresszió alapján festek egy világraszóló képet: a sors azonban máskép intézkedett - a tenger naplementén már dagadni kezdett, a hullámok lesodortak mindent a fedélzetről; a fedélzeten kifeszített függőágyam tele lett vízzel, s azután a hajó is ittasan oldalra dőlt. Fönt nem maradhatott semmi és senki sem, az árbocok recsegése után a hajót remegés fogta el, az oldalra való dőlése kényszerített mindenkit a menekülésre.
A kabinba a víz ki- és behatolt, minden tárgy összetörött; beállott az éj sötétsége, toronymagas hullámok rémes vergődése.
Ekkor kerültem a sorssal ismét szembe, s megkérdeztem, vajjon azért kellett nekem az életemet megszakítanom, hogy itt ebben a rettenetes viharban nyomtalanul tűnjek el? Ha ezt kívánta tőlem a sors, a láthatatlan isteni akaraterő, ám legyen.
Háborgás nélkül lecsillapítám szívem érzését, festőszekrényemet magamhoz csatolva elaludtam - s álmomból felébredve a sötétben hallom a gép csendes zakatolását; hallom a tenger morajló zúgását; a vihar üvöltését - ismét újból és még mélyebben aludtam el: s föl sem ébredtem, amíg Maltába nem értünk, ahol több napi bolyongás után tudtam meg, hogy dinamitot, lydittet szállítottunk.
Váltott hajón tovább utaztam Alexandriába s onnan Kairóba.
Kairóban a helyi viszonyokkal s a gyönyörű naplementékkel megismerkedve, tovább utaztam Suezbe, a Vörös-tenger szűk öblének megtekintésére, ahol a zsidóknak a Szinai-hegy felé át kellett a homokpadkán kelnie. Suezből Porte Saidon át Jaffába, Jaffából pedig vasúton Jeruzsálemben voltam december közepén, ahonnan Jerichót, a Holttengert s a Jordánt meglátogattam, s a Karácsony éjszakát Betlehemben a klastromban töltöttem.
Azοn a helyen, ahol állítólag a Jézus születése történt, pinceszerű lemenettől balra van egy húsz centiméter átmérőjű nyílás, a kőről sárgaréz lemezen kivésve az van írva: in questo loco Nata Maria Jesu Cristo, ez tehát a földön van, s így a jászolban való születés csak az európai szegény festők, akik Betlehemben nem jártak, fantáziájában született meg, különben itt jászol nem is lehetett, mert itt nincs jászolra szükség, itt nincs szénahalma s eféle etetni való, az csak Európában van bőven. A másik hiba az, amely engem zavart, ezt a mesefestő Rubensnek tulajdonítom, aki minden harangozást ki tudott színesíteni, de a természetet s egy szivárványt sem tudott festeni, a hátteret nem ismerte, így hát nem is ismerhette azt a nehézséget, amely az egyiptomi menekülésnek útjában állott, mert Betlehemből a homoksivatagon át nem menekülhetett; a homokon nincsenek festői ligetek, pihenőre alkalmas források és árnyékos helyek: az a gyermekmészárlás is elmaradhatott volna, mert a festőnek ha isteni, akkor a valót kell festeni, ha pedig színész és komédiás, azt Rubensnek mint II.-od rendű csillagnak illendő lett volna tudnia, mert ezekkel a mókákkal az emberek nem lettek okosabbak és nem közeledtek a valósághoz, hanem eltávolodtak.
A mostani háborúban Rubensnek is szerepe van, de nemcsak Rubensnek, hanem a többi utánérző utánzónak, aki kenyérkeresetből, νagy hiúságból festett valótlanságokat. A háború után ezeket a valótlanságokat el kell távolítani és kuriózumként külön kiállítani νagy mint értékteleneket megsemmisíteni.
Betlehemben a Salamon nyaralójában gondolkozom, micsoda nyomorban élhetett az a szegény bölcs Salamon - három medencét készített a pici forrás körül, melyek vízzel sohasem teltek meg, a pici forrás nyáron ujjnyi vastagságú vizet eregetett magából s mert elvezetve nem volt, a közelben tócsát képezett s a Salamoni tavak elnevezése is ebből keletkezett.
Ma ez a víz vékony csővel Jeruzsálembe folyik, a törökök szent kútjaiba lábmosáshoz gyülemlik.
A másik szegénység, ami Betlehemben szembeötlött, az a városon kívül az országút mentén Ábrahám feleségének: Rachel sírja volt. Magában Jeruzsálemben sem csatorna, sem ivóvíz nem volt, sem régen, sem most nincsen, pénzt nem verettek, a görögök-rómaiak pénzével, egyiptomiakkal csak a levegőbe, százzal hadakozhattak, de azért még ma is vannak szentírások, amelyek Nablusban készülnek s Jeschiba nevű császár hadai az egyiptomiakkal küzdenek. Még mulatságnak sem mulattat, ha a XX. században, tehát még ma is ilyen mesékkel terheljük a fiatalságot, amelynek nincs módja, hogy ezekről személyesen, a helyszínen meggyőződjék s arról a nyomorról magának fogalmat alkosson, hogy küzdöttek, de soha nem éltek a régi zsidók, s hogy küzdenek és alamizsnából tengődnek a mostani zsidók Jeruzsálemben.
Alkalomadtán erről majd bővebben írhatok.
Most azonban menjünk Kairóba vissza, a naplemente tanulmányozására. Tanulmányozás közben ráakadtam a sokat keresett napút színeinek világító fokozatára.
E felfedezésemről úgy a kultuszministeriumot, mint Hollósy festőt Münchenben táviratilag tudósítottam, amint tehát az új, felfedett színekkel a festménnyel elkészültem, Jeruzsálembe rándultam s ott 67 életnagyságú alakkal megfestettem a vallásdisputát, az imát a panaszfal körül, s ahogy ezt gyorsan befejeztem, máris útrakelve a Tátrában vagyok; de már a Tarajkán nem gondolkozom azon, hogyan festem meg a nagy Tátra látképét a vízeséssel. Még csak rajzpróbára sem került a dolog, hanem egyenesen a nagy vásznat távirati úton rendeltem meg. A festmény megvolt alapozva s a felkai parkban télire. elraktározva.
A Kárpátokból szeptemberben távoznom kellett, az utam Athénbe vezetett. Athénbe érkezett atyám halálának híre, aki 88 évet élt és csak 65 éves korában egyetemen orvostudor lett...
Athénben igazi szobrászati munkára akadtam, vagyis igazi emberi érzésre bukkantam, ahol arról győződtem meg, hogy a szép Galathea nem mese, hanem valóság; a görögök kezében a hideg kövek megelevenedtek, kar és fejnélküli torzók beszédesek lettek; holott a rómaiaknál a híres Mózes még ma is néma, a mestere hiába nógatta, hogy parla!
Ezért dühösködik még ma is Róma, levegő után kapkod, mert érzi, hogy közeledik az Istennek teljes valósága. És ez alatt a benyomás alatt mondá az athéni kritikus, amikor a Jupiter templomfestménnyel kész voltam; végre valahára van egy külföldi, aki az athéni levegőt meg tudja festeni, nyitva az útja.
Athénból Taorminába siettem, ahol reám várt egy olyan naplemente, amellyel tisztában voltam, hogy az lesz a világnak a legszínesebb napút-festménye. Itt sem kellett gondolkoznom sokáig a kivitelre nézve, mindennel tisztában voltam - nem maradt egyéb, mint a vászon sürgős megrendelése. Meg kell jegyeznem, hogy a húsz négyzetméteres festmény, mikor a műterem ajtaját megnyitottam, a közönségre oly hatással volt, hogy tombolt meglepetésében: az utca tele volt: il maestro, ungherese trovasto, nostro antico, theatro greco. Már itt nagyobb összeggel a festményt ott akarták tartani.
Ezzel az eredménnyel búcsúztam el a hosszú vajúdás után Taorminától, fel a Tátrába az elraktározott munka folytatására, s ahogy ezzel is készen lettem, észre vettem, hogy e két nagy munkával a világot már meglephetem.
E célból terveztem azt, hogy az irányadókat Budapestről különvonaton meginvitálom magamhoz egy villásreggelire, s a festményeket a parkban mutatom be meglepetésre.
Amit én a sors beleegyezésével kieszeltem szépen, az a politikai helyzet miatt vált kivihetetlenné.
Szeptemberben Damaszkuszba utaztam, Budapestet érintettem s néhány napra a városligeti nagy iparcsarnokban állítottam ki a nagy vásznakat keretek nélkül. Eltekintve a helyi érdeklődéstől, két érdekes esetet kell felemlítenem: az egyik egy Kaukázusból jött művész odanyilatkozott, hogy Európa a japánoktól sokat tanult, de Öntől uram még többet fog tanulni.
A másik eset: két berlini tanár azzal a kéréssel fordult hozzám, engedjem meg, hogy a kiállításra meghívhassák Wilhelm Ostwald dr. híres tudós tanárt, aki nemrég a császár előtt olyan felolvasást tartott, hogy hagyjunk fel az olajfestészettel, mert nem tudjuk a régiek technikáját utánozni, nem tudunk fehéret festeni, nem tudjuk a világító színeket előállítani s nem tudunk tartós színekkel festeni, mert festményeink idővel barna „szósszá” válnak s a művészetnek kárt okoznak. Minthogy ezen a kiállításon épp az ellenkezője van igazolva, itt fehér színek pompáznak, világító színek ragyognak s az évekkel előbb festett vásznak olyanok, mintha tegnap lettek volna festve.
Ezzel az eredménnyel tehát, ha ez átutalható „übertragbar” az egész festői technikát meg lehet menteni a csődtől, amelyre a tudós tanár a világot figyelmeztette.
A levél Berlinbe ment, de onnan visszakerült azzal, hogy a tanár Lipcsében lakik, tehát oda lett újból címezve. Időözben nekem utaznom kellett Damaszkuszba, s a levélre a feleletet - ha jól tudom - Beyruthban kaptam meg, mely a látogatást januárra kitolta.
Amint Damaszkusz utcáit járom, s a vidéken is szorgalmasan kutatom a nagy motívumot, előáll görögnek látszó ember s olasz nyelven mondja: Ön uram nemde egy nagy festményhez, keresi a motívumot, de ezt Damaszkuszban nem találja, most jövök Baalbekből, ahol a templomot a legszebb világításban láttam, siessen oda, most van az ideje, a keresett motívumot ott találja.
Másnap hajnalban a naptemplommal szemben levő Hotel Viktoriában álmomból felriasztott egy fény, mely tűzvörösben húzódott le a magas Libanonról, belángolta a Hellios oszlopait aranylehelettel s átkarolta a Bachus, Antonius és Vesta templomait világító színekkel. Önmagától előállott az 1880-iki kinyilatkoztatás tartalma, vagyis a világ legnagyobb napút plein air motívuma.
A motívum, helyesebben a látlat 350 méter hosszú volt; ehhez járult a kőbányában fekvő 21 méteres áldozó kő, mely a festményt költőileg kiegészítette, így került Pórisba a nagy kristálypalotába, a közönség elébe, s a kritika röviden - ez a munka a világot túlszárnyalta.
Ez az értelme annak a parányi kis magnak, mely kezembe adatott: hogy a világot egy szellemi akaraterő fejleszti és semmiből életre kelti.
A kinyilatkoztatás világfejlesztő szelleme nem ismétli magát, ezért úgy a természetben, mint az emberművelődés történelmében csak elvétve találkozunk maradandó monumentális képpel: ilyen különböző három pont a természetben: az egyik a Tátrában, a másik Szicíliában és a harmadik Siriában van megörökítve. A három világraszóló motívum lett a XX. század emberművelődés korszakára fenntartva, egyben pedig a világfejlesztő nagymester igazolására odaállítva.
E munkák befejeztével a nyarat a libanoni cédrusoknál töltöttem, ahol cédrusokat festettem. Később hosszabb tartózkodásra Aleppo városát kerestem fel, ahonnan két hónapi tartózkodásom után egy kígyó zavart el. Innen egyenesen Budapestre jöttem, ahol egy irányadó helyen kétkézzel, de csillogó szemmel azzal fogadtak: talán a Jó Isten küldte hozzánk, hogy segítsen mirajtunk, mert ebben a rettenetes helyzetben mi már tovább nem élhetünk.
E beismerés után nagyobb figyelemmel kísértem a közállapotokat, a politikai, írói és a művészi mozgalmakat, ahol rövidesen meggyőződtem arról, hogy kisebb-nagyobb körök (klikkek) lefoglaltak minden helyet, - uralják a helyzetet, ahová idegen be sem léphetett, s amidőn egy nagyobb társaságban megfeleltem arra, hogyan éltem 1880. óta egy felsőbb szellemi akarat szolgálatában, s Budapesten nyáron gyümölcsön és zöldségen; télen sültkrumplin vajjal s almával húsz fillérből megvacsoráztam, hihetetlenül hangzott s az étrendem ellenőrizve volt.
Ezért írá Sz. Z. a Pesti Hírlapban Csontváry próféta címen, hogy karalábén éldegél, alkohol, nikotinnak dühös ellensége, szeretné kipusztítani a föld színéről: de elkésett vele; háromezer évvel előbb bevált volna prófétának: de ma - szelíd józan gondolkozásán - mi megromlott kulturált emberek csak mosolyogni tudunk, különben kedves Csontváry bácsi nemcsak prófétai bölcselő, hanem tulajdonképpen festő s nem minden mag nélkül tartogat raktáron 20-30 méteres vásznakat, mi kívánjuk, hogy tervei sikerüljenek.
...Én feláldoztam az életemet megtudandó, mi a való, hogy fejlődik ki a világ és hogy fejlődik tovább, mert minden ami van a pozitívum akaratából fejlődött ki s ami lesz a pozitívum kinyilatkoztatása alapján fog kifejlődni.