Csontváry (Bálint György)
| Csontváry szerző: Bálint György |
Elfogódottan és szótlanul állnak az emberek Csontváry Tivadar képei előtt. Egyes vásznakról sokáig nem tudják levenni a pillantásukat: mintha valami rendkívüli, titokzatos és talán kétségbeejtő esemény játszódna le előttük. Csontváry képei szuggesztívek, mint az őrület.
Ez a nagy festő, mint tudjuk, elmebeteg volt. Szkizofréniája aránylag enyhe volt, nem szakította el egészen az emberektől. Dúlt és sötét világot hordozott magában, de közben eljárt a Japán kávéházba. Szörnyű víziói lehettek egy csésze fekete mellett, de mint életrajzaiból és a személyes ismerősök elbeszéléseiből értesülünk, egyéniségéből hiányzott az őrület félelmes pátosza. Inkább komikus figurának számított a kávéházban. Megnyilatkozásai szórakozást nyújtottak, mint például az a terve, hogy életnagyságú tájképet készít a Magas Tátráról, vagy sürgönye, amit Ferenc József náthájának hírére küldött a kabinetirodának: „Királyt a napra kitenni. Csontváry." Művészkollégái éveken át sokat nevettek rajta. Azután meghalt, többé-kevésbé éhen, majd néhány év múlva kiderült, hogy megelőzte korát, és képei ezreket érnek. Én már többször láttam a képeit, és minden alkalommal félek tőlük. Zseniálisak és irtózatosak.
Végeredményben nem festett mást, mint a többi művész, tájképeket, csoportokat, arcképeket. És mégis, ha festményeit nézzük, önkéntelenül arra kell gondolni, amit Dantéról mondtak, mikor alakja feltűnt a ravennai utcán: „Íme, az ember, aki lent járt a pokolban." Csontváry, azt hiszem, állandóan a pokolban járt, széthasogatott énje gyanús, bizonytalan rémségei között. Cézanne annak idején bebizonyította, hogy még egy csendélet is nyugtalan lehet. Hisztériás sajtokat és sikoltozó salátát alkotott pályája delelőjén. Csontváry tovább ment: ontotta az őrjöngő domboldalakat, a gyilkos fákat és a szorongó öblöket. Azt látta, amit a többi festő – de mit látott bele az ártatlan dolgokba! Valószínűleg önmagát látta mindenben, mint ahogy arcképei is mind őt ábrázolják. Minden arcról, amit lefestett, az iszonyat sugárzik. Áthatolhatatlan gyanúval néznek: az, ember feszengve várja, mikor ordítanak fel. (Egyszer azonban tudatosan festette meg önarcképét: erről a vászonról szelíd, békés, szakállas bácsi néz felénk.) Nagyméretű képein hatalmas egzotikus fákat növesztett az égig. Az egyik fa felső ágai olyanok, mint a vörös, ideges flamingónyakak. Az alsó ágak száraz, kinyújtott karok, és ha jobban megnézzük őket, végük marokba görcsösödik, és kést szorongat. Egyik békésnek látszó tengeröble partján fantasztikus ruhájú nők ülnek lóháton, strucctollas kalapban. Nem lehet tudni, miért vannak ott, és mit akarnak. Nehéz és megbízhatatlan álmaiban lát ilyet az ember. Egy athéni utcarészletén eleinte nem látni semmi különöset. Később kiderül, hogy az egyik ház kariatidjai nem nők, hanem szakállas férfiak, és nem is szobrok, hanem élő emberek, kik vadul néznek maguk elé. Az ég színe, mely előbb még kellemesnek látszott, most egyszerre furcsa villanásokkal telik meg. Valami nagy vihar készül, úgy látszik, és a kihalt utca kövein láthatatlan lépések koppannak hirtelen.
Az ilyen átmeneti hangulatoknak volt mestere. Kedvenc témája az alkony. Valami, ami e pillanatban még világos, már kezd elborulni. A táj egy része még vakítóan fényes, más része már alig észrevehetően elhomályosul. Néha kozmikus harc folyik a világosság és a sötétség között. A levegő fullasztó, tele elektromos feszültséggel. Még egy perc, és helyrehozhatatlanul sötét lesz.
Borzalmas kínok közt élhetett Csontváry Tivadar, miközben korát megelőzte. Valószínű, hogy e megelőzés nem sikerült volna neki eszelős szorongása nélkül. De azért még valami kellett hozzá: tehetség. Mert tájképei nemcsak úgy egyszerűen, bolond módra háborognak, hanem tehetségesen is háborognak. Sok őrült fest nyugtalanítóan, de nem mindegyik fest jól. Az ősbolondok nem érnek többet, mint az őstehetségek. Láttam egyszer egy paranoiás vasalónő képeit, és megerősítettek abban, amit különben is sejtettem: hogy a bolondok között is vannak dilettánsok. Az igazi tehetség rejtélyes. Több a józan észnél, de több az elmebajnál is.
Forrás[szerkesztés]
- Lásd a vitalapot!