Csontbrigád/Tizenhatodik fejezet
| ← Tizenötödik fejezet | Csontbrigád szerző: Rejtő Jenő | Tizenhetedik fejezet → |
Tizenhatodik fejezet [szerkesztés]
1. [szerkesztés]
Ez volt a legfurcsább, ahogy az életnek egy gutaütött fája váratlanul kivirágzott a sivatagban, annyi halál között, annyi élet híján, és mégis.
Két fiatal, életerős lény a bűn- és miazmatorlaszon keresztül, lehetetlen lelki és fizikai szakadék felett áthajolva, találkozott egymással.
És ez a találkozás egyben szerelem is volt.
Így kezdődött. A leány bejött az irodába, és leült a szemközti íróasztalhoz. Fécamp arca lassan visszanyerte a rugalmasságát. Rettenetes szervezetén alig látszott a Pokoltető nyoma. Csak a szeme nézett fáradtan, búsan, lélektelenül.
- Mit akar, kérem? - kérdezte csendesen. - Kérdezni fog vagy kérni?
- Egyiket sem. Ha zavarom, szóljon, és megyek.
Fécamp hallgatott. A leány egy fiókot döfködött a papírvágó késsel.
- Maga... nagyon megijesztett, amikor először láttam. Gonosz akart lenni.
- Nem tart gonosznak?
- Nem.
Ezt merészen mondta.
- Villiers megölése, Vigoin... - emlékeztette kissé gúnyosan.
- Minden terhelő adat dacára, úgy érzem, itt valami titok van, valami szörnyűség, ami éppen azért szörnyű, mert maga mellett szól.
- Önnek kiváló fantáziája van, Mademoiselle.
A leány felállt, és merően nézett a 63-asra, mintha hipnotizálná.
- És miért mentette meg Rouent az élete kockáztatásával?
Nagy csend lett. Fécamp felemelkedett.
- Ezt... honnan tudja?
- Elfelejti, hogy az apám vezérkari tiszt?
- Megvédtem, mert rokonszenves volt.
- Mondja, hogy bosszúból ölt, hogy valamit elkövetett maga ellen Villiers. Mondjon bármit: Elhiszem!
Hamis úton járt... Fécamp újra leült.
- Vallatni akar?
- Szeretném tudni, hogy egy cinikus gyilkos, egy kém miért harcol mélységes felháborodással a Csontbrigád embertelen sorsa miatt?!
- Csontbrigád? Hm... ha már ilyen befolyásos családból származik, Mademoiselle Cheyne, akkor közölhetné velem, miért nem esett szó azóta a Csontbrigád-ról?
A leány tűzpiros lett. A 63-as várt.
- Erről én nem... - nyelt. - Erről én nem beszélhetek.
Hallgattak. Colette nyílt, becsületes tekintete szomorú hírt telegrafált, ahogy ott állt emelt arccal. A 63-as elfordította lassan a fejét. Úgy kérdezte.
- Kell az út?
Colette nem felelt.
- Értem... - folytatta Fécamp. - Bizonyára kell az út, és olyanokra van szükség itt Afrikában, akik engedelmesek, mert katonák, és nem baj, ha felfordulnak, mert bűnösök! Különleges terep ez a Szudán... Itt sok olyan útépítő is kell, akitől elvárják, hogy pusztuljon az útból, mire az járható lesz.
A nő csendesen az ablak felé fordult.
- Maga szeretné... ha a táska révén... megmenekülne innen Sirone kapitány?
- Sirone a vőlegényem... - felelte csendesen Colette. - Úgy diktálja a becsület, hogy osztozzam a sorsában. Jó volna nekem, ha kiszabadulna innen. De van valami - súgta a leány nagy, belső sírással, és kissé közelebb húzódott Fécamphoz. - Van valami, amit jobban szeretnék... Ha megmondaná, hogy miért tette? - kínlódva folytatta. Szinte könyörgött: - Mondja, hogy ámokfutás volt, hogy féltékenység miatt tette, vagy mondjon mást... Csak mondjon valamit!...
Fécamp riadtan nézte. Mi ez?
A kapitány nehéz léptei közeledtek. Colette kisietett. De finom illatszerének nyoma ott maradt.
A kapitány bejött, elővette a lovaglópálcát valahonnan, hogy rezegtesse szüntelenül azt a kis bőrdarabot.
- Nom du nom... - dünnyögte. - A szekrényen is patkány... Ilyet még nem láttam.
Odaült Fécamppal szembe egy fordított székre, a támlán nyugvó tenyérre helyezett állal, rázogatta a botot, és agresszíven nézte, mint aki a támadásban keres védelmet valamiféle vád ellen.
Erőszakolt közömbösséggel fütyörészett. Hirtelen olyant csapott pálcájával az asztalra, hogy nagyot durrant.
- Te röhögsz?!! Mi??! - Ismét végigvágott pálcájával az asztalon, és puskalövésszerű csattanás hasított az ájult délelőttbe.
- Engedelmével - csodálkozott a 63-as.
- Hallgass! Jól láttam! Figyeltelek... De velem megjárod! Itt te nem vigyoroghatsz!...
Nézte. Nehézkes fúvásaitól megrezdültek a bajuszszálai, és egy pillanatra felpüffedt az arca.
- Most pálinkát hozol! És ha nevetsz, hát... megjárod.
A 63-as elment. Sirone az ablakhoz állt. Ma sem takarták be vizes pokróccal a disznók! Csuklást hallott.
Ligert állt a szobában, ijedten, egy nagy morzsával a szája szélén. Torka, mint a zsiráfé, még mozgásban volt a lenyelt kenyérdarab nyomán, és egy csuklás vágyában vonaglott.
- Mit akar?
Ligert a zsebébe nyúlt.
- Ez jött a postán - mondta, és előhúzott egy darab kenyeret. - Bocsánat. Ez jött. A kenyér innen van...
Átadott egy sürgönyt.
Bahr El Szudán. A C. D. Parancsnoknak. Azonnali vizsgálat indítandó: Anton Ligert ezredírnok áthelyezését századához Meknesbe négy éve sürgetjük, tizenkét átiratban. Nevezett szolgálati ideje két éve lejárt. Huszonnégy órán belül jelentést kérek a parancsnoktól vagy helyettesétől, a késedelem magyarázatával.
II. Zászlj. Marokkó
- Mi ez?
Ligert, mintha őt is érdekelné e probléma, előrehajolt, és megnézte.
- Átirat - mondta végül.
- Hová tűntek az akták? Erre feleljen!
- Kapitány úr! Állítson hadbíróság elé! Én süllyesztettem el az írásokat.
- Miért, maga teve?! Mi?!... Ha most csuklani mer, megfojtom! Miért tette?
- Ezt azért... thikk!
Halálfehéren, kimeredt szemmel állt.
- Beszéljen!
- Kérem, kapitány úr, én itt jól érzem magam. Nekem itt megvolt a hatásköröm, az én szeretett feletteseim, a nyugalmas életem... És hát, bocsásson meg... mon capitaine... Én maradni akartam!
Sirone rábámult, hogy nyitva maradt a szája.
Ligert szeméből két-három könnycsepp hullott! De mivel vigyázzban állt, és nem vehette el kezét a nadrágjáról, hát úgy tett jelentést, nyíltan síró arccal, és lassan a szája is szétvált, beletorzulva a zokogás lárvájába, rázódó mellkassal és fuldokolva.
- Éhén... ihit... johol... hikk...
- Takarodjon!... Félóra múlva kihallgatásra jelentkezik! Nem szégyelli magát, felnőtt ember, régi katona, és úgy viselkedik, mint valami kivénült fehérvarrónő!?
Ligert már nem sírt. Zihálva állt, és mentségére még felhozta a következőt:
- Az anyám fehérvarrónő volt - és sóhajtva hozzátette. - De mosást is... vállalt... Thikk.
Kiment. A kapitány nehéz ujjal, elgondolkodva cigarettát sodort.
- A pálinka! - jelenti az ajtóban Fécamp.
Leteszi az italt. A kapitány tölt.
- Csak csináld a leltárt. Hallod? És ha röhögsz, hát széttöröm a fejedet!
Járkál, és egy lapos oldalpillantással figyeli a dolgozó 63-ast. Nagyokat fúj...
"Ilyen egy impertinens fráter... No mindegy."
"Szamárság... szamárság..." - mondja önmagának, és járkál, és bal karja csukott marokkal keményen szorítja derekán a botot. A jobbal könnyedén tartja az üveg nyakát, lengeti, lógatja, ismét iszik.
- Hány ember él még... az igazi Csontbrigád-ból?
- Kilenc.
- Hát ez nem sok. Néhány amúgy is félholt egyént a gyarmati hadsereg tekintélyének rovására nem rehabilitálok... Te vihogsz?
- Nem nevettem, kapitány úr.
- Te... vihogni szeretnél?! Mi?! Szeretnél?!
Fécamp nem felelt.
Ez káprázatos pimaszság volt. A kapitány szeme kimeredt, és az üveg kissé meglendült.
Azután járkált.
- Szóval, én kilenc ember magánérdekét alárendelem... az izé... szóval... - Hirtelen dölyfösen rábámult. - De mi közöd ehhez?!... Hát te inspiciálsz itt engem, vagy mifene?!!... Elég! Dolgozz!
Fécamp leült.
Sirone szuszogva állt. Dél volt.
Odaült Fécamp elé, az íróasztalra. A mappa és a jegyzőkönyv volt közöttük.
- Nekem járathatod a szádat! Kézenfekvőnek látszó tévedés nem justizmord! És rehabilitálás itt nem szempont. Kilenc ember becsületéről van szó. De ezek meghaltak!... érted?... Meg-hal-tak!
- Kapitány úr!... - szólt halkan a 63-as. - Becsülete a halottnak is lehet...
Sirone áthajolt a mappa felett. Egy ragadozó lihegésével fújta a pálinkagőzt egész közelről.
- Takarodj!... Takarodj, mert... - kifulladt.
Fécamp lelépett, és Sirone tántorogva körülnézett. Nagyon sajgott a mája. Csapzottan, izzadtan lehullott egy székre. Ernyedt ujjai közül kicsúszott az üveg, koppanva esett a földre, és szétfolyt a pálinka.
- Istenem - motyogta a kapitány, és tenyerébe billent a homloka. - Én Uram, Istenem...