Csonka regény
| Csonka regény szerző: Kaffka Margit |
1.
– Igen, megígérte, hogy lejön, ha átöltözött! – mondta az alispán, leült harmadmagával a virággal terített asztalhoz, és suttogó tanácskozásra intette a pincért. A télikert e kis fülketerme üres volt még; a szomszéd asztalnál ismerős, környékbeli szépasszony vacsorázott színház után az urával, sógorával: azokhoz odament egy percre, hogy üdvözölje. A bal sarokban összehajolva, halkan beszélgetett három lila öves főpap. Bizalmas, tisztán és finoman tartott zug volt ez – majdnem nagyvárosiasan fényes és vidékiesen otthonos. A pincér, akit franciás néven szólítottak, enyhén és nesz nélkül lebbent a szőnyegek fölött – és a vendégek mind egy társasághoz tartozó kiváltságosak, akik tudtak egymásról, és érdekelték egymást. Rába, az alispán, üresen hagyta a helyet a kisasztal fejénél, ahova a színésznőt várták.
– Balikay! – tűnődött, csakhogy épp szóljon, a polgármester, aki házas volt, kicsit már kövérkés, hármuk közt itt a legreménytelenebb. – Ez, hogy Balikay, a családi neve, azt mondják, és hogy hazulról valami kis vagyonkája is van.
– Néhány pár igen finom cipőt hozott magával, és értelmesen tud bennük viselkedni! – toldotta meg aforizmás fölénnyel Schönherr, a fiatal újságíró, aki azért tartozhatott ide, mert édesapja a főügyész volt, és őt minden évben beíratta jogra is – hátha mégis megembereli magát idővel.
Rába legyint – de aztán gyorsan, buzgón igazgatta helyre.
– Mindegy! Hanem talentumos! Nagy dolog, hogy itt a dráma hódít, és zsúfolt házakat csinálnak Ibsennel, Shaw-val. Mi? Most meg egy Shakespeare-ciklust akar. Az egész leány huszonhárom esztendős.
– Szép is! – mondta a fiatal fiú egyszerűbben. – Néha nézem, mikor a köpenyét ledobja, olyan mozdulattal, mintha ostobaságainkat és komiszságainkat egy gőgös szökkenéssel levedlené magáról, és azután fölöttük járna.
Az alispán összevonta a szemöldökét, ám a másik percben duzzadt, piroskás – csak az intelligens szemei révén jelentékeny – arca széles és édes macskamosolyra húzódott. A leány jött – kezet nyújtott, leült közéjük.
Valóban jól volt öltözve, egészen jól. Sárgás nyersselyemben a szinte túl magas, mégis különösen, finoman teltnek érződő lányalakja; nagyon fekete haja még Portia csigáiba sodortan, kicsit megzilálva, hanyagul a szabályos, kissé keskeny arca körül. Gondozottság és úri magatörődés látszott mindenen, ami a testét takarta és emelte; és hanyag fensőbbséggel viselte őket, mintha belőle nőttek volna ki. Fiúsan szögletes, pajtáskodó mozdulattal nyújtotta formás csuklóját a férfiak terítéke felé, összeszedte magának a virágaikat, mosolygott és beszélt; kicsit kimerülten a játéktól, lazán, szórakozottan, kedvesen.
Szerette így! Hogy kíváncsi és kívánkozó, szinte beléje sugárzó férfiszemek pillantása szögelljen át rajta, és igya be mozdulatai harmóniáját, arcjátéka, mosolya intuitív rögtönzéseit, melyekről maga sem tudta, mennyire ösztönösen illenek a ruhái színéhez, szabásához – a világításhoz és a csevegés hangulatához. – Lesték, élvezték és várták őt így; bár néha feszélyezte kicsit őket. Furcsa, apró bizalmaskodásaikba belezavarodtak vele szemben, figyelmessége megtisztelte és nyugtalanította, mosolya vonta és távoltartotta mindnyájukat. Néha inkább figyelték, nyegleségekbe és humorba rejtve az irigy férfiacsarkodást; néha reménykedőn feltüzelve, ideges, kábult, versengő törekedéssel kívánták őt. Már csaknem egy hónapja játszott a társulatnál. A szubrettjük az igazgató öregecske és családanyás életű felesége volt – a többi is, mind sokkal jelentéktelenebb; – „Nincs is, akit kijátszhatnánk ellene!” – mondta egy hajnal felé, maguk közt és féltréfásan Rába, aki özvegy volt, színibizottság-elnök; nem tekintve szokásjogát és egyéb címeket az elsőségre. – S a leány így járkált köztük, nagy, merész szemei kicsit csúfondáros nyíltságával, ideges, feszes, fiatal teste gőgjében – még mindig félelemtelenül és uralkodón. „Elkapattuk!” – mondta Schönherr néha epés őszinteséggel, és az alispán már-már vállat vont… de ha így megjelent, és itt volt előttük ingerlő idegenszerűségében – szolidaritásuk, ellene-összefogottságuk egy pillanat alatt szakadt meg, és szemmel és szóval – külön és egyenként, egymás ellen, csak ővele keresték a szövetséget.
– Jessica náthás volt ma – kezdte lihegő, gyors beszédhangján, s a virágokkal babrált –, igen, így novemberben tokban kellene járnia – mindjárt meghűl, és akkor borzasztóan nyafog. Lenn sokan voltak; a Rába páholyában egy igen szép öreg úr. Maga, szerkesztőm, láttam, jegyzeteket csinált. Nem nagyképűség az? Nem mindegy az magának?… Ki az a sovány pap odaát?…
Megmondták neki, hogy Nordrauth olvasókanonok, pápai prelátus, jeles egyházi író satöbbi. Schönherr Pista hirtelen elszavalta az első nagy mondatát annak a megemlékezésnek, amit az újságja élén hozna őméltóságáról, ha egy napon a Krisztusban elhalálozna.
– Mit beszél? Hisz még nem öreg! – mondta a leány újra odapillantva, de különös módon, majdnem zavartan kapta vissza mindjárt tekintetét; – mert a főpap éles csillámú, erősen, színesen kék szemsugara abban a percben tűzött felé. Amaz tovább folytatta a mondatát, kövéres szomszédja felé fordultan, kimért és egészen halk hangon; Iza egy másodpercig elnézett furcsán, tűnődve, és csendesen tette le bal kezéből a szép, hamvas rózsákat – aztán elszántan és dacosan felütött fővel, gyorsan, kihívóan végigmérte a főpapot.
– Olyan képe van – magyarázta a szerkesztő –, nem lehet pontosan eldönteni a korát; lehet akár negyven vagy hetvenéves is. Mit gondol? Persze, egyelőre semmi kedve még itt hagyni a stallumot.
Így fecsegtek, és Balikay Iza is mosolygott, beszélt és evett, de néha pillanatra megakadt újra, és néha átnézett, míg ezeknek felelt, mert Nordrauth most már érdeklődőn, egyszer-egyszer szinte megütődve és komolyan feledte rajta a tekintetét.
– Szóval, megtetszett magának az édesapám. Ma is ő a legkülönb Rába! Izácska!…
– Pardon! Nem figyeltem!
– Vettem észre! De milyen szép, mikor ilyen bűnbánó! Inkább mindig sértegessen!
Egy-két új ember jött be, Schönherr azok rovására anekdotázott. – Ha ő beszél, a másik két pap csak hümmög és bólint. Mit beszélhet? – tűnődött Iza, és egy bimbó bársonyfejét simogatta, húzogatta ideges, forró kis tenyerén. A desszertnél a polgármester búcsúzott, hárman maradtak.
– Fogadjunk, hogy az a pap át fog jönni ide! – súgta Izának a fiú, amint éles figyelmével kísérte a leány mozdulatait. Jean pezsgőt bontott, halkan koccintottak, ám ma mindenen valami erőlködésféle érzett. Igen, a leány volt szórakozott. Beszélt, de mintha valaki másnak szólnának allűrjei és arcjátéka; nevetése idegesebb volt, a hangja lágyabb és az arca néha percekre különösen komoly. Rába az első pohárka után előrehajoltan, leplezetlen, de picit szomorú kívánással nézte őt – a gyöngéden telt, néha hullámosan megcsukló, finom vállait a ritka csipkeszövet alatt és egy antik szűz szobráéhoz hasonló nyakát, amint hátravetette néha lassan és bágyadtan, mint valami távoli és új illatra figyelve. Valami csakugyan volt a levegőben.
– Kinn nagy szél lehet! – mondta Schönherr, és nézte a gázlángok meglebbenését, amíg a leeresztett vasredők halkan, hosszan zörömböltek a szőnyeges ablakok mögött. A félüres teremben tán a többiek is erre figyeltek, mert csaknem teljes csönd volt pár pillanatig. Iza hirtelen közénevetett az ő libegő, könnyű kacajával; de odaát is meghallották e percben. Erre néztek, és Schönherr sietve, szolgálatkészen és nagy hangon kezdett valami hosszabb előadásba. Hasztalan volt, Izának ma már nem tudták kedvét lelni.
Nem engedte meg, hogy Jean a második üveghez nyúljon, és ahogy egy kurta mozdulattal jelezte akaratát, az némán vonult vissza, és senki sem próbált ellenkezni. Rába fejet csóvált, és várakozón nézte őt. Odaát, a szomszéd asztalnál a papnövelde igazgatója s a kövér énekeskanonok már körülményesen, öregesen számoltak a pincérrel, és Nordrauth csontos, fehér kezébe szorítva állát, most már nyílt szándékossággal ide figyelt. Nagyon sovány arca volt; és szorosan zárt, fonalkeskeny ajkai. Halvány halántéka még különös szeme körül mind csupa apró, szétfutó, kicsi hajszálredő; ám homloka feltűnően szép volt így, és semmit sem ősz, sötétszőke haja még árnyékolta kevéssé, mély szeme pedig kéklő, de nem hidegen, acélosan, hanem mint a kék színű láng, színes villanás, forró felszökkenésével az életvágynak. Nem – mindezen kívül még egyebet is jelentettek e szemek, így egyszerre meg nem fejthetőt – s a leány úgy érezte, hogy itt valamit ki kell találnia. Majd arra gondolt, milyen különös, hogy négy hete van már itt, és ezt az arcot ma látja először.
– Most megyünk! – mondta hirtelen, és gyöngén csendített a poháron. Jean könnyed bókkal utasította el kezével a Rába pénzét, és először a leányhoz lépett. „Őnagysága tilalma!” – mosolygott alázattal, és Iza gyorsan intézte el a számláját. „Milyen gyerekes szeszély!” – morgott elvörösödve az alispán, és megint értetlenül nézett rá. – „Mikor lesz ennek vége!”
A színésznő már állt, és alásimult a puhán bélelt bundácskának, amit Jean ügyesen emelt a vállai fölé, aztán a kesztyűin babrált, kiegyenesedve, komoly arccal, és hátralépett kissé, mert Rába suttogó kérdéseivel egészen közelhajolt. Már nem tűrhette, hogy ott ezt lássák. Odaát, már elbúcsúzva a többiektől, a székbe fogódzkodva állt Nordrauth kanonok is, és ők e percben – ismeretlenül, szót sem váltva még és idegenektől körülvetten – egymásra vártak.
– Nagy zápor van kinn! – súgta halkan a pincér, az alispán köpenyét segítve.
– És ezt most mondja?… Hát kocsit, kérem, azonnal!
– Már küldtem érte. Rögtön utánanézek.
– Addig talán… foglalna helyet!… Nem?… Izácska!
Schönherr az ablakfülkében állva figyelte, hogy azok ketten milyen egyaránt magas és karcsú, összeillő két szép szál ember. Amint így kiegyenesedve és egymás felé neszelve szemben álltak, tán valóban ez volt, amin először egymásra éreztek; a testi mivoltuk jelentékenysége, mely kiemelte, megkülönböztette és egymás felé utalta őket. Valami izgató testvériesség volt egy-egy mozdulatuk rugalmas, előkelő és fékezett energiájában, a tekintetük szegülő és tiszta élességében is; megcsodálták, értékelték és ambicionálták egymást. Mindez egy perc villanó tudatlansága – tán csak a leskelődő fiú okos fejében így –, de ők szemben álltak, és egymásra néztek. „Végre valaki, aki itt érdemes volna…!” – gondolta alig kifejezetten a leány, és nyugtalanul, magában hozzáfűzte: „Hisz ez csak játék lesz úgyis!” Egy gondolatban egyszerre sekélynek és alattuk állónak éreztek itt körül mindenki mást, és jövendő mérkőzésük hirtelen átzsibbasztotta lényüket. Iza lesütötte a szemét, mint egy kisleány.
– Ejnye! Mi van a kocsival, kérem?
– Azonnal, nagyságos uram!
– A Széchenyi-szobortól a számozatlant.
– Igenis! Azonnal!
A pap három-négy lépéssel átmérte az asztalok keskeny közét, köszönt és bemutatkozott a leánynak.
– Az én kocsim itt vár, ha elfogadjátok! – mondta Rába felé. Az mosolygott, meglepetten, hálával és nyájaskodón. A lány arcán pedig valami bolond, hazárdos, elszánt remegés szaladt át, közéjük lépett.
– Nem – mondta egyszerűen –, őméltóságát meg nem foszthatjuk. Hanem én is a Monostor utca felé lakom – ha szíves volna fölvenni és magával vinni a szállásomig…
– Ó – szerencsés leszek!
Most már összemosolyogtak, mint a cinkosok. Rendben volt. Búcsúztak és lesurrantak a puha szőnyeges, világos lépcsőn. Késő november zuhogó, szeles esője verte a járdát, és a halk, nyugtalanító zúgás fojtottan veszett el a kis márványos csarnokban, készülődő vendégek siető sürgése közt. A két itt maradt férfi a lépcsőkorlátnak támaszkodva, némán várt a kocsijukra. Rába dobolt a karfán, és már mosolygott, kicsit ingerülten, erőltetve, de felszabadult férfi-cinizmussal megint.
– Ez a kis angoramacska majd megtépázza, csak ezzel kössön ki! – mondta, mintha csak tréfálna, és föltette a monokliját.
– Azt hiszem – pszichologizált maga elé morogva Schönherr –, ez a pap, ez a vén örves agár ki tud fogni rajta, ha akar. Ismerem a fajtáját, veszedelmes!
Hallgattak, már csaknem magukra voltak, és Rábának egy percre úgy tetszett, hogy a fiatal fiú éles és gúnyos kedvteléssel, féltréfásan az arcába kémlel oldalvást.
– Most legalább – mondta fölnevetve –, legalább tudni fogjuk, kedves bátyám, hogy melyikünk volt első…
– Kölyök! – felelt Rába gyorsan; aztán vállat vont, elmosolyodott, és felé kínálta a cigarettát. Mindketten a tavalyi, kövéres, operettdívára gondoltak, akinél, úgy hírlett, egy időben értek el sikereket.
2.
Már akkor porzott és hullott a hó, és olyan szép volt így; olyan mesebeli ragyogást, fényes és meghitt karácsony táji színt kapott korai alkonyatokban a kedves, formás erdélyi város; kivilágított tere, a harangtorony fényes óralapjával s a hidas patak ívei, amint csengve surrant át fölöttük a szán. Balikay Iza meleg vállai és halvány szobornyaka simult ott benn a selymes prémek alá; kinézett közülük káprázó, nedves, nagy szemekkel és mosolygott. „Milyen jó – gondolta –, most egyszer jó! Az ember mégis egyszer rátalál a nekivaló dolgokra, bőrpárnás, finom fogatra, szép, kicsi palotára, csendes és úri szobában egy kéz kapcsos és kemény ujjai forróságára; egy hangra, mely fojtott zenéjű, reszketeg lágyságával őneki szól. Ugye, minden asszony csak összetalálkozik egyszer azzal, aki bánni tud vele!” – Megint mosolygott ezen az egyszerűségen, és önkéntelen, gyors, gyereklányos mozdulattal simult arcával a finom, szép kocsipárnák közé, szégyenlősen, boldogan, kurta és mélyről jött kis kacajjal, és a Nordrauth kanonok kedves parfümjét érezte rajta.
Aztán eszébe jutott, hogy ma Fedorát fogja játszani. Ócskaság! De gyorsan és szépen mozoghat majd a színpadon, szép estélyi ruhákban és selymes, hosszú köpenyekben. A földszinten áhítatos és erősen befűzött derekú, gömbölyű kisvárosi nőcskék kísérik ámulva, irigyen és tanulnivágyón az ő utánozhatatlan, széles, viharos allűrjeit; a proszcéniumpáholyból tüntetően kihajol a nyájaskás, ravaszdi arcával mosolyogva tapsol majd Rába, az alispán, megadja a hangot s újra-újra kezdi, ha a teli kis színházon már átviharzott. Egy piciny, gúnyos vállrándítással gondolt e percben e kitartó lovagja veszedelmes álalázatára, feltűnően diszkrétkedő s oly nyíltan bizalmas mosolyaira, amikről csak ő tudhatta, mily jogtalanok. S a rivalda mögött a fiatal szerkesztő megint jegyez majd, hogy tárgyilagos, néhol fanyarkodó vagy fölényes „komoly méltatás” jelzőibe rejtse huszonnégy éve vágyó, hideglelős reszketését. S a hízott és hallgatag polgármester is mosolyog felé mélán, ostoba titokzatossággal, tétova szemekkel. – „Menazsériám!” – tűnődött Iza, és már hallotta a színlapot árulók rikácsolását. – „Igen, ezeket pórázon kell tartanom, ha fárasztó is, igen, ha azt akarom, hogy itt valaki maradjak, uralkodjam és ünnepeljenek. Mert bizonyos, hogy őneki jobban tetszem úgy!” És úgy örült ennek a jókisleányos, egyszerű és teli gondolatnak.
Mert ha nem volt éppen vele, mindig így, ilyen szelíden, asszonyosan, ilyen csordultig-lélekkel gondolt most már a kék szemű főpap finom, elegáns, át– meg átárnyalt, vonzó és sajátszerű lényére, szerelmére, melynek tudva, önmaga előtt már el is ígérkezett. Csak még akart egy kicsit így; egy kicsit még büszkélkedni kincses lánysága fölényében, egy ideig átélvezni és beszívni mindent, amit odáig nyújthat neki ez az átizzott, gazdag idő, e változatos és dús órák és percek a szerelemben, amit oly értő művészettel játsztak meg ők egymás számára, e két egymásnak való, egymás mértékét megütő ember. Élvezni akarta még így a szaladó üde szán csengőjátékát, amint feléje fut vele havas utcasorok és kivilágított hidak fölött, a hegyoldali kis villaház gitteres bejárója felé, a hósapkás, bús tujabokrokat a kertben, a szép magányt, a kicsiny francia inas komoly trubadúrszemét, ha meghajolva ajtót nyitott, aztán a nagy ablakú, tágas interieurt, mély bőrfoteljeivel, terhelt könyvespolcaival és fehér szobraival. Nordrauth bárónak, úgy mondták, családi öröke volt e kicsiny, félig-üres nyaraló, távol a rezidenciától, hol laknia kellett; s bámulatos módon senki sem fecsegett a városban e külön és rejtett zug délutánjairól. „Ide jár dolgozni!” – emlegették néha tisztelettel, bár a gavalléros, asszonyos mágnáspapnak tudták pár idilljét is itt-ott; de kímélő, finomkodó rokonszevvel szóltak róla csak. Ügyesen intézhette mindig, diszkréten vagy magáért-óvatosan. „A jövendőbeli püspök!”… De csak nagy ritkán; csak egy-egy ügyesen maradt pillanatra érzett valami gyönge átmélyedést ilyeneken a leány. Hogy mennyire nem első ő e finom füstfelhős szoba dióbútorai és angol parfümös székpárnái között. De hisz neki, őneki oly csodafakasztón, frissen, gyönyörűen első volt minden pillanat!…
És legbelsejében nem szegült sorsa ellen, előre látta, és várta. Felvilágosodott, erős és kiváltságos természetével így álmodta szinte serdült kora óta. Tudta, mit jelentene talentuma számára egy kicsiny házasság, a polgári miliőt lehetetlennek érezte, színésztársait pedig valami sajátságos asszonyösztönnel… nem egészen férfiaknak, úgyszólva a foglalkozásukból folyón. Árva leány volt, a rokonai a jobb osztályhoz tartozók, de szándékosan szakadt el tőlük, hogy az álmai és tudatos művészete útján járjon; már korlátlan ura volt néhány öröklött tízezrének, és tán ez volt helyzete és sorsa legfőbb kiváltsága társnőié fölött. Szinte számított életében erre a dűlőre, szinte eldöntötte már rég; igen, ő meg fogja engedni magának a legnagyobb asszonyi fényűzést; egyszer szabadon és elszántan s oly komolyan, mint valami szent szertartás papnői, meggyőződéssel és tisztán asszonyává lesz annak, akit igazán szeretni fog. S most úgy látta; minden rendén; még ifjan, szépsége és művészete felmenő útján jött szembe vele az, akit magára méltónak érzett. Nem volt egyéb kívánsága vagy számítása, megszokta, hogy életügyei kizárólag tőle magától függjenek, és minden szál kicsiny, fehér, ideges öklében találkozzék. A szerelmet pedig érezte, külön kell tartani, függetlenül célok, ügyek és érdekek felett, és így akarta ő, mert keményen és furcsán, fanatikusan moralista is volt e karcsú, eszes és szép huszonhárom esztendős leány. „Nem – gondolta néha –, engem senki nem csábíthat el, a dolgaimért magam és magamnak vagyok felelős, s a szerelem nyilván azért oly gyönyörű, mert a legkockázatosabb. Azért szebb és több az asszony számára. Nem! Gyáva és szépségrontó volna most minden félelem és fösvényke, alacsony, számító kis nő-tartózkodás. Én eljegyeztem magam az ő számára, és ez már csak hetek vagy napok dolga, vagy perceké!” – Ráért így tanakodni magával, inkább lelkes és átidegzett, mint vér szerinti érzéseiben; s néha oly nyugodt volt, mint az írás szüzei, kik meggyújtják lámpáikat a vőlegény előtt. Ő a legkülönb!… És kissé előrefejlődött, társadalmon kívüli világnézete megnyugodott ebben.
Havas és hamvas szép estéken, karácsonyos, lámpafény-ablakú, idilli panoráma fölött csengett, csilingelt szánja a szép hegyiváros patakhídjain át. Némán nyílt, mint a mesében, a hóeste-párkányú kapu vasrács ajtaja, némán gyúlt fel a csillár a bőrszagú, nagy, kedves nappaliban, és Pierre, a kisfiú alágyújtott a teafőzőnek. Egyedül volt, őnála – és reá várt. Oly teli hálával, mert látta, hogy az élete legszebb percei ezek, még fojtottak, névtelenek, minden szunnyadó lehetőségtől elevenek. És amíg nem volt vele, oly zavartalanul, asszonyos-lágyan, szelíden, csordultig-lélekkel gondolt szerelmesére.
– Sokáig várt reám? Mit olvasott? – kérdezte váratlanul mögötte. Csontos, fehér kezével a leány ujjai után nyúlt, a válla fölé hajolt, nézte a szép, fiatal, hevült leányarcot furcsa, féljátékos, érthetetlen mosollyal – egy percig –, aztán visszahúzódott és kezet csókolt. – Mit olvasott? – kérdezte újra, látszólag könnyedén.
– Ha tudná, mi mindent! Már tudom, mi a tetszvényjog, és megtanultam, miért magánjogi testület Amerikában az egyház.
A férfi némán, csak hajszálnyira elkomolyodva csapta össze előtte a könyvet. Elfordult, betette a helyére. – Mit játszik ma, kicsikém? – kérdezte aztán nagyon kedvesen.
A színésznő beszélt. A legbelsőbb, emberi szükségből, hogy valakinek egyszer egészen-igazán kiforgassa és megmutassa magát. A mesterségéről, a szerepekről, érzéseiről és fejlődéséről velük szemben, gyermekkoráról, titkos és forró becsvágyról, legbiztosabb és legigazabb énjéről. S a jelenről. – Szeret, ugye, szeret?
– Igen, ez az egy egészen bizonyos!
És nem vette észre, hogy amíg így bensőségesen, sürgetve kérdezett – nem engedett időt a visszakérdezésre.
Hirtelen heves és görcsös szorítással átfogta csodálatos vállait, szájon csókolta önmagából kifordult lélekkel egy mindentől független percben. A következő pillanatban – de nem, még ugyanabban – mondott valamit, egészen jelentéktelent, természetes és nyugodt hangon. Aztán csöngetett Pierre-nek.
– Ó – gondolta a leány –, ez játék?… – Felcsókolt ajkához szorította a kis batiszt-zsebkendőt, egy heverő könyvet lapozott fel, aztán felemelte a fejét, és gőgös, puha járásával a teás terítékhez lépdelt lassan. „Ez játék? Hát annyival erősebbnek tudja magát?”
És azon az estén színház után újra a régebbi gonddal öltözködött át, és akarva intézte úgy, hogy együtt vacsorázzék a társasággal. Ma jólesett neki, biztonságos és egyensúlyba hozó volt azok vágya és áhítata, akiket nem szeretett. „Ha sejtenék! – gondolta néha. – Vajon nem változtam-e meg a szemükben is?” – Nem! Ezekkel könnyedén és királynői bájjal, fékező, ingerlő és fölényes asszonyösztönnel bánt ma is, mint azelőtt, S ma oly kedvesen, hogy újra reménykedtek. „Madonnám – súgta Rába az obligát pezsgőnél, s az ősi idegen szó dzsentris gömbölyűséggel öblögetett ki a torkán. – Madonnám, azt hiszem, több maga már nekem, mint csak úgy – egy asszony!” És Iza csaknem elsápadt e primitív mondaton. Ha a m á s i k t ó l hallana ilyet!… A fiatal Schönherr egyedül kísérte haza egy este, és félig epésen nyíltszívűsködött. „Nekem, barátom, nincs kocsiravalóm, de magába csakugyan szerelmes vagyok!” – „Bolond – mondta a leány –, gyalog megyünk, és feljön hozzám egy teára. A páholyosné a konyhámban lakik.” Fölmentek, pongyolában jött elé, leszedte előtte a haját, lekente a festékeit. „Buta dolog, hogy ilyen igazán szép maga!” – nyűglődött a fiú. Akkor elküldte.
De játszott mindezenközben. Új, virágbutaságukban értelmes Júliákat s Oféliákat, lihegő és viharzó hősnőket, tudatos és látó Ibsen-asszonyokat; itt kísérletezhetett, próbálhatta önnönmagát; nem értettek sokan az egészhez, de az a néhány a kezében volt. És néha tudta, hogy Nordrauth is nézi őt a földszintről, kék pillantását érezte áttüzelni tagjain, a hangján, a gondolatain, és neki játszott és tudta, hogy ma csodálatos.
– „Mondd, neked ez – a hited szerint – bűn?” – kérdezte meggondolatlanul egy csók után. Várt kissé, meg is bánta már, és látta riadtan a pap összerántott, kemény vonásait. Érezte, hogy tapintatlan volt, és nem ment hozzá napokig. Mikor újra jött, százszorosan becéző gyöngédséggel fogadták. A férfi már tudta, hogy övé; nem sürgette és nem zavarta meg; mintha a fő diadal, s amiért küzdött idáig, a leány lelki elígérkezése lett volna. És Iza úgy érezte néha, tán szerelmével máris a legtöbbet, mindent adta; s a tény maga lehet-é több a férfinak bármilyen tucatos kalandnál?
De nem, tán mégis az lehet az igazi, a legbensőbb közösség. Ha a k k o r megnyílna számára e különös, zárt és tartózkodás-dresszúrákba nevelt idegen férfilélek! Mi van mögötte a szemei játékos és gyönyörködő, könnyű lángjának, szerelmes szavai zsibbasztó muzsikájának. Mi van emberlelke mélyén, micsoda kétségek, micsoda harcok és milyen múlt. Pályája, igen!… Sejtette, hogy a becsvágy legerősebb életrugója, de vajon jól sejti-e a hallgatag, senki előtt szóvá nem tehető tragikumot törekvések és meggyőződések csatájában. E tapasztalt, világias, mindent végigolvasott és végiggondolt ember leszámolt-e valahogyan hite dogmáival – elintézte-e magával valami kielégítő formában ezt –, vagy maradt félelmes lelki törésnek, rejtett benső fekélynek e pont; … vagy annyira k ö n n y ű lélek, aki számára nem is válhatott mindez tragikummá?… Gyötrődve és várva, soha, soha nem merte ezt érinteni a leány. Pedig tán minden itt fordult.
Itt feloldódhatna minden jezsuitás rejtélyessége, az emberi dolgokon kívül és felülmaradó idegensége, legkedvesebb, leggyöngédebb szavai furcsa kimértsége. „Nem egy skelett, egy különös lelki váz ez az egész ember; aki elszoktatta magát a belső becsületességektől és magának beszámolásról?” – gondolta néha a leány, és volt perc, hogy gyűlölte őt… És volt nap, mikor órákon át, félig magára parancsolt odaadással hallgatta Rábát, aki felment hozzá kora délutánokon, s ha nem küldte el, akármeddig ottmaradt. Igaz, úgy intéződött, hogy lehető sokan lássák feljönni és lemenni a Fő utcára nyíló házból, de egyebekben csaknem jó és gyöngéd volt e kopaszodó, könnyű diadalokon elrontott és most oly megzavart, már alig remélő vidéki Don Juan. Bőven és könnyedén beszélt, sokat önmagáról, a múltjáról, az elhalt, jó feleségéről és az egyetlen, rossz kamaszfiáról, aki tán el fog zülleni. És asszonyokról, asszonyokról sokat; sokat és sokszor érdekeset. Ilyenkor csapott át hirtelen a szenvedély és vágyakozás dús és meggyőző, eleven tüzű igéibe.
Iza pedig a m á s i k fehér kezére gondolt, keskeny, redős arca és zárt ajkai mosolyára és a csókokra, amikben összegyötörten, vergődve, mindent elsöpörve, mint egyetlen zsilipen a zuhogó ár, tört fel tán egy összefogott, bilincses emberlélek minden titkos tragikuma, őszintesége, szenvedése, igaza, élete. Igen, igen – ő csak e b b e n igazán ember; – ő csak e z e n át lehet valakié. Tán épp ez lelke megváltása, e fojtott, bénító erejű és vad érzékiség, melynek szavai nincsenek, csak prímér, szent istenállati nyilatkozása? Tán csak ezen az úton közelítheti meg egyedül… Már január volt, néha enyhe, tavaszos szelek, csalóka, korai ígéretek. Jutalomjátékok kezdődtek, már rövidült a hátralevő szezon. „Hát igen – döntötte el akkor a leány szinte egy pillanatban –, hát holnap!”
– Nincs a városban – szólt Pierre –, elutazott… Ó, ó… nem méltóztatott hallani a főpüspök úr halálát?
– Nem hagyott levelet, írást?
– Ne… ó… igen sietett. Sürgöny jött…
Elmúlt egy hét, és Iza mindennap gondolt rá oly meghitten és együttérzőn, mint fontos ügyben járó férjre a hites asszony. Még egy hét. Várt valamit, csaknem bizonyosra, levelet, pár gyöngéd, udvariasságba burkolt, rejtett melegű szót csak. „Hát semmije sem vagyok?” – Át– és végiggondolt mindent, a legapróbb részletet, elejtett szókat kezdettől, és újraértékelt mindent, és most látta, hogy vész el lassan minden érték. Mi volt ő a férfi szemében? S mennyivel kevesebb lehetne a z t á n még? E n n e k a másiknak itt, a vágya feltétlen legalább. Ez legalább igazán, minden idegével és gondolatával, minden szabad percével és minden megalázkodó szavával akarja őt. A maga módja szerint szereti is talán. De Nordrauthnak csak felszínes és fölényes esztétikai játék volt az egész; a vágyát, lám kielégíti egy megfizetett pásztoróra valami idegen városban; sőt mindenestül feledteti az éhes férfibecsvágy, a hivatali ügy. „Gyűlölöm! Idegen! Egy megtévedés volt, rossz álom!” mondogatta akkor napokon át. Egy különös, enyhe februári estén, mikor már nyitva volt az erkélyajtó, és illatok, lágy emberzsongás hatolt fel, egy percben feltört egyetlen, akaratlan hulláma az elfojtott asszonysírásnak.
Rába volt vele éppen. Már régóta hallgatott, nézte őt fátyolos, vágytól ernyedt szemmel, mozdulatlan. Most kinyújtotta felé a karját, talán csak vigasztalón, de a pillanat röptében utánalendült egészen, felölelte, ölbe fogta tán. A leány nem vesztette el az eszméletét, látott és ítélt valami vak, oktalan, gonosz és dacos keserűséggel, érthetetlen bosszúérzéssel. A másikra gondolt, utolsó percben végtelenül leányos gondolattal ölelte végig lelkében azt, akit szeretett, és összeszorította ajkát a szenvedélyes, kétségbeesett undortól.
3.
Sűrű fátylas kalappal és bő köpenyben, kicsit laza léptekkel haladt át Balikay Iza a felváros apró ismeretlen utcái közt, bújócskázó napfényű tavaszi délután. Már jó ideje ment így, meg sem állva, alig nézve szét. Néhol korhadt hegyilépcsők kanyarodtak itt fel előtte görcsös, ó köveikkel, majd homályos sikátorok furcsán egymásba torkollva; és boltos házkapuk csalókán vezették szűk utcácskákba, ahol zavaros vizű, piszkos kanális folydogált, és piciny ajtók előtt ácsorgó szegénynép hosszan bámult a szépruhás, idegen dáma után. Nem ismerték meg itt; e tájékról senki sem szokott színházba járni. Néha nyíltabb helyre jutott ki, és rátalált a kanyargó várospatak egy rácsos fahídjára; hajszolt, erőlködő sietéssel érte el akkor a karfát, és pihegve dőlt hozzá egy pillanatra. Szédült egy kicsit, de nem félt komolyabb rosszulléttől; tudta, hogy ennek épp így kell lennie ma, és hogy neki mozogni, járkálni kell órákon át, a végső, testi kimerülésig, és ennél hasznosabbat önmagára nézve nem is tehetne e percben.
És valami ködlő testi kábulaton keresztül – legbensejében szinte csodálkozott és örült önmagán. A saját lelki rugalmasságán, amiért így, összetöretlenül tudott átesni – amiért ilyen cselekvőn, szinte magától értődőn tudja végigélni és megoldani élete mostani kuszáját; és mert csak egy kiutat látott, rálépett érzelgés nélkül és lelki öngyötrés nélkül, jól átgondolva mindent, számba véve és elképzelve a jövőt. Így kellett tennie.
Nemrég, egy különös, zavart tűnődéssel teli estén – most emlékezett – lázadt és haragos ellenérzés fogta el ez első mentőgondolat hallatán. Mikor ölbe ejtett kezekkel merőn ült a félhomályos szobában; s a páholyosasszony halkan hátrabeszélve a teafőző mellől, esetlen, cselédes tapintattal egyéb újságok– és példálódzásokba rejtve, de azért erős hangnyomatékkal, a tapasztaltság nyugalmával mondta meg a nevét és címét; a titokzatos némberét, akinél ma járt. Akkor elrémítőn és felháborítva ütődött lelkébe a gondolat, amelynek minden romlatlan ösztöne ellentmondott. De csak egy éjszakát töltött el verítékes küszködésben, másnapra tudta már, hogy nem tehet másképp, és nem habozhat soká… És ma ott volt. Olyan belenyugodtan és elszántan, mintha nem éppen kellemes hivatalos dologban kellene eljárnia; nem, ma már nem szenvedett emiatt, ott volt és valami kívülhelyezkedő érdeklődéssel tudta figyelni, hogyan nyájaskodik az okos, mélyrelátó szemű vénség, bűnné bélyegzett szertartások e sajátszerű papnője, hogy fecseg ezer egyéb dologról, amíg eleven pillantása turkálva átkutat, felfog és megért egy perc alatt mindent, aztán dologhoz lát habozás, fontoskodás vagy ijesztés nélkül. Mennyi diszkréció e nyers egyszerűségben, ahogyan mindent természetesnek talál. Mint a zálogházi tisztviselő hivatalos formaisága, mely azt jelenti: „Ebből élek. Ez mindennapi dolog!” A leányt átborzongatta egy percre a polgári „bűntény” szokatlan és idegen közelsége, mint valami mélységből szálló, ijesztő lehelet. De nem, minden más színt kap közelről nézve! És itt már nem szabad gondolkodni!… Már megint idegenül és kíváncsian figyelte a nőt, mint gyújtja meg zöld mécsesét a segítő Szent Antal apró szobra alatt az almáriom tetején; aztán egyszerű ezüst szerszáma káprázatos biztosságát… Oly gyorsan történt! Már kinn volt az odúszerűn sötét udvari lakásból. A pitvarban siketnéma vén cseléd tartotta felé reszketeg tenyerét borravalóért. „A hallgatás fejében!” – súgta az asszonya pártolón, egyetértő, nyájas cinkos mosollyal kacsintva vendége felé… Mindegy! Már kinn volt a levegőn, a kora délutáni, enyhe napfényben, vissza se nézett. Lerázott és otthagyott minden értelmetlenséget, döbbenetes zavart, ami az utolsó időben elkuszálta szeme előtt életét és a jövőt.
Ezt tette. És most, túlesve és kinn a lágy felhős nappal enyhe világosságában, egy percre még tisztábban és egészen nyugodtan érezte, hogy nem tehetett másképp. Mi állt egyéb előtte? Segítségül hívni vagy csak beavatni is azt, aki a „természetes kötelesség” konvenciója szerint helytállással tartozott?… A leány szinte mosolyogni tudott e gondolatnál. Mennyire, mennyire nem lehetett köze annak az embernek az ő dolgaihoz, sorsához! Milyen senki volt a szemében! Még nem is gyűlölte. Miért? Meg sem vetette, csak egyszerűen és simán eltávolította az életéből. Akkoriban gondolt néha egy képre, amit gyermekkorában látott; egy égő várból lobogó hajú alakok zuhannak menekülve a rőtfényű éjszakában egy sáncárok sekély és zavaros, csúnya vizébe… De menekülnek! Igen, az első, idegenszerű brutális férfiölelések mégis felrázták, elterelték és levezették akkor a lelki élete szinte beteg feszültségét; a testét, lelkét, minden idegszálát lekötő függést egy nagy szenvedély elhatalmasodott kényszerképzeteitől. Nem, az ő nyíltszemű és független úrnő-morálja előtt nem szabad alacsonyabbnak látszania e dolognak, mint a legtöbb hites nász, mint kisleányok dacból férjhezmenése vagy férfiak szurrogátum-szerelmei. Undorodott ettől, de az undorra szüksége volt. Igen, megúszta a posványt. Idegenül, rövidesen küldte el úgyszólván napok múlva a férfit, akit ámulatba és haragba ejtett ezzel. „Hisz már az enyém!” – mondta ingerülten, a férfiak házasság nevelte, különös rabló-jogérzetében megbántva. Úgy érezte, hogy ezután már csak neki van jussa elhagyni, újra felkeresni, megvárakoztatni és új percekkel megajándékozni e nőt; mert élete és nőiessége kulcsát kezében tartja egy zavart és kényszeredett alkonyati óra véletlen kegyéből. Addig, amíg ő úgy akarja, a sorsán nyugtatja kezét. De a leány könnyedén és csaknem gonoszul rázta le a színésznő-szerelmekbe ékesedett urat, ki pedig egy idő tájt jó barátja is volt, és tekintélyével segítette itt a sikerét. Mindegy – végzett vele.
És amit később megtudott, valahogyan semmi összefüggésben nem érezte ez ember személyével. Egyéni bajnak inkább, téves véletlennek, min segítenie kell önmaga érdekében. Nem volt sem gonosz, sem lelketlen, de nem érzett semmi közösséget annak az idegen és leendő kis lénynek a még pusztán fogalmi életével, aki valami külső és vak törvényszerűség által épp az ő testén és életén át volt az életbe törendő. Most látta, mennyire iskoláskönyvi érzelgősség vagy társadalmi babona az, hogy anyaérzés már i t t elkezdődik. Meredt szemű, pici, buta rovarnőcskék vak és kegyetlen kényszertől hajtva iramodnak szét tavaszidőn, hogy azokról gondoskodjanak, akiket soha nem fognak látni, kik belőlük támadva, jövő évre helyettük futkosnak majd éppilyen vakon, ismeretlen cél érdekében. De az emberi nő valahogyan, egy kevéssé mégis tudatos állat. És e legelső időszak érzései még csak lázadó idegenkedés és maga-sajnálás nehéz és rossz dolgoktól, mik úgy jönnek, mint idegen kór vagy ismeretlen élősdi a testi életre. „Ne legyünk hazugok önmagunk előtt!” – gondolta a fiatal asszonyleány.
Aztán hirtelen megint valami kicsit zavart lelki ellágyulással egy egészen más dologra gondolt. Ha az, akit szerettem…! Mert ez a dolog v a n, most már tudta, és mindentől külön van. Tán kultúra termette emberbetegség, tán fejlődéseink titokzatos célú útja – asszonyban mintha fejlettebb volna már –, valami pazarló összefogó, egész-emberes és egész-igazságú nagy dolog; az élet szintje, legmélyebb mélyeink felvirágzása, nagy ünnep, ahol minden a legcsodálatosabb rakétafényben ragyog fel, és színeket, tüzeket kap minden fakó és közömbös pillanat. Most így tudott gondolni rá, mint múltra – kívülről. Sokszor szenvedett azóta, és nagyon erősen akart. „Valamirevaló ember életének mégsem szabad e z e n fordulnia!” – gondolta most az ezerszer elgondolt végső józanságot, aztán hirtelen elterelt és lerázott a lelkéről sok éles, még mindig oly közeli emléket. Az elmúlt!… De az ő gyermekét valami kötelességes örömmel, büszkén tudta volna megtartani és nevelni. Ha a jövendő kis életbimbón az ő vonásaira ismerhetne, és a magáéival együtt láthatná; keskeny, szoros ajkait és a szeme különös, kék csillámát, egy életen át a közelében érezné fojtott elevenségű mozdulatait az ő rejtélyes és szívós energiáinak… Akkor kiegészülne, egységessé lenne az élete, és játékos, fölényes, könnyű volna a küzdelem az uralkodó rend hanyatló ítéleteivel. Ki volna inkább hivatva igaz és emberséges asszonyéletre, mint ő, az erős, edzett idegű, magában-biztos és független lény?… Vállat vont, valami kicsit gúnyos nemtörődömséggel, de elszoruló érzésekkel. Buta élet! Egy véletlen kuszálja össze közelmúltját – vak és együgyű végzet –, tragikomikum. Az ilyenekről nem beszélünk, az ilyeneket gyorsan elintézzük.
Elintézni, lerázni, nem gondolni rá tovább! Minden életben vannak ilyen gonosz és hideg perspektívájú fokok – igen, lezuhanni vagy továbbhaladni, feljebb! Mert a halál…? Ez megkísért pillanatra, és ha egészen, igazán élünk önmagunk ítélete előtt, jó néhányszor szembetaláljuk magunkat vele. Ha erőszakos és merev konzekvenciát akarunk szinte akármelyik napunk végén… Igen, eltávozni önként, ez egyszerű! De nem tesszük meg, közülünk a hangosak, szavakba kötöttek végig morálosak a legritkábban. Csak a színpadon játsszuk és élvezzük a tragédiát. De kinn az utcán közönséges tavasznap süt langyosan, és bogárkák bújnak elő téli odúkból, hogy mászkáljanak egy kicsit a föld hátán, bizonytalan számú napokig a meleg verőfényben, s a napok maguktól is mennek! Hát így! Elég fontos dolog-e bármi ahhoz, hogy ne fogadjuk el úgy, amint van?… Túlélni, túlélni szépen – ezt kell megtanulni. Hallgatni önmagunk előtt is, hogy ne kelljen hazudni önmagunknak; feledni, elodázni, végig nem gondolni, élre nem állítani semmit, mert az életet csak vagy i g a z u l vagy t ű r h e t ő e n lehet élni, és az utóbbi mégis fontosabb… Egyszerre megint maga előtt látta a pap hallgatag, redős arcát, ujjongón fiatalos felnézését és mélázó, elgyönyörködő mosolyát. Talán… így kell nézni a dolgokat, átesni, elsiklani, fel nem verni a mélységeket, csak könnyű, lágy kézzel játszani csinos hullámokat a szinten. És ebben a pillanatban szinte megértette és igazolta azt az embert, aki életében mégiscsak a legnagyobb hatással volt rá. Átformálta volna? E h h e z a látáshoz szokni kell a szemnek, ehhez el kell jutni és lám, kegyetlen dolgokon keresztül. Így jutott-e ő is? Az a „nihil”, mely minden letörések u t á n jön, már a bölcseké s nem a gondtalan léháké talán! De vajon mindig fejlődési fok az, ahová későbben jutunk?…
„Őrültség, hisz most is rágondolok!” – kapta rajt magát még egyszer, hátraszegte a fejét, és ideges, szilaj gyorsasággal, megújult akaraterővel haladt át egy keskeny utcaközön. Még mindig nem volt teljesen szabad és oktalan, makacs, önmagától is szégyellt asszonyérzése ott vesztegelt az elsőnél, aki érthetetlenül könnyen rázta fel és bontotta ki legbensőbb, igazi nőiségét. Mily kevés fáradsággal, úristen, milyen lefokozott, kevés gesztusával a bírni-akarásnak, milyen kevés szóval! Kinyújtotta érte a kezét, mintegy ajándékul szánva őt önmagának, aztán várt még, nem siettette, ó, biztonságból-e vagy közönyből lelke fenekén, ahol tán mindegy is volt már minden dolog? Már látta, hogy minden érzésével az övé, és játszott még vele és önmagával. A vágyaival, tán e játékot élvezve már leginkább. De néha egy csók, egy heves lüktetésű perc arcába kergetett minden emberit, küzdelmeket és lázongást, fékezett, szörnyű, gyönyörű életenergiákat. Már csak napok lehettek hátra… Ó, ha az övé lehet egészen, nem változott volna-e meg minden, az életük is!… Vagy feloldódtak volna ott rettenetes lefogott és megkötött erők, az igazi szenvedély. De nem – nem! Egy negyvennyolc éves férfi, aki már túl van lehetőségeken, szerelmeken, válságokon; már elkészült magával és az életével, és csak üdítő, felszínes, könnyű játékra van szüksége: vigyáz, hogy igénybe ne vegye, és meg ne zavarja semmi túlságosan, mert e g y fantomnak él már csak, s ez az igazi, oktalanul férfiúi eszmény, az ambíciók, a pályán haladás.
Elment búcsú nélkül akkor – heteken át hírt sem adott –, mennyire elfoglalták idegen, gyűlöletes ügyek! Aztán kedveskedőn udvarias, óvatosan baráti hangon pár búcsúsort. Most Rómába kell utaznia, hónapokra, talán továbbra; viszontlátja-e még? Az ő korában olyan kétséges ez!… Visszaemlékszik-e majd az idei szép, nagy, havas télre? Ilyesmit írt! – Ah, hol van a tavalyi hó? – idézte gúnyos sóhajjal a leány, vállát rándította, nevetni akart, de olyan nehezen sikerült ez még most is. Pedig már az álmoktól, az emlékektől is elszigetelte őt a másik, az idegen, csúnya, merő véletlen viszony minden zavaros utóíze és buta nyomai. Hisz ma ott volt, a rettenetes helyen… Mindegy, mindegy, csak nem sokat tűnődni rajta most már!
Ösztökélte, kényszerítette, villanyozta akaratát, mert nem ok nélkül félt valami belső összeroppanástól ez órában. Annyi minden hullt rá mégis, a rokontalan árvalány nagy elhagyatottságát is mintha érezte volna most. Ha komolyan beteg lenne e z u t á n! Nem – nem akar! Semmi! Most csak futkosni, sétálni még, amíg bír, aztán hazamenni jó, meleg ágyába, fűttetni, forró teát inni és e l ő r e gondolni csak. A jövőbe. Innét maholnap el, el, ki tudja merre, s a világ e kis zuga olyan lesz neki nemsokára, mint egy régi, használt kulissza, amit örökre eltoltak. Más dolgok jönnek, egészebb regények talán. Ó, a fájdalom nem illett az ő erős és büszke fiatal lényéhez, gyűlölte, nem akarta.
…Már nagyon fáradt volt, amikor elszánt erőfeszítéssel nekivágott a lépcsős hegyoldalnak. Ezt megmássza még. Ismerte e helyet, bár még nem járt erre; mert a meredek oldal bokros csalitjaival a város közepéből emelkedik szinte, s a szobor körüli kertes főtérre lelátszanak a borospincék apró tetői s a fehér és sötét fejfák a régi temető sírjairól… Mindjárt fölér és látni fogja. A gallyak meztelenül meredtek, de lába alatt a kövek közt néhol még hófolt fehérlett. Látszott az évszázados kicsiny templom tornya, de pillanatra minden oly zavarosan, homálylón; már a legelső lépcsőfokon állt, könnyű szédülést érzett, testi fájdalmakat, s az arcát el kellett takarnia egy percre.
– Iza! Hol jár itt? Csakugyan maga az? Iza!
Örvendező és aggodalmas, meleg, fiatal hang szólt rá a háta mögül. Schönherr Pista volt mellette, az újságíró.
4.
– Hol jár erre?
– Csak úgy sétálok.
– Halvány!… Iza, beteg volt?
– Nem.
A fiú befelé tartott volt már, és kérdezés nélkül visszafordult vele, fel a széles alig-lejtős szerpentin úton. Itt már könnyű volt a járás, és alattuk, a hegyoldal levéltelen gallyain át már felhődző alkonyfátyol alól piroslottak fel halványan a háztetők, és látszottak a mozgó kis emberalakok feketéllve a szobor négyszögű terén. Lassan lépdeltek, de együttes ritmusban, a leány szinte elfeledte a szörnyű fáradtságát és elgyöngültségét, olyan igazán átvillanyozta e percben a véletlen, őszinte öröm. Olyan jóleső meglepetés volt neki a fiú látása, akinek a létezését is elfeledte e napokban; maga sem értette, miért, egyszerű benső melegséget érzett, hálát, mintha hirtelen jött volna rá, hogy van mégis valakije, hozzája tartozó, részvevő, közeli embere most. Egyébként is rokonszenvezett a fiúval; vele tudott legjobban elbeszélgetni, elokoskodni komoly dolgokról, ahogy senki mással nem. Most oly régen nem látta. Vagy hetek óta csak – igen, de ezalatt annyi minden történt, oly hosszúnak tűnik most ez az idő.
– Mi van vele, Pista? Hol kószál mindig? – kérdezte szinte feledve önmagát és felszabadultan gondolataitól, olyan rezgő, őszinte kedvességgel, hogy a fiú fölérzett e hangra. Megnézte oldalvást a leány profilját, kérdőn és gondolkodón, aztán hirtelen elkomolyodott.
– Magát kerülöm.
– Miért? – nyitotta tágra a szemét a leány.
– Hogy miért? Hogy kérdezheti, Iza? Jó nekem magát látni, azt hiszi? Már nagyon megokosodtam én azóta!…
Iza csaknem fölnevetett önkéntelen, de egyszerre az ajkára fagyott ez. Nagyon meglepődött és elröstellte magát, mert egészen, egészen feledte volt már, és csak ebben a pillanatban jutott eszébe, hogy mit jelent ez, hogy „azóta”. Több hete annak már. Együtt vacsoráltak, csak hárman a szőke kis komikával, csak diákosan és inkognitó valami városvégi, kis helyen; akkor hazakísérte Schönherr, és furcsa, kedves csacsi dolgokat beszélt, nyílt és könyörgő célzásokat és olyan komolyan, hogy szinte nevetséges. „Becsípett egy kicsit” – vigasztalta magát akkor a leány hazaérve, és aztán úgy megfeledkezett róla. Most pedig érzékeny és keserű megszégyenülés futott át rajta. Istenem, hát így meg lehet felejtkezni!…
– Hát azért szólhat hozzám egy jó szót! – mondta a fiú azzal az egyszerűséggel, ahogy mindig tudta viselni a meg nem hallgatott imádó nehéz szerepét. Ha ketten voltak a leánnyal, egyébkor is levetkőzött minden álcinizmust és kultúragőgöt, szeretetre méltón természetes volt, nyílt és jónevelésű, mint egy derék és szolid kisdiák.
– Úgy megörültem most magának, igazán, Pista! – felelt a leány örömmel, hogy őszintén mondhatja.
Fölértek a kis históriai templomig. Lám. A színésznő egész ittléte alatt hallott erről, nézte a tornyát, és vágyott és készült, hogy egyszer majd eljön ide. Félóra út sincs a színháztól, és ha ma véletlenül erre nem téved, elmegy a városból, anélkül hogy látta volna. Mindig jön közbe valami, vagy a vágyak nem elég erősek. Csak azt s z e r e t j ü k, ami magától jön el hozzánk, és csak azt k í v á n j u k, amihez tilos, tilos menni, ami lehetetlen… Már megint Nordrauth volt az eszében. Mindenen át őt próbálta menteni és magyarázni. Hát így lehet megfeledkezni!…
Felhágott a templomküszöbre, és megfogta a kilincset; zárva volt. Itt, ezen a kis fennsíkon és a barnult, nagy tölgyajtó előtt folyt le az apró, históriai vérengzés a templom birtokáért; Kálvin zsoltáros hívei énekeltek ott benn halálraszántan a gerendás famennyezet alatt, és kinn csákányos, baltás, dühödten igazát érző csapat feszegette fel a kaput, és velük volt a tömjénfüstölő s a szentségtartó. „Úgy szeretném megnézni belül!” – rázogatta a zárt ideges csökönyösséggel a leány. Maga sem tudta, miért; vérnyomokat szeretett volna ott látni, visszaálmodni ama zsolozsmák fenséges és puritán zengzetességét, együttétezni a m a z o k k a l a csákányos és kelyhes vérengzők ellen, oly dacos és kihívó rokonszenvvel, mintha valakivel vitázna, ki oly messze van… Visszacsattantotta a kilincset, kacagott kicsit mereven, és Schönherr felé tartott.
– Nem fázik maga, Iza?
– Nem fázom, azt hiszem.
– Nagyon halvány. De nincs hideg igazán! Jöjjön egy kicsit még velem!
– Szívesen.
Elkerültek jobbra a sírok közt, aztán keskeny, csúszós kis gyalogútra léptek. Itt korhadt, régi fejfákon vagy reves köveken furcsa, tréfás, rigmusos sírfelírásokat lehetett még kibetűzni. „Olvasnám é n; – nyugodnál t e!”… Esteledett, nagy csönd volt itt körül, és a városból zümmögve és összemosódva hallatszott fel kutyaugatás, kerékzaj, álmatag nyüzsgés a reszketeg, párás márciusi szürkületben. A fiú ment elöl, némán kanyarodott le a szűk ösvényen, s egy süppedős, régi hant előtt megállt. Iza lehajolt, és halkan olvasta: „Schönherr Károlyné, élt huszonhárom évet.” Szemben álltak akkor, Pista lehajtott fővel nézte a nedves göröngyöket a lábai előtt; a leány a kőpárkányhoz támasztotta fejét, komoly arca megrándult néhányszor; egyszerre csak átfutotta szemét a könny. Árnyékban volt, nem láthatott arcába a fiú. Ő a felöltőjét húzta le magáról, gyorsan összegöngyölte, és eligazította a kőtalapzaton Iza számára.
És leültek egymás mellett, nagyon csendesen és szelíd-szomorúan, mint két jó kis árvagyerek. Nagy benső meghatottság, összetalálkozott pillanataik ereje összefogta őket e különös magányban.
– Húsz éve, hogy meghalt anyácskám, de egészen jól emlékszem rá. Szép, szőke hajú asszonyka volt. Ilyen fiatal korára már heten voltunk gyermekei; és azért ráért olvasni is, zongorázni, a nénéimet tanítgatni. Hirtelen halt meg a legkisebb öcsém születésekor… Rövid szoknyás gyerek volt, tizenöt éves, mikor az öregem egy kertben kezet csókolt neki, összeverte a sarkantyúit – katona volt akkor –, s azt mondta: „Kisasszony, legyen a feleségem!” És nem is házasodott meg másodszor apám!
Iza hallgatta a mélázó ritmusú, furcsa, halk beszédet, kihúzta a kesztyűből fehér kezét, és öntudatlanul elmerülve simogatta, a nedves, alig sarjadt, hideg fűszálakat a halott asszony sírján. Jólesett ez, szokatlanul száraz és forró volt a tenyere most.
– Ugye, maga elmegy innét nemsokára? – kérdezte Schönherr szelíden a nagy csendben.
– Két hét múlva, igen.
– Hová?
– Még nem tudom. Talán sikerül a szerződés Pesten. A nyáron pihenni akarok…
– Hát én meg itt maradok, itt veszek el örökre. A lapomnak szubvenciót adat Rába vagy más; húsz év múlva is én fogom takargatni a panamáikat a helyi sajtóban, és vezércikkezek a decentralizációról, amit utálok.
A leány komolyan hallgatta és fejet csóvált:
– Micsoda beszéd!
– Mit képzel? Azt hiszi, nem vagyok tisztában vele, hogy féltehetség vagyok, sokra úgysem vihetném. Nem baj!
– Pista – mondta a lány kedvesen oktató, meleg hangon –, lássa, én már mondtam magának; tegye le azokat a rongyos vizsgákat! Mi az magának? Itt összeköttetései vannak, és a politikai pálya, lássa, ez az öreg úrnak is tetszenék! Ilyesmit kellene!…
– Igen – mondta a fiú hálásan és leverten. – Igaza van, de nem lesz ebből semmi. Most úgy érzem. Az ember itt ellustul még arra a kis erőszedésre is, hogy alájegyeztesse az indexét. Kellene valaki, akiért… Ne is bántson!
– Jaj! Hát ennyire gyerek?
– Hiába! Te nem érted az ilyet! Te erősebb ember vagy, mint én; tán azért kellenél nekem. Asszony, aki különb, aki ambicionálna, akiért érdemes volna!… Te nem tudhatod, mire volnék képes. Nézd, nekem nem szerelem az, hogy engem szeressenek. Te tudod, mennyi most itt az eladó lány, ozsonnás házak és kacér kis bírónék. Kedvesek néha. De ahhoz, hogy ki tudjak vergődni ebből a hínárból, a jelentéktelenségből, ehhez csak te volnál jó, Iza! De hát ez ostobaság tőlem, természetesen!
– Gyerek, gyerek!
– Igazad lehet. Te okosabb vagy, és bizonyosan megokosodom én is az életben még egynéhányszor. Az utam sokfelé eltérhet, el is fog, de ez vinne legmagasabbra, bizonyos.
A leány hallgatott.
– Azért neked van igazad, Iza. Mert az én önzésem ez, de te egymagadban is erősen állsz, külön és messze utadra indulsz; bűn volna áldozatot hozni; én beszélnélek le, érted?… És ha csak egy kicsit akarnád, én mondanám, megyek utánad, amerre akarod, csakhogy a közeledbe legyek. Valahogyan – igen, ezt akartam mondani –, ha kicsit akarnád!…
Már nem a fűszálakon nyugodott a leány keze; a fiú lehajtott fején babrált, és simított fényesfekete hajszálak közt. Homloka a kis szürke lódenköpeny fölött a térdein pihent már, de nem volt ez bántó így! Az alvó asszony közelsége most naiv meghatottsággal és tisztelettel ihlette át őket. Egy fiatal anya becézett és biztatott itt értőn és okosan az ő szeretetteljes hangján. És féltudatosan magára érzett eközben, hogy így adja igaz-magát, hogy ebben a vonatkozásban fejeződik ki a lénye legőszintébben. Az alázatos szerelemre, tűrésre és rezignáltságra, várásra és bocsánatra, lám, nem volt elég tehetsége. És ez a hang önkéntelenül jön.
– Kedves, jó barátom – beszélt halkan s a lelke legmélyéről –, ezek nagy bolondságok, de a legszebbek és legjobbak. Addig örülj, míg tudsz ilyeneket beszélni. Te kis gyerek! Látod, nem is olyan bolond! Látod – mondok valamit, Pista –, az én mostani helyzetemben, a mai napom érzéseivel és amiket átéltem; igen, minden más asszony másképpen szólna talán hozzád. Mert nekem te vagy az első, igazán jó emberem. De te jól ismersz engem, amikor azt mondod magad is, hogy lehetetlenség. Pedig szép dolgok az ilyenek, és szinte kár, hogy nagyon hamar nevetni fogsz rajtuk magad is.
– Igazad van! Valószínűleg már holnap! – mondta Schönherr, és fölemelte a fejét. Akkor csendesen és együtt elnevették magukat, hallgattak egy darabig, és a leány mozdulatot tett, hogy felálljon. De a fiú még egyszer a keze után kapott.
– Te! – mondta és keserves-keményen szorította át a finom csuklóját. – Mondj még valamit nekem! Mondj valami erőset és szépet, hogy melengessem még a szavaidat egy ideig. Mit várhatok én, mit tegyek! Nincs anyám, se asszonyom, se tehetségem, se erőm. Mondd meg, mi az, ami t e b e n n e d legtöbb, én is azt választom. Vagy olyan nagy dolog az, ha csak így mondod: élet, vagy: jövő? Talpra állsz és tovább mégy! Hát úgy általában – érdemes?
Nem volt világos, hogy mire akar feleletet, de a leány e percben mindennél jobban értette őt. Mint egy okos testvérnéne, úgy nézett rá, szeretettel és fájdalmasan, és szavakat keresve, de nem tudta megtalálni az igazi, összefoglaló igét.
– Ó, hiszen mi még mind a ketten csak huszonnégy évesek vagyunk, barátom! – mondta végre eltűnődve és habozón. Aztán még egyszer, sokkal több biztonsággal ismételte ugyanezt. Már akkor mintha önmagához is szólna.
Lenéztek. Már este volt, lenn ragyogtak a gázfények a sűrű párázat gőzkörétől körülvetten, fogatok robogtak el a kis dübörgő hidakon s a Fő utca burkolata fölött tompa, távoli zörejekkel. A leány egyszer még arrafelé fordult a sötétben, ahol a villasor egy faragott, szép rácsos kapuja mögött fenyők és örökzöld bokrok és fényes tuják sötét csoportja hallgat. Most már onnét is elment a hó, de néma és csukott és sötét az a ház, a kedves, izgalmas, üde csengettyűszó elhangzanék a teraszon, és siket csönd felelne rá. Senki sem jönne siető, boldog alázattal. A kis Pierre!… És a meleg, nagy kályha bent, a barna bőrszékek s a szép szőnyeg-függönyök!… Hogy megzilálódik, szétesik minden, ami e g y volt és összetartozó a múltunkban, a lelkünkben örökre. Hallotta valakitől, hogy eladó Nordrauth báró villája… El, el kell innét menni hamar és soha vissza nem térni, arccal sem fordulni e tájnak. Akkor talán megmenthet valamit!…
El – másfelé nézett. A főtér lámpái alatt kocsik indultak, lenn sürgött a még kissé télies esteli élet, s e percben villant pirossá a karcsú óratorony világító, nagy, kerek számlapja. Ott lenn most kezdődik a színház!
A színház, ami élete lesz, érezte, mindvégig. Ahová mindenből visszatérhet, ahová mindent elvihet és odaadhat; félbetörött regények és kusza életévek öntudatlan tanulságait, lezuhogó fejszecsapások edzettségét, szenvedélyek mélyét és tartalmát, bánatok reszketeg és finom hangulatait. Mindebből itt új mozdulatok lesznek, hangárnyalatok elevenülnek, új, teljesebb életérzés; tán nagy, döbbenetes, gyönyörű művészet… Valami hirtelen felujjongást érzett a belsejében, aztán elöntötte arcát, karját, végig az egész testét a fizikai forróság. Magához tért, megrettenve kissé, félreismerhetetlen volt, ez: a láz. Most látta, hogy a fiú is aggodalmas, félig ijedt és rajongó ámulattal nézi őt. A szeme távoli, különös, beteg életfényben ragyogott, s az ajka majd kicsattant… Egy rebbenően gyors, indulatos mozdulattal fogta a két tenyerébe a fiú fejét, hirtelen homlokon csókolta és felugrott. Majd elszédült, és erősen kellett fogódznia, aztán különösen megtántorodó, de egyre szilárdabb léptekkel, lihegve, sietve indult lefelé a bizonytalan, csúszós lejtőn. Bőruhás, karcsú alakja imbolygón rajzolódott lámpafényátjárta köd hátterébe. A fiatal férfi alig felocsúdva, lelkesen, zavartan és megrémülve botorkált utána a sírok közt. Úgy érezte, mindjárt-mindjárt lezuhan valahová, vagy szétfoszlik alakja a homályba – és örökre eltűnik a szeme elől.