Csokonai Vitéz Mihályhoz
szerző: Fazekas Mihály
Mély hallgatás van a hideg ég alatt,
Már megfakult rét puszta barázdain
Haldoklik a Természet, a nagy
Munka után pihenésre készül.
Hol vagynak a víg erdei lantosok
S búbos pacsirták hajnali éneki?
Megszűntek. A dér, zuzmaraz s hó
Jéglakatot vete ládd-e rájok.
A csorda, mely nemrég szabados mezőn
Tépázta a rét tarka virágait,
Most zárva kérődzik fanyar szal-
mája, csuhéja sovány korójján.
A lomha télnek zordonos éjjele
S álomhozó jégszőnyege béfede
Mindent, szemed bármerre vessed,
Egy örök éjtszaka álma borzaszt.
Úgy van, Barátom! s mind ezek azt teszik,
Hogy egy örök tél várakozik reánk,
Melyet ki kell, megtudd, aludnunk
A Lybitina setét üregébe.
Meg hát az ifjú vér pezseg és öröm
Órákat ígér, mit zsugorogsz, igyunk,
Jer, egy palack édes tokájert,
Majd eleget nem iszunk, ha nem élünk.