A lap feldolgozottságának foka

Csibe színházban volt

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Csibe színházban volt
szerző: Móricz Zsigmond

Azt kérdeztem Csibétől szeptemberben: voltál színházban? Azt felelte nyugodtan s értelmesen: nem.

Nagyon meg voltam lepetve. Egy tizenkilenc éves pesti lány, aki még nem volt színházban. Milyen mélyen él a tenger mélységeiben, hogy abba a magas régióba még nem érkezett el, ahova a színházi közönség tartozik. Néztem a kislányt, s azt gondoltam, abban a mélységben egész laposra nyomja a halak formáját a víznyomás.

Több mint három hónapig vártam, melyik színházba s milyen előadásra vigyem a gyereket. Részben nem hittem, hogy nem volt színházban. Néhány súlyos hazugságra is rájöttem, hazugságokra, amire az élet kényszerít. Nem merte bevallani, hogy nem pesti lány. Csak született Pesten, aztán néhány perc múlva már vidékre expediálták. Itt született a Gyulai Pál utca 2. szám alatt, anyakönyvi kivonata szerint. Gyulai Pál szeretett, s jóakaró atyám volt harminchárom év előtt, s szimbolikusnak tekintettem, hogy a kislány a nagy kritikus utcájában s annak is az élén született, a kertes házban, s nagy meglepetés volt, mikor megnéztem a házat a kislánnyal, aki vágyott születési helyét megismerni, s ott találtam a Rókus-kórház nagy, sötét háztömegét.

- Az anyja szemit - mondta Csibe, s egész arca elkámpicsorodott. Felfújta kis száját, s a levegőt kipukkasztotta. - Az anyja szemit - mondta újra -, az anyja szemit.

Ebben minden kritikája megvolt jó anyja felől, aki ott szerepel utoljára az életében, az anyakönyvi kivonatban, ahol név szerint ma is él. A valóságban semmit sem tud róla.

A valóságban a kis Csibét kiadták dajkaságba abba a Pest megyei faluba, ahol egész addig dajkálták és verték, de nem tanították, míg elég nagyra nem gémberedett ahhoz, hogy Budapest emlőire szökjön vissza. Tizenhét éves korában már itt volt köztünk, itt járkált naponta a Belváros kellős közepén, a Cityben, kosárral a karján, s fényes szemecskéi itt botránkoztak a festett arcú rossz nőkön, akik a gazdag főnököket meg szokták szólítani, mert szeme van a Csibének, és mindent észrevesz.

Két év, két és fél év is sok ahhoz, hogy egy kíváncsi, eszes és éhes kislány egyszer se került be egyetlen színházba se. Moziba voltál? Kérdeztem ugyanakkor tőle. Hogyne, mondta fölényesen: Nem élhetek, nem élhetek muzsikaszó nélkül - dúdolta Lányi Viktor dallamát.

Nagyon meg voltam lepve, megütődve s gyanakodva: talán tudja is, ki vagyok. Ki írta ezt a darabot? Mit? Hát a Nemélheteket?... Az nem darab, az mozi... De ki írta? Jávor Pál, felelte.

Ekkora ártatlanság, bámultam, egy darabban.

Szereted a mozit? Szeretem, azt mondta, s elmesélte azonnal a Nemélhetek egész tartalmát, s mingyárt utána a Légyjómindhaláligot is. Pedig már régen voltak ezek a darabok a Simplonban, hónapokkal ezelőtt. Nem szerző az ember, ha meg nem zabál egy ilyen kölyköt, aki így eltalálja, hogy miről kell mesélni.

És színházban nem voltál? Nem. Egyszer se? Nem. Soha, sehol? Az anyja szemit, nem.

Három és fél hónapja készültem rá, hogy valami nagy színházi élménnyel nyitom meg előtte a deszkák csodavilágát. Mert látni kell s látnom kell, hogy látja valaki először a deszkák koporsójában virágzó túlvilági életet.

Végre megjött, mint divinátióra kiáltottam fel: Ezt kell Csibének először látni: Csongor és Tündét. Még a kritikákat is elolvastam, s meglepetve konstatáltam, hogy ezúttal mindenki azt írja, hogy ez a Nemzeti hivatása. És hogy szép és ragyog. Vasárnap estére két darab jegyet szereztem, s előre féltem, mennyire fogok unatkozni Vörösmarty csodálatos szépségű mesejátékán, hacsak Csibe nem ad szórakozást.

Nem mondtam meg neki, hova viszem. Engedtem, hogy szombaton este aranydíjas tánckisasszony legyen belőle. Január 7-én beírattam ugyanis egy lágymányosi előkelő tánciskolába, s február 6-án éjjel táncverseny volt, ahol egy arany-, két ezüst- és három bronzérem volt kitűzve. Pénteken még nagyon nevettem rajta, hogy meg akarja nyerni az aranyérmet. Hét este volt összesen táncban, s odáig annyira nem tudott táncolni, hogy mikor októberben falun járt, nem mert elmenni egy lakodalomba, hogy ő nem fog bámészkodni, nem tud táncolni. Hát, hadd tudjon, ne szégyellje magát. De mikor harmadszor volt táncon, azzal jött, hogy neki azt mondták a tisztek, hogy maga mit beszél, maga nem harmadszor van tánciskolában, hanem talán harmadik kurzuson. A szakaszvezető tisztek.

Ha megnyered az aranyérmet, olyan ajándékot kapsz, amit nem is álmodol, mondtam neki, és láttam, hogy fellángol az egész arca., s valami elszánt lobogás ütött ki rajta.

Másnap reggel, vasárnap délelőtt tizenegykor találkozót adtam neki a Gellérthegy alatt, a hídfőnél. Abszolút pontos volt. De lesütött fővel jött le a villamos kisszakaszos homlokzatáról.

- No, aranyérmes kisasszony, hol van kitűzve az aranyérem?

- Sehol sincs, az anyja szemit, csak harmadik díjat nyertem. De azt se kaptam meg, mert nem volt elég érem, és a fiúk elhappolták, a tanárnő néni azt mondta, hétfőre beszerzi.

Harmadik díjat nyert. Ettől egyszerűen elájultam. Lehetetlen. Tizennyolc pár volt, s ő a harmadik díjat nyerte. Egy harmadik díjat, az mindegy. Igaz, tele van muzsikával, száz meg száz slágerdalt tud, ha egyszer megnéz egy filmet, s abban van egy dal, azt ő kihozza, az az övé. Ilyen kis idegbolond tehetséget nevel a mély proletariátus.

- Hát ma este elviszlek színházba.

Az arca mindig sápadt, a mama rosszul főz, attól nem lehet meghízni, a szobában ugyan most csak hatan alusznak, de kályha nincs a szobában, s a higany nem akar felmászni a nulla fok felett, csak két-három létrafokig. De most lángba borult az arca, s úgy nézett rám, egész zavaros pillantással: ennél nagyobb ajándékot nem lehet elgondolni: Csibe meglátja a színházat belülről.

Azt mondtam neki, este a Simplon Kávéházban találkozunk, pont hat órakor. Menjen csak be, üljön le, és rendeljen habos kávét, s várjon meg. Mikor fél hétkor odaértem a kávéházba - megmondtam neki, hogy lehet, hogy dolgom lesz és kések -, már az utcáról láttam, hogy ott ül Csibe, a forgóajtóval szemben, a ruhatárban, felsőkabátban, sapkával, sállal, mint egy kis cseléd, aki várja a gazdáját.

- Miért nem mentél be?

- Olyan sokan vannak, az anyja szemit. Szégyellek én magamba bemenni, mit gondol, apuka, csupa kifestett nők jönnek ide...

Csakugyan nagyon sokan voltak, tehát egy levegősebb helyre mentem vele, a régi Rémibe, annak a purgatóriuma most sörcsarnok. No, mit eszik egy kis Csibe színház előtt? Kávét vagy halkocsonyát? Természetes, hogy kocsonyázott halat.

De mikor elhozták, a pincér mentegetőzött, hogy még nincs eléggé megfagyva a kocsonya, de azért az jó... Csibe soká s megrendülve nézte a libegő kocsonyát... Rendkívül kényes evő... Mint minden proletár... Itt tudniillik kiderül, hogy a proletár éppen olyan ember, mint a bankár... Valamennyien rossz gyomrúak, és hacsak nem farkaséhség hajtja őket, amikor a lóhúgy is jó a kerékvágásból, azonnal megrémülnek a kövértől vagy akármitől, ami gyanúsnak látszik. Nagyon édes volt, ahogy szegény kis Csibe nem akarta visszautasítani, s alkudozott a gyomrával, hogy beveszi-e.

- Nem muszáj, Csibe, cseréljünk - s elvettem a kocsonyát előle, s átszervíroztam a kávét neki.

De ezzel se volt teljesen kibékülve, mert kávét már eredetileg sem kívánt. Engem azonban más érdekelt.

- Most mondd meg őszintén, sose voltál színházban? Akkor mit képzelsz, milyen belűlről egy színház?

Csibe felnéz: Azt én tudom, egy nagyterem, és tele van padokkal, s azon ülnek az emberek, mint a moziban... Van egy függöny, azt elhúzzák, és bemondják, hogy most ki fog játszani... hát énekelnek és szereposztást, hogy egyiknek van egy szerepe, és azt be kell neki tanulni. Beszélgetnek... Majd megnéznek engem most, tetszik tudni, miért? Hogy ilyen egyszerű vagyok...

Valami gyanús volt nekem, ez a gyerek túl sokat tud arról, mi a színház. Iskolába se láttál előadást? - kérdeztem.

- Én egyszer játszottam - felelt -, gyönyörű szép szerepem volt, a megfagyott gyereket játszottuk le, és szerettek engem, és énekeltem, mert jó hangom volt... Egy kisgyereket felöltöztettek, és lefektették, és le volt takarva, az volt az árva gyermek, aki andalgott, mászkált, én meg dúdoltam: Egy árva gyermek andalgott, szívét bú tölti el... Benne van a könyvbe, most újra meg is tanulom végig, akkor bejön egy kisfiú, és azt mondja nekem, mit énekelsz, Mariska? Ki jár ott künn a temetőn?... Leoltottuk a gyertyát, nézd, itt jár egy kisfiú, akinek az anyja meghalt... Ki az? Már nem tudom, minek mondtuk, de azt tudom, hogy Pista volt. És énekeltünk tovább, és megvártuk, míg a kisfiú megfagy, és akkor behoztuk, és én szavaltam, hogy Feltámadunk, írta Lampért Géza, olyanok voltak benne, hogy hinnünk kell... Félre a panasszal... Még a pap is gratulált nekem, mert irtóztató hosszú volt, irtóztató hosszú vers, tizenöt szakasz is volt benne.

- Hát akkor elmegyünk a színházba.

A ruhatárban már folyton néztem az arcát, de semmi különös: ennél szebb ruhatárakat látni mozikban is.

De mikor bementünk a baloldalon elöl, a földszintre, a kivilágított kupola minden csillagfénye visszaverődött a kis Csibe arcán. Szemmel láthatóan meg volt döbbenve. Felülmúlta a szoba a várakozását.

Nem valami templomi áhítat volt ez benne. Csak a meglepetés, a váratlanság, hogy ekkora a terem. S úgy örültem, hogy tele volt. Ez a Vörösmarty azért száz év múlva is lefőzi a maiakat... Milyen csúnya lenne, ha egy akkora üresség volna körülöttünk, ahogy a klasszikus előadásokon szokott lenni. Baloldal ötödik sorban ültünk le, második és harmadik szék. Csibe körül-körülbámészkodott, de nem is bámészan, nézett. A szeme szúrósan nézett körül, s végre hozzám hajolt: s azt kérdezte, s majd elájultam az örömtől, hogy ilyet tudott kérdezni:

- Apuka, hol fognak itt játszani?

Nem ismerte föl, hogy a vasfüggöny, függöny: azt úgy fogadta el, mint falat. S mikor később még mindig a hátteret keresi, nyilván, hogy hol bújtak meg a színészek, a fal már elkezdett mozogni, ment fölfelé, s eléggé fent volt, mikor ő visszapillantott, s egész elszégyelli magát:

- Már mozog.

Aztán újra csak a színház zsúfolt nézőterét nézi.

- Háromemeletes ez?... Az anyja szemit, milyen meztelen nők vannak ott.

Felnézek, hát roppant komoly páholyközönség. Mit is keresne meztelen hölgyközönség a Csongor és Tündében.

- Hol vannak?

Rám néz:

- A szobrok.

Van benne humor.

Végre gongütés, szétmegy a függöny, s én a hetedik emeletről pottyanok le: egy majdnem modern hivatali helyiség van a színpadon, s a jó Matyán, mint irodaszolga, hogy kerül be a Csongor és Tündébe? A fene egye meg, rájövök, hogy itt tévedés van, nem Vörösmartyt játsszák. Szerencse, hogy a Csibe nem tudja, mi a különbség. Komolyan néz, mint egy öregasszony, kicsit zavaros az expozíció. Végre bejön Bajor Gizi, nagyon elegáns a kis bordó-barna kosztümjében, nagyon kedves a felcsapott szélű kis kalapja és az első mosolya, mikor a virágokat elhelyezi a papírkosárban.

- Ez Bajor Gizi - súgom Csibének.

Kis idő múlva visszasúg:

- Ki az?

Szinte valószínűtlennek látszik... De igenis, vannak a tengernek mélységei, ahova még a legszebb színésznők legédesebb híre sem hatol le. S ebben a mélységben egyre nagyobb tömegek élnek... Minden méter lefelé megszázszorozza a lélekszámot.

Egyszer valami olyat játszanak, ami kellemetlenül hasítja a hátamat: bejön egy nagyon elegánsan öltözött úriasszony, s azt hazudta Bajor Gizinek, hogy ő mosásból és súrolásból tartja fenn magát és a kisfiát, de egy hét óta mintha elvágták volna, semmi kereset sincs, s ma már kenyeret se tudott adni a kisfiának. (Bajor Gizi rögtön kinevezi főlámpaoltogatónak.)

De nézem a Csibét, a szeme elkezd könnyezni, s fel kell emelnie a kezét, hogy letörölje a könnyet, s csak úgy pereg. Már bejött Jávor, s ő már nevet, de a könnye még hull. Ezt úgy mondták azelőtt: ördög veri a feleségét, esik eső és süt a nap.

Borzasztó szerencsétlenség az a daraboknál, hogy a közönség már annyiszor volt színházban. Csibe az igazi közönség: első értékben vesz mindent: a szívével nyílik ki a fény felé.

Felvonás közben azt mondja: Csokor nincs?... aztán:

- Egyszer megnézi apuka, hogy táncolok, majd ha leteszem a vizsgát, május 1. Az ott fenn drágább hely?... az anyja szemit, hát itt nem úgy van, mint a moziban?

A második felvonásban azt említik egy úriasszonyról, hogy egy cseléd se bírja ki nála két hétig - akkor meglöki a karomat.

- Szép az a Bajor Gizi, csak nagyon festett. Jávor Pál még annál is jobban ki van festve. Nekem meg festetlen az arcom. Még fiatal a Bajor Gizi? Biztosan nem szenvedett annyit az életben, mint én... Ő itt fix fizetést kap? Én azt hittem, csak akkor kap fizetést, ha játszanak. Jó élete lehet, jó heverő élet... Mikor dolgozik?... Most is?... Ez munka? Az anyja szemit...

Felvonás végén megkérdem: Megértetted, mi történik?...

- Azt értettem, hogy Bajor Gizi meghódítja Jávor Pált.

A második közben már elfogulatlan. Kritizálja a ruhákat, Rodostó utcai szemmel bírál. Milyen csúnya a zöld blúz a feketéhez... Ilyen áttört ruhát nem vennék fel, még az is meglátszik, hogy el van szakadva fent a kombinéja... Apunak az ilyen tetszik? Nekem nem, minden bűvét, báját mutogatja...

Aztán legnagyobb meglepetésemre azt kérdi:

- Hol van a páholy?

Szóval egy tizenkilenc éves lány éppen olyan naiv, ha először találkozik a dolgokkal, mint az ötéves.

S kérdi:

- A színésznőnek a férje is csak színész?... Nem?... Orvos is el mer venni színésznőt?... Az anyja szemit, nem félti? Hát ez úgy csókolózik, hogy ha kimennek, akkor is folytatják, és megesik a bibi...

Lassan az összes probléma felmerült előtte, ami világteremtése óta hozzá van fűzve ehhez a foglalkozáshoz, de a lényeg csak akkor jön elő, mikor a színház után megvacsorázunk.

- No az anyja szemit - szól, mikor a színházból a szabadba kilépett, kihúzza magát - mán láttam a színházat is. Ilyet én is tudnék: bájosan kihullatni a papírt a hónom alól.

A bécsi szelet közben azt mondja: Édes az a színház, de mindig hallottam, hogy szép, most megláttam... Nagyon el voltam azért csodálkozva, mert nem ilyennek gondoltam, nem gondoltam, hogy ilyen díszes belől...

- Melyik szebb, a színház vagy a mozi?

Gondolkozva felel: A színház játék, a mozi, az igazság.

- Mert nézze, apuka, ez csak olyan illegetés, ez csak fantázia, mert nézze, énnekem van ám szemem, én megfigyeltem, hogy azok a falak csak papírból vannak, és csak rá van festve, de a mozinak el kell menni a városokba és a hegyekbe és mindenfelé, hogy a valóságot lekapják. A színpad azért jobb, mert magyarul jobban beszélnek, meg lehet érteni, de a mozi igazabb... Zavaros olajügyek... az történetesen szép volt, hogy egy anya bemegy, és a gyerekéről beszél, akinek nem tud kenyeret adni, de akinek olyan szép fekete ruhája van, az nem megy be, meg nem is eresztik be ilyen könnyen az embert, de ez nem baj, hanem a többi zavaros, zavaros. Azok a tanácsos urak, kérem, az nem igaz, hogy úgy szaladgáljanak a székért, és magukat minden percben meghazudtolják, elsősorban egy komoly városi tanácsos tiszteletben tartja magát, fantázia, fantázia... Hogy Jávor Pál olyan könnyen ugrik be az ablakon egy úriasszonyhoz, azt ő csak úgy álmodta, zavaros, zavaros. Én jobban hiszek a regényekbe is, mint a színházba, mert egy olyan hosszú könyvet nem lehet és nem szabad így felfújni. Egyszóval, én nem tudom magamat ebbe a háromfilmes kis darabba beleképzelni, fantázia, fantázia. Részben van benne igaz, mert a protekció még a dédunokáját is betenné. A táncba is láttam, hogy aki az első díjat kapta, annak vót a legszebb ruhája, ezüstcipő és arannyal szőtt, de a háta szeplős vót, mintha rühes lett volna, de a bírók közt az egyik bíró nagyon protekciózott neki... És az is igaz, hogy Bajor Gizi jó, ha elmegy a hivatalból, mert nőnek nem kell okosnak lennie, minél butább, annál jobb, mert ha sokat tud, nagyon nyelves, és az urával szemben ő akar okos lenni, főlényesebb, és nem lehet kibírni, de azért csak fantázia ez az egész. Fantáziázni én is tudok, úgy elgondolok valamit, nem bírok elaludni, és olyan hülyeségek jutnak eszembe, hogy csuda.