Cserhalom (Garay János)
Mint a nyári förgetegnek
Hirtelen jött zápora,
Tört Biharra pusztitólag
Rabló kúnok tábora.
És ha zápor volt jövésök,
Zúgó árvíz elmenésök,
Mely elhordja, amit ér.
Így, amit meg nem emészthet
Tűznek, vasnak élivel,
Kún Ozul rabló csapatja,
Martalékul kapja fel.
Kincseket hord garmadára,
Hölgyeket ölel lovára,
És honába visszazúg!
De nyomában gyors sereggel
Kúnnak a magyar király,
Cserhalomnál uton érve,
Zord Ozullal harcra száll.
Ily a tenger szörnyü képe,
Ha belékap üstökébe
A viharnak istene.
S zúg a kúnok vad csatája,
Mint a vívó tenger zúg,
Cserhalomnak s a Meszesnek
Fölvert orma visszabúg;
A magyarnak diadalma
Zeng hozzá, mint szent zsolosma,
Mennydörgésnek hangiban.
A tetőn áll, mint királyhoz
Illik, első Salamon,
A király után azonnal
Bátyja, Géjza, fent vagyon.
Leng a győzedelmi zászló,
Még csak egy nincs köztük, László,
A legbajnokabb vivó.
László herceget ne kérdje
Senki, hol van, merre jár?
László herceg ott van, ahol
Rá dicsőség fénye vár.
Lenn a völgyben, mint a karvaly
Egy menekvő kúnfi nyargal
Szép leánynyal gyors lován.
És a szélnek zúgásából,
Melyet kelt a nyargaló,
A leánynak esdeklése
Mint síró dal hallható, –
S László herceg lóra pattan,
A rabló nyomába villan,
Bár balkarja vérezik.
A rabló pihent lovon jár,
Mint a szellő száll, halad;
László herceg paripája,
Mint letiltott gondolat,
Száll ugyan elcsüggedetlen,
De fáradtan s szárnyszegetten,
S el nem éri a futót.
S szól a herceg végreménnyel,
S szellő hordja hős szavát:
„Hajjá húgom, hallj a szóra!
Vesd magad rablódon át,
S rántsd a földre őt karoddal,
Ha máskép nem, önmagaddal,
S esküszöm, megmentelek.”
Szól a bajnok; a leánykát
Félelem karolja át,
De reménye végpercében
Megkísérti a tusát
Megfordul ölén a kunnak,
S mind a ketten földre hullnak,
A zúgó mén elszáguld!...
És erős párbajban állnak
László herceg és a kún!
Igy tör és zúg egymás ellen
Két oroszlán iszonyún.
S a csatának rémzajára
A leányka szeme zára
Ájultából felnyilik.
„Bajnok, bajnok, balkarodból
Mint a csermely foly a vér –
Felsikolt a szép leányka –
Hagyd a harcot, istenér’!”
,A sebet vitéz csatában
Kaptam, nem rabló tusában!’ –
Szól a bajnok s ví tovább,
„Bajnok, bajnok, homlokodról
Piroslik a hősi vér!
Hagyd a harcot – esd a lányka –
Hagyd a harcot, istenér’!”
,Istenért, isten nevében
Harcolok, bizzál hivében’,
Szól a hős és egyre ví.
„Bajnok, bajnok, ujra vérzel,
Hagyd a harcot, istenét’!”
,Nézd a rablót – mond a bajnok –
Több azon s ujabb a vér’...
És a hősi harci szellem
Lángot gyújt a szűzi mellben,
Ad karába tetterőt.
S melyet elvetett a bajnok,
Harci bárdjáért kele,...
Látja a kún élre ugrik,
De László már sújt vele;
A csapás elég erővel
Hullt reája, hogy fejével
Porba hulljon a vitéz.
Mert vitéznek mondható az,
Aki ekkép küzdhete,
S méltó, hogy László karától
Hullt el ifjú élete. –
Szép meghalni szép leányért;
Szebb, kezéről nyerni hős bért
Érte lett szolgálatért.
A leányért halt az ifjú,
Ajka szebb halált se kér;
De a herceg hős tusája
Önmagának hősi bér, –
A dicsőnek kebelére,
Bármi szép a lány füzére,
Hervadó díj – a virág.
Ő feléje szívet és kart
Egy nemzet szerelme tár;
Rá egy édes jó anyának,
A hazának csókja vár.
S a dicsőség fénysugára
Lesz a kéz, mely homlokára
Nyújt örökzöld koszorút!