Csergő Pali
szerző: Jakab Ödön
Szerelem, szerelem, átkozott szerelem,
Hányszor vagy te átok sok szegény emberen;
Hány szív epekedik hasztalanul érted,
Hány szív siratja meg édes betegséged!
Csergő Palinak is hogy szivébe estél,
Mind a két életre megrontója lettél;
Földig letiportad, csúfosan elvesztéd,
Rommá sorvasztád le szép daliás testét.
Vala jó kis háza, módos életszere,
Becsületes munkán izzadott tenyere;
Gonoszok is róla gonoszúl nem szóltak,
Volt a háznál minden, boldogság nem volt csak.
Szelid felesége elaszva, halványon,
Nehéz fájdalmakkal vívódott az ágyon.
Mikor a faluban a harangot húzták:
Mindig csak azt hívék, hogy most neki húzzák.
De a halál csak ott forgott közelében,
Rá is lehelt volna, nem is mert egészen;
Gonosz szándékával tétovázni kellett,
Úgy őrizte anyját ágyán a két gyermek.
Pedig a régi jó férj egy idő olta
Szegény beteg asszonyt úgy elhanyagolta!
Reggel vize sem volt s ha éhezett este:
Alig volt a háznál egy kis kenyerecske.
Hanem Csergő Pali dehogy gondolt ezzel.
Elhagyta a házat mindég kora reggel,
S mintha a jó Isten eszét vette volna,
Folyvást a biróné háza körül bolyga.
Járta is a beszéd faluszerte, sorban,
Hogy Csergő Pali a birónéval jól van;
S mikor szegény bíró távozik a háztól:
Titkos heje-huja, szinte egész nász foly.
Hallott a biró is végre a dologról,
Nem hitt ugyan semmit az egész dologból;
De hogy becsületén mégse essék csorba:
Egyszer Csergő Pali szemébe így szóla:
«Becsületes voltam egész életemben,
De te gyalázatos hírbe hoztál engem;
Azért kitiltalak udvaromról végkép,
Jaj neked, ha többet küszöböm átlépnéd!»
Hej de a ki egyszer megszokta a kártyát,
Vagy vigadó korcsmák édes tivornyáját:
Nehezen megy annak leszoknia arról,
Akár a kártyáról, akár az italról!
Hát még a ki nem is az ilyenféléket,
Hanem a biróné csókját szerété meg:
Annak a halál is ezerszerte könnyebb,
Mint hogy azt az ajkat ne érintse többet!
Nem is láták nyugton többé Csergő Palit,
Esze még helyén volt, de sokszor csak alig;
Csatangolt egész nap, de senkihez nem szólt,
Nappal álmodozék, álmában ébren volt.
Dologhoz nyúl vala, de nem ment a dolog,
Látta, hogy kezében jól semmi sem forog.
Ment a korcsomába, hogy felejtsen bár ott,
De hiába itta; az ital nem ártott.
Folyt künn az aratás; oda hajtá búja,
Ott is próbált egyet: hátha megvidulna.
Hanem ott az ifjak vig danája mellett
Háborgó szíve még egyre betegebb lett.
Föltette magában, hogyha útját állja:
Megöli a birót a hol megtalálja;
Nem bánja: hadd veszszen hóhér kötelével,
Harangok helyett a varjak temessék el.
Mégis mikor aztán találkozott véle:
Valamitől mindig lecsendesült vére;
Kikerült útjából s csak későre bánta:
Mért is nem ölé meg, mikor szembe látta!
Haladott az idő, szép őszi világ jött,
Vetkeződő fákon aszú levél zörgött;
Szétfoszlott a nyári sűrü erdő titka,
Hangját is elveszte megőszült csalitja.
Hegyek mögött a nap pihenni nem szállt még;
De már lent a völgyet elönté az árnyék;
Egyre nőtt és mint egy fekete áradat:
A hegyek oldalán fölebb-fölebb dagadt.
Széljósló veresség a nyugati égen
Kiteríté fátylát széles messzeségen;
Csergő Pali nézte künn a kertek felett
S megromlott szivéből ilyen beszéd eredt:
«Várj csak bíró, mégis megsiratod ezt te!
Mikor az a tűz ott kialuszik este:
Majd bevilágítom akkor én az eget,
Jaj lesz mindenkinek, de leginkább neked!»
Ki is aludt a tűz oda fenn az égen,
Bíró háza meg is gyúlt késő éjfélen;
S alig hogy kilobbant, a tűz egy percz alatt
A házon, asztagon, csűrön végigszaladt.
Verték a harangot, a falu feltámadt,
Őrjöngő vad tömeg állta el a házat;
De csak hiába volt a lárma, a jajszó:
Lobogott fenn a láng, mint egy piros zászló.
Lelkendező szelek csavarták a lángot,
Messze röpítve a füstölgő szilánkot;
S Csergő Palinál is a más falurészen
Csak kipirult a ház hirtelen egészen.
Recsegett, ropogott, hányta a sziporkát,
Siettek messziről elegen, hogy oltsák;
De mikor megjöttek, akkor már a roppant
Égő fedél a ház belsejébe rokkant.
Csergő Pali pedig csak futott szüntelen,
Patakos völgyeken, avaros bérczeken;
Már idegen határ görőngyén járt útja,
Zsibbadó lábait alig-alig húzta.
Leült egy forráshoz; maradása nem volt:
Pirosan vádolta messziről a menybolt.
Bément az erdőbe, bé a közepébe.
S leült egy százados cserefa tövébe.
Befogta szemét, hogy az eget ne lássa,
De fülébe sirt a harangok zúgása!
Bedugta füleit, hanem akkor tüstént
Érezni kezdé égő falu füstjét.
Kora hajnal felé elnyomja az álom.
Beteg felesége ott szenved az ágyon;
Két árva gyermeke kiabálja nevét...
Összerezzent erre, még jobban, mint elébb.
Kikre eddig alig tévedt gondolatja:
Azokért valami most úgy szorongatta.
Eddig gyermekeit nem vette semmibe,
De most olyan vadúl vert értők a szive,
Mit eddig nem féltett, valamit úgy félte:
«Hátha szegényeket valami baj érte!»
Gyorsan gondolt egyet: mégis hazamegy ő,
Hiszen úgyse tudják: ki a gonosztevő.
Haza is tért aztán, hanem odahaza
Elébe búgott a síró harang szava;
Három szerencsétlen halálát siratta,
Őt pedig hangosan vádolta miatta.
De Csergő Pali is sírni kezdett fennen:
«Jőjjetek emberek, fogjatok el engem!
Nem tagadok semmit, igaz az én szavam,
Im családomat is én öltem meg magam!»
No de ezt se kellett mondani még ismét:
Megkötözék mindjárt s a bíróhoz vitték!
Csörgő vasat vertek lábára, kezére,
Úgy hurczolták onnan a törvény elébe.
Keserves a börtön ott lenn a föld alatt:
Beteges veriték üli meg a falat,
Penészes az ajtó, a levegő nyirkos,
Egy lépésre se lát magától a gyilkos.
Szeretne meghalni, hanem fenn a bírák
A halált fejére világért sem irják,
Sőt hogy legyen olykor beszélgető fele:
Lelkiismeretét oda zárják vele.
Szomorú telik ott egy nap, mint a más nap,
De az évek ott is lassacskán lejárnak.
Csergő Palinak is csak lejártak lassan:
Jött az idő egyszer, hogy szabadulhasson.
Csikorogva megnyilt a lomha vasajtó,
Feljajdult a magány a szokatlan zajtól..
«Állj fel Csergő Pali! ime jöttem érted,
Szabad vagy: letöltéd a mit reád mértek!»
Egykedvű mosolylyal, szótlanúl felállott:
S görnyedve követte ki a porkolábot;
Arczát bétakarta mind a két kezével:
Nem birta meg a fényt elszokott szemével.
Mikor aztán később haza került újra:
Sírva hajtá végig a faluján búja;
Síratta gyermekét, régi hites felét,
Bűnösen eljátszott becsületes nevét.
Kik a szegény embert a faluban látták,
Régi botlásának hogyan sínli átkát:
Nem átkozák többet, sőt inkább a részvét
Szeliden békülő kőnyeivel nézték.
Most nem is bánt senkit, most neki sem vétnek,
Zavaros elmével járja a vidéket;
Hol csak könyörülő jó emberek vannak:
Itt egy ócska ruhát, ott kenyeret adnak.
Csupán a gyerekek félnek nagyon tőle:
Sikoltozva futnak mindenütt előle,
Pedig Csergő Pali se kicsit, se nagyot,
De egyet is soha meg se pirongatott.
Az igaz, hogy mikor akkora gyereket
Lát az úton, minő az övé lehetett:
Innen is, onnan Is felragadja sorba,
S majd hogy meg nem öli, úgy összecsókolja...