Cserfa, nádszál
szerző: Péczeli József
Egy felséges cserfa, mely ékes fejével,
Az eget verdeste, s számos levelével
Sok faluknak környül nagy árnyékot ada,
S hűvöst az utasnak, a ki elfárada.
Az erdőknek dísze egy szél lengzésében
Hogy látott egy nádat egy patak szélében,
Hogy látja mint hajol, s mint esik hasára,
A leglassúbb szélnek csendes fúvására:
Megszánta felettébb ezt a karcsú legényt,
Hogy minden kicsiny szél így ingatja szegényt,
S mond neki: "Oh nádszál a természet soha
Nem lehetett hozzád már jobban mostoha,
Termeted művében felettébb hibázott,
Hogy ily kis erővel egy nagy szált ruházott.
Azonban ültetett a tavak szélére,
Hogy tárgyul tégyen ki a szelek mérgére;
Legalább hogy ha már én mellém plántálna,
A szélnek könnyebben kis erőd kiállna,
Nekem ládd a felhőt éri szép termetem,
Erős a derekam, a szélt csak nevetem."
"Nagyon megelégszem, mond a nád, sorsommal;
Kivált boldog vagyok hajló derekammal;
Mert ha a szél eljő, leütöm fejemet,
Így őrzöm ellene gyenge életemet;
Látván a szél, vele hogy szembe nem szállok,
Elmegy, s akkor én is újonnan felállok
Te minthogy nem akarsz, mint mondod hajolni,
Tudd meg, mérge előtt hogy megfogsz romolni."
A hajló nádacska el sem végzé szavát,
Hogy egy szél tövestül kitépé a cserfát.
Sok kevély járt már így, a ki mást meghaladt,
S nem akart hajolni az Úr keze alatt.
A nyomorúságnak hogy rá fútt szélvésze,
Egy nap semmivé lett neve, pénze, esze.
Boldog vagy te szegény, mert nincs ellenséged,
Ha eljő a szélvész, elmegy, nem bánt téged.